tele lesz a föld az ember képével – és az ember nem lesz sehol*

Hozzászólás

Az újévi ebéd után (dahl csípősen, a kultúrák fúziójának szellemében parmezánnal, sült csibevirsli) elcsaltam Dét kirándulni a tradícióinkra hivatkozva.

Végül lementünk megnézni a megáradt Dunát, és miután elmeséltem, hogy az egyik gombász csoportomban valaki talált egy tökéletes pózban lévő békacsontvázat egy mohos faágon, és azóta azt találgatjuk, hogy vajon hogy kerülhetett oda, Dé is elmondta, hogy az apjával arról beszélgettek, mennyire lement bizonyos dolgok ára globálisan a mi gyerekkorunk óta, és nekem szegezte a kérdést, hogy szerintem a következő húsz évben mi válik sokkal elérhetőbbé.

Erre azt válaszoltam, hogy általában az AI minden területen, illetve a gyógyszerek és a személyre szabott diagnózis és kezelés, mire Dé rávágta, hogy nem nem nem, és kifejtette, hogy szerinte nem lenne szabad az AI-t úgy általában emberek közé engedni, azonosítsanak címkéket raktárakban, meg ilyenek. Azokkal, akik rászabadították az emberiségre a ChatGPT-t, szerintem ugyanazt kellene csinálni, mint Prométheusszal, anyám, magyarázta, mire nagyon megörültem, hogy azért odafigyel bizonyos dolgokra az iskolában (legalább azokra, amiket fel tud használni a való életben, például amikor velem társalog).

Ekkor bemásztunk egy kicsit a susnyásba a vízhez, hátha látunk rákot, és közben mondtam, hogy már most jobban diagnosztizál az AI, mint az emberi orvosok, ráadásul a fehérjehajtogatáshoz is jobban ért, ami nagyon felgyorsíthatja és jóvál olcsóbbá teheti a gyógyszerek kifejlesztését és személyre szabását, mire Dé azt felelte, hogy de ezen úgyis csak a gyógyszercégek fognak profitálni, és jó, oké, diagnosztizáljon az AI, de neki mondja el ember, hogy mi van. Akkor felhoztam, kissé provokatívan, hogy de milyen jó lenne már, ha lenne otthon egy ilyen Tesla vagy Boston Dynamics robotunk (kétlábú, mert a kutyákban nem bízom, noha sokkal stabilabbak), ami port törölgetne, rendet rakna a konyhában, kivinné a szemetet, megigazgatná azokat a könyveket a polcon, amiken Szergej éjszakai lepkéket vadászott, és közben így (vagy így) mászkálna a lakásban, imitáltam a tesztfelvételeket (nagyon creepy!), de Dé azt felelte, hogy akkor inkább törölgeti a port ő élete végéig (ezt a lényegesnek tűnő információt elraktam magamban későbbre).

Erre felhoztam azt az érvet, hogy de ő meg eközben kísérletezhetne azzal, hogy fel tudja-e lökni az androidot (mert úgy tűnik, hogy legnagyobbrészt ezt próbálják csinálni velük azok, akik robotokkal foglalkoznak), mire Dé rögtön mondta, hogy ez egy olyan szakma, amit szívesen végezne, hol lehet jelentkezni. De erről eszembe jutott, hogy az egyik kedvenc podcasterem, Lex Fridman egyszer azon dolgozott, hogy hiteles fájdalomreakciókat építsen egyszerű kis robotokba (hosszan mesélt arról, hogy mennyire századmásodpercekre pontosan kell reagálniuk ahhoz, hogy hihető legyen a jajkiáltás), de annyira kiborult attól, hogy aranyos, cuki kis robotokat kell bántania, hogy el kellett mennie két hét szabadságra.

Dének erről eszébe jutott, hogy igazából van egy AI, amit ő is szeret (valami Microsoft termék, ami programozásnál javasol frappánsabb megoldásokat), de az zavarja legjobban ezekben az AI-kban, hogy nem lehet velük veszekedni, mert mindig nagyon udvariasak. Amikor megkérdeztem, hogy miért is akarna veszekedni velük, azonnal felhozta, hogy hát én is veszekedni szoktam a hűtővel meg a GMapsszel (és valóban, és Dé tavaly ilyenkor még mindig megpróbálta megértetni velem, hogy úgysem fogják fel a tárgyak, amit mondok nekik, viszont azóta ő is rászokott erre), és akkor elképzeltük, milyen lenne, ha amikor azt mondom a navinak, hogy hagyjál már ezzel, nem fogok visszafordulni, mert most be akarok menni abba a boltba, ő visszaszólna, hogy jól van na, és ezt honnan tudjam, soha nem mondasz el nekem semmit, és duzzogni kezdene, és ki kellene engesztelnem (Dé ennek a jövőnek drukkol).

Itt kezdett el besötétedni (és amúgy is már tíz kilométert beszélgettünk), úgyhogy hazajöttünk, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy egy év múlva hol tartunk majd ebben a témában (és hogy sikerül-e rávennem Dét bármilyen érvvel a portörölgetésre valaha is).

* Karinthy Frigyes: Színház

Kívánós poszt 2024-re

102 hozzászólás

Idén akkor a szokásosnál pár órával korábban kirakom a kívánós posztot, nem kell rohanni, és szerencsére már az évet is megírtam.

A sztori továbbra is az, hogy sok-sok évvel ezelőtt valakiknek (rajtam kívül is) feltűnt, hogy ha a blogomba kommentelnek kívánságot, akkor az teljesül, úgyhogy azóta ilyenkor, év végén/elején megnyitom a lehetőséget mások előtt is (ha valami fontossürgős, természetesen év közben is lehet kérni). A kívánságok címzettje az Univerzum, ami alatt mindenki azt ért, amit akar.

De azt muszáj idén is megemlítenem, hogy nagyon vigyázni kell a kívánságokkal, pontosan kell fogalmazni, mert az Univerzum szereti ártatlan tekintettel pislogva félreérteni a dolgokat, és valami szerinte vicces dologgá alakítani őket (vegyük például PaEva esetét, aki csak annyit szeretett volna, hogy Boris Johnson lejáratódjon, mire világméretű járvány, karantén, ésatöbbi tört ki).

Ja, a határidő legyen mondjuk január 1. éjfél (kivéve megalapozott indokok esetén, például akkor, ha valaki lekési a határidőt).

Ha valaki nem szeretné nyilvánossá tenni a kívánságát, akkor ezt írja bele a komment LEGELEJÉBE, és nem fogom nyilvánossá tenni.

Jöjjön akkor az én listám:

Szokásos alapcsomag, tehát mindnyájan maradjunk egészségesek és boldogok egész évben a gyermekkel, a macskákkal és az összes szerettünkkel együtt, kerüljenek el minket a nagyobb katasztrófák, legyen elég pénzünk jó programokra és utazásokra.
Vera gyógyuljon meg a mellrákból maradandó károsodások nélkül.
Annagramma szabaduljon meg a terheitől (de úgy, hogy életben marad, és egészségesen és boldogan tölti az idejét azzal, amivel szeretné!)
Sulemia legyen boldog, kipihent és egészséges jövőre. Ne történjenek vele vagy körülötte rossz dolgok.
Kapjak jó munkákat, és legyen kedvem hozzájuk.
Sikerüljön legalább három helyre elutazni idén, és mindegyik legyen jó.
Tartsa magát az a lelki harmónia, ami most év végén rám borult.
Lepjen meg az univerzum, valami jó dologgal (ami nekem jó), vagy akár többel is (de egészséges mértékben).

És akkor most jöhet mindenki más.

Éves beszámoló, 3. rész

Hozzászólás

Ahogy közeledett a szeptember, egyre jobban aggódtam az új iskolánk miatt, mert Dé nem akart beszélni róla, és nagy általánosságban úgy tett, mintha nem létezne, és addig összesen csak egy iskolába járt életében, és mi lesz, ha rosszul érzi magát, nem tud beilleszkedni, stb.

Úgyhogy próbáltam diszkréten ráhangolni és biztonságos, kiszámítható közeggé tenni számára, vettünk új iskolatáskát meg akármiket, továbbá (nem röhög) bekéredzkedtem az épületbe, hogy megnézzem, merre lesz az osztályterme és a tornaterem, stb, hátha az apró információk csökkentik a szorongását (valamikor eközben az is felmerült bennem, hogy sokkal egyszerűbb lenne mindkettőnk dolga, ha én járnék be helyette, de ezt az ötletet végül elvetettem, mert azért valami halvány kapcsolatot fenntartottam még a realitásokkal).

Évnyitót csak az 1. és a 9. osztálynak tartottak, úgyhogy én is bemehettem helikopterezni (a karzatra, és korábbi felderítőtevékenységemnek köszönhetően szerencsére pontosan tudtam, merre van a karzat). Dé végigült még utána három osztályfőnöki órát, majd végigaludta a délutánt, úgyhogy nem tudtam meg semmit, de ekkor még előttünk állt egy egész hétvége az első igazi iskolanapig. Vasárnapra egész jó kedve lett, időben elküldtem aludni, kezdtem reménykedni, hogy jó lesz ez.

Erre hétfőn harminckilenc fokos lázzal kelt, és köhögött.

A következő két hétben végigszenvedtünk otthon egy Covidot. Nekem hétfőn még sikerült tünetmentesen elmennem a szülőire, ahol lopva befotóztam az összes tanárt, és hevenyészett jellemleírást is alkottam róluk a gyermeknek, utána viszont dögvész volt és kárhozat, ráadásul a második hétre kezdtem reménytelennek érezni az egészet (iskolát, életet, mindent), mert Dé még mindig nem lett jobban, ráadásul az orvosa is elérhetetlenné vált az első látogatásunk után (nem sokkal később elhunyt, és a Bt.-je örökösei elvitték a gyerekek összes papírját, de nem számolták fel a céget, így a gyerekek nem mehettek át másik orvoshoz, az önkormányzat persze perelt, de ez csak hónapokkal később oldódott meg, addig a szomszéd falu gyerekorvosa adott illegálisan igazolásokat), szóval attól tartottam, hogy még a gyivit is kiküldik rám, amiért visszatartom a nem létező gyermekemet az iskolából, a nem létező orvosával együtt.

A második hét vasárnapjára annyira elegem lett, hogy rászóltam Dére, hogy most már gyógyuljon meg másnapra, és meggyógyult.

Az első napon még aggódtam, utána a másodikon teljesen fel volt dobva (lett spanyolórája megy informatikája, ilyenek), azóta volt pár zökkenő, amikor szimpatikus tanárok életpályát módosítottak érthető okokból, és elmentek, de alapvetően jobban szereti a gimit, mint az általánost, én meg egy kicsit plátóian szerelmes vagyok az osztályfőnökébe (családos asszony), aki azt írta nekem többek közt, hogy Dani rendkívül intelligens. Az aggodalmamat azért kéznél tartom, mert soha nem lehet tudni.

Ja, valamikor ősszel kaptam egy újabb műfordítói díjat is, a Trethon Judit emlékgyűrűt, ezúttal nem konkrét könyvért, hanem teljes életműért, ismét nagyon örültem (és Dé ismét elsüthette a kérdést, hogy mikor kapok igazi fordítói díjat).

Mindeközben szeptemberben agnus feltette a kérdést a közösségi médiában, hogy kinek van kedve gombatabfolyamra menni, nekem meg már régóta volt kedvem, radásul tök közel tartották, úgyhogy elmentünk (8 elmélet, elvben 4 gyakorlat). A tanfolyamot Sarolta* tartotta, szakellenőr és mellesleg táltos és képzőművész, ráadásul, mint kiderült, most ő vette át az állását egy pár éve meghalt ismerősömnek; a másik oktató egy mikológusprofesszor volt, aki mellesleg termeszt is gombát. Az egészet ráadásul egy lovagterem nevű helyen tartották, és teljesen különféle emberek szerveződtek a csoportunkba (írók, építészek, kismamák, óvónők, de a kedvencünk Kálmán, a mezőőr lett, aki igazán jóravaló úriember).

A tanfolyam sokkal informatívabbnak bizonyult, mint gondoltam, alkalmanként kábé tíz oldalt jegyzeteltem, rengeteg triviát hallottunk, megismerkedtünk a csodálatos miskolci gombászok munkásságával, és sokkal több mindent megtudtunk, mint amennyit képesek lettünk volna megtanulni (de azért rajta vagyunk). Mindeközben facebookos gombahatározó csoportba is beléptünk, ami először ijesztő volt (ott rend van és fegyelem, éles keresztmetszeti kép és lemezfotó nélkül az ember inkább meg se szólaljon), de utána az a pillanat is eljött, hogy az egyik fotómra azt mondta az egyik admin, hogy ezt legyek szíves átvinni a védett és veszélyeztetett gombák csoportba is (ahol még a posztok formátuma is le van regulázva, és a lelőhelyet az admin visszajelzése után törölni kell), mire reszkető billentyűzettel visszakérdeztem, hogy oké, de ez ugye egy óriás bocskorosgomba (készen álltam arra, hogy ha nem, akkor nevet változtassak és szertartásos szeppukut kövessek el), amire azt válaszolta, hogy “igen :)”, így, szmájlival, szóval átestem a beavatási rítuson.

Utána pár héttel már én sem igazán értettem, hogy mi a fenét keresnek ott azok, akiknek nincs éles keresztmetszeti képük és lemezfotójuk.

Mindeközben agnusszal elmentünk több gombakereső túrára is, ezek csodálatos alkalmak voltak (leginkább korhadt fatönkök mellett guggoltunk üdvözölt mosollyal, és próbáltunk jó szöget találni a gombafotókhoz). Soha nem felejtem el az első ganodermánkat, de találtunk mindenféle kígyógombákat, kucsmagombát, szegfűgombát, ésatöbbi, és a végén már csak úgy repkedtek a szánkból az olyan szakkifejezések, mint a pereszkefog és a pókhálós tönk. Meg persze, amikor nem gombásztunk, akkor izgalmas gombafotókat és egyéb gombás kontentet küldözgettünk egymásnak messengeren (vagy szarvasgombás pestót vettünk a budai zsibvásáron).

Utána legvégül a karácsony a zaklatott december után (rengeteg munka, elromlott telefon, programkeresztbeszervezések, miközben én csak aludni akartam) remekül telt, huszonharmadikára már annyira zen voltam, hogy az sem érdekelt, hogy a macskák kiszaggatják a falból a polcot (erről amúgy is mi tehettünk, mert nélkülük mentünk a kisszobába fát díszíteni**), vagy nem tudunk kimenni a házból, akkora a hó (miért is akarnánk kimenni).

Szóval, mindent egybevetve, elég hullámzó volt ez a 2023, de legalább történtek dolgok.

* A neveket a személyiségi jogok védelme miatt, stb. Bár ezt most nagyon sajnálom, mert mind neki, mind a kollégájának kifejezetten ütős neve volt.

** Ja igen, lett két macskám, de az még tavaly, és csodálatos teremtmények, viszont mindenhova velem kell jönniük, különben szeparációs szorongást kapnak, és felmásznak a fali polcra, meg ilyenek.

Éves beszámoló, 2. rész

2 hozzászólás

Vera* mellrákját (amivel együtt kell élnie, és amivel mostanra, azt hiszem, elég harmonikus viszonyt alakított ki) amúgy úgy tudtam meg, hogy amikor felhívtam, hogy mi volt a cisztaleszíváson (pusztán logikai úton diagnosztizáltuk ugyanis egymás közt, hogy biztosan ciszta van a mellében, amit később egy radiológus is megerősített, de lehet, hogy csak kedves akart lenni), teljesen ki volt kelve magából, hogy milyen bunkó volt már vele az orvos a fizetős magánintézményben, ahova azért ment, hogy ne legyenek bunkók vele az orvosok.

Mint kiderült, a kettes számú radiológus azzal fogadta, hogy ő ezt nem tudja leszívni, de ennél bővebb magyarázatot nem adott (szóval nem derült ki, hogy a képződményben van-e a hiba, vagy az ő képességeiben, esetleg a vallása tiltja-e a dolgot), viszont azt mondta, hogy mintát vesz (??). Valamikor mintavétel közben megkérdezte Verát, aki, ugye, még mindig úgy tudta, hogy cisztája van, hogy nyirokcsomóból is vegyen-e mintát, amihez annyit fűzött hozzá magyarázatként, hogy 19 500 forint (vagy valami hasonló összeg).

Szóval, lezajlott az összes szúrás (miért ne, ha már lehetősége nyílik rá az embernek), és Vera megkérdezte, hogy akkor most mi legyen a cisztájával, ki tudja eltávolítani. A radiológus azt válaszolta, hogy sebész. Vera a biztonság kedvéért rákérdezett, hogy szerinte a budakeszi egészségházban meg tudják-e ezt oldani ambulánsan, mert az tök kényelmes lenne, mire az orvos azt válaszolta, hogy hát, nem. Utána következett a logikailag megalapozott érdeklődés, hogy akkor mégis ki tudja ezt eltávolítani, mire a radiológus azt mondta, hogy onkosebészt kellene hozzá keresni. Amikor Vera elhűlt, hogy álljanak meg egy pillanatra, ő egy cisztával érkezett oda, miért kell ehhez onkosebész, a jóember azt felelte, hogy azért, “mert azok szépen vágnak”.

Otthon aztán átolvasgattuk a leletet, és csak abból derült ki, hogy a radiológus szerint ez egy nagyon durva mellrák. És amúgy értem én, hogy elég nehéz lehet megfelelő empátiával kommunikálni a R betűs dolgot a pácienseknek, de hát előbb-utóbb óhatatlanul megtudja, hadd ne kelljen már barkochbáznia az embernek, meg a sorok között olvasnia, pláne, ha cisztával érkezik.

Szóval, azóta hullámzó a helyzet onkoterápiailag, de az a lényeg, hogy engem eléggé megviselt ez az egész (és hát a saját nevemet sem kellemes olvasni mindenféle leleteken), Vera viszont a kemoterápia és mindegyebek mellett megtalálta a legklasszabb pasit, akivel azóta is boldogan élnek, folyamatosan kiemelkedő rendezvényeket rendez, utazgat, és minden tekintetben olyan benyomást kelt, mint akinek semmi baja (továbbá nagyon jól áll neki a profi parókája mellett a festői Kínából származó lila is), úgyhogy mélyen reménykedem abban, hogy erről sikerül az Univerzumot is meggyőznie.

Utána nyáron Dé azt mondta, hogy “ha már a Galaxis őrzőit végig kellett szenvednem, anyám**”, akkor hadd nézzük meg legközelebb az Oppenheimert is, illetve amikor kiderült, hogy Ben Shapiro annyira felidegesítette magát a Barbie-filmen, hogy elégetett egy Barbie-babát a férfiassága bizonyítékául, szeretett gyermekem közölte velem, hogy akkor azt is meg akarja nézni, mert ha Shapirót ennyire megérintette, akkor biztosan jó film. Mindkettő tetszett nekünk, és hát Ryan Gosling kihozta, amit Kenből ki lehetett hozni.

Ekkor merült fel bennem, hogy utaznunk is kéne valahova, és Dé Franciaországot javasolta, de a kinézett buszos túra már betelt, úgyhogy elővettem a térképet, és kiszámolgattam, hogy meddig tudnánk elautózgatni kényelmesen egy hét alatt szigorúan észak felé (akkor már elég meleg volt). Úgy saccoltam, hogy Rigáig, és akkor Lengyelországban is megállhatunk itt-ott, majd megbeszéltem Dével, hogy akkor Párizs helyett Auschwitzba megyünk, de jó lesz.

Közvetlenül az út előtt begyulladt egy kicsit a szemem, és nem akartam, hogy nagyon begyulladjon, úgyhogy a legnagyobb napszemüvegemben magyaráztam egy késői estén Isoldééknél (akik hazanyaraltak Norvégiából), hogy el fogja pusztítani az emberiséget az AI (akkor fordítottam le Mustafa Suleyman könyvét (nem fikció sajnos), ami arról szól, hogy hogyan fog kipusztítani minket az AI, de lehet, hogy mégsem).

Utána elindultunk Rigába, ahova Tarhonyakártevőt is meginvitáltam. Odafelé megnéztük a Tátrát és a Wieliczka-sóbányákat is (gyönyörű, sóból faragott termek több száz méterrel a föld alatt), utána áthaladtunk a két Oroszország közötti szoroson (a Kalinyingrádi enklávé és Oroszország proper), megállapítottuk, hogy Litvánia kizárólag szántóföldekből, gyönyörű traktorokból és traktorkereskedésekből áll, végül pedig megérkeztünk Lettországba, ami egyszerűen gyönyörű.

Jürmalában szálltunk meg (Riga félszigetszerű agglomerációja egy folyó és a tenger között), ami főleg romantikusan kifaragott kő- és faházakból áll hatalmas fenyők között, széles tengerparttal. Olyan az egész, mintha száz éve nagyon gondosan megépítettek volna egy mesevárost, amit utána magára hagytak a természetben (és gyakorlatilag ez is történt). Maga Riga is csodás volt, egyrészt eleve egy fekete macska a város kabalaállata, másrészt a közepét domináló piac négy zeppelinhangárból áll (ebből kettőt régen ténylegesen használtak is), harmadrészt olyan épületek vannak benne, mint a Feketefejűek céhe, ahova csak nőtlen férfiak léphettek be, és ami részben köztiszteletben álló szakmai egyesület, részben maffia, részben kalózszövetség volt. Ésatöbbi.

Visszafelé kicsit aggódtunk, mert Suwałkiban foglaltam szállást, ami a lehető legközelebb esett mindkét Oroszországhoz, és azokban a napokban volt némi készültség is arrafelé valami határsértő helikopter miatt, de végül nem lett gond, ugyanakkor Suwałkiban derült ki, hogy valami csoportok lefoglalták az összes helyet az auschwitzi túrákra a következő két napra, ezért nem tudom bevinni a gyereket. Azzal próbáltam vigasztalni, hogy úgyis túl meleg van most ehhez, mire Dé visszakérdezett, hogy “úgy érted, anyám, hogy a nyári hőségben nem olyan kellemesek a haláltáborok, mint egyébként?”. Végül azért megálltunk ott útközben, hogy legalább kívülről lássuk a kerítést, magunkba szálljunk, elgondolkozzunk az emberi gonoszságon és jóságon, és lerójuk a tiszteletünket az ártatlan áldozatok előtt. Ez még annak ellenére is sikerült, hogy amikor leparkoltunk, egy ajándékbolt fogadott minket, ízléses (nem) haláltáboros mementókkal, viszont a séta végére sajnos egyszerre jutott eszünkbe Dével, hogy már Auschwitz sem a régi, ha bizonyos zsidó származású illetőknek szomorúan vágyódva kell kívülről bekukucskálnia a kerítésen, mert nem engedik be őket oda. (Ezen a ponton szeretnék elhatárolódni magunktól.)

Utána még át kellett esnünk olyan dolgokon, mint a gimis beiratkozáshoz szükséges ötezer megszerezhetetlen papír megszerzése (amit csodálatosan szimbolizál az a jelenet, amikor ott álltunk a kormányablak előtt a kormányablakba szóló sorszámmal, de a kormányablak be volt falazva), de az őszi dolgok most már csak egy harmadik bejegyzésbe férnek.

* Ugyanaz a neve, mint nekem (mármint teljesen, vezetéknevestül), de ez nem egy olyan “””egy barátnőm””” poszt, hanem ő tényleg másik ember.

** Két éve, Cipruson, amikor megróttam, hogy már megint nem hozta a maszkját a boltba, pedig mondtam, hogy hozza a maszkját a boltba, a szemembe nézett, és azt felelte, hogy “restellem, hogy szégyent hoztam családunk nevére, anyám”, és ezen annyira kellett nevetnem, hogy azóta mindig anyámnak szólít, mint egy Shakespeare drámában. (Vö. “reggeliznék, anyám”.)

Ez még csak az éves beszámoló (1. rész)

1 hozzászólás

Idén annyi minden történt, hogy azt nem tudom besűríteni a kívánós posztba, úgyhogy most legalább címszavakban (címszavakban, rengeteg zárójeles kiegészítéssel) összefoglalom, hátha ettől megjön a kedvem a rendszeres bejegyzésekhez.

Év elején nagyjából mindenre azt mondtam az összes barátomnak, ismerősömnek és üzletfelemnek, hogy “nem lehet, mert felvételizünk”, és valóban ez töltötte ki az életemet (a munka és a rohamszerű, podcasthallgató kertészkedés mellett). Eleinte azt hittem, hogy az lesz a legnehezebb része, amikor minden héten ráveszem Dét, hogy írjunk meg egy próbafelvételit, de (spoiler) nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Mivel Dé már akkor tökéletesen beszélt angolul, és jó úton haladt a programozóság felé, alapvetően az volt a cél, hogy egy olyan iskolát találjunk neki, ahol jól érzi magát a következő négy évben, és még tanul is egyet s mást (ebben a sorrendben) elhivatott, tárgyukért lelkesedő tanároktól. A központi felvételi idejére a matekokat már 100%-ra csinálta időre, a magyarok változó eredménnyel sikerültek (fogalmazásból talán egyre sikerült rávennem, mert fennsőbbséges idegenkedéssel kezeli azt a műfajt, amikor a feltétlenül szükségesnél több szóval írnak le emberek dolgokat). Utána behúztuk az elmúlt évek legrondább matekvizsgáját, egy félreérthető és egy csúnya szöges feladattal (amit később simán megoldott nekem az erdőben a telefonján rajzolgatva), magyarból viszont szerencsére arról kellett írnia, hogy miért jobb az IRL múzeum az internetnél, ami szívének kedves téma, úgyhogy kijött a várt átlag.

(Itt muszáj rögzítenem, hogy amikor utólag ékesszólóan, írásban megóvtam a külalakját azzal, hogy a finommotorikája talán nem a legtökéletesebb (“Mi bajod van a finommotorikámmal, anyám?”), de milyen szépen tartotta a margókat, és tettem ezt az esélytelenek nyugalmával, mert még ő sem tudja elolvasni a saját írását, a szövegfelismerők pedig hiraganákra tippelnek belőle, akkor megkapta érte a pontot, amin mindketten őszintén megdöbbentünk (bár tényleg szépen tartotta a margókat).)

Utána jött az a rész, hogy változatos iskolák informatikailag megkérdőjelezhető minőségű honlapjának eldugott bugyraiban kellett keresgélnünk, hogy mikor/hova kell bemennie szóbelire (ebből az időszakból az az emlék kísért még mindig rémálmaimban, amikor az adott napon derült ki, hogy mégis előző nap kellett volna szóbeliznie valahol, nem másnap, és az (együttérző) igazgatóval folytatott konzultáció során megtudtuk, hogy csak (igen gyors lefolyású betegségről szóló) orvosi igazolást fogadnak el, úgyhogy felhívtam az orvost, aki szerencsére együttműködő volt, az apja pedig fehér inget lobogtatva kiszedte a gyereket az iskolából, aki utólag arra panaszkodott, hogy két perc alatt lezárták az eredményét, pedig annyi mindent tudott volna még mondani angolul. Maximális pontot kapott erre amúgy, de a történet többi részének a valóságtartalmát természetesen sem megerősíteni, sem megcáfolni nem áll módomban).

Dét mindeközben az érdekelte legjobban, hogy megszerezze Karl Marx Tőkéjét, mert informáltan akart vitába szállni az internet altright nézetű szereplőivel, és digitális formában nem jó, mert az iskolába nem szabad Kindle-t vinni, és leginkább ott szokott unatkozni (megszereztük, angolul, mert angol fórumokon vitatkozik, és ezt olvasgatta a pad alatt, de sajnos nem kapott érte beírást, pedig azon nagyon jól szórakoztam volna).

Végül valamikor április-május környékén egy képként beszkennelt és szintén fura helyre rejtett pdf-ből kellett kibogarásznom, hogy az oktatási azonosítója a felvettek vagy a fel nem vettek között van-e, és hát szerencsére (valószínűleg a kiváló külalakjának köszönhetően) felvették gimibe, angol szakra (és nem az első helyre, de egyre inkább úgy érzem, hogy ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna, köszi, Uni).

Én áprilisban kaptam még egy Zsoldos Péter díjat műfordításból, amit szerencsére nem obskúrus honlapokról tudtam meg, hanem a barátaim tájékoztattak, hogy shortlistes vagyok. A fordítás A jövő minisztériuma volt Kim Stanley Robinsontól, nagyon jó realisztikus sci-fi a klímaválság problémáiról és lehetséges megoldásairól (az első fejezet nehéz, de utána jobb lesz).

Ennek örömére Annagramma elhívott a Gulácsy-kiállításra (a hagyományaink értelmében amikor ZsP-díjat nyerek, mindig a Nemzeti Galériába megyünk), és, mint kiderült, Ferenc pápa is aznap készült arrafelé járni, noha őt nem hívtuk (nem bunkóságból, csak nem jutott eszünkbe). A villamoson ülve (nem tudtam kocsival menni, mert a pápa ment kocsival a lezárt utakon) arról beszélgettek körülöttem a lelkes hívők, hogy ők a vár egy másik részében próbálják majd lecelebspottingolni, és ez reményt adott arra nézve, hogy azért bejutok a galériába valahogy.

Már majdnem sikerült is, amikor olyan húsz méterre a kaputól fennakadtam a kordonon, és éppen arról próbáltam meggyőzni a (velem ellentétben, haha) posztoló rendőrt, hogy engedjen átszaladni, mert nem akarom az egész hegyet megkerülni gyalog, amikor elsuhant előttem a pápa a kis pápamobilján, rám nézett, és esküszöm, odaintett nekem. Öt perccel később már le is szedték a kordont, és beteljesíthettem a küldetést.

Utána a kiállításon (nyomasztó volt és katartikus, egy külön bejegyzést is megérne) éppen azt magyaráztam Annagrammának, hogy ezt akár jelnek is vehettem volna arra nézve, hogy be kell térnem az egyházba, de az én tapasztalataimmal az ember már nem ugrik bele ilyenekbe pusztán azért, mert egy pasi odainteget neki, ha Jézus akar tőlem valamit, akkor erőltesse meg magát egy kicsit, és ebben a pillanatban fény támadt körülöttünk. Mármint konkrétan mindenfelől erős, ragyogó fehér fény kezdett sütni ránk.

Mint kiderült, éppen abba a részébe értünk a kiállításnak, ahol mozgásérzékelős lámpák világították be a folyosót és a falon lévő idézeteket két oldalról és felülről, de hát azért van az Uninak drámai érzéke, na.

Végül kikeveredtünk valahogy a galériából (akkor már egyetlen pápa sem állta utunkat), és elindultunk a Moszkva tér felé, ahol a hagyományaink értelmében sajtburgermenüt szoktunk enni a Mekiben találkozásaink során (lefordíthatatlan belső vicc), részben epres shake-kel, de Annagrammának eszébe jutott, hogy a Moszkván már vagy egy éve nincs shake a Mekiben valami géphiba miatt, és felvetette, hogy talán át kellene mennünk a Jászaira. Én viszont akkorra már egyáltalán nem bíztam Ferenc pápa kifürkészhetetlen útjaiban, és nem akartam egy életre a Margit-hídon ragadni, úgyhogy azt válaszoltam, hogy ha a felsőbb hatalmak tényleg azt akarják, hogy térjek be a katolikus egyházba, akkor itt a remek lehetőség Jézus számára, hogy epres shake-et fakasszon nekünk (kicsit blaszfémikusnak éreztem magam ugyan, de úgy gondoltam, Jézus biztosan értékelné a felvetésben rejlő humorfaktort).

Amikor leértünk a Mekibe, azt mondta a pultos, hogy igen, van epres shake, mert a szerelő most csinálta meg a gépet.

Ennek köszönhetően, ami a művészi kiteljesedésemet illeti, idén nem csak számtalan meg nem született poszt áll mögöttem, hanem egy meg nem született festmény is, aminek valami olyasmi lenne a címe, hogy Misztikus élményem az úr 2023. évében, a Moszkva téri McDonaldsban. (Amúgy nem tértem meg, de felmerült bennem, hogy nevet és címet változtatok, mert ez már a stalking határát súrolja.)

És valahogy ezen a ponton történt, hogy Senoinak mellrákja lett, ami jóval kevésbé vidám saga (bár időnként visítva nevettünk közben), de erről majd a folytatásban.

Már megint mindjárt jövőre van, lehet kívánni!

73 hozzászólás

Valahol a két ünnep között átcsúszhatott egy napom a decemberből januárra, mert ma reggelig meg voltam győződve arról, hogy csak holnap zárul le az év, és rengeteg időm van még kitalálni az újévi kívánós posztot, de hát nem.

Ahhoz képest, hogy idén egymást követték az olyan dolgok, mint az ukrajnai háború, a KATA megszüntetése, a rezsicsökkentés-csökkentés és az én bevásárlói kosaramat tekintve immár több mint 100%-os infláció, óvatosan meg merném kockáztatni, hogy egészen jó évünk volt. Bimbike egészen felnőtt, választékosabban beszél angolul, mint én, programokat ír a kis kezével, ha valamelyik külföldi közéleti szereplőt nem ismerem (podcasterek, politikusok, cégvezetők), akkor részletesen tájékoztat az illetővel kapcsolatos hivatalos és nem hivatalos információkról, és reggelente, iskolába autózás közben árnyaltan vázolja a gazdasági irányzatokkal és a kognitív torzításokkal kapcsolatos véleményét (továbbá viszi a szatyromat, ha túl nehéz).

A macskák boldogok velünk, engem folyamatosan követnek mindenhova (mosott-e már Ön fogat úgy, hogy két doromboló cica bámulta az arcát a mosdókagylóból?), az egyik pillanatnyilag a vállamon ül, a másik átszellemülten szagolgatja az ablakban a cserepes mentát, amit az újévi dahlba vettem.

Nagyon sok olyan dolgot csináltam idén, amit még soha, és elég sok új emberrel megismerkedtem (szerencsére a régiek is megmaradtak), de a legjobb szerintem az volt, amikor november végén hirtelen felindulásból bejártuk Barcelonát, és aznap, amikor a Sagrada Familiát látogattuk meg, istentelenül zuhogott az eső, egészen addig, amíg be nem léptünk a templomba, mert akkor negyedórán belül kisütött a nap, és betűzött a színes üvegablakokon, mi meg még órákon át mászkáltunk odabent a fényekben. (Bimbi később kijelentette, hogy a SF örökre elrontotta neki az összes többi templomot a világon, mert ezután minden már csak meh lehet, és hát nos, igen.)

Podcastból az utóbbi időben egyre több Lex Fridmant hallgatok kertészkedés/mosogatás közben — ő egy orosz származású amerikai kutató az MIT-ról, mesterséges intelligenciával foglalkozik, a podcastjában meg teljesen változatos emberekkel (tudósokkal, cégvezetőkkel, pókerjátékosokkal, ex CIA-ügynökökkel) beszélget hosszan. Nagyon ért ahhoz, hogy a legjobbat kihozza a vendégeiből, és bár nem tolja magát különösebben előtérbe, azért az ő személyisége is átjön, és nekem nagyon szimpatikus (a mindennek a netovábbja persze az, amikor a Hubermannal évődnek neurobiológiáról és arról, hogy mi a boldog párkapcsolat titka).

Na, de jöjjenek akkor a kívánságok. A határidő legyen mondjuk január 2. éjfél (gyanítom, hogy akkorra csúszott át az elveszett decemberi napom), kivéve persze nagyon indokolt esetben, mert akkor később is lehet. A szabály az, hogy bármit lehet kívánni a jövő évre kommentben, aki nem akarja nyilvánosan tenni, az jelezze ezt a komment elején, és akkor nem teszem publikussá. Ugyanakkor, mivel az univerzum bárminek ellen tud állni, csak egy jó poénnak nem, nagyon kell vigyázni azzal, hogy mit kíván az ember, és nagyon egyértelműen kell fogalmazni.

Amit én szeretnék:

A szokásos alapcsomag, hogy jövőre ne legyünk betegek Bimbivel, legyen elég munka (de ne rokkanjak bele) és annyi pénz, hogy teljen minden szükséges dologra. A macskák is legyenek jól.
Fontos: Bimbit vegyék fel egy olyan középiskolába, ahol kellemes és inspiráló közegben töltheti el a következő 4 (5?) évét. Bónusz, ha könnyen el tud közlekedni oda egyedül is.
Maradjanak meg az idei évben elkezdődött ígéretes és jó dolgok jövőre is.
Utazzunk szép helyekre (ne kényszerből, kedves Univerzum!).
Az összes barátomnak és kedves ismerősömnek is legyen szép éve, jöjjön rendbe mindaz, ami most nincs rendben.
Májusra tényleg legyen olyan a kertem, amilyennek elképzeltem.

És akkor most jöhet a mindenki más.

Vannak megváltoztathatatlan tények

4 hozzászólás

Meggyőződésem, Edgár, hogy soha semmibe nem szabad belekezdeni, mert ha bármibe is belekezdek, az azzal fog végződni, hogy ott állok a Praktiker/Obi közepén hisztérikusan, és mégsem vásárolok.

Azzal indult az egész, hogy megláttam a Lidl-ben az 1299 forintos, színben koordinált virághagymákat (különböző virágok, de nagyjából azonos árnyalatban), és impulzusvásárlás helyett bölcs megfontolás után döntöttem úgy, hogy mind én, mind a kertem megfelelő állapotban vagyunk ahhoz, hogy a háztartásomban amúgy is megtalálható palántázótüskével ledugdossak egy csomaggal tíz perc alatt, és lesz, ami lesz. Na jó, ezen a ponton az is eszembe jutott, hogy pár éve valaki azt mesélte nekem, hogy a hétvégéje egyik napján elültetetett ötszáz tulipánhagymát, és a következő tavasszal az eredményt is láthattam, ami igazán impresszív volt, úgyhogy egy doboz helyett kettőt vettem, és az Auchan leértékelésében is beszereztem pár ~~százat~~ tízet, de ez szerintem még mindig a vállalható kilengések közé tartozik.

(A kertem megfelelő állapotát egyébként nagyrészt Gyulának köszönhetem, aki úgy történt, hogy tavaly ősz elején egyszer csak felhívott az ikerszomszédom, hogy nem akarom-e rendbehozatni a hátsó kertemet (olyan hatszor húsz métert), ami kicsit elkanászodott, mert tudna egy embert, aki tízezerért kipattintaná (mindez akkor történt, amikor még ért valamit a nemzeti valutánk). Mivel vonzónak találtam az ötletet, rögvest felhívtam az embert, és Gyula egy óra múlva már a kapumban állt egy benzines fűkaszával, és azt kérdezte, hogy egyébként nem akarok-e egy kocsibeállót, hogy be tudjak parkolni az udvarra. Természetesen elsírtam neki, hogy dehogynem akarok, már nagyon régen, fűáteresztő gyeprácskőből két csíkot, csakhogy ekkora munkára senki nem hajlandó kijönni (vagy csak nagyon sokért, és még annyiért sem jelenik meg végül), és már utánanéztem, hogy leás, sóder, homok, gyeprácskő, csak egyszerűen nem bírok el egy gyeprácskövet, ásóm van. Gyula erre együttérzően azt felelte, hogy igen, neki is rossz a dereka, mert pár éve minden csontját összetörte valami motoros balesetben, meg lett egy kis gerincsérve is, de megcsinálja nekem a kocsibeállót huszonötért plusz anyag, és közben már hívta is az ikerszomszédomat, hogy oda tudja-e szállítani az anyagot (igen), a másik kezével meg mintegy mellékesen lefűkaszázta az előkertemet (ötször tizenöt méter).

Két órával később ott volt a gyeprácskő, sóder és Gyula a komolyabbik szerszámos kocsijával, én meg főztem neki egy kávét és vittem tejet, majd elvonultam dolgozni. Amikor újabb két órával később kinéztem, azt láttam, hogy Gyula a kezében tartja a kertkapumat, ami nem csatlakozik semmihez, úgyhogy kicsit aggódni kezdtem a gerincsérvéért, de amikor lesétáltam megkérdezni, hogy mi a helyzet, azt válaszolta, hogy nem teljesen szintben záródott a kertkapum, ami őt zavarta, úgyhogy leszedte, és most felhegeszti szintben, köszöni a kávét.

Napnyugtára készen volt a kocsibeállóm kapustul, meg minden, és Gyula, akiről időközben kezdtem gyanítani, hogy nem bír magával, egy cuki kis gyalogjárdát is öntött nekem mellé betonból, hogy ne legyen sáros a lábam, ha esik az eső, a betont legyek szíves meglocsolni másnap reggel, mert kicsit fáj a háta, úgyhogy csak másnap délután jönne megnyírni alul a hét-nyolc méteres tujákat, hogy tudjak közlekedni.

Másnapra szerencsére kipihente magát, úgyhogy megnyírta a tujákat, fát csinált a hajtásból hat méter magasra nőtt és kezelhetetlenné vált fügebokromból, felásta az előkertet (magától felismerte a két áfonyabokromat, és földlabdástul berakta őket egy vödörbe, hogy majd visszaültethessem őket), kicsit rendet rakott a garázsban, és észrevette, hogy a háztetőre (lapos) fújta a szél az ereszemet (ami szintén az “ennyiért nem jönnek ki”, vagy csak nagyon drágán nem jönnek ki kategória). Itt már vérszemet kaptam, és megkérdeztem, nem tud-e valakit, aki elszállítaná a használhatatlanná vált és leszerelt (csőtörés rossz helyen) vegyestüzelésű kazánomat, bármennyit fizetnék érte, mert kellene a kazánhelyiség kamrának, mire azt mondta, hogy ne hülyéskedjek, ezért pénzt adnak a vastelepen, elszállítja, és risztelünk, vagy ami még jobb, elszállítja, és cserébe megcsinálja az ereszemet (ami hét méter magasan van).

Lényeg, hogy elvitte a kazánt, megcsinálta az ereszt, megnyírt-felásott-meghegesztett mindent, amit meg kellett, és azóta meglehetősen pofás az előkert, mindig száraz lábbal tipegek végig Gyula kis betonjárdáján, a füge idén másodszor terem, a málna még mindig tele van gyümölccsel, a leanderek, citromfák és a bougainvillea nem bírnak magukkal, a smaragd fűben kihajtottak a tavasszal elszórt vadvirágmagok, nem csoda, hogy úgy vásárolom a virághagymákat, mintha nem lenne holnap.)

Szóval elkezdtem ledugdosni az előkertbe a virághagymákat, és egyszer csak találtam egy nagy adag betont.

Mint kiderült, a különálló, szerelőaknás garázsom előtt (ami a kertkaputól és a friss kocsibeállótól olyan 15 méterre van) mégis található egy betonból készült kocsifelhajtó (vagyis akár idővel autótárolásra is használhatom majd minden egyéb tárolása helyett), ami a kapuig ugyan nem ér el, de a pontos dimenzióit egyelőre nem tudom, mivel még nem sikerült teljes egészében feltárnom (folyamatban). Mindenesetre nem akarok rá virághagymát ültetni, ezért átvonultam a hátsó kertbe a kis palántázótüskémmel.

A hátsó kertről kénytelen voltam belátni, hogy így, ebben a formában nem biztosít méltó hátteret a színben koordinált hagymás virágaimnak, úgyhogy első körben kiszedegettem az összes gazt (több napi munka, mert, ugye, dolgozom is, de legalább kiderült közben, hogy a lonc, amit senoitól kaptam, egész szépen kibokrosodott, és azt a bizarr teremtményt, amit nincs szívem eltávolítani, kínai alkörmösnek hívják), majd azzal a ténnyel is szembe kellett néznem, hogy ha azt akarom, hogy egyenletes legyen a terep, és rendesen kihajtson rajta a sportfű, mint az előkertben, akkor fel kell ásnom az egészet, és közben akár el is távolíthatnám belőle az elszemtelenedett bodzák gyökerét, hogy ne hajtsanak ki újra és újra (folyamatban). Ráadásul, mivel a maradék sóder és térkő eltüntetése végett csináltam a kritikus ponton (a ház és a garázs sarka közötti átjáró, mert csak ott érintkeznek (majdnem)) egy kis szárazlábas placcot, az is felmerült bennem, hogy akár egy egész teraszt is gyárthatnék, ahova ki is ülhetnénk esténként a hagymás virágaimban gyönyörködve limonádézni, vagy akármi, elvégre a kertem és a garázsom az építkezési alapanyagok kimeríthetetlen forrása, mindig találok még egy adag téglát valami bokor tövében, vagy egy zsák aljzatkiegyelítőt a polc alatt (mindeközben a virághagymák továbbra is a dobozukban pihentek, családtagjaim és más közel álló személyek egyre növekvő aggodalommal figyeltek).

És akkor, miközben békésen ásogattam a hátsó kertet, találtam egy teraszt.

Mármint kiderült, hogy a garázs hátsó ajtajához (ez ilyen bálteremnyi garázs, duplaüveges ablakokkal és két bejárattal, kéménnyel) csatlakozik egy ööö, teraszlapokból kirakott terasz, amit valami okból tíz centi termőföld (és számtalan giliszta) borít. Borított, mert kiástam (a virághagymák azon a héten is jól elvoltak a dobozukban, a családtagok és az emberiség többi része lemondott rólam).

Ezen a ponton felmerült bennem, hogy ha már csinálunk valamit, akkor érdemes rendesen csinálni, és mondjuk átszitálni a föld egy részét, ami tele van kavicsokkal, biztosan van erre valami megfelelő eszköz, és igen, mint kiderült, kerti szitának hívják, Obi/Praktiker/Gazdabolt. A Praktiker környékén jártam először, és mivel (a tapasztalataimból kiindulva) nem akartam összezavarni őket, nem rendeltem meg a szitát, hanem úgy terveztem, hogy majd leveszem a polcról, fizetek, távozom.

Haha.

A kertrészleg eladója megesküdött, hogy nem tartanak már szitát, de mivel (szintén a tapasztalataimból kiindulva) rendíthetetlenül meg vagyok győződve arról, hogy én jobban tudom, mit tartanak a barkácsáruházak, mint az Obi/Praktiker bármelyik eladója*, monoton ismételgettem, hogy van valahol harmincnégy kerti szita, mire a munkatárs egyszer csak stratégiát váltott, és azt mondta, hogy próbáljak esetleg az M10-es rekesszel szitálni, az sokkal jobb, ő is azt használja mindig otthon, ráadásul olcsóbb is. Kénytelen voltam meghajolni az érvei és a hatékony problémamegoldási stílusa előtt, úgyhogy kezemben az M10-essel, egy borvörös árvácskával (nincs mentségem) és egy doboz vizes alapú, borvörös zománcfestékkel (az a mentségem, hogy le volt árazva) indultam a kassza felé, ráadásul azt is tudtam, hol a törzsvásárlói kártyám, és már-már azt hittem, hogy ezúttal mégsem úgy lesz, megtörik az átok, galambok ülnek a verebekhez, és mégis érdemes belekezdeni dolgokba, mert ha az ember rendesen megtervez valamit, egyezteti a céljait és a lehetőségeit, és megfelelő méretű részfeladatokra bontja a munkafolyamatokat, majd végre is hajtja azokat, akkor az erőfeszítéseit siker fogja koronázni.

Ekkor a kasszánál azt mondták, hogy ott csak készpénz, menjek az önkiszolgáló pénztárakhoz.

Oké, azt úgyis jobban szeretem, bár szólhattak volna előbb, de rendben, bepittyegem, kifizetem, és pár perc múlva már kint fogok szökellni a napsütésben, kezemben egy bordó árvácskával (M10-essel, zománcfestékkel).

Harminc perccel később még ugyanaz az öt ember állt előttem a sorban, mint az elején, mert valami rossz volt a rendszerben, ráadásul az automaták állítólag a törzsvásárlói kártyát se fogadták be, és itt következett be az a pillanat, amikor a sorsom elkerülhetetlenül megpecsételődött, bárhogy is hadakoztam ellene, mint egy görög drámában, és ott álltam hisztérikusan a Praktikerben (bár ez még mindig jobb, mintha az ember jobbra húzza Iokasztét a Tinderen, szoktam ilyenkor vigasztalni magam), úgyhogy beláttam, hogy ezt most jobb, ha elengedem, visszahelyeztem az árukat a helyükre, és vásárolatlanul sétáltam ki az áruházból amellett az öt ember mellett, akik továbbra is előttem álltak volna a sorban.

A virághagymák még mindig a dobozukban, de időközben találtam a garázsban egy M10-es rekeszt.

* Egyszer az Obiban olyan negyvenöt percen át kereste nekem két eladó azt a hetvenkilenc darab (kis méretű, vegyes) csiszolófejet, aminek állításom szerint lenniük kellett náluk, majd az egyik eltűnt, a másik pedig sírós hangon azt mondta, hogy ne haragudjak, de ő nem tud ezzel tovább foglalkozni, de utána MEGTALÁLTAM a csiszolófejeket, és megmutattam nekik is.

kívánságok 2022-re (ez az év is hogy elszaladt)

95 hozzászólás

Ezt majdnem elfelejtettem, de utána mégsem.

Szerintem holnap írok még egy posztot legalább az év legjeiről, de most egyrészt a lencsén tartom a fél szememet (alaplében, fokhagymával-hagymával, füstölt hússal, kis mézzel), másrészt ketten rázzák (nem keverik) éppen a szilveszteri Martinimet a konyhában, harmadrészt két macska (egy majdnem négy hónapos és egy majdnem négy éves) bámul delejes tekintettel (akciós lazac van a hűtőben).

Idén amúgy nagyon rácuppantam a Huberman Lab podcastra (a Stanford neurobiológusa osztja meg benne az elmúlt 5-10 év legújabb neurobiológiai felfedezéseit, illetve azt, hogy hogyan lehet ezeket hasznosítani az ún. mindennapi életben, reális körülmények között, lehetőleg low cost módon), ami nagyon szépen alátámasztja tudományos szempontból is, hogy miért jó megfogalmazni a kívánságokat (spoiler: a dopamin a tettes), de amúgy a szándékokat is (mert elősegíti a neuroplaszticitást), szóval fogalmazhatunk akár úgy is, hogy a blogom varázserejét a Stanford Egyetem kutatólaboratóriuma is erősen valószínűsíti.

Szóval, jöjjenek akkor a szabályok:

A határidő legyen mondjuk 2022 január 1., éjfél (kivéve indokolt esetben*);
Bármit lehet kívánni 2022-re, akár sokat, akár keveset, akár önmagunknak, akár másnak, nincs shaming;
Ha valaki nem akar nyilvánosan kívánni, akkor írja be a kommentje elejére, hogy ne publikáljam, és nem fogom;
A kívánságokat NAGYON EGZAKTUL kell megfogalmazni, mert akkor is valóra válnak, ha nem ezt teszi az ember (nem tudom, ki kívánt magának home office-t 2019 végén, de vigyázhatott volna egy kicsit jobban). Ezt tényleg nem győzöm eléggé hangsúlyozni, az Univerzumnak igen kifinomult a humorérzéke, és nem mindig velünk nevet.

És akkor kezdem:

A szokásos, maradjunk legalább ilyen egészségesek és legalább ilyen boldogok Bumbival, semmilyen szempontból ne romoljanak az életkörülményeink, és számos macskáink, rokonaink és barátaink is éljenek és viruljanak (úgy, ahogyan nekik jó).
Kapjak jó fordításokat és/vagy egyéb munkákat (amiket lehetőleg jól meg is fizetnek, de ha balanszírozni kell a kettőt, akkor tolódjon egy kicsit a minőség felé a mérleg).
Nagyon-nagyon hiányzik az utazás. Sikerüljön legalább egyszer (de inkább többször) elutaznunk idén anélkül, hogy a cicaállatok traumatizálódnának (beköltözős szitter? Macskahotel? Átjárós etetés?)
Jó programok a barátaimmal (utazás, mászás, de igazából akármi).
Legyen kapható valamikor a belátható jövőben a fekete Billy sarokszekrény.
Sikerüljön végre normálisan beosztani az időmet, hogy jusson belőle a munka és a szociális élet mellett rendesen a kis projektjeimre is (blogolás, írás, rajzolás, a Good Omens keresztszemes, hetente legalább három kisebb-nagyobb erdei séta, stb, stb).
A 2022-es választások úgy alakuljanak, ahogy én szeretném (és általában, az összes politikusnak váljon minél inkább olyanná az élete, amilyenné másokét teszi vagy akarja tenni).
Történjenek megfelelő lépések a klímaváltozás negatív hatásainak a csökkentésére.
Legyen meglepetés! Mármint legyenek meglepetések számomra 2022-ben (disclaimer: kellemes meglepetések, amik hosszú távon is pozitív fordulatnak bizonyulnak).

És most jöjjön a mindenki más.

* Vagyis amennyiben nem sikerül a határidő előtt bekommentelni.

the whole point of the wish business was to see to it that what the client got was exactly what he asked for and exactly what he didn’t really want*

101 hozzászólás

Hát nem tudom, ki mit kívánt tavaly**, de elég érdekesen alakult ez az év.

Mondjuk panaszkodni nem akarnék, mert mindig az volt, hogy történt valami váratlan, ami nagyon rossznak tűnt, de végül kiderült, hogy hosszú távon igazából jó, mint amikor karácsony előtt egy héttel egyszer csak meghalt a fűtést vezérlő kazánunk (természetesen Bumbi utolsó iskolás hetének elején), de egyrészt a modern technikának (kölcsönkapott olajradiátorok) hála végül nem fagytunk meg, másrészt a szerelő a kazáncsere mellett a teljes fűtési rendszert átjavította jobbra, minek következtében annyi melegünk van most mindenhol, hogy felmerült bennem, hogy küldenünk kéne a feleslegből az éhező afrikaiaknak is. Bár amikor karácsonyunk napjának*** délelőttjén ott álltam a meleg, de gyakorlatilag mindenhol saras (a szerelő bakancsa) lakásban, részben félretolt bútorok és feltekert szőnyegek között, akkor gondolkoztam egy kicsit azon, hogy most indokolt lenne, ha kétségbeesnék, de végül négy órára kész lett az ebéd (addig marie-antoinettei módszerrel kihúztuk Marlenkán), a fa, az ajándékcsomagolás (Bumbi Instax fényképezőgépet kapott és nemzetközi űrállomást legóból, én Instax mininyomtatót), a hangulat, és hát, megismételném, meleg volt.

(A huszonnegyedike is csodálatosan telt egyébként, mert aznap hónapok óta először egyáltalán nem dolgoztam, hanem kimentem a kertbe, és végre kipróbáltam a motoros ágvágót, és rendesen használatba vettem a gallyaprítót is (igen, én vagyok az a szomszéd, aki karácsonykor flexel****), azután meg mégis dolgoztam egy kicsit, de csak szórakozásból, és úgy más.)

Az a lényeg, hogy most megint lehet kívánni itt a blogon a jövő évre bármit (ugye, az ennek a hagymányos eredettörténete, hogy egyszer, olyan 10-12 éve meglepetten konstatáltam, hogy amit leírok a blogomban, az valóra válik, és megkérdezte valaki, hogy ez szerintem mások esetében is működik-e, úgyhogy kipróbáltuk, utána meg így maradtunk), szabályok nagyon nincsenek, irányelvek vannak:

1. Az Univerzumnak nagyon-nagyon egyértelműen kell fogalmazni, mert az Univerzum egy jó poénért az anyukáját is eladná, és ha félre lehet érteni (vagy nagyon is szó szerint) egy kívánságot, azt félre fogja érteni (vagy nagyon is szó szerint).

2. Bármit lehet kívánni, nem muszáj önzetlenül világbékét, szerintem fontos az, hogy az ember leírja (vagy akár csak kimondja, végiggondolja), hogy mi az, amit akar.

3. Publikálatlanul is lehet kívánni, csak akkor a legelejére írjátok oda, hogy ne engedélyezzem a megjelenését, és akkor titokban marad.

És akkor jöjjenek az én kívánságaim:

1. A szokásos csomag, hogy maradjunk egészségesek Bumbival, legyen elég pénzünk a mindenre, legyünk alapvetően boldogok, erre már tudunk építkezni.

2. Nem bánnám, ha a házcsere valahogy lezajlana, DE SEMMI KATASZTROFÁLIS VAGY KELLEMETLEN, KÉTSÉGBEEJTŐ, LELOMBOZÓ, STB. NE TÖRTÉNJEN ENNEK KAPCSÁN.
3. Álljak végre neki könyvet írni (vagy legalább novellákat, na).
4. Lehessen ismét kapni a szürke Hemnes kanapéágyat az Ikeában, mert Bumbi arra vágyik.
5. A párkapcsolati helyzetem legyen jobb (vagy legalábbis ne legyen rosszabb).
6. Tudjunk megint utazni, mármint külföldre, különösebb korlátozások nélkül.
7. Csak akkor történjenek érdekes dramaturgiai fordulatok az életünkben, ha JÓ LESZ A VÉGE.
8. Ismerjek meg olyan új embereket, akiket jó megismerni.

Most pedig bárki bármit a kommentfolyamba.

* Terry Pratchett

** In a manner of speaking, mert persze tudom.

*** Logisztikai okokból kénytelen voltam előrehozni, mert Bumbi akkor volt nálam.

**** De most megbocsátották, mert átvittem nekik is két nagy láda vastagabb, méretre fűrészelt ágat a kandallóba, mint a karácsony baltás szelleme.

felkavaró tartalom (és szomorú nők)

5 hozzászólás

Igazából Izlandról akartam írni már régebb óta, de ezt nem bírom ki.

Szóval, volt ez a Kaleta Gábor-ügy, és a kipattanása óta nagyon fel vagyok zaklatva és el vagyok szomorodva, és sajnos nem csak KG miatt.

Nekem egyrészt van egy kiskorú gyermekem, másrészt ettől függetlenül is nagyon érzékeny pontom a kiszolgáltatott emberekkel (gyerekekkel, nőkkel vagy bárkivel) szemben elkövetett erőszak. Annyira, hogy hosszú évek óta nem csak pénzzel, hanem konkrét, rendszeres (önkéntes) munkával is hozzájárulok ilyen dolgok megelőzéséhez és/vagy korrigálásához. Egyszerűen zsigerből rosszul vagyok attól, ha visszaélnek a kiszolgáltatottak helyzetével, ha emberek élvezetből abúzálnak más embereket, annyira, hogy nem bírom ki, hogy ne tegyek ez ellen legalább egy keveset.

Ugyanakkor pontosan ennyire, zsigerből vagyok rosszul az ilyen (a bejegyzés szövege megtalálható az első kommentben a poszt alatt) megnyilvánulásoktól is (és azoktól, hogy KG kerüljön csak börtönbe azért, hogy ott megerőszakolják, vagy heréljék ki érzéstelenítés nélkül, stb., és hogy ilyesmiről emberek kéjes élvezettel ábrándoznak, amire még büszkék is valahol, tehát nem látnak benne rosszat), mert ez pontosan ugyanaz, mintha valaki büszkén hirdetné, mekkora örömet okozna neki megerőszakolni egy gyereket, úgy, hogy lehetőleg fájjon is neki. Egy egészséges felnőttnek visszatetsző egy kiszolgáltatott emberen elkövetett erőszak, függetlenül attól, hogy mit tett az illető.

A pedofil témában szerintem annak kéne lennie a legfőbb, az összes többit felülíró célnak, hogy minél kevesebb gyermeket sújtsanak pedofil bűncselekmények, és ehhez a másfajta erőszakos bűncselekmények romanticizálása vagy hősies színben való feltüntetése nemhogy csak nem járul hozzá, de minden ilyesmi még kontraproduktív is ebből a szempontból, és pusztán a legalantasabb vágyak öncélú kielégítésére alkalmas.

A pedofília bonyolult kérdés. Először is, a tudomány jelenlegi állása szerint a pedofil vágyak ellen semmit nem lehet tenni, viszont ez nem jelenti azt, hogy akit pedofil vágyakkal vert meg a sors, az bármit el fog követni valaha létező gyermekek ellen (pont úgy, ahogy valószínűleg minden férfinak megfordultak már a fejében szexuális jellegű gondolatok olyan nőkkel kapcsolatban is, akik nem érdeklődtek irántuk szexuálisan, a legnagyobb részük mégsem élte ki az ilyen vágyait a valóságban is, mert tudta, hogy az nemi erőszak lenne, ami egyrészt tilos, másrészt élvezetet sem okozna neki). Az, hogy valakiben megvan-e az a fajta szociális gátlás, ami visszariasztja attól, hogy bántson másokat, semmilyen összefüggésben nincs a vágyai célcsoportjával (vannak a felnőttekhez vonzódó emberek között is szadisták vagy aszociálisak, meg a pedofilok között is, de messze nem mindegyik az egyik csoportból sem). Egy sima, átlagos pedofil nagy valószínűséggel nem akar ártani a gyerekeknek, a fantáziáiban a gyerek konszenzuális partner, és egy jól szocializált pedofil azt is tudja, hogy az életben egy gyerek sem lenne konszenzuális partner, ezért nem válthatja valóra a fantáziáit (ahogy egy jól szocializált, felnőttekhez vonzódó férfi is belátja, ha egy adott nő vagy férfi nem vonzódik hozzá, és nem erőszakolja meg).

Ugyanakkor nagyon nagy probléma az, hogy még ha egy jól szocializált, soha senkinek nem ártó pedofil hajlamú ember is bármilyen támogatást igényelne ahhoz, hogy leküzdje a pedofil vágyait, átcsatornázza azokat egészséges mederbe, vagy akár csak ne érezze magát egy darab szarnak pusztán attól, hogy létezik, az nem fogja megkapni, Magyarországon biztosan nem, mert a jelek szerint itt mindenki (még a pszichológusok és a pszichiáterek nagy része is) ugyanolyan irtózással kezeli őket, mint azokat, akik el is követtek valamit (sőt, egy valódi (nem pedofil, de gyermekbántalmazó) elkövető, aki büszkén hangoztatja, hogy egy-két pofon nem ártott még senkinek (amúgy is, megérdemelte), vagy hogy meg kell tanítani annak a gyereknek, hogy hol a helye, sokkal szélesebb körű elfogadásra számíthat, noha a kettő közül csak ez utóbbi a gyermekbántalmazó). És onnantól, hogy ugyanúgy büntetnek azért, mert valamilyen vágyaid vannak, mint azért, ha ki is éled őket, erősen csökken a kiélést akadályozó motiváció.

K. G.-vel kapcsolatban (aki közvetve hozzájárult gyerekek szexuális bántalmazásához, kihasználásához, stb.) úgy gondolom, hogy tök jó, hogy megkapta az egyik lehető legnagyobb büntetést, egy teljes ország (és valószínűleg a közvetlen környezete) elítélését, a kirekesztettséget, ugyanakkor hol van az eltiltás attól, hogy gyerekek közelébe mehessen? Hol van a kötelező terápia képzett, erre alkalmas szakembernél? Hol van a lehetőség a részleges jóvátételre, mint mindenki számára előnyös és konstruktív következmény?

Sőt, K.G. esetében a börtönbüntetést sem tartanám túlzásnak (kötelező terápiával és rehabilitációval), másrészt viszont, amikor azt olvasom, hogy mások azért hiányolják a börtönbüntetést, mert ott jól megerőszakolnák, tényleg felfordul a gyomrom. Tényleg csökkentené a gyermekek ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények számát, ha egy pedofil bűnelkövető olyan környezetbe kerülne, ahol az erőszakos szexuális bűncselekmények nem csak normálisnak számítanak, hanem még hősiesnek és erkölcsösnek is? És tényleg jó ötlet erőszakos szexuális bűnözőket támogatni abban, hogy szexuális erőszakot kövessenek el? Ettől majd kevesebb gyerek lesz később megerőszakolva? Elspoilerezem a választ: nem, hanem több. Aki ilyet kíván, az azt kívánja, hogy több gyereket erőszakoljanak meg a világon, pusztán azért, mert az ehhez vezető út számára kielégülést okoz. Vagyis pont olyan vágyakat táplál és hirdet, mint egy erőszakos pedofil.

Visszatérve az elején idézett Tumblr-bejegyzésre, ami eredetileg kiborított, ahogy olvastam, hogy a fiktív apa felesége tisztázatlan körülmények között meghalt, és a pasas ezután képtelen volt felnőttekkel intim kapcsolatot kialakítani, nem tudta kezelni az érzelmeit, erősen hajlott a szerabúzusra, és nagyon hadilábon állt a társadalmi normák betartásával, egyre biztosabb lettem abban, hogy ő az elkövető, mert ez annyi red flag, hogy a főhősnek szánt alak a bántalmazó személyiség mintapéldája. Nincs olyan, hogy ha valaki ennyire lobbanékony és bosszúálló, az ne a közvetlen környezetén (elsősorban a legkiszolgáltatottabbakon, a gyerekein) csapódna le először.

És egyébként ez tökre nem könnyű, mármint az, hogy az ember ne hagyja, hogy elragadják az indulatai ilyen témákban, ezt értem, és át is élem. De az a helyzet, hogy a világban számtalan rossz dolog történik véletlenszerűen is, szándékosan is, a jó dolgok viszont általában nem csak úgy megtörténnek maguktól, hanem a jó dolgokat jó emberek csinálják úgy, hogy erőt vesznek magukon akkor is, ha könnyű lenne hagyni, hogy elragadják őket az indulataik, hogy türelmesek és empatikusak a nekik kiszolgáltatottakkal akkor is, ha frusztráltak, dühösek, vagy fáradtak, hogy az ilyen felkavaró kérdésekben, mint a pedofília, a célt tartják a szemük előtt, és nem a saját vágyaik jóleső kielégítését, stb. Jónak lenni tökre nehéz, mert komoly erőfeszítés kell hozzá (az építés mindig sokkal munkásabb, mint a rombolás), és senki nem tud mindig jó lenni, de azért törekedni lehet rá. Vagy legalább arra, hogy ha az ember éppen építeni nem tud, legalább rombolni ne romboljon.

két pszichiáter bemegy a kocsmába… (nem)

9 hozzászólás

Én: Én csak azon aggódom, hogy mennyire alakul át a szociális érintkezés, mármint én nagyon hamar beleszoktam, hogy legalább másfél méterre kikerülöm az embereket, és jogos felháborodással nézek csúnyán, ha ők nem ezt teszik, nem bonyolódom small talkba, távolságot tartok…

Isolde: Szerintem ez a normális. Az emberek veszélyesek, mert csak megbántanak, ugyanazt a ruhát veszik fel, mint te…

Én: De azért…

Isolde (ellentmondást nem tűrő hangon): Vagy megszereted őket, és meghalnak.

(Talán) Maminti: Igen, az emberekkel csak a baj van.

Szóval, én még mindig jól tűröm a korlátozásokat, bár mostanra már nagyjából csak a két legfontosabbat nem tudom megtenni (utazás és mozi). Viszont muszáj megjegyeznem, hogy most sem kellett csalódnom a nők szociális érzékében (ez a pozitív megfogalmazása a dolognak), ugyanis, amikor még nyitva volt az Ikea, és két hónom alatt két rosszul kiegyensúlyozott Lack polccal támolyogtam a kocsim felé, akkor egyszer csak odaugrott hozzám egy (nagyon csinosan öltözött, harisnyás-magassarkús-maszkos) nő, kesztyűt húzott, és kikapta a kezemből az egyiket, hogy ne szenvedjek már (mármint odahozta a kocsimhoz, nem elszaladt vele), és amikor már kinyitott az Ikea, és találtam a Fyndben egy megfelelő állószekrényt a konyhámba, csak átmenetileg legyőzött, amikor Sziszüphosz stílusában próbáltam kirángatni csúszós kartoncsomagolásában a fakkjánál magasabban lévő kocsira, ami mindig elgurult, ha nem azt fogtam, viszont a szekrényt csak két kézzel bírtam el, szóval akkor is egy nő ugrott oda, és húzott kesztyűt, hogy fogjam meg a kocsit, és ő fellendíti a tárgyat (így lett).

Ja, és amikor a Praktikerben vágyakozva néztem a magát két méter magasban kellető sötétszürke lábazatfestéket, és azon töprengtem, hogy comme il faut lenne-e, ha egy teleszkópos festőnyéllel piszkálnám le, vagy most mi legyen, akkor is egy (magas) nő jött oda (pedig még csak nem is szenvedtem látványosan, csak ráutalóan néztem, mint Ryan Gosling), hogy lekapja nekem. Szóval, ha még egyszer azt hallom egy férfitól, hogy azért a rengeteg hátrányos megkülönböztetés, az üvegplafon, a kisebb-nagyobb megaláztatások, a mansplaining, a szóhoz jutni nem hagyás, a heti egy szerelemféltésből elkövetett, és a többi, mert hát a nők nem tudnak bányában dolgozni, és mi lenne velünk, akkor szerintem megkérdezem tőle, hogy segítsek-e lecsavarni a befőttesüveg tetejét*.

(Egyébként felmerülhet a kérdés, hogy a Praktikerben például miért nem az eladóktól kértem segítséget, és ezt nem bírom ki, hogy el ne mondjam. Szóval, amikor utoljára élő emberrel voltam ott hajlandó tárgyalni, az azért volt, mert nem akartam két huszonöt kilós zsák csemperagasztót magam beemelni az árutologató kocsiba (abból a saját autómba átemelni már csak át tudom valahogy, gondoltam), illetve Visné Hahotáig sem volt kedvem elsétálni, ezért megrendeltem a dolgokat, személyes átvétellel. Mivel a honlap az összes gombnyomásnál felkínálta, hogy vegyek nagyon akciós függőágytartót (már csak 11 van!), és azért az én önuralmam is véges, azt is megrendeltem, de mentális jegyzetet készítettem arról, hogy muszáj megkérdeznem, mennyit nyom, mielőtt kifizetem, mert simán lehet, hogy ezt már én sem bírom el.

Azon egy kicsit meglepődtem, hogy be kellett jelölnöm egy két órás intervallumot, hogy pontosan mikor akarom átvenni az összekészített dolgokat, de úgy éreztem, egy kis időstrukturálás meg előre tervezés nekem sem árt.

Szóval figyelmesen 15 perccel a két órás intervallum kezdete után érkeztem, hogy mégse koppra menjek oda, hátha a raktárosnak pisilnie kell, szerelmi bánata van, akármi, ennyit adhatok neki. A megérkezésem után HÚSZ PERCCEL (nem túlzok) még mindig ott álltam tök egyedül az áruátvételes pultnál, amit néha elkezdett megközelíteni egy-egy sárga-kék alkalmazott, de amint megláttak, azonnal elfordították a tekintetüket, és elsiettek valahova máshová. Végül egyiküknek integettem is, és ezt már nem tudta kivédeni, hanem odajött, hogy akarok-e valamit. Mondom, igen, itt a rendelésszámom, meg minden.

Itt némi számítógépezés után kiderült, hogy a rendelésemet NEM ÁLLÍTOTTÁK MÉG ÖSSZE. Akkor mondtam, hogy jó, állítsák gyorsan, úgyis eszembe jutott még a vakolókanál, de előtte mondják már meg, hogy mennyit nyom az a függőágytartó, mert lehet, hogy nem kérem. Itt a hölgy felcsattant, hogy olyan nincs, vagy a teljes rendelést elviszem, vagy semmit, mert a Rendszer. Oké, mondom, de akkor tájékoztassanak már, hogy mennyit nyom, és utána keljünk át azon a hídon. A hölgy pötyögött a számítógépen, majd ismét felcsattant, hogy olyan függőágytartó már három hete nincs, de olyan szemrehányó hangon, hogy én is felcsattantam, hogy erről nem én tehetek (ezt nem erősítette meg, de legalább törölte az itemet a rendelésemből, nem kellett egy nemlétező függőágytartót is elszállítanom).

Szóval, bár már nem igazán hittem benne, hogy valaha is megkapom azt a csemperagasztót, azért otthagytam őket, hogy állítsák össze, és gyalogoltam pár kilométert a vakolókanálért, majd szép kényelmesen, az esélytelenek nyugalmával visszatértem.

A hölgy a pult mögött dolgozott, én meg (nem szoktam ilyen agresszív lenni, de fogytán volt a türelmem) köszöntem, és rászegeztem a tekintetemet, hogy tudja, hogy nem játékból vagyok itt. Ő valami papírokat tologatott meg pecsételgetett, úgyhogy egy idő után az órámat is nézegetni kezdtem, innen tudom, hogy konkrétan 11 percbe telt, amíg feladta a néma ignorálásomat, és ekkor nézett fel rám először (megjegyzem, olyan 50 centire álltunk egymástól, úgyhogy ez nem lehetett könnyű), amikor is felcsattant, hogy nem itt adják a garanciát. Én tisztáztam vele, hogy én vagyok az a púp a hátán, aki már korábban is akart valamit, mire kikiabálta nekem a raktárost, aki rámutatott a két zsák csemperagasztóra és miegyébre a FÖLDÖN, hogy ott van.

Namármost a rendelésem és ez ebből fakadó szenvedéseim elsődleges oka az volt, hogy valaki ráemelje nekem a kocsira a két huszonöt kilós zsákot (erős nő vagyok, meg minden, de az 50 kg nem csak a képességeimet haladja meg, hanem a súlyomat is karanténon kívül). Ránéztem, hogy és ezt most hogy vigyem ki, mire a srác azt mondta, hogy ő úgy gondolta, hogy kézben. Itt felvinnyogtam, majd a szemmel látható problémát szavakba is öntöttem, miszerint én ezt nem bírom el, felrakná-e nekem egy kocsira.

És itt vett igazán bizarr fordulatot a helyzet, mert a srác azt felelte, hogy na jó, felrakja, de a benti kocsikat nem szabad kivinni, ezért hozzak kintről egy kinti kocsit (???). Itt már mindenképpen végig akartam csinálni a dolgot, úgyhogy bevittem egy kinti kocsit, de úgy éreztem, hogy most már igazán minden mindegy, és akár már járna is nekem némi előzékenység, úgyhogy megkérdeztem a srácot, hogy ha nagyon szépen megkérem, akkor beemelné-e a zsákokat az autómba, ami öt méterre parkol a bejárattól.

És erre azt felelte, hogy nem teheti, mert a benti kocsikhoz hasonlóan ő sem hagyhatja el az áruház területét.

Az végül azóta sem derült ki, hogy ez azért van, mert lángra lobbanna napfényben, vagy a vezetőség attól tart, hogy megrészegül a szabadság ízétől, és elvágtat a naplementébe, vagy a Praktiker alkalmazottai is olyanok-e, mint az őzikék, hogy ha megtapogatja őket odakint valaki, akkor a társaik a visszatérésük után már nem ismerik fel a szagukat, esetleg szét is marcangolják őket, de mindezek után nagyon vártam azt az obligát levelet, amelyben a Praktiker megkér, hogy értékeljem a szolgáltatásaikat, és tényleg hosszan fogalmazgattam magamban (külön 500, 1000 és korlátlan karakterre felkészülve), hogy hogyan fogom szavakba önteni nekik a szöveges részben mindazokat, amik velem történtek.

Az obligát kérdőívben, amikor megérkezett, olyan 4-5 csillaggal értékelhető kérdés volt (áru minősége, ilyenek), szöveges rész egyáltalán nem.

Na, azóta nem bonyolódom beszélgetésbe praktikeres alkalmazottakkal, mert annak beláthatatlan következményei lehetnének.)

Az a lényeg, hogy az emberekkel csak a baj van, de a nőkkel néha egy kicsit kevésbé.

* “Hagyd, Szerjózsa, úgysem értenék.”

kis kitérő arról, hogy a nyakamba szakadtak a tetteim következményei (polcok, növények, viszkozitásmérés)

7 hozzászólás

A Gottmant is folytatni fogom majd, de most inkább arról van kedvem írni, hogy miért nem írok blogot.

Az egész azzal kezdődött, hogy megtanultam olvasni és nyelveken, majd lefordítottam pár könyvet (amiért senki nem hibáztathat, elvégre ebből élek), mondjuk úgy havonta átlagban egyet az elmúlt tizenkét évben, illetve szültem egy gyereket, aki szintén tud olvasni. Ebből kifolyólag mostanra a háztartásunkban megtalálható 30 db 110 centis könyvespolc mind tele van, viszont az elmúlt fél évben megint felgyűlt egy stóc (tiszteletpéldányok, olyan nélkülözhetetlen darabok, mint a Medieval Graffiti és az Introduction to Inn Signs, illetve változatos ifjúsági irodalom), úgyhogy a nagy boltbezárás előtt sietve vásároltam még az Ikeában két Lack falipolcot, mert úgy éreztem, némi fantáziával van még potenciál a falaimon.

A baj az, hogy van ez a szabályszerűség, miszerint ha az ember dolgokat csinál, azok további dolgok csinálását vonzzák maguk után lavinához hasonlatosan. Az egyik polcot például tök jól el tudtam képzelni azon a részen, ahol a lakáson belüli lépcső felér az emeletre egy ablakkal szemben, és van egy kb. kétszer két méteres landing, szemben ablakkal, előtte fotellel, tökéletes olvasósarok. Viszont, ha már polcot rakok fel, akkor a plafonon lévő foltot is illene előtte lefestenem, gondoltam, vagyis fóliázás, csiszolás, orchideáknak az ablakból való elpakolása, és csak utána polcfúrás. És ha már átpakoltam az orchideákat, gondoltam, hogy ilyen talajkérget is illene cserélnem alattuk, közben meg kipucolhatnám az üvegkaspójukat, ami egy kicsit bealgásodott, meg ablakot is moshatnék, ilyenek.

Na, abban a három napban ezért nem írtam blogot, de végül felkerült a polc.

Viszont így nagyon minimalistának tűnt az egész fal, úgyhogy felrémlett, hogy létezik egy ilyen növény, ami lelóg, mindent kibír, és nem borostyán, installálhatnék egy olyat a polc szélére dekoratívan, csak nem tudom a nevét. Ezt eltettem magamban a következő boltozásra, és felfúrtam a másik könyvespolcot is a tévé fölé (extenzív porszívózás a környéken, dévédék teljes újrarendezése, a tévéállvány mellett tartott “életem iratai” gyűjtemény átnézése és szelektálása, és, ha már benne voltam, radiátormosás, ésatöbbi), aminek újabb blogmegvonás lett az ára.

Időközben a boltba is eljutottam, ahol nem találtam ugyan olyan növényt, aminek nem tudom a nevét, viszont rájöttem, hogy elengedhetetlen szükségem van epertövekre, árvácskákra és egyéb balkonvirágokra, ha már be vagyok zárva, a beltérbe pedig miniszegfűre (ami azóta is csodálatosan illatozik). Valamikor ezen a ponton érkezett el az online bloggerparti ideje, ami azzal kezdődött, hogy (bár senki nem bátorított erre) azonnal megmutattam mindenkinek a sarjadzó paradicsomhajtásaimat és a szintén sarjadzó bazsalikomaimat is, de utána megállapodtunk, hogy a karanténban vannak ilyen kötelezően kipipálandó dolgok (citromfa, jóga, ültetés, legalább egy nyelv megtanulása), és indokolatlanul hosszan beszélgettünk a különböző online jógák minőségéről (noha a bazsalikomról is beszélgethettünk volna). Alie közben kalocsait hímzett, amennyire láttam, már majdnem egy nagycsaládnyi terítővel végzett (szerintem ez is rubrika, de az én Maslow-piramisomon csak a blogírás után következik).

Ezt követően pszichoterápián megtudtam, hogy az általam vágyott növény neve futóka (sőt, szobai futóka), és ez az információ döntötte be végleg írói karrieremet, ugyanis ezzel az ismerettel felvértezve lelkesen berongyoltam az Auchanba és egy kertészetbe is, melyek egyikében sem volt ugyan futóka (“olyat nem tartunk, mert mindenkinek van”), viszont (sajnálom, egy havi vásárlásdepriváció sodort magával) vettem egy tő balkonmálnát, balkonáfonyát, egy leárazott balkon-magnóliacsemetét, illetve egy kissé töppedt, de már gyógyuló fokföldi ibolyát (továbbá rájöttem, hogy életem nagy vágya egy hibiszkusz, de valamit hagyjunk a jövőben is csábítóan csillogni). Utána itthon elolvastam, hogy pontosan mit is kell ezekkel csinálni ahhoz, hogy a balkon is jól érezzék magukat, és kiderült, hogy magnólia és az áfonya is “savanyú, tőzeges” földet szeret (valami gombák miatt, amiknek a gyökerükön kell nőni, pedig én nem erre fizettem be). Szerencsére nem szükséges végigkóstolgatni a virágföldeket, mert a boltban van olyan, amire direktben rá van írva, hogy “savanyú föld”, illetve olyan is, hogy “tőzeg” (vegyítettem a kettőt, noha semmi különbséget nem láttam közöttük, de én nem is vagyok áfonyatő).

De kiderült, hogy az nekem a legkisebb bajom, hogy sorozatnézés és fagyizabálás (jóga, keresztszemes hímzés) helyett ott térdelek az erkélyen, és húsz literes zsákokból próbálok megfelelően otthonos tőzeges savanyú földet keverni nagytestű kaspókba, hanem az, hogy ennek következtében már az erkéllyel is kell csinálnom valamit. Valamiket.

Hogy kicsit visszakanyarodjak, a nagy boltbezárás előtt ellenállhatatlan késztetésnek engedelmeskedve vettem egy citromfát és egy mandarinfát is az Ikeában, amiről kiderült számomra, hogy atavisztikus pánikreakció krízis idején. A mandarinfa azonnal otthon érezte magát, a citromfának viszont vagy a társaságom volt zsenánt, vagy a benti levegő, de hullajtani kezdte a leveleit, úgyhogy kikerült az erkélyre. Odakint annyira magához tért, hogy újabb leveleket és virágbimbóseregeket produkált, viszont porosodni kezdett, amin még az intenzív vizes-kozmetikaipamacsos kezelés sem segített (ez lehet, hogy kívülről nézve nem tűnik katasztrofálisnak, viszont nekem együtt kellett élnem egy vízkövesnek tűnő citromfával, amiért folyamatosan sajgott a szívem). De amikor a keblemhez szorított áfonyatővel elcsámborogtam a tápoldatokhoz (hátha van olyan, hogy “savanyú, áfonyának”), ott találtam egy ún. levélfényesítő sprét, amivel később elég volt egyszer befújni a citromfát, és azóta soha többé nem poros (öt napja and counting).

Szóval, ott tartunk, hogy van az erkélyen egy kifejezetten esztétikus citromfám, egy deli málnám, áfonyabokrom és magnóliám, és rájöttem, hogy az erkélyem túl ronda a növényeimnek. Ezek a növények minimum azt érdemlik, hogy felrakjam alájuk a szürke-terrakotta mintás cementlapot, ami előtt viszont le kéne szerelnem az erkélykorlátról a deszkákat (30 darab, hosszú erkély), és mind a fémkonzolt, mind a fadarabokat átfestenem (tisztítás, csiszolás, fóliázás, festés, visszacsavarozás), ami előtt viszont be kéne festenem az erkélyfalat (fóliázás, minimális csiszolás, festés).

Így történt, hogy tegnap (szombaton) kb. este 10-re végeztem a munkámmal, utána kimentem az erkélyre, hogy lefóliázzam az ablakokat és a korlátot, és, ha már ott voltam (a sámlin), meg is pucoltam az ablakokat (az erkélyajtóval együtt kb. 5,5 nm üvegfelület). Utána ma reggel nyolckor keltem, onnantól kb. fél kettőig folyamatosan csináltam határidős munkát (amit csak reggel tudtak elküldeni önhibán kívül), majd fogtam a még soha nem használt elektromos festékszórómat, nagyon gyorsan megtanultam könyvből, megismerkedtem a viszkozitás jelentőségével és a precíz festéksűrűség-keverés csínjával és bínjával (megjegyezném, az pont nem volt benne a használatiban, hogy melyik a készülék eleje, de semmi gond, teljes testes védőruhában voltam), és a fél erkélyt kifestettem (ekkor jutott eszembe, hogy ma még nem ettem). Ha ezzel végzek, akkor jöhet a korlát meg a járólap (rugalmas csemperagasztóm már van, a fugázás viszont tartogat még szerintem izgalmakat).

Szóval, visszatérve arra, hogy a dolgok dolgok csinálását vonzzák magukkal, még mindig nincs ugyan szobai futókám, de máris több szakmát ki kell tanulnom miatta, illetve arról is ő tehet, hogy számtalan blogot nem írok.

a jó házasságról (és egyéb emberi kapcsolatokról), folytatás

3 hozzászólás

Időközben felmerült egy olyan kérdés az ismeretségi körben, hogy ez a jelenlegi helyzet (COVID-19, kijárási korlátozás) vajon az emberek mekkora arányára van jó és rossz hatással, ezért csinálnék egy szavazást róla (bár sajnos nem lesz repezentatív, de valamilyen képet csak ad), aki akar, nyomjon, nem kell túlgondolni. Ha valaki ki akarja egészíteni (vagy csak ventilálni), kommentben nyugodtan.

Szóval, Gottman bevezette az apokalipszis négy lovasának a fogalmát is, azokét a dolgokét, amik szerinte hosszabb távon tönkretesznek egy házasságot. Ezek a kritika, a megvetés, a defenzivitás és a másik kizárása (az ötödik lovast, a káoszt, aki kiszállt, még mielőtt híresek lettek volna, kihagyta, de szerintem az sem segít*), és az bennük a közös, hogy mindegyiket ki lehet iktatni egy kis odafigyeléssel (ami nem garantálja az örök párkapcsolatot, viszont bármilyen emberi kapcsolatot sokkal kellemesebbé tesz).

Kritikának azt nevezi, amikor a másik személyét vagy jellemét kritizálja az ember ahelyett, hogy az adott problémáról beszélne (pl. “mindig széthagyod mindenedet, te alkalmatlan vagy az együttélésre” ahelyett, hogy “nagyon zavar, hogy ott hever a zoknid a padlón”). Ezt úgy lehet a legegyszerűbben elkerülni, ha nem csinálja az ember (és nem, semmi nem lesz jobb attól, ha csinálja, csak még rosszabb). Érdemes továbbá pozitív vágyakat megfogalmazni negatívumok helyett (“Azt szeretném, ha rendet tartanánk a szobában”).

A megvetés olyasmi, amiből nagyon nehéz visszajönni (Gottman szerint ha egyszer megjelenik egy párkapcsolatban, akkor ott komoly tudatos erőfeszítésekre van szükség, különben mindenképpen tönkremegy, vagy legalábbis sérül valaki). A megvetés az, amikor az ember lenézi és bántani akarja a partnerét. A kísérleti brigád olyan megnyilvánulásokban mérte a megvetést, mint a sértegetések (gyáva, tehetetlen, királylány, akármi), az ellenséges humor (amikor a másikon ironizál az ember — minősített esete, ha utána még azt is a szemére hányja, hogy nincs humorérzéke), a gúnyolódás (amikor a másik érzelmeit vagy jellemét próbálja valaki nevetségessé tenni) és a testbeszéd (fintorgás, biggyesztés, gúnyos nézés, ilyenek). Érdekes tény, hogy míg a férfiakat már a szimpla kiritika is képes túlterhelni, a nők csak a megvetésből kerülnek ilyen állapotba (valószínűleg azért, mert őket sokkal több rejtett és nyílt kritika éri a mindennapok során, ezért gyakorlottabban kezelik az ilyesmit). A megvető megnyilvánulásokat mindenképpen el kell kerülni (bár a gondolatait nem tudja befolyásolni az ember, a szavait és a tetteit igen), illetve érdemes odafigyelni arra, hogy ezen a téren is megmaradjon a pozitív és negatív megnyilvánulások 5/1 aránya. Haladó gyakorlatként azt is meg lehet csinálni, hogy amikor az embernek megvető gondolatai vannak a másikkal kapcsolatban, akkor mindig szándékosan emlékezteti magát, hogy mi az, amit tisztel és becsül a másikban.

Defenzivitás — ez az, amikor az ember védekezésből visszatámad vélt vagy valós kritika hallatán (kb.: “Te mindig széthagyod a zoknidat” –> “Pont te beszélsz, aki soha vagy nem képes rendesen kitakarítani”). Ehelyett inkább az a konstruktív megoldás, ha vállaljuk a felelősséget, és teszünk valami megoldási javaslatot (kivéve teljesen indokolatlan kritika esetén, de arra sem érdemes visszatámadni, mert az nem vezet sehova, és senki nem fogja hosszú távon jobban érezni magát tőle, bármennyire is úgy tűnik). Érdemes továbbá odafigyelni arra, amit a másik ténylegesen mond, és kerülni a “negatív gondolatolvasást” (pl. “azt mondja, hogy zavarja a zoknim, és ez azt jelenti, hogy nem tisztel eléggé”). Senki nem gondolatolvasó, és komoly konfliktusokat okozhat, ha az ember arra válaszol, amit szerinte a másik gondol, ahelyett, amit mond. Ha gyanítjuk, hogy a másik mást gondol, amit mond, azonnali reakció helyett jobb inkább rákérdezni.

Bezárkózás — ez az, amikor az ember elzárkózik a kommunikáció és a megoldás elől, és kizárja a másikat (csak távolságtartóan hajlandó kezelni, nem lehet rávenni, hogy beszéljen a konfliktusról, viszont szavak nélkül is érezteti a haragját). Gottman és csapata úgy figyelte meg, hogy ez egy fiziológiai reakció (drótokat kötöztek a párokra, és veszekedést provokáltak közöttük), és kábé akkor következik be, amikor a pulzus 20%-kal megemelkedik a nyugalmihoz képest (amikor 10%-kal megemelkedik, akkor az ember sokkal hajlamosabbá válik átvenni a párja hangulatát, 20%-nál túlterhelődik, és kizárja a másikat). A férfiaknál ez sokkal hamarabb bekövetkezik, mint a nőknél (valószínűleg inkább kulturális, mint biológiai különbségek miatt), és ha egyszer bekövetkezett, akkor ki kell várni, amíg lejjebb megy a pulzus (a könyvben szerepelt konkrétan egy olyan tanács, hogy “a párunkkal folytatott nehezebb beszélgetések során öt percenként mérjük meg a pulzusunkat, hogy nyomon tudjuk követni a stressz-szintünket”, amit én elég bizarr, ugyanakkor furcsán vonzó lehetőségnek találok, konkrétan felmerült már bennem, hogy adott helyzetben megkérdezzem valakitől, hogy mennyi éppen a pulzusa, csak a miheztartás végett). Az önmegnyugtatás egyértelműen tanulható dolog (tehát semmire nem érv sem az, hogy “tudod, hogy én ilyen lobbanékony vagyok”, sem az, hogy “már megint felidegesítettél, ezért megérdemled”). A leggyorsabb önmegnyugtató módszer az, ha az ember időt kér, és vesz néhány nagy levegőt, miközben tudatosan elernyeszti az izmait, de hosszú távon többet segítenek a kognitív módszerek (tudatos önmegnyugtató gondolatok, stb.). Amennyiben a megnuygvás lehetetlennek tűnik, mindenképpen ki kell tűzni gyorsan egy olyan jövőbeli időpontot, amikor a megbeszélés (vita) folytatódhat (addig meg szabad foglalkozás).

(Továbbra is folyt. köv., de közben jelezném, hogy ez csak egy nagyon vázlatos összefoglaló, a könyv azért sokkal bővebben tárgyalja az egészet, ha valakit érdekel a téma.)

* Jut eszembe, a Good Omensből (Elveszett próféciák) készült minisorozat is nagyon jó lett, pedig ennek kevés esélyt adtam, de elkapták a szereplőket és a hangulatot is.

a jó házasságról (kibicként)

6 hozzászólás

(Mielőtt bármi másba belefognék, kötelességemnek érzem, hogy beszámoljak arról, hogy ismét megpróbálkoztam a vajas jellegű tésztával (chocolate chip cookie*), mert a felét múltkor lefagyasztottam. Valószínűleg ott romlott el a dolog, hogy a recept biztosított afelől, hogy összegyúrás után nem kell visszahűteni a cuccot, illetve nyíltan biztatott arra, hogy olvasszam meg egy kicsit a vajat, ami az utóbbi napok konzultációi után egyértelmű félrevezetésnek tűnik. Az viszont jó ötletnek bizonyult, hogy rakjak egy fél kiskanál nagyszemű tengeri sót is bele, ad neki egy csavart. Most, így másodszorra bekeményítettem a sütikkel szemben, és konkrétan golyó formában pakoltam le őket a sütőpapírra, hátha nem lappadnak le (de természetesen lelappadtak, mert korábban megrontottam a vajat azzal, hogy hagytam sütőn kívül felmelegedni). Ugyanakkor már a fotózáshoz is gyakorlatilag Bumbi szájából kellett kirángatnom a sütit, és egy órával az elkészülés után nyoma sem maradt annak, hogy bármit készítettem volna, úgyhogy a kudarcomat végül is sikerként könyveltem el.)

Viszont, amiről meg mindenképpen írni akartam előbb-utóbb (mert páran kérték, hogy foglaljam össze, és így könnyebb), az John Gottman könyve, a Min múlik egy házasság. Ezt még régebben fordítottam, és bár a szerző a harmadik mondat után ellenszenves volt, de maga a könyv meglepően jó. Gottman a párkapcsolatok terén folytatott longitudinális kutatásokat (konkrétan házasokon, de az eredményei szerintem a sima párkapcsolatokra, de még a baráti vagy egyéb emberi kapcsolatokra nézve is alkalmazhatóak), vagyis párokat vizsgált meg és kérdezett ki (továbbá kísérletezett is rajtuk) 30-40 éven keresztül, majd összefoglalta, hogy mi a közös a sikeres (fennmaradó és boldognak mondott) házasságokban, és miben különböznek ezek a sikertelenektől.

Az egyik érdekes eredménye az volt, hogy a sikeres kapcsolatokon belül nagyjából pontosan 5/1 a pozitív és negatív interakciók aránya, vagyis egyrészt egy konfliktusra kb. öt kellemes élmény jut, egy kritikára öt elismerő megnyilvánulás, de még konkrétan veszekedés közben is (etikailag talán némileg kifogásolható módon veszekedéseket provokáltak a házastársak között, és levideózták őket, majd minden szempontból kielemezték a felvételeket), szóval veszekedés közben is aránylag sok pozitív interakció (kedves, elismerő megjegyzés, simogatás, empatikus gesztus, összenevetés) van a “jó” párok között. Ugyanakkor az is fontosnak tűnt, hogy a másik oldalról is meglegyen a 5/1 arány, mert ahol nem jutott egy konfliktus négy kellemes élményre, ott is elváltak a párok (arra nézve nem sikerült egyértelmű következtetést levonni, hogy miért, de lehet, hogy azért, mert ezekben a kapcsolatokban elfojtották az ellentéteket, és azok így végül elmérgesedtek). Ráadásul ez későbbi eredmények alapján tanulhatónak tűnt, tehát javultak azok a kapcsolatok, ahol elkezdtek odafigyelni erre a párok.

(Amúgy én már a könyv olvasása előtt is mondtam azoknak az ismerőseimnek, akik nagyon könnyen árasztják a kritikát, hogy egy kritikára legalább egy elismerés jusson már (pláne, hogy ezek általában arra szoktak hivatkozni, hogy “én csak őszinte vagyok”, de hát akkor a jó dolgokban is merjenek már őszinték lenni, még ha az ijesztőbb is), mert különben nem értem, hogy miért töltik velem az idejüket, ha csak rossz dolgokat látnak bennem, de el kell ismernem, hogy a 5/1 arány azért sokkal jobbnak tűnik. Nem beszélve arról, milyen szép lenne a világ, ha mondjuk a közösségi médián vagy egyéb fórumon zajló nyilvános vitákban is mindenki nagyjából tartaná magát a 5/1-hez, de ez egyelőre elég utópisztikus vágyálomnak tűnik.)

Utána arra is jutott a kutatócsoport, hogy a tartós párkapcsolatokban nagyjából 1/1/1 három konkrét összetevő aránya. Az egyik az elkötelezettség (az a hit vagy elhatározás, hogy a felek együtt akarnak maradni, mert olyan embernek tartják a másikat, akit mindenképpen meg akarnak tartani az életükben, akár romantikus, akár másfajta okokból), a másik a romantikus szerelem (vonzódás, szenvedély, mély szeretet), a harmadik a közös érdeklődés (azonos érdeklődési körök, közös hobbik, egy hullámhossz, ugyanahhoz a szubkultúrához vagy egyházhoz való tartozás, ilyenek). Ahol a három közül hiányzott valamelyik, ott is működhetett a kapcsolat, ha a másik kettő nagyon erős volt (és a felek tolerálták a hiányt).

És szintén érdekes korrelációt mutatott a párkapcsolat tartósságával a múlt kreatív átírása is, tehát a kapcsolatnak az a története, ami a felek fejében élt. Mármint minden eseményt sok különböző módon le lehet írni, és a sikeres párok sokkal pozitívabban írtak le ugyanolyan körülményeket, mint a szétmenő párok. Ha például egyikük jóval rendetlenebb volt a házasság elején, mint a másik, a “rossz” házasok arról beszéltek, hogy már az elején tudhatták volna, hogy a másik megbízhatatlan és őrjítő, és mennyit szenvedtek miatta, míg a “jó” házasok nevetve meséltek arról, hogy a másik mennyire őrületbe kergette őket a szétszórtságával, de közben milyen cuki volt, és arról, hogy hogyan emelkedtek ezen idővel felül, és hogy oldották meg a konfliktust. Itt sem volt nyilvánvaló az ok-okozat, tehát az, hogy eleve reménytelen volt-e a pár, és jól látták, hogy a másik nem illik hozzájuk, ezért beszéltek így a kapcsolatukról, vagy az rontott a kapcsolatukon, hogy így beszéltek róla, viszont később, a párterápia során működött az a módszer, hogy a párokkal kreatívan “átíratták” a közös múltjukat (itt nem a tények megmásításáról volt szó, csak a kontextusba helyezésükről), tehát ez is tanulható.

(Folytatni fogom még legközelebb, csak amikor ma kimentünk a gyerekkel a Dunához, fél órán belül kaptam egy levelet a Netflixtől, hogy nehogy elfelejtsem tovább nézni a Suitsot, és most nem merek elmenni aludni anélkül, hogy teljesíteném ezt a kötelezettségemet, amiért szerintem nincs az az esküdtszék, amely elítélne.)

* Recept:

225 g vaj
430 g cukor (fele nád-, fele fehér)
400 g liszt (finom)
2 nagy tojás
1 teáskanál vanília
1/2 teáskanál nagyszemű tengeri só
1 teáskanál szóda (de ebben lehet, hogy hazudik a recept)
1/2 teáskanál sütőpor (ebben is lehet, hogy hazudik a recept)
Belevalók ízlés szerint (csokidarabkák, magvak, akármi)

Össze kell keverni az egészet anélkül, hogy a vaj túlságosan felmelegedne (Isolde szerint maradjon 15 °C fok alatt), utána visszahűteni (legalább fél óra hűtőben), majd előmelegített, 190-200 °C fokos sütőben 10-12 percig sütni (a közepe még tűnjön nyersnek, a pereme picit megbarnulhat). Nem kellett alákenni semmivel, sütőpapíron nem ragadt le. Ja, és ez a recept három nagy, lapos tepsire elég.

gyorsjelentés a kelttésztáról és a János vitézről

7 hozzászólás

Nekem amúgy egyelőre az IKEA hiányzik a legjobban ebben az egészben (tudom, FWP, de ez van). Mielőtt még bezárt volna, felvásároltam a növénykészletük felét, mert ha már meghalunk, legalább egy citromfa (és egy mandarinfa) tövében tehessük, viszont mini fahéjas csigából nem tudtam eleget venni (szerintem ez nem is lehetséges), úgyhogy ma nekiduráltam magam, és megpróbáltam rekonstruálni, ami nagy meglepetésemre sikerült is.

(Az a titka egyébként, hogy sütés előtt egy percre forrásban lévő vízbe kell meríteni a kis izéket, egyébként meg sima kelttészta*, nagyon vékonyra nyújtva, cukros-fahéjas olvasztott vajjal megkenve, feltekerve, felszeletelve, főzés után élére állítva kisütve.)

Viszont a linzertészta még mindig ősi ellenségem, egyszerűen nem jutok vele dűlőre, mindig azt csinálja, hogy felpüffed, utána magába zuhan, és száraz lesz. Fogalmam sincs, hogy mit csinálok rosszul, tudom, hogy vissza kell hűteni gyúrás után, előmelegített sütőben, 190 °C fokon sütöm halványra, és mégis. Valaki?

(Fogok majd rendeseket is írni, csak így második héten kicsit összegyűlt a leckénk Bumbikával, és a János vitéz eredettörténetét ma annyira untam, hogy kábé tizenötszöt végig kellett olvasnom ahhoz, hogy segíteni tudjak a gyereknek három összefüggő mondatot írni belőle (mértanból, a körből viszont könyv nélkül lefeleltem neki egy kisötösre). Egyébként a János vitéz volt az, amire nagyon ráhergeltem magam régen, amikor még bejártak gyerekek az iskolába, mert Bumbika komoly erőfeszítések árán megtanult belőle vagy huszonöt versszakot, amire csak négyest kapott, és ennek kapcsán szóba elegyedtem a tanárnővel, amikor legközelebb találkoztunk (igen, minden tanítók rémálma vagyok szerintem), és valahogy nagyon hamar ott tartottam, hogy és egyébként sem akarom, hogy a gyerekem olyan értékrendre nevelődjön, hogy a juhászbojtár, mint pozitív hős, a munkáját elhanyagolva heverészve dolgozó lányok testével foglalkozik, amire a tanárnő azt felelte, hogy de az régen volt, én meg azt, hogy ha annyira régen volt, akkor miért is kap ekkora hangsúlyt az éves irodalomanyagban, de ekkor sajnos el kellett búcsúznunk, úgyhogy soha nem tudtam meg.)

* 25 g élesztő, 1 tk cukor, 2,5 dl tej, 400 g liszt, 25 g vaj vagy egyéb zsiradék, kis só — élesztőt megfuttatni a cukros tejben, mident összegyúrni.

in every generation, there is a chosen one

10 hozzászólás

Itt most sorozatokról lesz szó (teljesen vegyesen és ötletszerűen, a hosszú karanténi estékre, esetleg délelőttökre).

Netflix:

A legutóbbi kettő, amit megnéztem, a Please Like Me és a Love volt. Mind a kettő indie-artsy önéletrajzi, mindkettőben saját magát játssza a főszereplő, és mindkettőben csak meglepően és kihangsúlyozottan szép partnerei vannak a főszereplőnek*.

A Love amúgy egy párkapcsolat egészen életszerű alakulásáról szól, a Please Like Me pedig elég nagy részben személyiségzavarokról Ausztráliában, ha nem akarok spoilerezni. Amúgy ez utóbbiban nagyon-nagyon megörültem, amikor egyszer csak megjelent Hannah Gadsby, akit korábban standuposként ajánlottak nekem, és meg is néztem tőle a Nanette-et, amin először nagyon sokat nevettem, utána sírtam egy kicsit. A PLM-ben ráadásul önmagát játssza, annyira, hogy konkrétan Hannah-nak hívják, és a szerepe is tele van önéletrajzi elemekkel, már csak ezért is érdemes volt végignézni.

A You olyan guilty pleasure volt nekem (obszesszív férfi főszereplő, kicsit dexteres, kicsit humoros), nem tudtam abbahagyni.

A Crashing egy elég bizarr, de vicces Phoebe Waller-Bridge sorozat, nem annyira jó, mint a Fleabag, de teljesen nézhető.

És természetesen az Umbrella Academy, ami a tavalyi év legjobb szuperhősöse volt szerintem.

Amúgy nagy meglepetésemre olyan régi nagyon nagy kedvenceim is fent vannak, mint a The It Crowd (ebből bármikor végig tudok nézni egy epizódot, noha kábé kívülről tudom mindegyiket), vagy a Suits (ügyvédes-tárgyalótermes, humoros, oldschool).

Nem Netflix:

Fleabag (ha valaki eddig nem értesült volna arról, hogy tetszett nekem).

A This is Us ilyen családregényes, feelgood, jól megcsinált, több szálon futó dolog.

A Why Women Kill meglepően jó volt, egyszerre fut három szálon, a szereplők ugyanabban a házban laknak, csak pár évtized eltéréssel, és a végéig csak annyit tudunk, hogy mindhárom szál gyilkosságba fog torkolni.

Lilyhammer: (bár ez lehet, hogy Netflixen is fent van) a Sopranos nem hivatalos spinoffja, védett maffiózó Norvégiában kezd új életet, és persze számtalan alkalommal szembesül a kulturális különbségekkel.

A Heimebane konkrétan norvég sorozat, tulajdonképpen a fociról szól (nőnemű edző egy kisvárosi férfiválogatottat kezd vezetni), de én nem igazán szeretem a focit, ezt mégis végigizgultam-szerettem.

Oldies but goldies:

Most elővettem a rég nem látott kedvenceimet is, a Better off Ted még mindig zseniális, főleg Portia de Rossi karaktere miatt.

A The Middleman olyasmi, mint a Man in Black, csak sokkal kifinomultabb humorral, rengeteg intertextualitással és rettenetesen gagyi speciális effektekkel.

Dead Like Me: irodista lány fejére esik egy vécéülőke, és meghal, de lehetőséget kap arra, hogy beálljon a kaszások sorába.

Veronica Mars: pont ma fordítottam egy reality epizódot, ami arról szólt, hogy egy Neptune nevű városban rejtélyes körülmények között eltűnik egy középiskolás lány, és szép lassan gyilkosságra kezdenek gyanakodni. Na, a Veronica Mars is ilyen, csak fikcióban (a Neptune nevű kisváros rendőrfőnökének középiskolás lánya gimis gyilkosságokban és egyéb bűnügyekben nyomoz).

És természetesen a Firefly és a Serenity, mint mindig (jövőben jűtszódó kultikus űrwestern, soha nem bocsátjuk meg, hogy elkaszálták).

* Megjegyezném, hogy ez csak rontott mindkettőn, a Fleabagben meg más női sorozatokban pl. kifejezetten jól jön ki, hogy a szignifikáns másikak is egyszerűen csak mindenféle emberek (nem attól lesz vonzó valaki, hogy modellszépségű), vagy ha mégis szépek, annak dramaturgiai jelentősége van.

also, I can kill you with my books

10 hozzászólás

Szóval, a nyári fiúval az történt, hogy kiderült (nem bevallásos alapon*), hogy törékeny nárcisztikus, és amint kiért a törékeny szakaszból, elcsúnyult a helyzet. (Most itt sokáig gondolkoztam, hogy mennyire írjam le részletesen, hogy mi történt, de valahogy nem érezném elegánsnak, sajnálom.)

Viszont a kapcsolatunk hirtelen megszakadása után szembesültem a problémával, hogy nála maradt a teljes Firefly DVD box setem (igen, ennyire régimódi lány vagyok), amit egyszerűen képtelen vagyok tanulópénzként leírni, de szerencsére meg is állapodtunk abban, hogy visszaadja, amit én úgy képzeltem, hogy egyeztetünk, arra járok, ő kisétál két saroknyira, a kezembe nyomja, és elbúcsúzunk (mármint nem casablancásan, hanem azt mondjuk, hogy szia, vagy ilyesmi), és mondtam is, hogy szóljon, amikor ez alkalmas neki.

Két hétig semmi nem történt, utána meg egyszer csak megírta nekem, hogy el akar menni valami borfesztiválra, ha én is odamegyek, vissza tudja adni. Ezt nem igazán értettem, mert nem rajongok különösebben a borokért**, és nincs kedvem ötven kilométert autózni és belépőt befizetni pusztán azért, hogy átvegyem a DVD-imet, majd alkoholmentesen hazaautózzak, amit meg is írtam neki (nem passzív-agresszívan, hanem ilyen tényszerűen) azzal, hogy szóljon légyszi, amikor ráér öt percre a belvárosban.

Újabb két hét múlva megint én kérdeztem rá, hogy a következő héten lenne-e erre pár perce valamikor, mire mondta, hogy szerda vagy péntek este igen, és bár egyik napon sem kellett volna feltétlenül más miatt arra járnom, már nagyon le akartam zárni a dolgot, úgyhogy szerdát mondtam. Szerdán egy órával az időpont előtt megírta, hogy sajnos mégsem, és amikor péntek délelőtt is megcsinálta ugyanezt, hirtelen leesett, hogy oké, akkor ez egy játszma, és elővettem a Sulemiától kapott ~~“How to talk to a Narcissist”~~ “Disarming the Narcissist” c. könyvet.

Egyébként tökre nem adtam sok esélyt a dolognak, de egyszerűen működött. Mármint annyira, hogy először döbbenten konstatáltam, hogy öt üzenet alatt mégis jó lett a túszátadásra az aznap, másrészt, miközben kora délután falat másztam, a srác már folyamatosan helyzetjelentéseket küldött arról, hogy hol tart és mikor ér hova (a ló másik oldala, de nem baj), majd még annyi váratlan fordulat volt az egészben, hogy felvetette, hogy a metrómegálló helyett találkozzunk esetleg a Parlamentnél vagy a Gellérthegyen, de én szilárdan tartottam magam a könyv utasításaihoz (udvariasan, de határozottan ragaszkodjunk az eredeti megállapodásokhoz), és meg is kaptam a DVD-ket (meg magamtól titokban egy “nárcisztikusokkal suttogó” plecsnit, mondjuk ebből azért nem akarnék rendszert csinálni). Szóval, ennyi volt, tanulság nincs igazán (kivéve, hogy a tudás hatalom), kérjük, ne próbálja ki otthon.

(De ha már a könyvek ereje, én borzasztóan megörültem annak, hogy ápr. 23-ig ingyenesen olvashatóak mindenféle szakkönyvek is az Arcanum adatbázisában, hátha más is.)

* Bár eleve gyanút ébreszthetett volna bennem, hogy extrém magas pontszámot kapott a sémateszt “Feljogosítottság–grandiozitás” részében, de sajnos mindent ki tudok magyarázni, ha akarok.

Juteszembe, nemrég amúgy megismerkedtem valakivel Tinderen, aki szintén borkóstolóra akart vinni randi végett, mire mondtam, hogy nem rajongok a borokért (meg a randikért*, de ezt nem mondtam, mert nem akartam belemenni abba, hogy mit keresek akkor a Tinderen****), mire azt mondta, hogy ezt fejtsem ki, én meg kifejtettem, hogy találkoztam már finom borokkal ugyan, de egy csomó meg túl savas vagy fejfájdítós nekem, és egyszerűen nem tudom megállapítani se címkéről, se árról, hogy melyik ilyen és melyik nem, ezért eleve gyanakvással kezelem ezt a dolgot, a borkóstoló meg egyenesen egy aknamező számomra. Erre mainsplaining helyett (rosszul érzed és savgerinc) azt felelte, hogy tökre igazam van, de létezik egyébként egy Vivino nevű közösségi borértékelős app, amivel egyszerűen be kell fotózni a címkét, és akkor kiírja, mennyire pontozzák az adott bort öt csillagból, és olyan 3,5 – 4 csillag felett már biztosan nem fog a fejem fájni. Ez amúgy eddig tényleg bejött (és két héten át rengeteg időt töltöttem azzal, hogy obszesszíven boros címkéket fotózgattam élelmiszerboltokban, nagyon addiktív).

*** Én olyanokkal szeretek randizni, akikkel évek óta kiegyensúlyozott, szeretetteljes kapcsolatban vagyunk, sajnálom. Nekem az a szexi, ha kicsit már unok valakit (biztosan van erre valami latin szó).

**** Természetesen karosszériásokat és kedves, izlandi meleg vikingeket, akik belengetik előttem a lehetőséget, hogy egyszer feleségül vesznek, és szex- és szenvedélymentes, de igen szórakoztató házasságban fogunk élni IZLANDON.

karácsonyi autós-tinderes

4 hozzászólás

(A következő posztban már tényleg le fogom zárni a nyári dolgokat, csak most prioritások.)

Szóval, a 2019-es év végén (a homályba vesző múltban, amikor még gondolkodás nélkül kimentünk az utcára, dőzsöltünk a búzadarában*, és csupasz kézzel is megfogtuk a bevásárlókocsi tolórúdját) közeledni kezdett az autóm műszaki vizsgájának a lejárati dátuma, de úgy gondoltam, ezúttal talán megúszom ezt különösebb stressz nélkül, mert a kocsi rendesen megy, és mert felelősségteljes módon már egy hónappal korábban bejelentkeztem vizsgáztatásra. Ezen felül az is időben eszembe jutott, hogy az egyik visszapillantó tükör el van repedve, ami problémát jelenthet, ezért ezt is jeleztem a szerviz felé.

A szerviz a megjelenésem előtt két nappal felhívott, hogy nincs visszapillantó tükör. Ezt nem igazán értettem (egy 2-es Toyota Priusról van szó, gyakorlatilag minden tizedik autó az utcán), úgyhogy megkértem őket, hogy járjanak utána, mert valahol biztos lennie kell, nem hinném, hogy mindenki teljes kocsit cserélne, aki lezúzza a Priusa oldalsó tükrét.

Egy órával később visszahívtak, hogy 60 ezerért van, ami sokkal többnek tűnt az általam feltételezettnél, úgyhogy megállapodtunk abban, hogy ha viszek tükröt, munkadíjért beszerelik. A Bárdinál meg a Unixnál tényleg nem volt, de a harmadiknál, amit felhívtam, azt mondták, másnapra rendelnek nekem 18 ezerért utángyártottat, és három napon belül el is küldik nekem futárral, de mivel sürgős volt, inkább érte mentem a város túlsó végére, és csak egy kicsit merengtem közben azon, hogy írnom kéne a szerviznek egy részletes útmutatót az autóalkatrészek hatékony beszerzésének a mikéntjéről.

Utána megjelentem a szervizben, kezemben a tükörrel, és már akkor húzták egy kicsit szájukat a gépjármű külleme miatt (ősi ellenségeim a mélyen és aljasan meglapuló beton virágládák), de mire hazaértem, fel is hívtak, hogy ez sokba fog kerülni, mert körbe van zúzva a kocsi, karosszériázni is kell. Telefonban maradtam, amíg el nem árulták, hogy mégis mennyi az a sok, és az derült ki, hogy ha minden jól megy, akkor is egymillió felett lesz, amire nyeltem egy nagyot, mert annyira azért nem volt durva a helyzet. A csevegésünk közben visszont az is kiderült, hogy bár karosszériázó műhelyként hirdetik magukat, de ez náluk azt jelenti, hogy csak cserélni hajlandóak, csak gyárira, és a fényezést máshol kell elintéztetnem (???). Ekkor felmerült bennem, hogy ilyen alapon akár én is felvehetném a tevékenységi körömbe a karosszériázást, annyi informatív YouTube-videó van a neten, de ez az a rövid távú problémáimra nem jelentett megoldást.

Szóval nagyon szomorúan ballagtam el a kocsiért és fizettem ki 20 ezer forint munkadíjat a visszapillantó cseréjéért, és egész délután nyakig idegbe’ nézegettem a használtautó-hirdetéseket, meg a személyikölcsön-lehetőségeket, tökre nem volt kedvem ehhez az egészhez, de már csak két hétig mehettem volna legálisan a kocsival, tehát valamit muszáj volt csinálnom (a gyereket csak autóval tudom iskolába hordani, 25 km-re jár, tömegközlekedési lehetőség nélkül), miközben a munkámat is muszáj lett volna befejeznem, úgyhogy estére ott tartottam, hogy nincs értelme ennek az életnek úgy általában, és felmentem a Tinderre, hogy legalább boldog születésnapot kívánjak.

(Mármint van az izlandi meleg viking spanom, akivel behúztuk egymást Tinderen, és rendszeresen csacsogunk akár videókonferenciázva is a bevásárlásainkról, az autizmusról és a macskákról, és ő olyan két havonta boldog születésnapot kívánt nekem a megismerkedésünket követően, arra hivatkozva, hogy amikor aktuális lesz, úgyis el fogja felejteni, amire én azt találtam ki ellentételezésül, hogy szigorúan a születése napján óránként fel fogom köszönteni váratlanul minden lehetséges felületen, és estefelé jutott eszembe, hogy a Tinderen még nem tettem meg.)

Ha már ott voltam, reflexből húzogattam is egy kicsit jobbra-balra, miközben meggybordó használt priusokat nézegettem és aggódtam, és ennek következtében rám írt egy srác, hogy átmegyek-e hozzá rozézni a kies XI. kerületbe. Visszaírtam neki (pusztán azért, mert addig sem azon gondolkoztam, hogy hogy a fenébe fogok karácsony előtt két hét alatt autót cserélni vagy javíttatni), hogy mivel nem tudok róla semmit, érthető módon most nem szeretnék átmenni hozzá rozézni. Erre évődött még velem egy kicsit, majd megkérdezte, hogy akkor mikor megyek át hozzá rozézni (nagyon fontosnak tűnt számára ez a dolog, még azt is felajánlotta, hogy értem jön), amire az igazságnak megfelelően azt válaszoltam, hogy a következő két hétben biztosan nem, mert le fognak foglalni az autócserés dolgok (továbbá még mindig nem ismerem).

Ekkor igazán váratlan fordulat következett be, mert a srác egy ilyen (rozéküldetéssel sújtott) csajozósbotból EMBERRÉ VÁLTOZOTT, megkérdezte, miért akarok cserélni és miről mire, tök értelmes mondatokat váltott velem autókról, fogyasztásról, alkatrészekről, és egy órán belül ott tartottunk, hogy ő ismer egy tök jó karosszériást, menjek el hozzá másnap reggel, és odavisz, én meg kétségbe voltam esve, úgyhogy rávágtam, hogy jó.

Másnap reggelre aztán már azon idegeskedtem, hogy hogy lehettem ennyire hülye, ez nagy valószínűséggel csak egy ilyen csajozós szöveg (“gyere át, megmutatom a karosszériásomat”), és most, amikor ezer más dolgom lenne, órákat fogok pazarolni egy tenyerestalpasan udvarló tinderes kalandorra, aki biztosan fel akar csalni majd magához valami ürüggyel, és ráadásul milyen kínosan fog hangzani a rendőrségen, amikor feljelentést teszek nemi erőszak miatt, hogy csak autószerelés végett találkoztam egy előző este megismert társkeresős meccsel.

Szóval, mire odaértem, már ott tartottam, hogy ne szólítson meg arrogánsan, hilti van nálam, aztán amikor megjelent, kicsit megnyugodtam, mert kiderült, hogy ez egy tök helyes és kulturáltan öltözködő fiú (mármint, ha már úgyis megerőszakol, legalább legyen helyes, gondoltam). Nem akarom elspoilerezni a dolgot, de végül egyáltalán nem tört az erényeimre, hanem körbejárta a kocsit, majd azt mondta nagyon kedvesen, hogy szívesen elkísérne a szervizbe, ami ott van nem messze, de ha ez engem zavar (lehet, hogy hiltis volt a nézésem), akkor megadja a műhely címét, és odatelefonál, hogy várjanak, szerinte meg tudják oldani ezt a karosszériát, nem olyan gáz.

Én erre azt feleltem némileg megnyugodva, hogy persze, jöjjön nyugodtan, és tényleg odamentünk, azonnal foglalkoztak velem, mondtak egy (fényezéssel együtt) ötödakkora árat, mint az előző szerviz (továbbá azt, hogy nem kell cserélni semmit, kikalapálják), pedig még fényszóróbura-csiszolást és olajcserét is kértem, és adtak egy közeli időpontot, ráadásul mondták, hogy a vizsgát is elvégzik, és ettől az egésztől annyira megnyugodtam, hogy rögtön közöltem is a sráccal, hogy csodálatos ember (de hát tényleg, ez nagyon rendes dolog volt), és nagyon hálás vagyok a segítségéért, amire azt felelte, hogy ő mindig nagyon örül, ha valakit ennyire boldoggá tud tenni valami aprósággal, majd hazaszállítottam, beszélgettünk még egy kicsit, és egyáltalán szóba sem került a rozé.

Utána, amikor vinnem kellett a kocsit, reggel üzent, hogy ne felejtsem el az időpontot, és hogy szívesen hazavisz utána, hogy ne kelljen tömegközlekednem (ezt megköszöntem és udvariasan visszautasítottam, mert rohangálnom kellett a városban), majd, amikor elkészült az autó, akkor is beszéltünk még, utána (más okokból, leginkább a munkáim miatt) elhalt ez a szál. A szerviz tényleg nagyon korrekt volt, még olyannal is felhívtak, hogy a fékbetét a műszakin még átmenne, de eléggé a végét járja, cseréljék-e, és ha igen, akkor az x ezer forintosra vagy az x plusz ezer forintosra, ami drágább, de tovább fogja bírni, és a végösszeg pontosan annyi lett, amennyit megbeszéltünk, ami ritka.

Szóval azt hiszem, az a tanulság, hogy (1) bármilyen taplónak is tűnik esetleg valaki elsőre Tinderen, simán lehet, hogy amúgy normális, csak nem tud kommunikálni (vagy egyszerűen csak férfi), (2) soha nem szabad olyan szervizben megbízni, ahol képtelenek visszapillantót beszerezni egy Priushoz.

* Ezt amúgy nem értem, hogy miért nem kapok egy hónapja búzadarát, mindenki tejbegrízt főz nonstop?

a pandémiának hála még erre is van időm

11 hozzászólás

Az úgy volt, hogy az extra sok és sürgős munka miatt én már nagyjából január eleje óta kvázi karanténban élek (szociális kapcsolatok és boltba járás minimalizálása, felhalmozott élelmiszerkészletek), kivéve egy-egy pár napos utazást leszámítva Szicíliába (mentális egészségügyi okokból) és Ciprusra (Bumbika karácsonyi ajándéka volt, tőlem, mert elkapott a lelkifurdalás, hogy nélküle utazom Szicíliába). De tényleg, a kijárásaim olyan jelenetekre korlátozódtak, hogy hajnali kettőkor mászkálok a tök üres Tescóban, és csúnyán nézek (létezik egy ilyen törvényszerűség, hogy ha >1 vásárló van a Tescóban, akkor is legalább egy ember úgy fogja leparkolni a kocsiját valamelyik sorban, hogy ne lehessen kikerülni), illetve olyanokat mondok a mozi előterében mosdóba induló társamnak teljesen őszintén, hogy addig majd bámulom az embereket, lenyűgözőek, már el is felejtettem, hogy néznek ki.

Utána, amikor elérkezett a járvány miatti social distancing ideje, elégedetten konstatáltam, hogy pont úgy kell bevásárolnom, mintha két hét múlva határidőm lenne (amúgy volt is, de ez mellékes), arcmaszkból mindenféle erősségű van itthon a fal- és bútorfestő hobbijaim miatt, gumikesztyűből is takarítás és hajfestés végett, antibakteriális szappant, törlőkendőket és C- és D3-vitaminokat (továbbá szelént és cinket) meg már december elején beszereztem az influenzaszezonból kifolyólag, és Bumbit is jóval azelőtt felvilágosítottam az ilyenkor szükséges elővigyázatosságokról, mint az divattá vált volna (próbáltam már, milyen télen, egyedülállóanya-üzemmódban, a határidők damoklészkardja alatt a gyerekkel együtt lázasan hörögni, és arra jutottam, hogy ezt lehetőleg elkerülném a jövőben). Emellett (túlzás nélkül) nagyjából kétszáz kiolvasatlan könyv vár itthon, és egy Netflix-előfizetés.

Tehát február végén még kampányszerűen végigtalálkoztam a szeretteket, barátokat és ismerősöket, nehogy végképp elfelejtsék az arcomat (amíg még fiatal vagyok), utána felhúztam magam a nőnapon (hosszú), meg bejelentették, hogy bezárják az iskolákat (erről egy földszintről felszűrődő hangos diadalüvöltés formájában értesültem, ahol Bumbi éppen az osztálytársaival játszott online valamit), és azóta nagyjából itthon vagyok. Kicsit aggódom ugyan dolgok miatt (könyvkiadók, ismerősök helyzete, kútba esett tervek), de egyrészt eddig is aggódtam dolgok miatt, tehát ezt már gyakorlottan, hatékonyan és időtakarékosan csinálom, másrészt annyi szabadidő rám szakadt most hirtelen (bár a munkám ugyanannyi (és ez légyszi, kedves univerzum, maradjon is így), de kiesett az önkénteskedés, a mászás, a gyerek összevakarása hajnalban az iskolához, délután az érte menés, a külön szakköre előtt szobrozás, meg a személyes találkozók, amiket amúgy még szeretek is), hogy azóta lenyírtam a füvet, elkezdtem rendbe rakni a kertet, kitakarítottam a lakást, bekereteztem és felraktam pár képet, felfúrtam néhány polcot, megnéztem pár évadnyi sorozatot, kiolvastam két könyvet, kipróbáltam pár új receptet, és folyamatosan szemmel tartottam a hagymásaim virágzását (ez annyira berántott, hogy előfordult, hogy hajnali kettőkor küldtem bele egy chatbe breaking newsként, hogy a beltéri nárcisz végre kinyílt (fotóval illusztrálva)).

Szóval úgy gondoltam, hogy most (éppen van egy lélegzetvételnyi szünetem a nárcisz és a tulipán között) akár a blogot is leporolhatnám, és visszaszokhatnék a napi-kétnapi posztolásra, mintegy kísérleti jelleggel. Szerintem lássuk meg.

jöhetnek a kívánságok 2020-ra

107 hozzászólás

Tegnap este éjfél körül megkönnyebbülve nyugtáztam a Jászai Mari téri elembertelenedett McDonald’s-ban kilétét felfedni valószínűleg nem kívánó társamnak a kései fast foodingban, hogy végre ~~ismét van jalapenós sajtburger~~ írt valaki, hogy legyen már kívánós poszt (mert eddig mindig úgy volt, hogy valaki írt, én észbe kaptam és megcsináltam, idén meg tegnap estig SEMMI, pedig már észbe is voltam kapva).

Szóval, 2019 meglehetősen jól alakult szinte minden téren ((számomra) váratlanul lejárt a lakástakarékom; nyáron Walesben többek közt a montgomery várba is ellátogattunk (hol aznap este szállt), ahol egy teázóban Bumbika kijelentette, hogy ő még soha nem ivott ilyen finom teát, és azóta komoly teaafficionadóvá vált; az év legjobb (nem tinderes) randiján megnézhettem a KFKI atomreaktorát, az év második legjobb (tinderes) randiján megnézték a kocsimat, és tájékoztattak, hogy a korábbi árajánlatok töredékéért korrigálják minden esztétikai hibáját (így is lett), és a meleg tinderes matchem* felajánlotta, hogy megszállhatok nála, ha Izlandra megyek (Selfossban, Izland Jersey Shore-ján). Ja, és voltam is Izlandon, továbbá láttam minden idők számomra legkedvencebb sorozatát (Fleabag), stb., stb.).

Mostanában egyébként még magasabb fokozatra kapcsolt az Univerzum a közvetlen környezetemben is, úgyhogy azt hiszem, ez egy jó évjárat lesz (majd minden megírhatót meg fogok írni január-februárban).

Szóval, a szabályok a szokásosak, bármit lehet kívánni az Univerzumtól a jövő évre kommentben (a csúszásra való tekintettel) január 2. éjfélig (indokolt esetben akár valamivel később is), és az nagy valószínűséggel teljesülni fog. De vigyázni kell a pontos megfogalmazásra, mert az Univerzumnak elég sajátos a humorérzéke, és, amennyiben erre lehetőséget adnak, hajlamos szándékosan félreérteni a leírtakat, utána meg csak a vállát vonogatja, hogy de hát ezt így is lehetett értelmezni. Ha valaki titokban akar kívánni, akkor azt írja be a kommentbe, és akkor nem engedem ki nyilvánosra (akit már engedélyeztem valaha, azt a motor automatikusan kirakja, tehát ebben az esetben érdemes más néven kommentelni, ha titokról van szó).

Akkor jöjjenek az én kívánságaim, és utána mindenki másé:

Ez nem kívánság, de nagyon köszönöm az Univerzumnak az idei dolgokat, őszintén hálás vagyok sok mindenért (ennyi most jár).
A szokásosak, hogy mindketten egészségesek legyünk Bumbikával, és anyagilag-lelkileg maradjon minden rendben.
A magánélet alakuljon még jobban (számomra jobban, tenném hozzá). Lehetőleg azzal, akivel szeretném, de ha nem, akkor szeressem valaki mással.
Legyen lehetőségem és kedvem sokat utazni.
Jövőre az írásra-publikálásra és egyéb kreatív dolgokra szeretnék jobban ráfeküdni, ezt könnyítsd már meg, kedves Univerzum (de anélkül, hogy bármi más rosszul alakulna).
Lamnak és tőle függetlenül a Cthulhu-szerű ismeretségemnek oldódjanak meg a problémái (de úgy, hogy utána jobb legyen nekik).
Mivel decemberben impulzusvásároltam két gyönyörű kisestélyit, ezeket legyen alkalmam felvenni (akár rongyosra is hordani). Úgy érzem, hiányoznak az életemből a kisestélyek.
Jövőre ilyenkor érezzem úgy, ahogy Bumbika szokta, amikor megkérdezem, hogy mit kér karácsonyra (semmit, anya, szerintem mindenem megvan)**.
Történjen valami olyasmi, amire egyáltalán nem számítok, de ami nagyon jó.

És akkor most jöhet a mindenki más.

* Igen, kezdem én is gyanítani, hogy nem rendeltetésszerűen használom a Tindert.
** Mondjuk nekem határtalan a fantáziám, és nagyon örült idén a Kindle-nek, de minden mása tényleg megvan.

settenkedve lopakodó

félrebeszél, a kezét figyeld

tele lesz a föld az ember képével – és az ember nem lesz sehol*

Kívánós poszt 2024-re

Éves beszámoló, 3. rész

Éves beszámoló, 2. rész

Ez még csak az éves beszámoló (1. rész)

Már megint mindjárt jövőre van, lehet kívánni!

Vannak megváltoztathatatlan tények

kívánságok 2022-re (ez az év is hogy elszaladt)

the whole point of the wish business was to see to it that what the client got was exactly what he asked for and exactly what he didn’t really want*

felkavaró tartalom (és szomorú nők)

két pszichiáter bemegy a kocsmába… (nem)

* “Hagyd, Szerjózsa, úgysem értenék.”

kis kitérő arról, hogy a nyakamba szakadtak a tetteim következményei (polcok, növények, viszkozitásmérés)

a jó házasságról (és egyéb emberi kapcsolatokról), folytatás

* Jut eszembe, a Good Omensből (Elveszett próféciák) készült minisorozat is nagyon jó lett, pedig ennek kevés esélyt adtam, de elkapták a szereplőket és a hangulatot is.

a jó házasságról (kibicként)

* Recept:

gyorsjelentés a kelttésztáról és a János vitézről

in every generation, there is a chosen one

Netflix:

Nem Netflix:

Oldies but goldies:

also, I can kill you with my books

* Bár eleve gyanút ébreszthetett volna bennem, hogy extrém magas pontszámot kapott a sémateszt “Feljogosítottság–grandiozitás” részében, de sajnos mindent ki tudok magyarázni, ha akarok.

*** Én olyanokkal szeretek randizni, akikkel évek óta kiegyensúlyozott, szeretetteljes kapcsolatban vagyunk, sajnálom. Nekem az a szexi, ha kicsit már unok valakit (biztosan van erre valami latin szó).

**** Természetesen karosszériásokat és kedves, izlandi meleg vikingeket, akik belengetik előttem a lehetőséget, hogy egyszer feleségül vesznek, és szex- és szenvedélymentes, de igen szórakoztató házasságban fogunk élni IZLANDON.

karácsonyi autós-tinderes

* Ezt amúgy nem értem, hogy miért nem kapok egy hónapja búzadarát, mindenki tejbegrízt főz nonstop?

a pandémiának hála még erre is van időm

jöhetnek a kívánságok 2020-ra

* Igen, kezdem én is gyanítani, hogy nem rendeltetésszerűen használom a Tindert.
** Mondjuk nekem határtalan a fantáziám, és nagyon örült idén a Kindle-nek, de minden mása tényleg megvan.

Oszd meg

Oszd meg

Oszd meg

Oszd meg

Oszd meg

Oszd meg

Oszd meg

Oszd meg

Oszd meg

Oszd meg

* “Hagyd, Szerjózsa, úgysem értenék.”

Oszd meg

Oszd meg

* Jut eszembe, a Good Omensből (Elveszett próféciák) készült minisorozat is nagyon jó lett, pedig ennek kevés esélyt adtam, de elkapták a szereplőket és a hangulatot is.

Oszd meg

* Recept:

Oszd meg

Oszd meg

Netflix:

Nem Netflix:

Oldies but goldies:

Oszd meg

* Bár eleve gyanút ébreszthetett volna bennem, hogy extrém magas pontszámot kapott a sémateszt “Feljogosítottság–grandiozitás” részében, de sajnos mindent ki tudok magyarázni, ha akarok.

*** Én olyanokkal szeretek randizni, akikkel évek óta kiegyensúlyozott, szeretetteljes kapcsolatban vagyunk, sajnálom. Nekem az a szexi, ha kicsit már unok valakit (biztosan van erre valami latin szó).

**** Természetesen karosszériásokat és kedves, izlandi meleg vikingeket, akik belengetik előttem a lehetőséget, hogy egyszer feleségül vesznek, és szex- és szenvedélymentes, de igen szórakoztató házasságban fogunk élni IZLANDON.

Oszd meg

* Ezt amúgy nem értem, hogy miért nem kapok egy hónapja búzadarát, mindenki tejbegrízt főz nonstop?

Oszd meg

Oszd meg

* Igen, kezdem én is gyanítani, hogy nem rendeltetésszerűen használom a Tindert. ** Mondjuk nekem határtalan a fantáziám, és nagyon örült idén a Kindle-nek, de minden mása tényleg megvan.

Oszd meg

* Igen, kezdem én is gyanítani, hogy nem rendeltetésszerűen használom a Tindert.
** Mondjuk nekem határtalan a fantáziám, és nagyon örült idén a Kindle-nek, de minden mása tényleg megvan.