"Ich bin ein Berliner"

JFK mondata tegnapra így változott: "Wir alle sind Berliner." És igen, lélekben együtt lehetett ünnepelni a berliniekkel, a németekkel, és csodálni a szervezettséget, az ötletességet, a méltóságot, az összefogást, hogy a zuhogó eső ellenére mindenki mosolygott, ujjongott, együtt ünnepeltek. Az egész nagyon felemelő volt. És én valahol mélyen szégyenkeztem.


Van még mit tanulnunk.

Berlin

A kép innen van:
http://www.berlin.de/foto/_bin/index.php/Events/festival_of_lights_2008

Ma ha egy kis időm volt, valamelyik német adót néztem. Leginkább a ZDF-et. Ünnepelnek. Emlékeznek. A legszívesebben én is velük ünnepelnék -ott. Így csak annyit tehetek, hogy újragondolom, mit jelent nekem az a város. (Ez olyan nagyképűen hangzik, mintha ki tudja mennyi időt töltöttem volna ott, pedig csak néhány hetet, napot. Jóval kevesebbet, mint szerettem volna, és talán már nem is jutok el többé abba a városba, ami a szépségével, életvidámságával, sokszínűségével mindig lenyűgöz.)
Egyszerűen nem lehet nem csodálni, szeretni, imádni. Hiányzik, mintha hozzátartozóm lenne távol. Elő is kerestem a Berlin, drágám. Csukja be a szemét című kötetet, és néhány szöveget újra olvastam. Garaczi pontosan kifejezi azt, amit Berlinben én is mindig érzek:
"mikor pedig otthon ültem, ... gyötört, hogy miért nem vagyok "ott" éjjel-nappal, miért nem vagyok egyszerre mindenhol, hiszen hamarosan itt kell hagynom."
Szeretnék újra ájulásig gyalogolni ..... mindenhol. :o)