"Kicsalt a rigók szava végre?"

Nem bánnám, ha már így lenne. De egyelőre semmi csalogatás, és semmi szó, csak esik, és olvad, és fagy, és esik, és csúszik. Már nagyon elegem van. Vasárnap még jól elnosztalgiáztam az egyetlen mackónadrágomon és az egyetlen cipőmön, de már csak undorodom ettől a locspocsos, csúszós világtól. Öregszem? Már az se sokáig tud lenyűgözni, mennyire szép a frissen esett hó. Azonnal praktikus kérdések jutnak az eszembe. :o(
Szóval várom a tavaszt. Vagy legalább azt, hogy hajnalban a rigók hangja kísérje az ébredésem.
Próbálom is csalogatni őket. :o))
Délután - miután az itthoni "tűzoltómunkát" elvégeztem, választhattam: folytatom a délelőttit, vagy átadom magam az élvezeteknek. És én az utóbbit választottam: befejeztem a hétfőn elkezdett projektet: a rigócsaládot.
A szülők elmentek valahova, a fészekben csak tojás, a félig kikelt és a legidősebb, éhes fióka maradt. Baj lenne, ha magukra maradnának.
A mama nagyon siet vissza, aggódik, hogy kihűlnek, vagy valami megtámadhatja őket.


Szerencsére nem így lett, már vissza is érkezett, és igyekszik szárnyaival melengetni azt, aki aláfér. De mintha egyik se lenne a szárnyai alatt. A nagyocska biztos éhes azért izeg-mozog. A mama barna (ráadásul kétféle, mert elfogyott a a maradék, amivel kezdtem), ahogy ennek lennie kell.


Lám, megérkezett apu, egy hatalmas zöld kukacot cipel, még a szemei is kidüllednek az erőlködéstől. Ennek az egynek még elég lesz, de legközelebb már jobban kell igyekeznie, mert mindjárt kibújik a tojásból a másik kicsi is. Annyira mulatságosak tavasszal a rigószülők, amikor annyi gilisztát, bogarat akarnak összeszedni, amennyi csak a csőrükbe fér. Olyanok, mint ha óriási bajszuk nőtt volna. :o)


Vajon a bagoly mit ólálkodik itt? Reméljük, nem forral semmi gonoszságot.
Néhány éve a szomszéd lépcsőház egyik erkélyén egy rigócsalád ütött tanyát. Ki voltak rakva valami felújításból megmaradt deszkák, és azok tetejére építkeztek. A lakók idejében felfedezték a szaporulatot, és hagytak mindent úgy ahogy volt. Hosszasan tudtam nézegetni, amint apu szorgosan repdesett anyuhoz az elemózsiával, majd a 4 fióka kikelése után mindketten naponta többször megtették az utat. Gyakran álltam a járdán sokáig felfelé bámulva, a járókelők meg csak nézték, hogy megbuggyantam-e. A kicsik szépen növekedtek, és egyszer csak vége lett a mesének, nem tudni, hogyan végződött. A rigóknál úgy van ( Éljen Schmidt Egon!), hogy a cseperedő kicsik ha már nem férnek el a fészekből, kiesnek vagy kiugranak, és elrejtőznek a bozótban. A szülők még ott is táplálják őket, míg szárnyra nem kapnak. De az erkélyen nem volt bozót... Csak reménykedem benne, hogy ez a történet jó véget ért.
Akkor most megyek, és folytatom a délelőttit. :o(