Pandás

El sem hiszem, de elkészült a másik ujja is a pulcsinak. Először szépen minta szerint bele akartam kötni a pandát is, de amikor már negyedszer fejtettem le az egészet, mert nem tudtam egy ültő helyemben befejezni, és  állandóan eltévesztettem a sorokat, feladtam.  Akkor horgolom inkább, majd rávarrom. Na, ez sem volt olyan egyszerű, mert az 5. sor után már jojózott a szemem a fekete szemek számolgatásától. ezért úgy döntöttem, hogy számoljon a számoló (Jó, tudom, vannak mindenféle praktikus eszközök, de a fene nem fog ilyet venni az évi egy pulcsihoz!) Szóval csak úgy látványra. Ilyen lett:

Majdnem kicsi lett, mire elkészült. :o)))

A facebúkos csapat meg gyönyörű kendőkkel kápráztatott el egész nyáron. Felhorgadt bennem a vágy, hogy én is. Még tavaly begyűjtöttem egy szép színátmenetes fonalat barkáéktól, amit eredetileg szintén kötni akartam, ... de nem!

Elkezdtem. Hát... miután rájöttem a logikájára (kb a 4. sor után) annyi kreativitás volt benne, mint az árokásásban.  de terápiának jó volt, az esti tévé mellett ismét járt a kezem. És elkészült A KENDŐ!  

Csak utána gondolkodtam el rajta, hogy na jó, de mit kezdjek vele? Miután elajándékoztam, és megláttam viselve, rájöttem, hogy olyan szép lett, talán kéne  még egyet horgolni. :o)) Majd azt is elajándékozom.

Szegény Kindle meg csak hevert hétszámra. Csak a hétvégén vettem elő, amikor Sopronba utaztunk, hogy a vonaton legyen mivel tölteni az időt.

Azóta túl vagyok a dolgon, és tudom ajánlani Allan Karssont. Jó, tudni, hogy miért alakultak a dolgok a 20. században úgy, ahogy. :o)))

Útra keltek

A héten Böbe baba és co elindult a nagy útra.
Mazsola és Tádé nem sokat foglalkozik a dologgal, elégedettek és kíváncsiak, mint a kicsik általában. Manóka bizonyosan gondjukat viseli majd. Sompolyogi és Morzsi a sokat tapasztaltak magabiztosságával vágott neki az útnak, é a Nyúl pedig biztos benne, hogy minden helyzetben feltalálja majd magát. Böbe mintha egy kicsit aggódna, és Cicamica sem látszik túl nyugodtnak, pedig biztosítottam őket, hogy nagyon jó helyre kerülnek. Remélem, szerencsésen megérkeznek, és értesítenek a sorsuk alakulásáról.

Miután őket elindítottam, sem lazsáltam, készül egy együttes (magyarul szett), de a táskát még bélelni kell, meg cipzárazni:

Nem tudom, hogy a mobiltokon nem sok-e a szalagdísz.

A táska fülében nagyon jól bevált, ugyanis nemcsak dísz, hanem nem engedi a földig nyúlni a horgolmányt. És a tuniszi is nagyon bejött fülkészítésre, fontolgatom is, hogy beszerzek még néhány méretet a horgolótűből. (Csak 4-es volt, amikor vettem.)
A táskára szántam egy pandát is, de az első nagyon gonosz kinézetű lett (a gyerekem szerint olyan mint egy pandahalál.) Még nem tudom, rákerül-e a kisebb. A baba meg csak úgy jókedvemben készült.
Reggel, miután leltároztam és számba vettem az összes foltom, pöttyöm, kiütésem, és megállapítottam, hogy nem olyan vészes a helyzet, ki akartam pattanni az ágyból (általában pattanok), de a kipattanásból szánalmas vánszorgás lett: minden porcikám sajgott. Első rémületemben rohanni (már amennyire tudtam volna) akartam a kórházba, hogy számolgassanak enzimeket, mert biztos nagy baj van, de aztán előbb megpróbálkoztam különböző mozdulatokkal. Meg kinéztem az ablakon: az ég csupa felhő, akkor részben értem. A mozgás során pedig nem éreztem a rettegve várt vándorló fájdalmat is, csak sima izomlázat. (Hehe, lehet örülni a jó kis izomláznak is.) Aztán rájöttem: a szekrénypakolás meg a stocira ugrálás jelentkezik. Senki nem volt itthon, hogy rám förmedjen, ne nyüzsögjek már annyit. Én meg még ennyi idő után is hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem bírok annyit mint egy normális ember. :o(
Az előbb elvitték a 4 zsák cuccot, be lehet menni a szobába, és holnapra maradt még két szekrény. Ma messze elkerültem a maradék tárolókat, szekrényeket, cipős polcokat.