2016. december 26., hétfő

SZABÓ T. ANNA: TIZENKÉT SZABAD LÉGZŐGYAKORLAT



1. A csillagos ég, az legyen felettünk.
Ha nem néz: nézz fel, veszítsd el magad.
Szemedbe fér, agyadba és szívedbe.
Mind kicsik vagyunk, de bennünk a törvény nem emberi léptékkel mérhető.
Az égre nézz – visszapofázni hiába.

2. A lét legyen erősebb, mint a semmi.
Ebben egyenlő növény, állat, ember.
Aki öl: a létből tör le egy darabot.
Vissza nem szülhető egy hangya se.
Körbeforog, de sosem ugyanaz.
Tiszteld, ha tiszteletet követelsz.

3. Senki sem tárgy. Nem, kor, vagyon, bőrszín nem foszthat meg jó szótól, türelemtől, jogtól és szabad élettől. Soha nem sajátod más teste, ideje, lelke.
Nem uralkodhatsz a másik felett.
Ha uralkodni vágysz: csak magadon.

4. A közösből se lopj, nem jár neked.
Elnök, főnök: nem posztjától különb.
Csalás, harácsolás, aljas hazugság eltorzítja az arcod, jellemed, és nem több leszel: egyre kevesebb.

5. Ne hízelegj a gonosznak: kerüld.
Farkasmosollyal, kétszínű beszéddel ígér, fenyeget, befon teljesen, kézfogásával leránt, földre lök, megaláz, talpnyalóvá bélyegez.

6. Ne higgy a hízelgőknek: mind hazug.
Nyalnak, mert félnek. Vagy mert éhesek.
Nem vagy se bölcs, se megváltó, se isten.
Aki vaskézzel irányít, ki sem lát a gyávaság rossz rostélya mögül.

7. Legfőképpen magadnak ne hazudj.
Láss arcod mögé este a tükörben, vizsgáld meg minden tetted és szavad, tudd, mi vezeti a lépéseid, s ha mohó hatalomvágy: védekezz.

8. Ne akarj mindent irányítani.
Ha nem vagy szabad, akkor sem. A mások kiküzdött szabadságát el ne vedd.
Ha megszólalnak, figyelj oda rájuk.
És ha jót tesznek: ne légy akadály.

9. Olvass, gondolkozz, kételkedj, figyelj.
Nem vakhit kell: újraértelmezés.
Filozófia, pszichológia,
irodalom, antropológia
nem sallang: forrás, eleven erő.

10. A folyamatos tanulás a cél.
Nem zord iskola: élmény és tudás.
Nincs jobb, mint újra s újra élvezettel elsajátítani, ami érdekel.
Szeretet, tudás: komplementerek.

11. Ne gyűlölj, ne gyűlöltess.
Mind, aki eloldozza az ösztönök kutyáit és ráengedi bárki idegenre, az más ajtaján hiába kopog majd, és otthon is érzi a vérszagot.

12. És végezetül: nevess magadon.
Minden komoly és semmi sem komoly, bolhaverseny és kakasviadal, egy bábszínházban ágálsz, szónokolsz – nevess rajta, és nem lesz, aki rángat.

2014. október 19., vasárnap

Radnóti Miklós: Októberi délután

Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni,
s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról,
hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, -
mikor átkarolt kérte, őrizzem pihenését.

De nap kacsintgat át fodrán a lombnak,
vad darazsak dudolnak körül haraggal.
És a lomb makkal felel és feleselget,
hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.
Fanni fölébred és álmos szeme kék,
keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal
békít a lombbal, végigsimít a számon
s ujját ott tartja három harapós fogamon még,
hogy ne beszéljek. Így készül az új csend
és a csendből odafent sziszegve eső
hatnapos eső, mely elmossa a makkot
s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert.

2014. szeptember 30., kedd

Mai és szép...

Varró Dániel: De mit vesződöm én...

De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?
A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák...
Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit,
s a szógégénkbe hátrál, akár egy pici rák.

Elég idült idill ez, még hogyha idill is.
A szíved az enyémmel nem kompatibilis.
Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem.
Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen.
De gomblukunkat mégis egymás hiánya lakja,
és elválásaink megannyi kis patakja
a visszaérkezés tavába fut be, lásd.
Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek.
Mert nem szerettem én még senkit így előtted,
és nem tudok utánad szeretni senki mást.

2014. szeptember 27., szombat

József Attila: A fán a levelek

A fán a levelek
lassan lengenek.
Már mind görbe, sárga
s konnyadt, puha.
Egy hallgatag madár
köztük föl-le jár,
mintha kalitkája
volna a fa.
Igy csinál lelkem is.
Jár-kel bennem is,
ágról-ágra lépked
egy némaság.
Szállhatnék - nem merek.
Meghajlik, remeg
a gally, vár és lépked
a némaság.

2014. szeptember 23., kedd

Dsida Jenő: Pasztell


Nézel hajló tölgyfa-ágat,
gyomokat, miket kivágat
mord paranccsal zordon kertész,
széles paddal vár a kert-rész
sűrüje, hogy tűnj el, vessz el
jobbkezedben Sokratesszel.
Délutánra enyhe, szőke
fény esik a háztetőkre
s szürkepettyes, gyöngyszín, halvány
galamb búg az eresz alján.
Alkonyatra sásos zugnak
mélyén futó vizek zúgnak,
csupa sötét, furcsa, hült nesz,
bús suhogás, mi körülvesz.
Ebben a nagy félig-csendben
asszonyszemek cseppje cseppen,
csak a lélek füle hallja:
nyirkos lesz a lombok alja.
Sok imbolygó, halk kisértet
lábujjhegyen jön el érted
s pillantván a barna fákra,
gondolsz régi balladákra.
Nappal-éjjel így terül szét
fölötted az egyedüllét,
lassan tompa, fullatag, nagy
csöndbe merülsz, hallgatag vagy,
nem akar a könny fakadni,
sem a szó könnyen szakadni,
mind nagyobb a néma sejtés,
mindig több a mélyre-rejtés,
minden nappal, amit élsz,
több, amiről nem beszélsz.
 
 

2014. szeptember 12., péntek

Ősz, elmúlás...

Búcsúzunk Sztankay István színművésztől. :(


Nyugodjék békében!

2014. szeptember 8., hétfő

Varró Dániel: Unalmas őszi vers az únalomról



Egyszer kábé este hatkor, hűs, borongós őszi nap volt,
vert avart sodort a nyirkos, őszi szél az útakon,
ültem elmerengve hosszan, s látom ám, hogy bent a koszban
hosszú árnyak szárnya moccan fönt az egyik bútoron,
fölkavart por, hollóforma ronda, súlyos únalom,
s rémisztő volt? Hú nagyon!
„Bocs, de nincs időm momentán – mondtam perceim rohantán
– régi költők régi kincsét szórom órák óta már
aprópénzre felcserélve ócska rímek perselyébe –
verset írok elsejére, hagyj merengnem, te madár,
fázom úgyis, félek úgyis, félek attól, ami vár.”
„S szólt a holló: Marimar.”
Megborzongtam este hatkor, tényleg ez vár engem akkor?
Jaj, miféle szörnyü átok károg át e hangsoron?
S elbutulva bár a bútól, mely kedélyem érte útol,
csak kilestem, mégse bútor az, min ül az únalom,
fenn a tévén, ott ül, ott ül (mondjuk nincs is Pallaszom),
s hízik ott a Dallaszon.
Én, személy szerint egészen kedvelem, ha annyi részen át
megy egy külföldi, marha sorozat, bevallhatom,
Baywatchon nőttem fel, aztán meg a Mért éppen Alaszkán,
tényleg nem lehet panasz rám, addig el nem alhatom,
míg nem láttam egyet egy nap, mondom, van rá hajlamom,
meg kellett hát hajlanom.
És azóta, mit tagadjam, leckét, verset abbahagytam,
örökösen este hat van, nyirkos, őszi szél eseng,
s hollómmal megosztva széket nézem a sok hülyeséget,
melyek mind, akár az élet, hol halózunk tévesen,
hol a fájó közhelyeknek nincs se hossza, vége sem,
s unjuk egymást rémesen.
Hát, a versnek vége itt most, unni tetszett szinte biztos,
untam én már írni is, csak bóbiskoltam dallamán,
rezgett, mint a málnalekvár, bús elődöm Allan Edgár,
félek, nem dicsérne meg már ennyi rossz rím hallatán,
búslakodna Allan Edgár ennyi rossz rím hallatán,
nézze el, ha hall talán.