Nem ebben állapodtunk meg!

1. Felébredsz hajnalban, de se a saját nevedre, se az aktuális évszámra nem emlékszel. Inkább alszol kicsit állva.

2. Kimész a mosdóba, majd fél órás, pihentető alvás után leesel a wc-deszkáról. Inkább alszol kicsit állva.

3. Nyolcszor is megfontolod, elmenj-e a konyháig, mert hihetetlen távolságra helyezték át a házrendező manók. Inkább alszol kicsit állva.

4. Érzed, hogy kéne enned valamit, de manapság olyan nehéz kinyitni ezeket a modern hűtőket, inkább megvárod, hogy valamelyik családtagod arra járjon, majd őt megkéred. Inkább alszol kicsit állva.

5. Valaha kacagva átúsztad a Balatont, vagy bringával megkerülted -  ma felülni sincs kedved a cangára, nem hogy vízbe ereszkedni. Inkább alszol kicsit állva.

6. Megszólal a telód. Valami cég valami alkalmazottja és valamit akar tőled. És te megismételteted vele háromszor, mert egyszerűen nem érted. Inkább alszol kicsit állva.

7. Elvileg tudod, mikor jönnek a szemétszállítók - de egyszerűen képtelen vagy kivonszolni a kukát a ház elé. Inkább alszol kicsit állva.

8. Nagyon megfontolod - ha véletlenül eljutsz egyáltalán egy boltig -, nem lesz-e esetleg nehéz az a fél kiló kenyér meg a tíz deka parázsi. Inkább alszol kicsit állva.

9. Eljön a megvilágosodás, hogy miért találták fel a mackónadrágot - úgyse mész sehova, mert messze van. Öltözködni amúgy is a szárítóról kell, nem kell mindig mosni, teregetni, hajtogatni, pakolni. Inkább alszol kicsit állva.

10. Elindulsz a lakásban valamiért valamerre, de már röhögsz magadon előre, mert pontosan tudod, hogy a harmadik lépésnél elfelejted, hová és miért akartál volna menni. Inkább alszol kicsit állva.

Szeretem a hegyeket, a folyókat, a városkákat, szeretem Budapestet, szeretem Szentendrét, Debrecent, Pécset meg az összes többit is.
Szeretem a történelmét is, bármilyen agyalágyult is.
Szeretem, hogy lehet mókázni az erdőkben, és szeretem, hogy lehet mókázni a városokban.
Szeretem a kertemet, mert szépen nőnek a virágok, és itt nyugszik az összes szeretett állatkám.
Szeretem a Dunát, mert befogadta anyám és apám hamvait.
Szeretem a nagykörutat, mert ott mindig van valami vidám dolog.
Szeretem a patakpartomat, mert itt csönd van, legfeljebb a rigók üvöltöznek.
Szeretem az anyanyelvemet, mert túl sok logika ugyan nincs benne, nekem mégis a legkedvesebb, pedig ismerek még párat.
Szeretem ezt az országot.
De itthagyom.
Majd távolabbról fogom szeretni.
Köszönöm, Orbán Viktor.
Ja, nem.

Nem leszek összeszedett, felmentésem van gondolkodás alól.

Állati helyes jelenetek vannak, nem győzöm kapkodni a fejem. Kicsit felgyorsultak az események.

Érdekes, régebben mintha lassabban ment volna az idő (tudom, tudom... régebben a nosztalgia is más volt).

Mivel egyszerűen nem férnek el már egy járókában, kitettem őket a nappaliba rohangálni. Elfogyasztottak egy Nyeső Mari CD-borítót, két könyvet, a lépcsőn még elkaptam az egyiket, míg a másik kirajtolt a kertbe, de abban azért megállapodhattak titokban, hogy baromira szirénáznak. Jól megy.

Szerencsére az influenzából kifolyólag megsüketültem - remélhetőleg csak átmenetileg - a fél fülemre, így nem annyira zavar (de).

Szerencsétlen Molly kutya igen jámbor fajta, de már ő sem nagyon bírja a folyamatos nyesztetést. Konkrétan zokogva menekül el a kert igen távoli sarkába.

És akkor most képzeljük el, hogy a kishölgy nem híve a konvencióknak, ő bizony úgy négykézlábazik, mint a mackók: hátsó nyújtott lábbal. Ez gyakori pofára esést eredményez.
A fiatalember apja fia, állandóan a konyhába igyekszik, nyilván pacalt főzni.
Ha megjön az apjuk, azonnal enni akar nekik adni, mert szerinte egy ember csak azért nyafoghat, mert éhes. Véletlenül sem verte be a fejét, nem unatkozik vagy álmos.
Ha megjön Négyeske, nekiáll ukulelézni nekik.
Ha megjön Hármaska, akkor azonnal aggódni kezd, de legalább - férfiember létére - azonnal profin átpelenkázza őket.
Ha megjön Ketteske és a párja, azonnal nekiállnak valami iszonyat dédnagymamásan gügyögni.
Egyeske még nem jött meg, de nagyon várjuk, mert szerintem az egyetlen normális ember a családban.

Szerintem én szimplán önvédelemből süketültem meg, egyelőre persze még csak a fél fülemre, de kíváncsian várom a továbbiakat.

Gyakorlatilag bárhol és bárhogyan képes vagyok már elaludni - ó, a régi szép idők, amikor álmatlansággal küzdöttem...

Ha felébredek, nem találom az ajtókat, mert a pasi természetesen megint átalakította a lakást.

Már próbálkozunk különböző szilárd dolgok szervezetbe bevitelével.
Csodapasi persze mindig mindent jobban tud, mert nyilván nagyobb a tapasztalata (ezt viccből mondtam), mindenesetre ma lemostam a falat, mert a brokkolis sárgarépa nem jött be.
Azonkívül a szomszéd kanala mindig zöldebb.
Egy neked, egy neki.
Gondoltam én.
Hát nem.
Még szerencse, hogy kétkezes vagyok...

Ma, amikor a fiatalurat a lépcső közepéről szedtem vissza, elkezdtem sikoltozni, hogy AZONNAL kérek segítséget holmi rácsok képében. Egy órán belül hozta egy tüneményes kislány meg az apukája. Már csak nyolc-tíz kell.

A pelenkázás úgy néz ki, hogy már segítséget kell kérnem, ha van itthon valaki. Egyik ember ráfekszik és leszorítja, a másik villámban cseréli a pelenkát, aztán gyereket cserélünk.

És igen, megtörtént a varázslás is.

Talán nem meséltem, de Hármaska imádta az első pillanattól Négyeskét. Kérte annak idején, hogy hadd tegye be ő az ágyába az akkor pár hetes hugit. Hát nagyot puffant, mi tagadás. 

Négyeske azóta zseni. Jó lehet, hogy nem ettől, csak az anyai gének :)

Na, ma sikerült a fiatalurat is lebukfenceztetni. Kíváncsian várom, informatikus vagy matematikus lesz-e belőle (mert baja nincs, csak nagyot puffant). Az elkövető természetesen Hármaska - benne van a kezében a rutin.

Én meg csak ülök és öregszem, vágyom pár óra nyugodt alvásra, amire esélyem nincs, de sebaj, úgy szép az élet, ha színes és zajlik :)

Tulajdonképpen azért is szeretem eltalicskázni az ikreket nap mint nap, mert össze tudom gyűjteni a legbaromabb beszólásokat.
Ma például belémjött hátulról egy anyuka babakocsival és leordította a fejemet, hogy majd ha lesz egy gyerekem, fogom tudni, az milyen nehéz. Megértően bólogattam, kezemben az ötödik és hatodik gyerekemmel, majd udvariasan arrébb mentünk.
Egyébként nagy kihívás babakocsival közlekedni itt a tanyaközpontban, gyakorlatilag sehova nem férünk be. Oké, hogy akadálymentesítve van szinte minden, de velünk azért nem számoltak. Mondjuk, pont a belvárosi patikába lehetetlenség bejutni a babakocsival, na de hát na, nem lehet minden tökéletes. De például a bankba be tudtam menni, miután beordítottam a biztonsági őrnek, hogy nyissa már ki a másik szárnyát is az ajtónak. Szó nélkül megtette, nagyokat mosolygott.
Na, ezt sem gondoltam volna magamról, hogy ennyi idősen ilyenekről fogok posztolni.
De nem a világ legrosszabb dolga :)

Ráadásul ma Dani felállt. Igaz, hogy Adél arcára, de ne vesszünk el a részletekben. Eddig azt hittem, a nagyfiam  volt a leghülyébb gyerek, mert az nyolc hónaposan csinálta, de ezek szerint mindig lehet licitálni (én már többször nem próbálom, de tessék, csak tessék). Ha a nagyfiamból indulok ki, akkor megkeresem a létrát, mert őt pont onnantól kellett a tetőről leszedni, amikortól beindult. Bérletünk volt a baleseti sebészetre, már nem is kérdeztek semmit, taj-számot meg ilyesmit. A legdurvább egy százas szög volt. Jó, hát mondjuk, az nekem is volt fénykoromban :) Bár én nem játszottam százas szögekkel például a konnektorokban.

Azért az jó, hogy sokat fejlődött a világ, és mostanság már mindenhez van biztonsági öv, még a biztonsági övhöz is. Elképzelhetetlennek tartom ezek nélkül a jószágok etetését vagy furikázását.
Amikor a most már nagyfiam még kicsi volt, például csak és kizárólag állva és háttal volt hajlandó közlekedni a babakocsiban. Bezzeg, ha akkor lettek volna láncok és szíjak... :)
Amikor Négyeske kicsi volt, akkor minden majdnem flottul ment egészen addig, míg a most már nagyfiam nem gyújtotta fel a babakocsit (mert pókot látott rajta). Az is tény, hogy Négyeskét is csak egy ember ejtette el, természetesen a nagyfiam.

Most a kisfiam felállt, hét hónaposan. Mint tudjuk, innentől nincs megállás. Ráadásul állva nagyon keserves elaludni. (A képeken Négyeske abajgatja a babákat. Bár nagyfiam is szokta. Na most olyan profin senki nem csinálja.)

Hanem elkezdődött a visszaszámlálás. Nincs túl sok idejük hátra azoknak, akik ellenünkre tettek az elmúlt hét hónapban. Nem nagy tétel, reggelire többet szoktunk enni.

Egyszerűen botrányos, hogy egy-egy átüvöltött éjszaka után úgy tesznek a dedek, mint ha mi sem történt volna, csak éppen növesztették a szempilláikat, és hát lássam be, az nem fájdalommentes folyamat.

Belátom. Én már mindent belátok, meg az ellenkezőjét is, csak legyen öt perc szünet.

Persze nincs.

Jó, oké, láttunk már gyereket.

Prímán kutyáznak (négykézlábon hintáznak), a kisfiú előre, a kislány hátra, nem fogok én ebbe beleszólni, érettségizni nyilván nem így fognak menni.

Igen nagy örömüket lelik a szívatásomban. Gondosan megvárják, míg már majdnem elérek a küszöbig, és akkor. Na akkor górják el a cumijukat.

Mivel nem kezdő anyuka vagyok, nagyjából ismerem a trükköket. Néha mondom is nekik, hogy próbálkozzanak már  valami komolyabbal, mert így röhöghetnékem van.

Valójában kissé rettegek, mert ha ezek itt  nekem elindulnak, onnantól tényleg nincs megállás még harminc évig. Márpedig elindulnak (és rossz is lenne, ha nem így lenne).

Aptyok csoda nagy arc, a minap kifakadtam, hogy most fogok elájulni a fáradtságtól - fél órán belül hazaért és dünnyögött nekik, amitől persze teljesen feldobódtak és még hangosabban ordítottak. De hat hónapja először tudtam öt összefüggő órán át aludni. (Aptyok persze ettől olyan rettenetesen elfáradt, hogy mindjárt megnézem, él-e még, mert baromi régóta hortyog.)

Bevallom, hibáztam, mert nem szereztem be időben etetőszékeket, így most szívok rendesen a kanalazással. Bár a fotel két sarka, és az egy neked, egy meg neked módszer átmenetileg még működik. De azért szeretnék már átállni a kisfiam, kislányom, nyisd ki a hűtőt és szolgáld ki magad prodzsektre. A pakolj is el magad után prodzsekt nyilván később kezdődik.

Találkoztunk a kedvenc óvónéninkkel. Nem mondom meg, hány éve volt, de már az első gyerekemnek is ő volt az óvónénije. Egymás nyakába ugrottunk, mondtam, hogy most vinnék nemsokára még kettőt az alomból. Mondta, hogy nem hiszi, hogy hozzá viszem, mert elment nyugdíjba. Mondtam, hogy már én is. Ezen hosszan röhögtünk.

Most a nyarat tervezgetjük. Mondtam a nagyoknak, hogy én már annyira szeretnék a tengernél lenni, mire ők mondták, hogy hajrá, anya, addig is miénk a kecó. Ettől elbizonytalanodtam és gyanút fogtam.
A kutyát meg a macskát nem tudom magammal vinni, ez folyamatos lelkiismeretfurdalás lesz.

Mindegy, olyan nincs, hogy ne oldanék meg valamit.

És hogy bevigyem a mélyütést minden kedves olvasómnak (akik pont idáig kedveltek), hamarosan beülünk az autóba és elhúzunk délre, lógatjuk a lábunkat (a különböző méretűeket), és együtt hallgatjuk a tenger morajlását.
Csak tartanánk már ott, mert momentán itt elfagytak egészen a kicsiny tulipánok.

Ma fél évesek az ikreink. Ez nagyjából senkit nem érdekel rajtunk kívül, örülünk, hogy élünk.

Hanem összefoglalnám az első fél évünket.

Nem volt titok, milyen körülmények között születtek az ikrek. Lombikprogram, saját embrió, béranya, külhon. Soha senkinek nem mondtam, hogy terhes vagyok, azt mondtam, babát várunk, egyébként meg kinek mi köze hozzá.

És tényleg nagyon vártuk őket. A négy nagyobb gyerekem is már dörzsölgette a kezét, hogy babázni fog.

Fél évvel ezelőtt egyszerűen fülig szaladt a száj, mert megérkeztek. Picit hamarabb, mint gondoltuk.

Padlógáz, már amennyire ezt egy repülőjáratnál lehet érvényesíteni.

Tudtuk, mire vállalkoztunk, tehát volt kecó. 
Aztán ment a rohangálás a szülészet egyik és másik osztálya között.
Mert miért lenne egyszerű az élet, naná, hogy két különböző helyen voltak.

A konzulátuson, ahol intéztük a hazajutást, sem volt gond.
Miért lett volna?
Teljesen tiszta és rendben lévő minden.
Legfeljebb nem klasszikus, misszionárius póz, keresztet vetve.

Két újszülöttel egy idegen lakásban... De életünk legszebb napjai voltak.
Fantasztikus embereket ismertünk meg, főleg, amikor az éjszaka közepén rohantam a boltba, hogy cumit, de azonnal - de sem angolul, sem oroszul, sem semmilyen nyelven nem tudtam a cumi szót. Segítettek.
És mindig, mindenben segítettek.

Félig ájult állapotban Isztambulban rohantunk a kölykökkel, hogy elérjük a csatlakozást - nekem segített egy baromi kedves pasi a fedélzetről. Csak hát amikor megláttam, hogy Adéllal a kezében elrobog, én meg húzom a belem, kissé ideges lettem. Szegény apjuk Danival a kezében ügetett - nem fiatal ember, szarul gyorsul százon már. De elértük a gépet.

Beestünk egy taxiba Ferihegyen, mondtuk a címet és azonnal elaludtunk mind a négyen.

Itthon Molly kutya és a két macska fogadott. Nem voltak feldobva a helyzettől, de tudomásul vették.

A nagyobb gyerekeim rohantak haza persze, volt örömködés. Na most ki az, aki nem örömködik  két kis kukac láttán... Nem győztük bugyolálni őket, mindenki akarta egy kicsit babusgatni a manókat.

Hát volt olyan, aki nem örömködött.

Van olyan kolleganő, aki azonnal bezsarolt, hogy ha nem mondom el nyilvánosan, hogyan lett ez a két gyerek, akkor ő fogja.

Mi a picsa  köze van hozzá?

Másik kolleganő ámokfutásba kezdett. Én értem, hogy fontos lenne neki Magyarországon valamiféle elismerést kivívni, de így sajnos nem fog menni. Nagyon-nagyon (szakmailag) szánalmas cikket is írt arról, hogy ez mennyire rettenetes dolog. Helyszíni riportként eladva.

Kár, hogy nem járt a helyszínen.

Mindegy, azóta is ámokfut. 

Több hónapon keresztül baszogatott ő is, meg a bagázsa is. Na most akinek van /volt újszülött babája, pontosan tudja, mire nincs szüksége ezekben az időkben.

Amikor újszülött érkezik a házhoz, az totálisan kicsinálja a szülőket fizikailag. Ha kettő jön, akkor szorozzunk. Nem gond, kicsit erősebb vagyok, mint az látszik rajtam.

De azért erősen megviselt, amit műveltek velünk az elmúlt fél évben. Próbáltam úgy tenni, mintha nem, de megviselt.

És soha nem bocsátom meg. Pedig általában mindent meg szoktam bocsátani. Ez nem fog menni.

Baszogass egy friss ikres anyukát. Írj neki priviben geciségeket. Törd fel a fb-oldalát és ott mondj germóságokat. 
Meg lehet tenni, de nem következmények nélkül.

Akinek van gyereke, tudja, hogyan telnek a napok. Bőgéstől üvöltésig pelenkázunk. Nem baj, elmúlik idővel.

De azért ilyenkor nem esik annyira jól minden.

35 kilót fogytam. Nem állítom, hogy nem áll jól, de hogy leverem ezeken a geciken, mihelyt elengedem a babakocsit, abban mindenki biztos lehet. És nem, nem fogom kiejteni a klaviatúrámon, hogy szarházi, buta, felkapaszkodni vágyó, tehetségtelen hülye liba, nem. És azt sem mondom meg, melyik országból való. Úgyis ki lehet találni, mert a mentalitás, hát...  Örülök, hogy az összes többi ismerősöm, aki onnan valósi, nem ilyen, csak volt ez a hibaszázalék.

Mi jól vagyunk egyébként.

És fél évesek az ikrek :) A többi hülyeség nem számít.

Pedig elsőre jó ötletnek tűnt... Gondoltam, mielőtt teljesen megőrülök, nekiállok palacsintát sütni és vasalgatni.
Hát, aha.
Gerincsérvvel...
Tekintetes bíróság, nekem mostanában felmentésem van logikus gondolkodásból.
Csak már egyszerűen nem bírtam a folyamatos nyüszítést, nyavalygást, zokogást, ordítást.
Gondoltam, csinálok valami értelmeset, ha már nem tudok elmenni a sarki kocsmába vagy egy meccsre.
Nagyon nem kellett volna.
Pedig emlékezhettem volna rá, hogy a palacsinta nagyságrendekkel később készül el, mint azt szeretnénk. És addig ott kell ácsorogni mellette.
A vasalást tán még lehetne ülve csinálni, de hát hogy a fenébe üldögéljen az ember, ha két megveszekedett ördögfióka ordít folyamatosan a szobájukban.
Valamilyen rejtélyes okból úgy érzem, hogy kissé fáradt vagyok és durcás.
Van egyébként előnye az életformámnak, például hiba nélkül fel tudom venni a kamaszkori cuccaimat. Mondjuk, ugyanez a hátránya is: most mit csináljak a felnőttkori ruháimmal?!
A cumik azok a dolgok, amelyek egészen elképesztő helyekre tudnak elvonulni, legutóbb például arra jöttem rá, két órás keresés után, hogy a zsebemben vannak.
Erről eszembe jutott, amikor először voltam szerkesztőségi értekezleten, váltig állítottam, hogy minden háttérinformációm megvan, itt a táskámban a dosszié - belenyúltam, és elővettem két lendkerekes autót, egy kirágott szemű nyuszit és két cumit...
Na jó, de akkor még ifjú voltam és bohó.
Így a nyugdíjas éveimhez közelítve most egyszerűen csak végtelenül fáradt vagyok.
A következőt, aki azt mondja (egyébként tök jóindulatúan), hogy feküdjek csak le nyugodtan, majd ő babázik, a kert végében ásom el. A többi mellé.
Miért gondolják azt az emberek, hogy nem HALLOM, amikor üvöltenek az ördögfiókák?! Mert úgy azért elég nehéz aludni...
Mindegy, mert azok a rohadt palacsinták még mindig nincsenek készen, és folyamatosan megeszi az elkészülteket valaki :)

Megtaláltam a tökéletes  fittneszprogramot. Nem, nem a Norbikáék kajáit tolom, a fogaim sem olyanok, mint Rékucikáéi, cserébe nem is kérek egy csomó pénzt a tuti tippért.

 Kelj hajnali ötkor - úgy, hogy előtte kábé háromkor feküdtél le.  És ne emlékezz arra az időre sem, mikor akár három órát egybefüggően aludhattál. A házaséletet ne is emlegessük. Emelgess két darab nyolc kilós csecsemőt, ha nincs szerencséd, akkor egyszerre. Duguljon el a lefolyód, menjen tönkre a tűzhelyed és közben rikoltozzon két megátalkodott ded, akiknek jön a foguk, vagy valami. Próbálj megetetni két megátalkodott dúvadat, persze van két kezed, miért ne menne. Dugdosd vissza a cumijukat (káddugó) a szájukba, add a kezükbe a kedvenc miafrancot.
Közben mosd ki a szaros ruháikat, teregesd ki, és persze rakd is el.
Aztán újrakezdődik úgyis minden.

Néha megkérdezi valamelyik nagyobb gyereked, hogy most tényleg rajtakapott-e, hogy esetleg egy negyed gránátalmát próbáltál volna enni, de persze nem ment, mert valaki épp üvöltött.

A párod nem érti, miért nőtt le a festék a hajadról és miért nem veszel fel valami csini göncöt, vagy miért nincs kedved kimozdulni, pedig új filmet nyomatnak a faszomtudjahol. De legalább beszélgetni olyan jó lenne, bezzeg, amikor még... És azt a hírt olvastad-e? (Nem, vazze, én nem olvasom, hanem gyártom a híreket.)

Bezzeg akkor éjszakákat dumáltatok át és aztán...

Fürdess meg, pelenkázz be és öltöztess át úgy egy olyan kislányt, aki pont olyan megveszekedett, mint te, szóval szétrúgja a mindenedet, aztán rögtön egy bűbáj kisfiút, aki egymerő szeretetből rúgja szét az oldaladat, amit egyébként pár napja műtöttek.

Amikor elkezdenél esetleg valami evésre gondolni, kezdjenek sakálként vonyítani.

Esküszöm, barátom, hogy te is ledobsz magadról úgy kábé harminc kilót egy-két hónapon belül.

De amikor rádmosolyognak a babák... :)

Tudtam én, hogy nem lesz nagyon könnyű ennyi idősen az ikrekkel. Gondoltam, sebaj, ez legyen a legkisebb problémám.

És most tényleg ők a legkisebb problémáim :)

Öt hónaposak az ökrök - izé... ikrek.

Nagyjából kezd kialakulni a napirend, miszerint én mindig azt és akkor csinálom, amikor őkelméék jónak látják.

Már dumálnak egymással és megy a ketrecharc a járókában is. Senkit ne tévesszen meg Adél baba álságosan angyali tekintete - gyakorlatilag ő Xena, szegény Dani meg csak néz, hogy most mi a fos van, hogy valaki állandóan kiszedi a cumit a szájából, aki nem az ő keze, és jó messzire elbaszarintja.
Adél baba minden edzőterem álma, ilyen feszes és izmos csajt még a gyógytornász se látott.
Ugyanez a gyógytornász - akihez azért járunk, mert hát mégiscsak picit hamarabb jöttek, hátha van valami baj (nincs, de lehet vele keresni) stb. - nagyjából a zoknijáig lepisilte magát a meghatottságtól, amikor Dani elkezdte a csajozós dumáját.

A kiscsávó egyébként tényleg elképesztő. Én beszarok tőle. Van neki egy speciális, csakis csajoknak tartogatott mosolya, de ha nem figyelnének, már dumál is nekik. Konkrétan verem a fejem a falba, hogy ezt hogyan fogom kinevelni belőle (sehogy, nyilván). Mindenki, ismétlem: mindenki beájul tőle. Mondjuk, éjjel fél négykor nem vagyok annyira vevő a csajozós beszólásaira...

Adél - nevéhez méltóan - kemény csajból van, ő nem szarozik benyalással, mint a bátyja. Ha ordít, akkor ott ordítva van, kérem. Semmi cicó. Rezeg a fal. Nem kér extrákat, de azt azonnal.
Én ezt értem és tulajdonképpen baromira értékelem is. Én is így működöm. De én vagyok az alfanőstény!!!

Ami nekem érdekes, az az apjuk. (Jó, hát nyilván érdekes volt eleve, különben nem volna az apjuk).
A Csodapasi világéletében lányra gyúrt. Most, hogy végre van neki lánya, persze el van olvadva a fiától, aki a kiköpött mása. Ennek ellenére bárhányszor képes elmondani - állítottam volna azt valamikor is, hogy a Csodapasi szűkszavú?! -, hogyan kell a női alsó felet kezelni krémekkel. Nekem négy lányom van. Neki ez az egy, még friss  :)

Vidáman telnek a napok, csak én szeretném tudni, milyen nap van, melyik hónap és melyik év...

Szerintem azért tök jó nekünk. Tényleg. Leszámítva persze azt a lelkiállapotot, amit  mindenki ismer, hogy megöllek, ha hozzám szólsz :)

Ha a csend beszélni tudna... Na, akkor azt is megölném :)

Ez egy földrajzi hely.

Vagy a fene tudja. Lehet, hogy itt már a gyíkemberek mászkálnak át az időkapukon és dimenziókon.

Elindulsz a klotyóra, menet közben elfelejted, hova indultál, így gyorsan összeütsz egy kis kaját a babáknak, biztos, ami biztos.
Ha véletlenül mégis megtalálod a klotyót, egészen biztosan elfelejted letolni a gatyádat.
A fürdőkád az a hely, ahol esetleg akár tíz percet is békésen szundíthatsz - amig ki nem folyik a víz.

Nézed meredten a további gyerekeidet, látod, hogy mozog a szájuk és azért még emlékszel rá, hogy általában értelmeseket szoktak mondani, de csak annyi jön ki a szádon, amikor elmeséli a soros (hehe, értik, soros!!!) gyerek, hogy hányast hozott haza a suliból, hogy: hörr, hozd ide a cumit.

És szégyelled magad.

Teljesen jogosan, szégyelld is.

Bezzeg anyósod, bármelyik... - aki igazán belehúz és jól csinálja, válogathat a palettáról... - bármikor elmondja, hogy bezzeg ő vígan dalolt és cigánykereket hányt a gyerekeinek, miközben saját kezűleg horgolta a cumisüvegeiket és főzte ki a zoknijukat, természetesen a patakban mosta a pelenkákat, és érdekes, nem nyafogott ennyit, mint most én, hát szörnyű ez a mai fiatalság, még ha nyugdíjas korú is.

Apósod, ha van még, egészen biztosan elmondja, hogy ő szólt előre, neked nem való gyerek, mert szemlátomást alkalmatlan vagy rá.

Aztán összenéznek és együttesen megállapítják, hogy ők bezzeg milyen k... szóval nagyon jól csináltak mindent. Te nem röhögsz, pedig felfénylik előtted a fiuk képe...

Megpróbálsz a babakocsival eljutni egy kétkezi bankfiókba, de persze nem férsz be az ajtón.
A Nemzeti Lófaszbolt előtt úgy csinálsz, mint a gimnazisták: megvárod, míg arra jön egy felnőtt, akinek elég jó a humorérzéke és vesz neked cigit (mert neked is kell a cumi).
Amikor a piacon megdícsér a sárgarépaárus, hogy milyen fitt nagymama vagy, negédesen mosolyogsz és próbálsz egyfelől nem elaludni, másrészt rögvest alkudni az árból (nehogy már rontsunk a legendákon).

Ha dolgoznál valamit, felvisít a sziréna, plusz valaki biztosan megmondja, hogy ezek a legszentebb pillanatok és saját magad készítette nemezpapucsban kéne sámándalokat énekelned, mert ez a dolgod.
Ha megfogadod a tanácsot, holott életedben egy keresztöltést sem sikerült még véghezvinned, akkor valaki biztosan megmondja, hogy azért dolgoznod kéne, mert így eltunyulsz, kövér leszel és öreg, mintha eddig nem úgy érezted volna magad.

Éjjel kettőkor felpattan a szemed, a párod arcába cumisüveget dugsz, aztán elnézést kérsz tőle, de a felénél elalszol. Mindegy, mert őfel sem ébred. Megviselte, hogy legutóbb ruhástul akarta megfürdetni valamelyik babát.

Hivatali ügyintézéskor megpróbálsz szájról olvasni, persze nem megy, így soha nem tudod meg, hogy melyik rubrikába milyen fasztudjamit kéne három igazolással feltöltened.

Jön a postás, figyelmeztet, hogy ki kéne írni a szaporulatot a postaládára, mert hamarosan érkeznek majd pártunk és kormányunk levelei, nehogy már kimaradjunk a jóból - de nagy arc a csávó, ad mellé egy puszit is. Ettől megilletődsz, bár már nem emlékszel, hogy miért is rezeg be az ember térde egy közel kétméteres, baromi jóképű fiatalember láttán. Vagy egyáltalán bárki láttán.

Igyekszel a szaros pelenkát nem belefőzni az ebédbe.

Néha muszáj kápét felvenned az automatából, de persze vagy a kártyát, vagy a kest felejted ott. Szerencsére itt a tanyán jó emberek (is) laknak, mindig utánad hozzák azzal, hogy kéne aludni néha egy kicsit, mert nem lehetnek ott állandóan, amikor hülye vagy.

És akkor kicsit elalszol. Ez megtörténhet vécén, fürdőkádban, konyhában támaszkodva, vagy a nappali közepén állva.

Egyetlen egy helyen nem történik meg: az ágyadban.
Neked gomb van a hátadba szerelve. Amint  a matracot éri, jelez a gyerekeknél. És akkor indul a rikács.

De semmi gond, láttunk már ilyet, azt se éltük túl, de mindig behazudjuk magunknak, hogy olyan húsz-huszonöt év múlva könnyebb lesz.

A retkes lótüdőt lesz könnyebb.

Képünk illusztráció. Mi nagyságrendekkel szarabbul nézünk ki.

Most így, körülbelül három és fél perccel szilveszter előtt.

Mondtam az újgyerekeknek, hogy a világ számtalan részén annak is örülnek bizonyos csecsemők, hogy nem halnak meg nyomorultul egy-egy robbantás után, vagy nem pusztulnak éhen. Ehhez képest kaptak vacsit, fürödtek, kényeztetődtek, énekeltek, meséltek nekik különféle nagyobb egyedek - kuss legyen.

Persze hogy nincs, nem is gondoltam komolyan :)

Nem volt könnyű év, de talán nem így kéne befejezni (bár nem voltak egyetlen másodpercre sem kétségeim, hogy mindig mindennél lehet rosszabb is).

Nyilván tavaly december óta tudtuk, hogy lesznek újgyerekeink, nem győztük a házat felújítani és ide-oda röpködni mindenfélére hivatkozva, ügyeket intézni, babacuccokat vásárolni, lelkileg nagyon-nagyon felkészülni. Nyilván nem óhajtottuk a sarki fűszeres orrára kötni, min megyünk keresztül épp - bőven elég volt a meglévő népségnek elmagyarázni. Meg a barátainknak. Nyilván elmondtunk mindent a barátainknak, akik érdeklődtek - nagy részük még azt is felfogta, hogy ez igazán nagy fizikai megterhelés volt, hormonkezelés satöbbi, nem beszélve a többiről, minden oldalról.

Azt kell mondjam, hogy full respect a barátaink 98%-ának, mert esznéletlen jó fejek voltak. Köszönjük.

2017-ben gyökeresen megváltozott az életünk. És most nem a babaszobáról beszélek, ami hirtelen kinőtt a házunkban, mert az alap.

Nyilván megváltozott minden szokásunk - a "nagyok" bagózási szokásai is gyökeresen megváltoztak -, és a csatolt részek is elképesztően és hihetetlenül nagy arcok, nincs olyan rokoncsatolmány, akinek a kezébe ne adnám a legnagyobb bizalommal az újgyerekeket. Nyilván nincs már olyan, hogy boldogan visszafekszem aludni, miután Négyeskét ellökdöstem iskolába - szerencsétlen a gimnáziumot is úgy kezdte, hogy nem voltunk itthon, de szerencsére a tesók adtak neki pizzát...
Nyilván nem lehet akkor aludni, enni, zuhanyozni vagy csak pisilni menni, amikor akarnánk.

A legmeglepőbb dolog akkor ért, amikor eltalicskáztam az ikreket piacozni, majd be akartam volna menni cigiért - és rájöttem, hogy hát  én oda nem fogok bemenni :)
Végül úgy csináltam, mint a gimnazisták, megvártam egy felnőttet és megkértem, hogy vegyen nekem.
Mindketten nagyon röhögtünk.

De hát tudtuk, mivel fog járni a gyerekvállalás.

Úgy érezzük, nagyon-nagyon megérte.

Ez a két baba, Adél és Dániel már most olyan szeretethálót font körénk, hogy ezzel már elleszünk életünk végéig.

Tény, hogy nagy hadjárat indult ellenünk.
Tény, hogy a dologról beszélni kell és lehet is.
Csak hát rohadtul nem mindegy, hogyan.
Sokan besaccolták, hogy egy-két hónapon belül megkattanunk az anyázástól.
Tévedtek.

Minket az érdekel, hogy Adél és Dani mikor alszik (végre) el, mikor kell enni, mekkorát kakálnak, mekkorát böfögnek, merre fordulnak, milyen oltás a következő, hogyan lehet összelogisztikázni, hogy bepakoljuk őket az iker-babakocsiba, hogyan fogunk zötyögni a macskaköveken - az utolsó lesz, ami érdekel minket, hogy különböző magánéleti kihívásokkal küzdő emberek milyen kivetnivalót találnak a létezésükben. Lelkük rajta. Bár annak már úgyis mindegy. 

Még egyszer:köszönöm, köszönjük Adélnak és Daninak, nem is beszélve a többi négyről, hogy minket életünk végéig szeretetburok vesz körül.

Amelyhez hasonló jókat kívánok azoknak, aki megérdemlik.

Ahogy nőnek a dedek (konkrétan megduplázták már magukat - ez nem azt jelenti persze, hogy most négyesikrek), nő a hangjuk is.
Nem állítanám, hogy nem kell idegrendszer a folyamatos koncerthez.

Amikor megy a műsor, persze az ember az első két órában végignézi a kötelezőket, pelus, ruha, kaja, nincs-e csípés, beszorult-e valami valahova satöbbi, aztán két óra után úgy dönt - már ha rutinos - hogy tudod mit, nekem is volna miért ordítanom, mégis megállom (némiképp).

És olyankor az ember nosztalgikus mosollyal leül tévét nézni vagy olvasni.

Közben felidézi, mennyi rendkívül okos tanácsot kapott már és kap a mai napig is.
Volt anyósom, akit nagyon szerettem - ez nem volt kölcsönös - ilyenkor, hiszti time-ban mindig elmondta, hogy biztosan nem eszik eleget az a gyerek.
Apósom, akire a fentiek nem vonatkoznak, buzgón rákontrázott, hogy kéne már valami rendeset adni a gyereknek, továbbá miért nem szobatiszta még, és egyébként fáj a hasa, miközben jön a foga. Ennyi idős gyerekeknek öt óránként kellene ennie, de a felnőtteknek három óránként. Nyilván rossz a babakocsi, mert gondatlan anya vagyok, amúgy meg ki kéne tenni őket a szabad levegőre, de egyébként meg felelőtlen vagyok, mert még megfázatom a gyereket, ha kivágom a hóra, ahogy egyébként a terveim között most éppen szerepel. Orvosságot nem szabad adni, na de viszont és ellenben azonnal adjak valami orvosságot, mert nyilvánvalóan a végét járja a szerencsétlen, hogy ennyire ordít.
Felvenni nem szabad, ha sír, de milyen szívtelen vagyok, ha akár két percig is hagyom bőgni.
Cumit nem szabad, míg ellenben ha az ujját szopja, akkor azt csípős paprikával kell  bekenni...
Ennyi idősen át kell aludnia az éjszakát! (Neki tetszett már szólni? És apuka soha nem megy pisilni éjjel? Mert visszazavarom!)

További rokonok szintén elmondták, hogy oltsam le vagy gyújtsam fel a villanyt, porszívózzak vagy maradjak teljes csendben, piros dekorációt tegyek fe vagy kéket, szóljon a zene, de inkább ne - és lehetőleg mindezt így egyszerre.
Hanyatt kell fektetni vagy hason. Esetleg oldalra. (A fejreállítás csak az én terveim között szerepel...) Mindezt természetesen szintén egyszerre.
A pelenka akkor az igazi, ha a saját kezemmel mosom a patakban éjfélkor, lehetőleg fagyban, mert ők is úgy csinálták. De egyéként meg miért nem vagyok képes venni ezekből a modern dolgokból, mit sajnálom rá a pízt.

Ja, meg hogy háziállat nem lehet a lakásban, viszont kell a gyereknek háziállat, akit simogathat.

Ezt rendkívül fennsőbbségtelien tudták velem közölni.

Egy kisgyerekes anyuka adjon magára és ne lehányt pizsamában jöjjön-menjen, viszont milyen isten ellen való vétek már, ha elmenne valahova, például fodrászhoz.

A lényege úgyis minden szíves közlésnek az volt, hogy ők jobban tudják, míg viszont én egy szar anya vagyok.

Itt minálunk, a sakáltanyán közben persze zajlik az élet, de ez nagyjából senkit nem érdekel. Volt anyósomat például azért nem, mert már rég elváltam tőlük, továbbá ő már meg is halt (de nem ezért), volt apósom meg kit érdekel, mondja a baromságait annak, aki meghallgatja.

Ja, továbbá nem az ő unokáik, de az anyósomat ez már nem érinti, a volt apósom meg az unokái nevét sem tudja már felsorolni, csak az okosságait a harmincas évekből.

És amikor az ember már azt gondolja, hogy kellőképpen felkészült, jön a Csodapasi, az ikrek apja, és közli teljesen magabiztosan, hogy azért sír a gyerek, mert éhes. Az új anyósom meg azt, hogy hanyatt fekve kell etetni egy gyereket :)

És én még azt gondoltam, nem érhetnek meglepetések :)

Napicuki hiszti time.
Fogd meg a kádat meg az állványát. Félúton tedd le, mert valamelyik ded a végét járja, de legalábbis cumi nélkül nem bírja.
Fogd meg újra a kádat, tedd a helyére.
Kezdd el megtölteni vízzel. Közben ess el háromszor a kutyában és nyolcszor a macskákban.
Próbáld levenni az egyikről a ruciját. Hagyd félbe, mert a másik a végét járja, de legalábbis cumi nélkül nem bírja.
Merítsd alá, próbáld lemosni a redvákat. Közben mondd a másiknak, aki a végét járja, vagy legalábbis valaki kitépte orvul a cumiját a szájából, hogy kuss, várj a sorodra.
Próbáld ráhúzni a pizsit az egyikre, aki egyrészt boldog kalimpálásba kezd, másrészt derekasan ellenáll. A másik közben a végét járja, vagy legalábbis már rohadtul hiányzik neki az az ótvar cumi.
Cserélj gyereket.
Onnantól persze az első fog ordítani, hogy hol a cumija.
Mindegy, ordítson, próbáld levenni a koszosról a rucit. Ha olyan típusú, mint az én legkisebb lányom, akkor kábé két felnőttnek kell ráfeküdnie, hogy megoldható legyen, de csak egyedül vagy.
A fürdővíz közben kihűl.
Kérd meg a gyereket, hogy ne essen le a pelenkázóról (ezt - félek - csak ideig-óráig fogja betartani).
Indulj el az új meleg vízzel, közben hatszor ess hasra az egyre érdeklődőbb kutyában és macskákban.
A tisztábbik gyerek a végét járja, vagy legalábbis nem bírja cumi nélkül.
Jöjj rá, hogy ez a koszosabbik darab nyakig szaros is ráadásul, tehát előmosási program is lesz a csap alatt.
A másik közben a végét járja etc.
Öblítőprogram, válogatott káromkodások, juszt is ráfeszíted azt a kurva pizsit.
Amelyik nem annyira hangos, az megérdemli, hogy előbb vidd be a szobájába, kapja meg azt a rohadt kurva cumit, takarót, puszit, simit, dünnyögést.
Amelyik rondábban viselkedett, óbégasson csak, várja ki a sorát.
Aztán persze megkapja a cumiját, takaróját, pusziját.
Dudorássz nekik közben összeszorított térdekkel, mert konkrétan majdnem bepisilsz már te is, csak téged senki nem fog tisztába tenni.
Átmeneti fegyverszünet, lágy, altató fényecskék be, csókdobálás.
Kimész a konyhába vagy a kertbe, hogy a magad cumiját, amit ciginek hívnak, betold a szádba.
És akkor szabadul el a pokol.
Egy este az idill családnál.
És még nincs vége!
Csak az idegrendszerednek.

Ma sikerült autizmussal és mikrochipekkel is beoltatni a gyerekeket. A gyapjas alakváltás csak később jön, még csak a gyíkemberségnél tartunk, de van időnk kivárni.

Amúgy kezdem megérteni az oltáselleneseket, ha még egyszer ennyiért ki kéne váltanom a patikában a szereket, főbe lőném magam. Segítek a rosszakaróinknak: igen, megtehettük, hogy még a rota-vírus ellen is, nem volt sokkal több, így, mint amennyiből állítólag meg lehet élni Magyarországon. Mindezt két példányban. Hát ha nem tehettük volna meg, most nagyon oltásellenes lennék én is, talán még a feng shuiba is belevágnék.

Csodapasi az átmulatott éjszaka után - tartotta a frontot igencsak derekasan, húsz percwenként rohangált, ahogy kell - dolgozni ment, így egyedül talyigáztam el a kölyköket a nem túl távoli rendelőbe. Ott értelemszerűen kolleginákkal találkoztam, de történetesen két ikerpár is várt szépen a sorára, jól összehasonlítottuk őket, megbeszéltük, hogy édesjóistenem, csak harminc perc összefüggő alvás lenne - a végén még tényleg kikötök egy játszótéren, pedig az első néggyel sose mentem, mert egy jellem vagyok, továbbá utálok emberekkel beszélgetni, pláne kisgyerekes anyukákkal.

Aztán kijött a rendelőből egy négy év körüli kiskampó, szintén szörnyűségekkel fertőzte meg a gyógyszermaffia, jött utána az állati helyes védőnő és mondta, hogy lehet egy kis láz, mire a kiskrapek rögtön a homlokához kapott, hogy szerinte ő már most lázas. Anyuka nagy arc volt, kérdezte, hogy egy nutellás keksz nem vinné-e le ezt a hirtelen jött kórságot. És jé, bejött neki. Úgy érzem, ma is tanultam valamit.

Nem annyira nagyon egyszerű két, közel hatkilós csecsemőt fél kézzel cipelni, pláne, ha az egyik ordít, a másik meg bömböl, de hát nyilván rosszabb lesz a helyzet, amikor már szét is másznak, szóval nem panaszkodom, én vállaltam. 

Begórtam őket egyetlen bébihordóba, úgy szakadtam meg a súlyuktól, alig férnek egyébként már el egymás mellett a kis dagik, aztán megkapták az oltásokat. Hát, volt sírás-rívás, naná, kinek esik jól, ha szurkálják.

A nap meglepetése, hogy Dani fiam rácáfolt az urban legend-re, miszerint a pasik belehalnak egy futó náthába - ezúttal Adél lányom az, aki olyan műsort csinált, hogy a védőnő javasolta nekem a füldugó értő használatát.

Vagy egy dupla viszkit.

Mindig bírtam ezt a védőnőt - de a többi is állati helyes. Hát naná, nyilván nem arra tették fel az életüket, hogy csecsemőket tegyenek el láb alól.

Most derekasan lázasodnak be, én meg beélesített végbélkúpokkal várom, hogy bedugjam nekik (nagyon nem szeretem ezt csinálni), csak még azt nem tudom, milyen kereszthatással lesz a végbélkúp az autizmus-oltással és a mikrochipekkel.

Ja, közben a laptopom megdöglött, orosz vírusokat talált rajta az igencsak jóképű szakember, vacsorát is kéne főznöm a többi elhanyagoltnak és én is rágyújtanék már végre, ha lehetne.

De hát ilyen ez a pop-szakma.

Most ez szemétség lesz a részemről, mert Adél tényleg világszépe hercegnő, mégis Daniról egy pár szót.

Bár hát nem kell, itt a fotó, mindent elmond.

Mutatkozik némi különbség az apjuk és énköztem. Ő például szeret beszélni, én meg legfeljebb a kezemmel. Ő például szeret enni, én meg különböző okokból nem. Ő kurva erőszakos, én viszont szintén.

De jó, gondoltam, egyet elviselek, belefér a kurvaliberális világképembe.

És akkor itt van ez a Dani. Nem kéne ezt nekem túlmagyarázni, elég ránézni a fotóra. Ez minden nőt levesz a lábáról. Kéthónaposan olyanokat mond a csajoknak, hogy leszalad róluk a bugyi. Ez még nyígni is úgy tud, hogy a harcedzett szívemet is meglágyítja. Nem érdekel, ha lehány vagy leböfög (azt is nagyon tud).
Én ilyet még nem láttam, hogy valaki létrehozza a saját klónját. Vagy inkább clown-ját. Tud ez az apuka valamit.

Egy ennyi idős gyereknek még keményen kellene dolgoznia azon, hogy elkússzon a maciig, tartsa a fejét vagy legalábbis erőteljesen mozogjon.

Ez nem. Fekszik, mosolyog és hülyíti az embereket. Olyan nincs, hogy ne mosolyogjon rá bárkire szélesen. A huga szedi ki a szemét vagy tépi a haját a ketrecharcban (járóka), ő meg mosolyog és már most dumál.

Szerintem jobban járok, ha most akasztom fel magam, nem várok tovább ezzel. Ha annyit fog beszélni, mint az apjuk, az konkrétan elviselhetetlen lesz. Pedig már most is erős határeset.

Meg ráadásul az a baj a nagydumás pasikkal, hogy nagy százalékban még érdekeseket is mondanak, szóval a figyelem oda irányul, aztán az ember nem érti, mitől olyan hullafáradt egy-két óra után. Hát lopják az energiáit. Mondják, ami az eszükbe jut. Tök mindegy, miről van szó, órákig képesek rá. Néha, amikor rájuk dörrennél, hogy pillanatokra maradj már csöndben, akkor megfelelőképp visszavágnak, hogy ők csak szépen beszélgetnek. A beszélgetés az, amikor ő mondja, én meg hallgathatom.

Már most a hideg ráz, hogy ha Dani mozgásképes lesz - egyelőre kurva lusta, fekszik, hízik, mosolyog és dumál -, bevásárlóközpontba kell majd mennem velük...

Ja, mert a szócséplés után a második kedvencem a bevásárlás...

(Kapcsolatunk hajnalán Csodapasi mondta, hogy menjünk Bécsbe. Menjünk, mondtam erre én. Nekem nem akkora cucc, egész életemben Európát jártam, de ő másik generáció, bár szintén járjta, járja a világot.
No, hat órás út után - nekem pont három innen Bécsig, de nem vagyunk egyformák lendületileg - boldogan leparkolt a Shopping City Südben, hogy megjöttünk. És komolyan gondolta!!! Hogy ez az élet értelme, nem a 42! Vannak ott ilyen szállodák, az az előnyük, hogy ébredés után körülbelül tíz métert kell menni valameddig, ahol végre lehet venni valamit. Említettem volna már, mennyire utálok vásárolni? És mennyire utálok emberek közé menni? Na most egy ilyen bevásárlóközpontban két dologra biztosan számíthat az ember: bevásárlásra és emberekre... Ha ezek után nekem magyaráznom kell, mennyire szeretem ezt az embert, hogy még erre is hajlandó voltam miatta... 
Ma  már persze raffináltabb vagyok, arra hivatkozom, hogy pisilnem kell. Leülök a szomszédos kocsmában, elszívok vígan nyolc doboz cigit és másfél óra elteltével utánamegyek. Olyankor ki- és berámolhatok a bevásárlókocsijából - de legalább haladunk.
Amúgy mindig azt mondja, hogy az anyukájának veszi, ne szenvedjen szükséget.
Nyolc kiló tonhalat, negyven hektó miafaszomat, meg ami még a keze ügyébe kerül.
Ilyenkor szoktam sírva elszaladni, mondván, hogy pisilnem kell.
De ne legyek már ilyen gonosz: ő tényleg azt hiszi, hogy az örömet okoz bárkinek is, hogy vásárolhat.
A hibás én vagyok. Mint mindig.)

Danira visszakanyarodva: nyilván nem engedhetem meg, hogy ezek ketten beszabaduljanak ilyen helyre felnőtt felügyelet nélkül.

Mindegy, úgy érzem, Adélra számíthatok, az legalább olyan szigorú és befele élő, mint én.
Ugyanakkor azt sem állítom, hogy nem lesznek még nagy csatáink - láttam én már kamaszlányt, nem is egyet.

De az alfanőstény én vagyok!

Kérem, hogy aki olvassa, ne röhögjön rajtunk üvöltve. Csak úgy szép szolídan, a négy fal között, ha kérhetem.

Icike és Picike - mert most ez a munkacímük az ikreknek - belelendültek rendesen az éjszakai életbe. Tulajdonképpen nem is emlékszünk, mikor aludtunk 20 összefüggő percet az elmúlt két hónapban. Na jó, tudtuk, hogy ezzel jár - tudtuk, csak nem sejtettük :)

Az addig oké, hogy benne van a kezemben a rutin a négy nagy után, de azzal valóban nem számoltam, hogy a végkimerülés milyen fizikai tüneteket okoz.

A klotyón ülve simán elalszom. Főzés közben is. Valaha volt szexuális életünk, de erre már csak az urban legend emlékeztet. Valaha érdeklődéssel hallgattam végig bármelyik gyerekem hallatlanul érdekfeszítő elbeszélését az iskolai történésekről, amikor a bigyóka azt mondta az izékének, és hogy az iksz tanár úr erre mit válaszolt - ma már a mondat közepén elalszom, jelentős sértődéseket okozva ezzel. Valaha képes voltam végignézni egy művészfilmet, ma már a harmadik percben elalszom a legjobbon is - pedig ha valamit nagyon utálok mindenkiben, az a tévé előtt való alvás. Valaha mutattam valami érdeklődést a konyhaművészetek irányában (miszerint kurva jól főztem) - ma az a csúcs, ha rendelünk egy pizzát. Valaha elmatattam a növénykéimmel napokon keresztül is akár, hogy jó legyen nekik - ma már azt sem tudom, melyiket hogyan neveztem el.

Kissé mintha ingerültebb is vagyok talán, mint valaha, pedig tényleg kötélből vannak az idegeim - ha nálam elszakad a cérna, akkor ott tényleg nagyon el van szakadva -, tegnap simán elsírtam magam valami hülyeségen, teljesen indifferens dolgon.

A nagyok jól tűrik a megpróbáltatásokat, mert nincsenek itthon, szegény Négyeském próbálkozik még rám emberként tekinteni, de elvérzett a feladaton, azóta magára baszta az ajtót és ki sem jön az összes termeiből, pedig napsugaracskám ő nekem születése óta (ő sem túl korai gyerekem, konkrétan lehetnék neki is a nagyanyja már).

Amikor véletlenül valaki itthon van, mindig kérdezik, hogy egészen biztosan rendben van-e, hogy ilyen válogatott káromkodásokat eresztek meg ordítva, de mondtam, hogy szerintem az anyanyelv fölényes ismerete csak javukra válik az ikreknek.

A gondolatától elsírom magam, hogy még kábé húsz percem van, és újra tolhatom a cumisüveget a szájukba és a tiszta pelenkát az imádnivaló seggük alá. Azt a szót, hogy fürdetés, ki ne ejtsétek előttem, mert felkötöm magam.

És akkor ránézek az apjukra...

Hát ilyet én még életemben nem láttam. Azt a földöntúli boldogságot, amivel néz Icurira és Picurira... Ez tényleg imádja őket. Ez a baromi nagy darab ember szétfolyik a boldogságtól, ha a pocakjára teszem őket. Egyébként a vonzalom kölcsönös. Az ikrek imádják, amikor az apjuk kurva hamisan mozgalmi dalokat énekel nekik hajnali fél ötkor (én nem annyira preferálom).

Ma kitalicskáztuk őket a körülbelül háromszáz méterre lévő helyi piacra. A helyi piacról azt kell tudni, hogy venni ugyan nemigen lehet semmit, de príma társasági hely, valamilyen rejtélyes okból itt találkozik a kisváros színe-java szombatonként.

Ma belebotlottunk a fideszes pultba, állítsuk meg Sorost, de csak mi álltunk meg, a helyi képviselőnő röppent a nyakamba, hogy jé, ikrek... Hát jé. A csaj egyébként teljesen rendben van, dacára, hogy fideszes, bírjuk egymást elég régóta.

Mondtam is neki, hogy ti, keresztény-konzervatívok a fasorban nem vagytok a családmodelletekkel hozzánk, vérliberálisokhoz képest. Röhögött. Én is.

Vettünk ezt-azt a piacon, a felét ott felejtettük, de mivel kisváros, majd következő piaci napon úgyis odaadják, mert korrekt hely ez.

Apuka elhúzott az uszodába - nem, nem kérek megjegyzéseket, tudom, hogy kissé víziló -, szerintem most valamelyik melegvizes medencében áztatja a prosztatáját és végre alszik egy nagyot. Kell is, mert előbb-utóbb fel fogok borulni, valaki meg kell Icuri és Picuri mellé.

Amúgy egyébként soha senkinek nagyobb baja ne legyen, mint hogy álmos egy kicsit...

Semmi újat nem fogok én itt feszegetni, aki próbálta, tudja.

A skacok híznak, mint a disznók, mi ezzel arányban nagyon szépen fogyunk - a családi átlag rendben van.
Mostanra már mindkét ördögfióka hiba nélkül teljesíti az alapelvárást, hogy ha a legnagyobb és legkétségbeesettebb üvöltésre megjelenek az életmentő eszközökkel, édes, angyali mosollyal fogadnak, hogy csak hiányoztam nekik. 
Nehéz ilyenkor haragudni rájuk, mondjuk, meg se próbáltam még.

Néhány lételméleti kérdés azért felmerült bennünk itt az elmúlt két hónapban.

Hány lépést lehet a békésen szendergő dedek szobájától lábujjhegyen megtenni a következő üvöltésig?
Honnan tudják, hogy a ház egy igen távoli sarkában épp leültem vagy eldőltem hosszában?
Miért akkor jön ki a túltöltésből származó fölösleg a szájukon, amikor elégedetten már elvettem a büfiztetés közben használt pelust?
Miért jó a vízbe kakilni vagy pisilni? És az éppen kicserélt, tiszta pelusba?
Miért megnyugtatóbb a heavy metal, mint - teszem azt - Mozart? Ott is van üstdob, elvileg működnie kéne.
Ha kellőképpen rugalmas vagyok és azt mondom, letojom, mikor kellene elvileg ébren lenniük és áttérünk éjszakai üzemmódra, miért alusszák át édesen az éjszakát?
Hány fokos elfordulásomnál gondolják úgy, hogy már ki lehet köpni a cumit és borzasztó fájdalmasan üvölteni érte?
Ki és mikor mondta azt egy kéthónapos kislánynak, hogy szerezze meg anyuci nyakláncát?
Ki és mikor mondta azt egy kéthónapos kisfiúnak, hogy szívogatni kell anyuci nyakát?
Honnan tudják, hogy az egyetlen dolog, amivel fel tudnak bosszantani, ha lekapják a szemüvegemet és elb... szóval elgórják a sarokba?
Miért a kiságy az egyetlen hely, ahol egészen biztosan nem fognak aludni, csak apa kétségtelenül kipárnázott hasán?
Miből érzik ezek meg, ha tényleg muszáj már elmennem klotyóra?
Hogyan tudnak gyakorlatilag bármilyen praktikus ruhadarabban felszaladni a saját nyakukig, hogy abban az idióta pózban kétségbeesve üvöltsenek, mit művelt velük a sors vad fintora?
Hogyan találják meg zeneileg azt a hangnemet, amitől egészen biztosan azonnal görcsbe rándul a gyomrom?

Nyilván ezekre a kérdésekre valaha még én is tudtam a választ, de az már elég régen volt.

Tudtam én, csak nem sejtettem. Illetve már elfelejtettem. Pedig tapasztalatlannak igazán nem vagyok mondható.

Ketteském, aki lassan kiédemli a haza bölcse 2. címet például három (!) éven (!) át nem volt hajlandó húsz percnél többet (!) aludni. Ez sajnos nem vicc.

És ha anya felbassza az agyát, akkor abban az ajándék húsz percben sem fog aludni. Márpedig az állítólag kell az embernek. Úgyannyira, hogy kínai kivégzési módnak alkalmazták az alvásmegvonást. Na, ketteskével megtanultam túlélni. És agressziót kezelni (például egyszer sem csaptam agyon, pedig bizisten, megfordult a fejemben. Hogy mindenki jobban járna. De persze így jártunk mindannyian jól, mert átmeneti huszonhárom év után a világ legbölcsebb és legokosabb csajává nőtte ki magát, akit egyszerűen feltétel nélkül imádok. Igaz, a többit is, csak azok nem tették próbára (annyira) a tűrőképességemet.)

Ez arról jutott eszembe, hogy elnézegettem a Csodapasit, aki nagy büszkén átvállal jónéhány éjszakát, majd a boldog tudatától a nagylelkűségnek ájultan alszik (nem igaz, mert tényleg képes mozgalmi dalokat énekelni hajnali ötkor is). Jó, hát pelenkázni nem annyira szeret, tápszert csinálni nem mer, mert szigorú vagyok, fürdetni meg nem engedem, legyen már nekem is valami jó a babázásban.

És látom másnap, hogy szédeleg, sápadt, dekoncentrált - és baromira sajnálom.

Már akkor, amikor épp nem arra ébredek, hogy a hűtőszekrény előtt állok, ahol elaludtam állva. Hát vagy a klotyón. Vagy a piros lámpánál az autóban.

Általában baromira zavar a zaj meg az emberek. Mostanra mindegy lett. Pont mindegy, ki van itt vagy milyen zene ordít a nappaliban - ha fél percem van, elalszom. És hihetetlenül fitten tudok ébredni öt perccel később! A sakálvonyításra! Ugyanígy nem tud érdekelni egyszerűen a közösségi média, sőt, még a szomszéd Erzsi néni és a Zoli bácsi se, pedig kedvelem őket. Mondat közben elalszom.

Amikor Egyeske megszületett, értelemszerűen tapasztalatlan voltam. Ha felnyávogott egy macska a környéken, rohantam, mert pont olyan hangja volt, én meg azt hittem, hogy. Ketteském megkímélt ilyesmitől, hozzá állandóan rohanni kellett. Hármaska egy éves koráig ott mosolygott, ahová letettem, aztán azóta folyamatosan a baleseti sebészet ügyeletén ülünk. Négyeskével sem volt nagy baj, öregnek találtam már magam, egyszerűen bevágtam magam mellé az ágyba, aztán amikor megunta a horkolásomat, visszavándorolt a saját ágyába, amikor már tudott járni.

Na, ezt mind elfelejtettem.

Ám most, amikor szerkesztés közben az orrom a klaviatúrán landolt, azért csak eszembe jutott.

Meg az is, hogy ugyan már, meddig tart. Addig fél lábon is ki lehet bírni. Kit érdekel, hogy álmos vagyok-e vagy sem, engem biztosan nem.

Pár év múlva büszkén viszem őket óvodába, iskolába, zeneórára, tornázni - míg ott lesznek, majd alszom.

Meg azt különben is a sírban kell.

Arra vagyok kíváncsi, mikor önti el totálisan az agyamat a hormon, és semmi másról nem fogok tudni beszélni, mint hogy babák, rugik, büfiztetés satöbbi.

Ja, már megtörtént :)

Az első képen jól látható valami az egy fél pár zokni. Igen, fél pár... Kezdődik.
A többi kép nem érdekes annyira :)
Az elkötelezett jogvédőknek mondom, hogy szülői engedéllyel kerültek fel a képek :)
Ennyit mára.
Mert aki próbált megfüröszteni és megetetni egyedül két sakálkölyköt, miközben egy további gyerek vadul próbált ukulelézni nekik, az tudja, mire van szüksége ilyenkor az idegrendszernek. 
Igen, alvásra. :)

Amikor Egyeske megszületett, körülbelül fél évig nem tértem magamhoz a  meghatottságtól, hogy ez velem megtörténhetett. Naponta nyolcszor mértem, mennyit eszik, felvettünk videóra mindent, amit csinált (amit a drága nagypapa egyetlen mozdulattal letörölt, mert fontosabbak voltak a főzőműsorok - ezúton is örök hálám neki).
Amikor Ketteske megszületett, az egy kicsit macerás volt, de mikor végre hazaértünk, Egyeske azt mondta, de szép baba! És attól kezdve együtt gengszterkedtek (kicsi a korkülönbség.)
Amikor Hármaska megszületett, mindannyian kicsit hülyén néztünk ki a fejünkből, mert az utolsó pillanatig úgy volt, hogy ő is lány lesz, de nyilván a szülőcsatornában kukit növesztett :) Na, ha volt pasi a Földön, akit ennyi nő rajongott körül... Aztán együtt bandáztak tovább, itt is kicsi volt a korkülönbség. Hármaska egyszer közölte velem, hogy ha nagy lesz akkor a Dorkát (óvodás társ) elveszi feleségül és akkor majd ketten jönnek át az én ágyamba aludni.
Négyeske tökéletesen bónuszgyerek volt, a fene se gondolta volna, hogy beakad nekem már ennyi idős koromban. A terhesség minden másodperce vidámság volt, és mióta kibújt, azóta is öröm ránézni. Tény, hogy nem volt könnyű gyerekkora, elég korán lelépett az apjuk (nyilván sokallta a gyerekáldást - mintha ő nem lett volna ott), aztán végigasszisztálhatta, ahogy a szeme láttára hal meg anyám, a nagymamája a konyhánkban, hogyan lesz az anyjából felkapott újságíró helyett kifutófiú egy napilapnál - ő történetesen usb-ket szopogatott, nem cumit, a különböző szerkesztőségi asztalok alatt, viszont prímán fogalmaz már most. Remélem, nem lesz tanár.) Négyeske amúgy is elég különc alkat, kedvenc családi történetünk, hogy amikor valahol elveszett a kedvenc izékéje, a nagyokkal bevágtuk a babakocsiba, úgy rohantunk a legközelebbi nagyobb bevásárlóközpontba venni egy ugyanolyat - út közben magyarázták neki a nagyok, hogy semmi gond, mindjárt meglesz a bigyóka, ő meg látványosan úgy tett, mint aki tojik az egészre. Utóbb elmondta, hogy nem akart hisztizni, mert azzal mire ment volna. Volt vagy kétéves.
Bölcsnek születni kell.
Ott azért már elég nagy volt a korkülönbség, mármint az első három és a negyedik között.
És akkor eljött a nap, amikor minden átmenet nélkül bejelentettük, hogy itt bizony továbbiak is jönnek még.
Leírhatatlan jelenet volt, nem is írom le.
És azóta, mióta Ötöske és Hatoska is köztünk vannak, nem győzik egymás kezéből kikapkodni őket. A fürdetés komoly pankráció - mármint, hogy ki csinálhatja.
Hármaska nagyon komolyan el szokott beszélgetni az öccsével - és amilyen gondosan tisztába teszi, azt úgy sem hiszi el nekem senki. Pedig a pasik nagyon-nagyon érzékenyek és kedvesek ám. Különben nem is szeretnénk őket.
A lányok meg lányok - kitört belőlük a nőstény. Minden rossz, amit én csinálok, mert azt nem úgy kell :)
A kakát persze rám hagyják :)
Aztán meg megy a licit, hogy kire mosolygott ma többet Ötöske vagy Hatoska.
Baromi nagy a korkülönbség. 
Éppen ezért már a nagy bejelentéskor is fontosnak tartottam közölni velük, hogy NEM az ő dolguk felnevelni az ikreket (hacsak el nem üt itt vidéken a négyes metró).
Csak ha kedvük van, csak annyit és csak azt csinálják - megvan a saját életük.
Na, most ehhez képest úgy le vagyok ugatva, ha nem a megfelelő cumit adom oda, vagy nem eléggé díszes a rugdalózó, hogy ihaj :)
Nagyon jó látni felnőni a nagy gyerekeimet.
És jó lesz az újakat is végignézni.

Szerettem volna édibédi, cuki fotókat feltenni, mert volna miről. Végül is senkit nem zavar, ha a közösségi oldalakon mindenki büszke a cicájára vagy a kutyájára vagy a legújabb mosógépére. Ez így van rendben. Ha nem érzek vad vágyakat, hogy kommentáljam a dolgot, akkor arrébb lapozok.

És vannak sokkal-sokkal fontosabb dolgok is, amivel az ember időnként büszkélkedik. Például ha a párja ekkora nagy keszeget fogott ki, vagy ha együtt elfújták a szülinapi tortán a gyertyákat. Ha a kisgyerek elindul az iskolába és sután mosolyog, a böhöm nagy táskájával a hátán. Ha a nagymama 90 éves lesz. 

Vagy bármi - annyi mindennek lehet örülni az életben. És olyan kevés van mégis.

Úgy tűnik, egyedül én nem örülhetek felhőtlenül.
Amikor Adél és Dániel megérkeztek, körülbelül ennyit közöltünk a nagyérdeművel.
Hogy megérkeztek.
És mi elképesztően boldogok vagyunk.

Nem meséltük el, hogyan rohangáltunk a kórház egyik osztályáról a másikra a nap huszonnégy órájában, mert Dani inkubátorban volt, Adél meg a "rendes" csecsemő-tagozaton. Nem meséltük el, miken mentünk keresztül. Nem meséltük el, mennyit aggódtunk, hány átvirrasztott éjszakán van a dologban, milyen volt ügyintézni (meglepően kellemes és könnyűegyébként), nem meséltük el, milyen volt hazajönni - pedig az sem kispályás, kéthetes csecsemőkkel repülni, isztambuli átszállással, mert úgy gyorsabb, ahol a segítőkész (tényleg az!) személyzet kiveszi a kezedből az egyik gyereket és a városnyi méretű reptéren gyorsulási versennyel megpróbáljuk elérni a csatlakozást, te meg rohansz a másik gyerekkel a kezedben, a párod a poggyásszal meg utánatok.

Nem meséltük el, milyen volt a legteljesebb személyi motozáson átesni - igen, a babák is -, nem meséltük el, milyen volt, hogy a repülőgépen derült ki, hiába vettük meg négy főre a jegyet, akkor is csak két hely van, mert valaki valahol valami benézett. 

Nem meséltük el, mennyi előzetes adminisztráció volt az ügyben, nem meséltük el, mennyit aggódtunk közösen minden érintettel, nem meséltük el, hogyan csüngtünk a neten, amikor kiderült, hogy a babák hamarabb érkeznek és mégsem lehetünk jelen, mint ahogy azt sem meséltük el, milyen volt együtt örülni minden érintettel, amikor a legelső ultrahangos felvételek megérkeztek, amikorerre vagy arra volt még gyorsan szükség ott a távolban, és azt sem meséltük el, hogy milyen elképesztően gördülékeny az ügyintézés más országokban.

Nem meséltük el azt sem, hány év szomorkodása volt abban, hogy nem sikerült a gyerek-prodzsekt. Azt sem, miken kell keresztül mennie egy nőnek ahhoz, míg azt nem mondják rá, hogy bocs, de keressünk más megoldást.

Azt sem, mit szólt hozzá a meglévő négy gyerek, amikor bejelentettük, hogy tényleg sok évnyi sziszifuszi küzdelem után sikerülni látszik a dolog.

Nem meséltük el senkinek, mennyit beszélgettünk a béranyákkal, mennyit ölelgettük egymást, hogyan mesélték el, hogy majd vigyázzunk, ha banánt vagy valamit adunk a babáknak, mert már pocakban is így vagy úgy reagáltak rá. Nem meséltük el, hogyan pacsiztunk össze a béranyák már meglévő gyerekeivel, akik tökéletesen tisztában voltak mindennel, hogyan dumáltuk meg, hogy mindenképp beszélünk és majd küldünk mi is Budapestről fotókat, de addig is mindenki mindenkinek hálás.

Nem meséltük el, mert senki másra nem tartozik, csak az érintettekre.

Hazaértünk. Onnantól, hogy a négy új rózsaszín talpacska itt virított, senkiben nem volt semmi kétség sem. Molly kutya volt az első, aki boldogan megnyalta a lábacskákat, aztán jöttek a cicák, akik rendesen meg voltak sértődve, aztán sorra hazaért a négyek bandája is, a már meglévő gyerekek, és el voltak képedve, hogy ez igaz, és végre, és hogy mostantól tényleg nem lesznek üres óráink (mintha eddig lettek volna).

Szivárvány és egy kis klasszikus zene, idill a köbön.

És akkor.

Pedig mi csak annyit mondtunk, hogy megérkeztek a babák. Én nem mondtam soha, hogy terhes a terhesség, nem mondtam soha, hogy milyen rémes szülni, nem mondtam semmit - csak annyit, hogy megérkeztek a srácok - nem mellesleg egy teljesen átalakított házba, ahol még a hangszigetelést is megcsináltuk, ne zavarják az újak a régieket :) Babaszoba, babaholmik, ikerkocsi, rugdalózók, pelusok, meg ami még kell (sok). Ó, bárcsak az első négynek megadhattam volna így egyben mindezt.

És akkor történt.

Mivel soha nem hazudtam senkinek semmit, aki kérdezte, annak megmondtam, hogyan jönnek a világra a babák. A legszűkebb baráti körömnek. Volt, aki hümmögött, volt, aki feltétel nélkül örült, volt mindenféle - alapvetően senki nem volt ellenséges. Miért is lett volna? Ha kérdés volt, megbeszéltük, mindenki kapott tisztességes felvilágosítást.

És akkor megzsaroltak.
Igen, ilyen egyszerű.
Megzsaroltak.
Hogy ha én most azonnal nem mondom el, milyen körülmények között jöttek világra a gyerekeim, majd ők megteszik.
Ismétlem: nem illegális vagy törvénytelen dologról van szó, hanem két baba megszületéséről.
Nagyon durván megzsaroltak - hozzám két igencsak közel álló ember.
És valóban hadjárat indult ellenünk.

Azóta a mi történetünkön büzgönyészik a fél közélet - már amelyik része nem a fidesszel van elfoglalva.

Aki tudja, milyen a most már kéthónapos csecsemőkkel az élet, az fogja érteni, miről beszélek.
Körülbelül tíz-tíz percünk van aludni. Zuhanyzással együtt.
Valaki folyton sír.
Valaki folyton éhes, vagy át kell pelenkázni.

Mindketten dolgozó emberek vagyunk, néha úgy kéne tenni, mint aki él. 
Nekem például elég nehezemre esik nem idegösszeomlást kapnom, de fog menni, keményből vagyok.

Ebben a történetben senki nem járt rosszul, senki senkit nem kényszerített semmire. Én értem, hogy Zambiában például bimbózik a szervkereskedelem, de annak mi köze ehhez. Amerikában meg verik a négereket, tudjuk.

Egyszerűen el vagyok képedve azon, ami itt folyik.

De - ismétlem - keményből vagyok. Most hajnali kettő van. Egy óra múlva etetés, pelenkázás.

És pont leszarom a sok rosszindulatú embert.

De ha annyira hadonásznak, hogy elérjék az orrom hegyét, nagyon rábasznak.

Ezt is őszintén megígérhetem.

És igen, megtörtént megint.

Utoljára vagy huszonöt éve volt, hogy egy szerkesztőségi értekezlet kellős közepén beletúrtam a táskámba - ó, a női táska bugyrai... -, hogy elővegyem a perdöntő bizonyítékot, és ekkor elővettem előbb egy kirágott szemű plüssnyulat, egy macit, egy használt ésbüdös pelenkát, egy erősen rágott cumit, és csak aztán a világrengető bizonyítékot.

Kicsit kínos volt, de persze mindenki röhögött.

Alig telt el huszonöt év az incidens után, amikor ma nagy betyárul ki akartam vágni a zsebemből a kest a boltban, de egy cumi akadt a kezembe.

Zokogtam a röhögéstől. Később a bolti alkalmazottakra is átragadt ez.

Nagyon-nagyon furcsa újraélni a fiatalságomat - inkább jó, mint rossz. Mert hogy mi rossz lehet az újrababázásban.

Ma éjféli párbeszédünk például a Csodapasival:
- Te, valamelyik már megint ordít.
- Oké, de az előbb én voltam náluk. Most te jössz.
- Várj, várj, várj. Kezdjünk el fogadásokat kötni, hangjuk alapján felismerjük-e őket. Ha Dani az, akkor jöhet kajálni, ha Adél, akkor üzenem neki, hogy maradjon már kussban.
(A jelenet közben átlibbent a színen pár nagyobb gyerekem és szakadtak a röhögéstől.)

Dani megfontolt, komoly férfiember, fülig ér a szája általában és rezignáltan katalogizálja a könyvespolcon a felhozatalt, egyelőre még csak fejben, majd ha megindul, nyilván manuálisan is.

Adél nőiesen oldja meg a dolgait, ordít, mint a sakál. 
De lakik egy kis manó a szobájukban, aki zoknit lop és aki állandóan kiveri a szájából a cumit a nagy hadakozás közben. Gyanúsan hasonlít a saját kezére.

Adél még egy igen különös, egyelőre gyógyíthatatlan betegségben szenved, neve még nincs, de majd kitalálom, a tünetei, hogy ha anya öt lépésnyire eltávolodik, akkor ordtani kell. Apa mellkasán elmúlik az egetrengető fájdalom. Viszont újra fájni kezd, ha bekerülünk az ágyba.
És hol vagyunk még a szeparációs félelemtől?!

Dani egészen másképp működik. Mérnöki pontossággal tudja, anya mikor ülne vagy feküdne le, na, akkor.

Tudom, hogy semmi újdonságot nem mondtam senkinek - csupán azt akartam jelezni, hogy ebben az élemedett korban, amiben vagyok, már ez is sokkal szórakoztatóbb, mint amikor először csináltam.

Csodapasi apa időnként teljes éjszakákat átvállal, ez tök jó, ugyanis süket kissé. Nagy buli ugyanúgy állandóan felébredni a nyígásra - de tök jó nem csinálni semmit.
Egyébként igazságtalan vagyok, hajnali négykor is képes mozgalmi dalokat brummogni a babáknak.

És mivel nem hamvasan fiatal már ő sem, képes hajnalban - mert amúgy is felébred, hiszen van bioritmusa az embernek - nekiállni palacsintát sütni a nem teljesen néptelen csapatnak.

A nagyok, ha eddig nem tették volna, ettől teljesen a szívükbe zárták.

Jelentem továbbá, hogy a hiperszuper iker-babakocsi ugyan kifér a kertkapun, de be viszont sehova.
Ma sétálgattunk kicsit (mondták is, hogy milyen fiatalos nagymama vagyok, szendén mosolyogtam - majd később nyilván facebookos attak indul, hogy mekkorát hazudtam, pedig csak nem mondtam semmit), próbáltunk bemenni a patikába, de elvéreztünk a feladaton. Mindegy, akkor majd máskor és egyedül megyek be.

Az éj fénypontja: mondom a Csodapasinak, hogy most te jössz, mert megint üvölt valamelyik. Felemelte a kezét, behunyta a kezét és azt mondta: mukodj!

Nem működött. De legalább szénné röhögtük magunkat.

Szerintem én eléggé bírom az egész bolond családomat.

Fura nap volt ez, tele tökéletesen értelmezhetetlen dolgokkal (vagy csak én vagyok már fáradt kicsit).
Csodapasi átvirrasztotta az éjszakát, hogy tudjak aludni egy kicsit, aztán elindultam félkómában a fodrászhoz. Menet közben eszembe jutott, hogy nincs nálam kápé, megálltam a bankautomatánál, udvariasan beütöttem a PIN-kódomat, gondosan eltettem a bankkártyámat, aztán mentem a kés alá, ahol rájöttem, hogy nem emlékszem a mozdulatra, hogy elhoztam volna az ATM-ből a pénzt. Talán azért, mert nem tettem.

Kissé később benyitott egy hölgy az ajtón - akkor már szépre voltam stuccolva -, hogy mennyire nézném őt bolondnak, ha most odaadná azt a bankjegyet, amit ott hagytam...
Szó nélkül a nyakába ugrottam és megmutattam neki az ikreket, hogy ezért vagyok a szokásosnál is bolondabb - mert én vagyok, nem ő.

Csodapasi felszerelt egy ikerhintát, amit ajándékba kaptunk Nináéktól, zseniális találmány, bár Adél még hajlamos kiesni belőle, ha nem figyelünk.

Szárítottam a dedeket egy darabig a napon, közben az ember mindenféle lampionokkal és cuki oroszlánokkal borította be a gyerekszobát - a kölykök tojtak rá, átaludták az egész napot. Ilyen hatással van a napfény...

Éreztem én, hogy ebből baj lesz, de legalább lett is.

Másfél órája fogadásokat kötök magammal, hány lépésnyire lehet eltávolodni a sasfészektől üvöltés nélkül. Eddig az öt volt a legnagyobb természetes szám.

Aztán bedühödtem, kivágtam őket a nappali közepére, hogy márpedig én akkor is megnézem ezt a holokausztos filmet, ti meg üvöltsetek kedvetekre - és akkor Dani összekiflizett Adéllal és pár perc csönd volt. Persze nem a végeössz jelenetnél, mert akkor üvöltés.

Szerencsére tudok szájról olvasni idegen nyelven is, tehát megvolt a katarzis is, a stáblista is.

Mert a művészfilm az szent. Pisilni bárki tud bármikor, de ha jó film megy, akkor csönd legyen. (Persze nincs.)

Adél nagyon rafkós, de bennem emberére talált - ő először próbál anyukát nevelni, nekem viszont már van három lányom... Akik közül az egyik három (!) éven keresztül próbált engem megtörni. Neki se jött össze. Dániel mindeközben - Adél sakálüvöltésétől öt centire - karját szétdobva békésen alszik.

És én még csak csendesen mondom neki, hogy úgy fog járni, mint a farkast kiáltó fiú, ha folyamatosan ordt éjjel 11-től hajnali 6-ig. Konkrétan már most sem érdekel külnösebben senkit. Na jó, engem egy kicsit...

Persze Dani sem téveszt meg, mert van énnekem már fiam, tudom, hogy milyen kis cukimukiknak tettetik magukat, aztán csak jussanak hozzá a szerszámkészletedhez egyszer... Aztán meg majd hozzák haza a csajokat...

Biztos van a netes közösségi oldalakon is élet, de baromira nem érdekel :)

Ma csodanap volt, már kora reggel egy anonim jóakaró elborította fantasztikus pelenkákkal a kertet (azért akkor, mert nem akart felébreszteni minket) - mostantól pisilhetnek kedvükre a dedek :) Megteszik.
Gyönyörűen sütött a nap, erre konkrétan magasról tettek a dedek, átaludták a nappalt, így értelemszerűen most, 23:20-kor indul útjára a pokol.
A bandzsák háborúját vívtuk fürdetéskor: Adél is, de Dani főleg úgy összeakasztotta a szemét, hogy fetrengtünk a röhögéstől.
Nem, köszönöm, nem kérek orvosi jó tanácsokat - vagy elmúlik, vagy nem. Négyeskét például hónapokon át Bandzsi jumpingnak hívtuk annak idején, nem véletlenül, mégis prímán beszél angolul, németül és franciául ennyi év után.
Egyeske egészen elképesztő, amennyi anyai érzés szorult belé... Ő nem szarozik azzal, hogy gügyögjön, rögtön a lényegre tér: pelenka, tiszta ruci, kényelmes pokróc, utána beszélgetünk, fiam, lányom - ja, nem, mert tesó :) -, aztán jöhet a kajcsi, anya, adj már egy tiszta pelust, mert valamelyik már megint lehányta a kanapét.
Apuka two in one. Nála türelmesebb apukát még életemben nem láttam, már-már nagypapa.
Továbbra is 23: 20 van, üldögélnek az egy szoknya, egy nadrággal a fotelben, a pasi hülyeségeket beszél a gyereknek, aki a kezében van, aki ettől el van alélva, apuci néha ordítva mozgalmi dalokat énekel vagy telefonál - ezeknek mindegy, imádják.
Amúgy én is.
Most épp megdícsérte az épp kezében lévő kölyköt, milyen szép férfiasra nőtt a lába tegnap óta - mire mondtam, hogy ez történetesen a lánya :)
Percekig tartó, padlón fetrendő röhögés :)
Ettől függetlenül egészen furcsa módon tudnak viselkedni a lányos apukák. Csöppet sem elfogultak, á, dehogy.
A fiús anyukák is - én például most esküdtem meg Dánielnek, hogy kivágom a hóra, ha ezt az üvöltést azonnal nem hagyja abba :)
Jóakaróinknak üzenem, hogy a nap attól tökéletes, hogy megtudhattam: a magyar közigazgatás tökéletesen működik. Nem fejteném ki, pedálozzanak :)
Sokak kérésére itt a repülő tehén is, landolás közben :)

Eseménytelen nap, nappal alvás, éjjel kezdődik a bőgizés - semmi szóra érdemes.
Csak a két kép miatt ültem egyáltalán géphez.

Mert ha géphez ülnék, akkor egészen biztosan nem állnám meg és megnyitnám a közösségi oldalakat, és akkor óhatatlanul kissé ideges lennék, de legalább tudnám, miért mászkál a szűknek nem mondható család baromi idegesen, különböző szitkokat morzsolgatva a kakaójukba, kávéjukba.

Most már egészen elképesztő méreteket kezd ugyanis ott ölteni a boszorkányüldözés - a boszorkány én vagyok természetesen.

Hogy összefoglaljam, a következők a vérvád (igen, az is) pontjai.

1. Csecsemőrablás, gyermekek jogainak sárba tiprása - aha, biztosan jobb helyen lennének egy árvaházban. Amúgy meg lehet böngészni a törvényeket. Vagy utánanézni pár dolognak a nagy szavak helyett.
2. Visszaélés kiskorúak fotóival - amúgy az apjuk beleegyezésével kerülnek ki a fotók. Ja, és a kutyám szemét is ki fogom takarni legközelebb.
3. Súlyos etikátlanság, mert többszöri kérdésre sem mondtam el előzetesen, mi a pálya, hiába fenyegettek előbb még csak barátian, aztán már mindenhogyan - ja, amúgy a menstruációs ciklusomról sem szoktam posztolgatni, és közkívánatra sem fogom megtenni.
4. Mert bezzeg a szegény embert az ág is húzza, nekünk meg rögtön kettő is van, nem ágból, közös gyerekből - baszogassuk az autósokat is, miből telik nekik autóra, vagy a biciklistákat főleg, az már bevált módszer.
5. Hogy van pofám örömködni a babákkal, amikor nekik például nehéz az életük - ehhez nincs hozzáfűznivalóm.
6. Legalább hallgatnék, ha már ilyen rútságot tettem, hogy lett ez a két gyerek - én meg feljelentek mindenkit mostantól, aki cuki cicás képeket tesz fel csillagocskákkal.
7. És ők már bezzeg megmondták idejében - hát igen. És ki kérdezte őket?
8. Tessék, itt van egy/több hosszabb cikk a témában, jelentés emberjogi szervezetektől - hát igen. Igaz, hogy nem az áll bennük, amilyen szándékkal mutogatják a jelentéseket, de úgyse olvassa el senki, pláne angolul, ha lehet zsigerből utálkozni is. Nem érvelni akarnak, hanem csapkodni.
9. Micsoda erkölcsi fertő már házasságon kívül ilyesmire vetemedni - öööö... hát izé. De korrekt vagyok, nem mondok semmit.
10. Majd ők jól megmutatják, hogy jogilag a sarokba fognak szaratni minket - erre nem mondok semmit, kérem a következő kávémat és röhögök.

A fenti tíz pontból nagyjából egy sem érdekel.
Az érdekel, hogy Adél ma meglepően szociábilis volt és kifejezetten nagyot bulizott a nagyobb lányaimmal, Dani pedig összekacsintott a nagyfiammal, aki el van olvadva Bébi úrtól.

Az érdekel, hogy ha holnap nem lesz vezetékes víz nálunk, vajon megfelelő kaját tudok-e csinálni a kisklampóknak bolti ásványvízből, hogy mikor rendel a gyerekorvos, hol lehet kicsit gyorsabban ultrahangos vizsgálatokat csináltatni, és vajon elég jó idő lesz-e ahhoz holnap, hogy kitegem őket száradni a diófa alá a napsütésbe.

Az érdekel, hogy Négyeske hasít az új suliban, Hármaskának lelke van, Ketteske olyan bölcs, hogy körbejárom még kétszer, Egyeske meg egy közénk zuttyant szeretet- és energiabomba.

Meg az érdekel még, ha Adél és Dani ágya fölé felfüggesztem a repülő tehenet, akkor mindketten tűnődhetnek a gravitációelméleten.