csigaház kategória bejegyzései

Vannak megváltoztathatatlan tények

4 hozzászólás

Meggyőződésem, Edgár, hogy soha semmibe nem szabad belekezdeni, mert ha bármibe is belekezdek, az azzal fog végződni, hogy ott állok a Praktiker/Obi közepén hisztérikusan, és mégsem vásárolok.

Azzal indult az egész, hogy megláttam a Lidl-ben az 1299 forintos, színben koordinált virághagymákat (különböző virágok, de nagyjából azonos árnyalatban), és impulzusvásárlás helyett bölcs megfontolás után döntöttem úgy, hogy mind én, mind a kertem megfelelő állapotban vagyunk ahhoz, hogy a háztartásomban amúgy is megtalálható palántázótüskével ledugdossak egy csomaggal tíz perc alatt, és lesz, ami lesz. Na jó, ezen a ponton az is eszembe jutott, hogy pár éve valaki azt mesélte nekem, hogy a hétvégéje egyik napján elültetetett ötszáz tulipánhagymát, és a következő tavasszal az eredményt is láthattam, ami igazán impresszív volt, úgyhogy egy doboz helyett kettőt vettem, és az Auchan leértékelésében is beszereztem pár százat tízet, de ez szerintem még mindig a vállalható kilengések közé tartozik.

(A kertem megfelelő állapotát egyébként nagyrészt Gyulának köszönhetem, aki úgy történt, hogy tavaly ősz elején egyszer csak felhívott az ikerszomszédom, hogy nem akarom-e rendbehozatni a hátsó kertemet (olyan hatszor húsz métert), ami kicsit elkanászodott, mert tudna egy embert, aki tízezerért kipattintaná (mindez akkor történt, amikor még ért valamit a nemzeti valutánk). Mivel vonzónak találtam az ötletet, rögvest felhívtam az embert, és Gyula egy óra múlva már a kapumban állt egy benzines fűkaszával, és azt kérdezte, hogy egyébként nem akarok-e egy kocsibeállót, hogy be tudjak parkolni az udvarra. Természetesen elsírtam neki, hogy dehogynem akarok, már nagyon régen, fűáteresztő gyeprácskőből két csíkot, csakhogy ekkora munkára senki nem hajlandó kijönni (vagy csak nagyon sokért, és még annyiért sem jelenik meg végül), és már utánanéztem, hogy leás, sóder, homok, gyeprácskő, csak egyszerűen nem bírok el egy gyeprácskövet, ásóm van. Gyula erre együttérzően azt felelte, hogy igen, neki is rossz a dereka, mert pár éve minden csontját összetörte valami motoros balesetben, meg lett egy kis gerincsérve is, de megcsinálja nekem a kocsibeállót huszonötért plusz anyag, és közben már hívta is az ikerszomszédomat, hogy oda tudja-e szállítani az anyagot (igen), a másik kezével meg mintegy mellékesen lefűkaszázta az előkertemet (ötször tizenöt méter).

Két órával később ott volt a gyeprácskő, sóder és Gyula a komolyabbik szerszámos kocsijával, én meg főztem neki egy kávét és vittem tejet, majd elvonultam dolgozni. Amikor újabb két órával később kinéztem, azt láttam, hogy Gyula a kezében tartja a kertkapumat, ami nem csatlakozik semmihez, úgyhogy kicsit aggódni kezdtem a gerincsérvéért, de amikor lesétáltam megkérdezni, hogy mi a helyzet, azt válaszolta, hogy nem teljesen szintben záródott a kertkapum, ami őt zavarta, úgyhogy leszedte, és most felhegeszti szintben, köszöni a kávét.

Napnyugtára készen volt a kocsibeállóm kapustul, meg minden, és Gyula, akiről időközben kezdtem gyanítani, hogy nem bír magával, egy cuki kis gyalogjárdát is öntött nekem mellé betonból, hogy ne legyen sáros a lábam, ha esik az eső, a betont legyek szíves meglocsolni másnap reggel, mert kicsit fáj a háta, úgyhogy csak másnap délután jönne megnyírni alul a hét-nyolc méteres tujákat, hogy tudjak közlekedni.

Másnapra szerencsére kipihente magát, úgyhogy megnyírta a tujákat, fát csinált a hajtásból hat méter magasra nőtt és kezelhetetlenné vált fügebokromból, felásta az előkertet (magától felismerte a két áfonyabokromat, és földlabdástul berakta őket egy vödörbe, hogy majd visszaültethessem őket), kicsit rendet rakott a garázsban, és észrevette, hogy a háztetőre (lapos) fújta a szél az ereszemet (ami szintén az “ennyiért nem jönnek ki”, vagy csak nagyon drágán nem jönnek ki kategória). Itt már vérszemet kaptam, és megkérdeztem, nem tud-e valakit, aki elszállítaná a használhatatlanná vált és leszerelt (csőtörés rossz helyen) vegyestüzelésű kazánomat, bármennyit fizetnék érte, mert kellene a kazánhelyiség kamrának, mire azt mondta, hogy ne hülyéskedjek, ezért pénzt adnak a vastelepen, elszállítja, és risztelünk, vagy ami még jobb, elszállítja, és cserébe megcsinálja az ereszemet (ami hét méter magasan van).

Lényeg, hogy elvitte a kazánt, megcsinálta az ereszt, megnyírt-felásott-meghegesztett mindent, amit meg kellett, és azóta meglehetősen pofás az előkert, mindig száraz lábbal tipegek végig Gyula kis betonjárdáján, a füge idén másodszor terem, a málna még mindig tele van gyümölccsel, a leanderek, citromfák és a bougainvillea nem bírnak magukkal, a smaragd fűben kihajtottak a tavasszal elszórt vadvirágmagok, nem csoda, hogy úgy vásárolom a virághagymákat, mintha nem lenne holnap.)

Szóval elkezdtem ledugdosni az előkertbe a virághagymákat, és egyszer csak találtam egy nagy adag betont.

Mint kiderült, a különálló, szerelőaknás garázsom előtt (ami a kertkaputól és a friss kocsibeállótól olyan 15 méterre van) mégis található egy betonból készült kocsifelhajtó (vagyis akár idővel autótárolásra is használhatom majd minden egyéb tárolása helyett), ami a kapuig ugyan nem ér el, de a pontos dimenzióit egyelőre nem tudom, mivel még nem sikerült teljes egészében feltárnom (folyamatban). Mindenesetre nem akarok rá virághagymát ültetni, ezért átvonultam a hátsó kertbe a kis palántázótüskémmel.

A hátsó kertről kénytelen voltam belátni, hogy így, ebben a formában nem biztosít méltó hátteret a színben koordinált hagymás virágaimnak, úgyhogy első körben kiszedegettem az összes gazt (több napi munka, mert, ugye, dolgozom is, de legalább kiderült közben, hogy a lonc, amit senoitól kaptam, egész szépen kibokrosodott, és azt a bizarr teremtményt, amit nincs szívem eltávolítani, kínai alkörmösnek hívják), majd azzal a ténnyel is szembe kellett néznem, hogy ha azt akarom, hogy egyenletes legyen a terep, és rendesen kihajtson rajta a sportfű, mint az előkertben, akkor fel kell ásnom az egészet, és közben akár el is távolíthatnám belőle az elszemtelenedett bodzák gyökerét, hogy ne hajtsanak ki újra és újra (folyamatban). Ráadásul, mivel a maradék sóder és térkő eltüntetése végett csináltam a kritikus ponton (a ház és a garázs sarka közötti átjáró, mert csak ott érintkeznek (majdnem)) egy kis szárazlábas placcot, az is felmerült bennem, hogy akár egy egész teraszt is gyárthatnék, ahova ki is ülhetnénk esténként a hagymás virágaimban gyönyörködve limonádézni, vagy akármi, elvégre a kertem és a garázsom az építkezési alapanyagok kimeríthetetlen forrása, mindig találok még egy adag téglát valami bokor tövében, vagy egy zsák aljzatkiegyelítőt a polc alatt (mindeközben a virághagymák továbbra is a dobozukban pihentek, családtagjaim és más közel álló személyek egyre növekvő aggodalommal figyeltek).

És akkor, miközben békésen ásogattam a hátsó kertet, találtam egy teraszt.

Mármint kiderült, hogy a garázs hátsó ajtajához (ez ilyen bálteremnyi garázs, duplaüveges ablakokkal és két bejárattal, kéménnyel) csatlakozik egy ööö, teraszlapokból kirakott terasz, amit valami okból tíz centi termőföld (és számtalan giliszta) borít. Borított, mert kiástam (a virághagymák azon a héten is jól elvoltak a dobozukban, a családtagok és az emberiség többi része lemondott rólam).

Ezen a ponton felmerült bennem, hogy ha már csinálunk valamit, akkor érdemes rendesen csinálni, és mondjuk átszitálni a föld egy részét, ami tele van kavicsokkal, biztosan van erre valami megfelelő eszköz, és igen, mint kiderült, kerti szitának hívják, Obi/Praktiker/Gazdabolt. A Praktiker környékén jártam először, és mivel (a tapasztalataimból kiindulva) nem akartam összezavarni őket, nem rendeltem meg a szitát, hanem úgy terveztem, hogy majd leveszem a polcról, fizetek, távozom.

Haha.

A kertrészleg eladója megesküdött, hogy nem tartanak már szitát, de mivel (szintén a tapasztalataimból kiindulva) rendíthetetlenül meg vagyok győződve arról, hogy én jobban tudom, mit tartanak a barkácsáruházak, mint az Obi/Praktiker bármelyik eladója*, monoton ismételgettem, hogy van valahol harmincnégy kerti szita, mire a munkatárs egyszer csak stratégiát váltott, és azt mondta, hogy próbáljak esetleg az M10-es rekesszel szitálni, az sokkal jobb, ő is azt használja mindig otthon, ráadásul olcsóbb is. Kénytelen voltam meghajolni az érvei és a hatékony problémamegoldási stílusa előtt, úgyhogy kezemben az M10-essel, egy borvörös árvácskával (nincs mentségem) és egy doboz vizes alapú, borvörös zománcfestékkel (az a mentségem, hogy le volt árazva) indultam a kassza felé, ráadásul azt is tudtam, hol a törzsvásárlói kártyám, és már-már azt hittem, hogy ezúttal mégsem úgy lesz, megtörik az átok, galambok ülnek a verebekhez, és mégis érdemes belekezdeni dolgokba, mert ha az ember rendesen megtervez valamit, egyezteti a céljait és a lehetőségeit, és megfelelő méretű részfeladatokra bontja a munkafolyamatokat, majd végre is hajtja azokat, akkor az erőfeszítéseit siker fogja koronázni.

Ekkor a kasszánál azt mondták, hogy ott csak készpénz, menjek az önkiszolgáló pénztárakhoz.

Oké, azt úgyis jobban szeretem, bár szólhattak volna előbb, de rendben, bepittyegem, kifizetem, és pár perc múlva már kint fogok szökellni a napsütésben, kezemben egy bordó árvácskával (M10-essel, zománcfestékkel).

Harminc perccel később még ugyanaz az öt ember állt előttem a sorban, mint az elején, mert valami rossz volt a rendszerben, ráadásul az automaták állítólag a törzsvásárlói kártyát se fogadták be, és itt következett be az a pillanat, amikor a sorsom elkerülhetetlenül megpecsételődött, bárhogy is hadakoztam ellene, mint egy görög drámában, és ott álltam hisztérikusan a Praktikerben (bár ez még mindig jobb, mintha az ember jobbra húzza Iokasztét a Tinderen, szoktam ilyenkor vigasztalni magam), úgyhogy beláttam, hogy ezt most jobb, ha elengedem, visszahelyeztem az árukat a helyükre, és vásárolatlanul sétáltam ki az áruházból amellett az öt ember mellett, akik továbbra is előttem álltak volna a sorban.

A virághagymák még mindig a dobozukban, de időközben találtam a garázsban egy M10-es rekeszt.

* Egyszer az Obiban olyan negyvenöt percen át kereste nekem két eladó azt a hetvenkilenc darab (kis méretű, vegyes) csiszolófejet, aminek állításom szerint lenniük kellett náluk, majd az egyik eltűnt, a másik pedig sírós hangon azt mondta, hogy ne haragudjak, de ő nem tud ezzel tovább foglalkozni, de utána MEGTALÁLTAM a csiszolófejeket, és megmutattam nekik is.

két pszichiáter bemegy a kocsmába… (nem)

9 hozzászólás

Én: Én csak azon aggódom, hogy mennyire alakul át a szociális érintkezés, mármint én nagyon hamar beleszoktam, hogy legalább másfél méterre kikerülöm az embereket, és jogos felháborodással nézek csúnyán, ha ők nem ezt teszik, nem bonyolódom small talkba, távolságot tartok…

Isolde: Szerintem ez a normális. Az emberek veszélyesek, mert csak megbántanak, ugyanazt a ruhát veszik fel, mint te…

Én: De azért…

Isolde (ellentmondást nem tűrő hangon): Vagy megszereted őket, és meghalnak.

(Talán) Maminti: Igen, az emberekkel csak a baj van.

Szóval, én még mindig jól tűröm a korlátozásokat, bár mostanra már nagyjából csak a két legfontosabbat nem tudom megtenni (utazás és mozi). Viszont muszáj megjegyeznem, hogy most sem kellett csalódnom a nők szociális érzékében (ez a pozitív megfogalmazása a dolognak), ugyanis, amikor még nyitva volt az Ikea, és két hónom alatt két rosszul kiegyensúlyozott Lack polccal támolyogtam a kocsim felé, akkor egyszer csak odaugrott hozzám egy (nagyon csinosan öltözött, harisnyás-magassarkús-maszkos) nő, kesztyűt húzott, és kikapta a kezemből az egyiket, hogy ne szenvedjek már (mármint odahozta a kocsimhoz, nem elszaladt vele), és amikor már kinyitott az Ikea, és találtam a Fyndben egy megfelelő állószekrényt a konyhámba, csak átmenetileg legyőzött, amikor Sziszüphosz stílusában próbáltam kirángatni csúszós kartoncsomagolásában a fakkjánál magasabban lévő kocsira, ami mindig elgurult, ha nem azt fogtam, viszont a szekrényt csak két kézzel bírtam el, szóval akkor is egy nő ugrott oda, és húzott kesztyűt, hogy fogjam meg a kocsit, és ő fellendíti a tárgyat (így lett).

Ja, és amikor a Praktikerben vágyakozva néztem a magát két méter magasban kellető sötétszürke lábazatfestéket, és azon töprengtem, hogy comme il faut lenne-e, ha egy teleszkópos festőnyéllel piszkálnám le, vagy most mi legyen, akkor is egy (magas) nő jött oda (pedig még csak nem is szenvedtem látványosan, csak ráutalóan néztem, mint Ryan Gosling), hogy lekapja nekem. Szóval, ha még egyszer azt hallom egy férfitól, hogy azért a rengeteg hátrányos megkülönböztetés, az üvegplafon, a kisebb-nagyobb megaláztatások, a mansplaining, a szóhoz jutni nem hagyás, a heti egy szerelemféltésből elkövetett, és a többi, mert hát a nők nem tudnak bányában dolgozni, és mi lenne velünk, akkor szerintem megkérdezem tőle, hogy segítsek-e lecsavarni a befőttesüveg tetejét*.

(Egyébként felmerülhet a kérdés, hogy a Praktikerben például miért nem az eladóktól kértem segítséget, és ezt nem bírom ki, hogy el ne mondjam. Szóval, amikor utoljára élő emberrel voltam ott hajlandó tárgyalni, az azért volt, mert nem akartam két huszonöt kilós zsák csemperagasztót magam beemelni az árutologató kocsiba (abból a saját autómba átemelni már csak át tudom valahogy, gondoltam), illetve Visné Hahotáig sem volt kedvem elsétálni, ezért megrendeltem a dolgokat, személyes átvétellel. Mivel a honlap az összes gombnyomásnál felkínálta, hogy vegyek nagyon akciós függőágytartót (már csak 11 van!), és azért az én önuralmam is véges, azt is megrendeltem, de mentális jegyzetet készítettem arról, hogy muszáj megkérdeznem, mennyit nyom, mielőtt kifizetem, mert simán lehet, hogy ezt már én sem bírom el.

Azon egy kicsit meglepődtem, hogy be kellett jelölnöm egy két órás intervallumot, hogy pontosan mikor akarom átvenni az összekészített dolgokat, de úgy éreztem, egy kis időstrukturálás meg előre tervezés nekem sem árt.

Szóval figyelmesen 15 perccel a két órás intervallum kezdete után érkeztem, hogy mégse koppra menjek oda, hátha a raktárosnak pisilnie kell, szerelmi bánata van, akármi, ennyit adhatok neki. A megérkezésem után HÚSZ PERCCEL (nem túlzok) még mindig ott álltam tök egyedül az áruátvételes pultnál, amit néha elkezdett megközelíteni egy-egy sárga-kék alkalmazott, de amint megláttak, azonnal elfordították a tekintetüket, és elsiettek valahova máshová. Végül egyiküknek integettem is, és ezt már nem tudta kivédeni, hanem odajött, hogy akarok-e valamit. Mondom, igen, itt a rendelésszámom, meg minden.

Itt némi számítógépezés után kiderült, hogy a rendelésemet NEM ÁLLÍTOTTÁK MÉG ÖSSZE. Akkor mondtam, hogy jó, állítsák gyorsan, úgyis eszembe jutott még a vakolókanál, de előtte mondják már meg, hogy mennyit nyom az a függőágytartó, mert lehet, hogy nem kérem. Itt a hölgy felcsattant, hogy olyan nincs, vagy a teljes rendelést elviszem, vagy semmit, mert a Rendszer. Oké, mondom, de akkor tájékoztassanak már, hogy mennyit nyom, és utána keljünk át azon a hídon. A hölgy pötyögött a számítógépen, majd ismét felcsattant, hogy olyan függőágytartó már három hete nincs, de olyan szemrehányó hangon, hogy én is felcsattantam, hogy erről nem én tehetek (ezt nem erősítette meg, de legalább törölte az itemet a rendelésemből, nem kellett egy nemlétező függőágytartót is elszállítanom).

Szóval, bár már nem igazán hittem benne, hogy valaha is megkapom azt a csemperagasztót, azért otthagytam őket, hogy állítsák össze, és gyalogoltam pár kilométert a vakolókanálért, majd szép kényelmesen, az esélytelenek nyugalmával visszatértem.

A hölgy a pult mögött dolgozott, én meg (nem szoktam ilyen agresszív lenni, de fogytán volt a türelmem) köszöntem, és rászegeztem a tekintetemet, hogy tudja, hogy nem játékból vagyok itt. Ő valami papírokat tologatott meg pecsételgetett, úgyhogy egy idő után az órámat is nézegetni kezdtem, innen tudom, hogy konkrétan 11 percbe telt, amíg feladta a néma ignorálásomat, és ekkor nézett fel rám először (megjegyzem, olyan 50 centire álltunk egymástól, úgyhogy ez nem lehetett könnyű), amikor is felcsattant, hogy nem itt adják a garanciát. Én tisztáztam vele, hogy én vagyok az a púp a hátán, aki már korábban is akart valamit, mire kikiabálta nekem a raktárost, aki rámutatott a két zsák csemperagasztóra és miegyébre a FÖLDÖN, hogy ott van.

Namármost a rendelésem és ez ebből fakadó szenvedéseim elsődleges oka az volt, hogy valaki ráemelje nekem a kocsira a két huszonöt kilós zsákot (erős nő vagyok, meg minden, de az 50 kg nem csak a képességeimet haladja meg, hanem a súlyomat is karanténon kívül). Ránéztem, hogy és ezt most hogy vigyem ki, mire a srác azt mondta, hogy ő úgy gondolta, hogy kézben. Itt felvinnyogtam, majd a szemmel látható problémát szavakba is öntöttem, miszerint én ezt nem bírom el, felrakná-e nekem egy kocsira.

És itt vett igazán bizarr fordulatot a helyzet, mert a srác azt felelte, hogy na jó, felrakja, de a benti kocsikat nem szabad kivinni, ezért hozzak kintről egy kinti kocsit (???). Itt már mindenképpen végig akartam csinálni a dolgot, úgyhogy bevittem egy kinti kocsit, de úgy éreztem, hogy most már igazán minden mindegy, és akár már járna is nekem némi előzékenység, úgyhogy megkérdeztem a srácot, hogy ha nagyon szépen megkérem, akkor beemelné-e a zsákokat az autómba, ami öt méterre parkol a bejárattól.

És erre azt felelte, hogy nem teheti, mert a benti kocsikhoz hasonlóan ő sem hagyhatja el az áruház területét.

Az végül azóta sem derült ki, hogy ez azért van, mert lángra lobbanna napfényben, vagy a vezetőség attól tart, hogy megrészegül a szabadság ízétől, és elvágtat a naplementébe, vagy a Praktiker alkalmazottai is olyanok-e, mint az őzikék, hogy ha megtapogatja őket odakint valaki, akkor a társaik a visszatérésük után már nem ismerik fel a szagukat, esetleg szét is marcangolják őket, de mindezek után nagyon vártam azt az obligát levelet, amelyben a Praktiker megkér, hogy értékeljem a szolgáltatásaikat, és tényleg hosszan fogalmazgattam magamban (külön 500, 1000 és korlátlan karakterre felkészülve), hogy hogyan fogom szavakba önteni nekik a szöveges részben mindazokat, amik velem történtek.

Az obligát kérdőívben, amikor megérkezett, olyan 4-5 csillaggal értékelhető kérdés volt (áru minősége, ilyenek), szöveges rész egyáltalán nem.

Na, azóta nem bonyolódom beszélgetésbe praktikeres alkalmazottakkal, mert annak beláthatatlan következményei lehetnének.)

Az a lényeg, hogy az emberekkel csak a baj van, de a nőkkel néha egy kicsit kevésbé.

 

* “Hagyd, Szerjózsa, úgysem értenék.”

kis kitérő arról, hogy a nyakamba szakadtak a tetteim következményei (polcok, növények, viszkozitásmérés)

7 hozzászólás

A Gottmant is folytatni fogom majd, de most inkább arról van kedvem írni, hogy miért nem írok blogot.

Az egész azzal kezdődött, hogy megtanultam olvasni és nyelveken, majd lefordítottam pár könyvet (amiért senki nem hibáztathat, elvégre ebből élek), mondjuk úgy havonta átlagban egyet az elmúlt tizenkét évben, illetve szültem egy gyereket, aki szintén tud olvasni. Ebből kifolyólag mostanra a háztartásunkban megtalálható 30 db 110 centis könyvespolc mind tele van, viszont az elmúlt fél évben megint felgyűlt egy stóc (tiszteletpéldányok, olyan nélkülözhetetlen darabok, mint a Medieval Graffiti és az Introduction to Inn Signs, illetve változatos ifjúsági irodalom), úgyhogy a nagy boltbezárás előtt sietve vásároltam még az Ikeában két Lack falipolcot, mert úgy éreztem, némi fantáziával van még potenciál a falaimon.

A baj az, hogy van ez a szabályszerűség, miszerint ha az ember dolgokat csinál, azok további dolgok csinálását vonzzák maguk után lavinához hasonlatosan. Az egyik polcot például tök jól el tudtam képzelni azon a részen, ahol a lakáson belüli lépcső felér az emeletre egy ablakkal szemben, és van egy kb. kétszer két méteres landing, szemben ablakkal, előtte fotellel, tökéletes olvasósarok. Viszont, ha már polcot rakok fel, akkor a plafonon lévő foltot is illene előtte lefestenem, gondoltam, vagyis fóliázás, csiszolás, orchideáknak az ablakból való elpakolása, és csak utána polcfúrás. És ha már átpakoltam az orchideákat, gondoltam, hogy ilyen talajkérget is illene cserélnem alattuk, közben meg kipucolhatnám az üvegkaspójukat, ami egy kicsit bealgásodott, meg ablakot is moshatnék, ilyenek.

Na, abban a három napban ezért nem írtam blogot, de végül felkerült a polc.

Viszont így nagyon minimalistának tűnt az egész fal, úgyhogy felrémlett, hogy létezik egy ilyen növény, ami lelóg, mindent kibír, és nem borostyán, installálhatnék egy olyat a polc szélére dekoratívan, csak nem tudom a nevét. Ezt eltettem magamban a következő boltozásra, és felfúrtam a másik könyvespolcot is a tévé fölé (extenzív porszívózás a környéken, dévédék teljes újrarendezése, a tévéállvány mellett tartott “életem iratai” gyűjtemény átnézése és szelektálása, és, ha már benne voltam, radiátormosás, ésatöbbi), aminek újabb blogmegvonás lett az ára.

Időközben a boltba is eljutottam, ahol nem találtam ugyan olyan növényt, aminek nem tudom a nevét, viszont rájöttem, hogy elengedhetetlen szükségem van epertövekre, árvácskákra és egyéb balkonvirágokra, ha már be vagyok zárva, a beltérbe pedig miniszegfűre (ami azóta is csodálatosan illatozik). Valamikor ezen a ponton érkezett el az online bloggerparti ideje, ami azzal kezdődött, hogy (bár senki nem bátorított erre) azonnal megmutattam mindenkinek a sarjadzó paradicsomhajtásaimat és a szintén sarjadzó bazsalikomaimat is, de utána megállapodtunk, hogy a karanténban vannak ilyen kötelezően kipipálandó dolgok (citromfa, jóga, ültetés, legalább egy nyelv megtanulása), és indokolatlanul hosszan beszélgettünk a különböző online jógák minőségéről (noha a bazsalikomról is beszélgethettünk volna). Alie közben kalocsait hímzett, amennyire láttam, már majdnem egy nagycsaládnyi terítővel végzett (szerintem ez is rubrika, de az én Maslow-piramisomon csak a blogírás után következik).

Ezt követően pszichoterápián megtudtam, hogy az általam vágyott növény neve futóka (sőt, szobai futóka), és ez az információ döntötte be végleg írói karrieremet, ugyanis ezzel az ismerettel felvértezve lelkesen berongyoltam az Auchanba és egy kertészetbe is, melyek egyikében sem volt ugyan futóka (“olyat nem tartunk, mert mindenkinek van”), viszont (sajnálom, egy havi vásárlásdepriváció sodort magával) vettem egy tő balkonmálnát, balkonáfonyát, egy leárazott balkon-magnóliacsemetét, illetve egy kissé töppedt, de már gyógyuló fokföldi ibolyát (továbbá rájöttem, hogy életem nagy vágya egy hibiszkusz, de valamit hagyjunk a jövőben is csábítóan csillogni). Utána itthon elolvastam, hogy pontosan mit is kell ezekkel csinálni ahhoz, hogy a balkon is jól érezzék magukat, és kiderült, hogy magnólia és az áfonya is “savanyú, tőzeges” földet szeret (valami gombák miatt, amiknek a gyökerükön kell nőni, pedig én nem erre fizettem be). Szerencsére nem szükséges végigkóstolgatni a virágföldeket, mert a boltban van olyan, amire direktben rá van írva, hogy “savanyú föld”, illetve olyan is, hogy “tőzeg” (vegyítettem a kettőt, noha semmi különbséget nem láttam közöttük, de én nem is vagyok áfonyatő).

De kiderült, hogy az nekem a legkisebb bajom, hogy sorozatnézés és fagyizabálás (jóga, keresztszemes hímzés) helyett ott térdelek az erkélyen, és húsz literes zsákokból próbálok megfelelően otthonos tőzeges savanyú földet keverni nagytestű kaspókba, hanem az, hogy ennek következtében már az erkéllyel is kell csinálnom valamit. Valamiket.

Hogy kicsit visszakanyarodjak, a nagy boltbezárás előtt ellenállhatatlan késztetésnek engedelmeskedve vettem egy citromfát és egy mandarinfát is az Ikeában, amiről kiderült számomra, hogy atavisztikus pánikreakció krízis idején. A mandarinfa azonnal otthon érezte magát, a citromfának viszont vagy a társaságom volt zsenánt, vagy a benti levegő, de hullajtani kezdte a leveleit, úgyhogy kikerült az erkélyre. Odakint annyira magához tért, hogy újabb leveleket és virágbimbóseregeket produkált, viszont porosodni kezdett, amin még az intenzív vizes-kozmetikaipamacsos kezelés sem segített (ez lehet, hogy kívülről nézve nem tűnik katasztrofálisnak, viszont nekem együtt kellett élnem egy vízkövesnek tűnő citromfával, amiért folyamatosan sajgott a szívem). De amikor a keblemhez szorított áfonyatővel elcsámborogtam a tápoldatokhoz (hátha van olyan, hogy “savanyú, áfonyának”), ott találtam egy ún. levélfényesítő sprét, amivel később elég volt egyszer befújni a citromfát, és azóta soha többé nem poros (öt napja and counting).

Szóval, ott tartunk, hogy van az erkélyen egy kifejezetten esztétikus citromfám, egy deli málnám, áfonyabokrom és magnóliám, és rájöttem, hogy az erkélyem túl ronda a növényeimnek. Ezek a növények minimum azt érdemlik, hogy felrakjam alájuk a szürke-terrakotta mintás cementlapot, ami előtt viszont le kéne szerelnem az erkélykorlátról a deszkákat (30 darab, hosszú erkély), és mind a fémkonzolt, mind a fadarabokat átfestenem (tisztítás, csiszolás, fóliázás, festés, visszacsavarozás), ami előtt viszont be kéne festenem az erkélyfalat (fóliázás, minimális csiszolás, festés).

Így történt, hogy tegnap (szombaton) kb. este 10-re végeztem a munkámmal, utána kimentem az erkélyre, hogy lefóliázzam az ablakokat és a korlátot, és, ha már ott voltam (a sámlin), meg is pucoltam az ablakokat (az erkélyajtóval együtt kb. 5,5 nm üvegfelület). Utána ma reggel nyolckor keltem, onnantól kb. fél kettőig folyamatosan csináltam határidős munkát (amit csak reggel tudtak elküldeni önhibán kívül), majd fogtam a még soha nem használt elektromos festékszórómat, nagyon gyorsan megtanultam könyvből, megismerkedtem a viszkozitás jelentőségével és a precíz festéksűrűség-keverés csínjával és bínjával (megjegyezném, az pont nem volt benne a használatiban, hogy melyik a készülék eleje, de semmi gond, teljes testes védőruhában voltam), és a fél erkélyt kifestettem (ekkor jutott eszembe, hogy ma még nem ettem). Ha ezzel végzek, akkor jöhet a korlát meg a járólap (rugalmas csemperagasztóm már van, a fugázás viszont tartogat még szerintem izgalmakat).

Szóval, visszatérve arra, hogy a dolgok dolgok csinálását vonzzák magukkal, még mindig nincs ugyan szobai futókám, de máris több szakmát ki kell tanulnom miatta, illetve arról is ő tehet, hogy számtalan blogot nem írok.

sok megpróbáltatás ért életemben, de a lelket a 113-as számú gazdabolt ölte ki belőlem végleg 2013. májusában

25 hozzászólás

Én már komolyan azt hittem, hogy mindent láttam, mindenre fel vagyok készülve, semmi nem érhet váratlanul, ismerem az emberiség kollektív lelkének minden rosszindulatú és destruktív megnyilvánulását, ezért például eleve esővízgyűjtőhordó-kompatibilisre építtettem az ereszcsatornám lefolyóját, vagyis azt kértem, hogy a legalacsonyabb falhoz rögzítő karja legalább 180 cm-re legyen a talajszinttől, a faltól legalább 12 cm-re álljon el az egész (már a leendő külső szigetelés miatt is), és végződjön 100-120 cm magasságban a földtől, de vegyenek hozzá nekem még egy 50 cm-es toldalékot is, ha esetleg később úgy döntenék, hogy mégiscsak egy nagyon kicsi esővízgyűjtő hordót akarok.

És azt hittem, hogy innentől már egyszerű lesz az esővízgyűjtő hordó, de tényleg mindent átgondoltam, az esővízgyűjtő hordót nem kell installálni, nem kell újraindítani, nem kell hozzá frissítéseket telepíteni, nem kell konvertálni, exportálni, importálni, nem kell ellenőrizni a komaptibilitását a többi hardverrel, nem kell glettelni, nem kell aljzatkiegyenlíteni, nem kell körbevágni, nem kell nedvesen tartani, nem kell megvárni, amíg megszárad, nem kell lecsiszolni, nem kell alapozni, nem kell kétszer átfesteni, nem kell lelakkozni, nem kell megfelelő méretű tiplit venni hozzá, nem kell vízszintezni, nem kell berajzolni, nem kell felületkezelni, az esővízgyűjtő hordó bármilyen méretű lehet 50-180 cm között, és ezt még én is felismerem szabad szemmel, nem kell lábujjhegyen járni körülötte, nyugodtan tehetek hirtelen mozdulatokat a közelében, és nem kell szöcskét gyűjteni neki. Az esővízgyűjtő hordó az a nagyszerű találmány, amelyet a fizika és a meteorológia a maguk teljességében emberi aggyal felfoghatatlan törvényei működtetnek, és ez az önhibánkon kívüli ignorancia mintegy fel is ment minket az alól, hogy az esővízgyűjtő hordóval bármit tennünk kelljen.

Gondoltam én.

Éppen ezért ma beugrottam esővízgyűjtő hordóért a szakboltba, arcomon a görög drámák jövőbe nem látó hőseinek mosolyával, melynek következtében kaptam egy ezres kedvezményt a néniktől. És ekkor még azt hittem, hogy a tenyerén hordoz engem az élet, mert lett egy célnak messzemenően megfelelő, kertem flórájába sötétzöld színével tökéletesen illeszkedő, fedeles esővízgyűjtő hordóm, ami még talán a kocsiba is be fog férni valahogy, amikor is a fizetés után minden felvezetés nélkül a kezembe nyomtak egy csapot, hogy ez is jár hozzá.

Mint kiderült, a csapot majd a hordó alján található fél tenyérnyi sík felület valamelyik részébe általam vágott lyukba kell kétoldalról rögzítenem. Azt a tanácsot kaptam, hogy a lyukat forróra hevített fémeszközzel vájjam majd a műanyagba.

Igen, az esővízgyűjtó hordót konkrétan szerelni kell.

És természetes reakció, ha valakiben ezen a ponton felmerül az a gondolat, hogy nem szereli fel a csapot az esővízgyűjtő hordóra, bennem is felmerült, de amint több lépésre előre végiggondoltam, rögtön láttam, milyen végzetes csapdákat rejthet ez magában. Ahányszor az esővízgyűjtő hordó fölé hajolva merem ki belőle a vizet, mindig a lelkembe mar majd a megbánás, hogy bár felszereltem volna rá a csapot. A csap pár hétig az autóm hátsó ülésén fog majd hányódni, ahol most jogos felháborodásomban hagytam, és mindig magyarázkodnom kell majd miatta, ha valakit elviszek valahova, utána egy kocsitakarításnál duzzogva bepakolom majd a házba, ahol nem lesz helye, mert egy felrakatlan esővízgyűjtőhordó-csapnak nem lehet helye sehol. És akkor egy szép napon becsenget majd hozzám Ryan Gosling azzal, hogy akkor ő most itt van, de ó jaj, a csapot véletlenül leverem majd a szerszámoskamra polcáról, ahonnan persze egyenesen a diszperzites festék dobozába hullik, meg kell majd mosnom és kiraknom szárítani, de centrifugáláskor mindig leesik majd a mosógép tetejéről, és éjszaka a sötétben rálépek, és kificamítom a bokámat, és amikor a konyhapolcról, ahova levágtam, egyenesen beleesik majd a lassúfőzőbe, akkor a hazatérő férfinak nem azt fogom mondani, amit csap nélkül mondanék, hogy málnás vagy pisztáciás macaront csináljak szerinted a sous vide kacsamellhez?, és hogy szerintem esküdjünk májusban, mert akkor nyílik a pipacs és a cseresznyevirág, hanem megtörten és sápadtan nézek majd magam elé, és olyanokat mondok, hogy ne haragudj, Ryan, nekem ez nem működik, nem tudnám megfogalmazni, hogy miért nem, egyszerűen csak érzem, hogy valami nem jó, kérlek, most menj el, és akkor a kamera vesz mindkettőnkről pár hosszabb közelit, majd csak a falat látjuk, amelyen alul, szinte, de csak szinte láthatatlanul van pár kisebb, világos pötty, amelyek az összefestékezett esővízgyűjtőhordó-csapról kerültek még oda, és közben halljuk az ajtó csendes, de kegyetlenül szívszorító csukódását.

És akkor még ők csodálkoznak, ha az ember felháborodott hangnemű leveleket ír a fogyasztóvédelemnek.

részlet időskori memoárjaimból

12 hozzászólás

2013 tavaszának egyik éjjelén komoly változások álltak be életemben és világnézetemben – írta megemlékezéseiben. A 2013-as év sok szempontból viharosan kezdődött, én pedig csak hagytam sodortatni magam a forgószéllel. Férfiak* jártak hozzám, életerős, daliás férfiak, akik csodálatos dolgokat ígértek, azt, hogy felrakják a karnisaimat és a kültéri lámpámat**. Én hittem nekik. Úgy tűnt, csupa jót és szépet tartogat számomra a jövő, de a férfiak jöttek, megitták a háztartásban található alkoholokat, beszélgettek velem, majd nem rakták fel a karnisaimat (sem a kültéri lámpámat). Így utólag úgy érzem, erről valamilyen részben én is tehettem, talán nem megfelelően fejeztem ki igényeimet és vágyaimat, amikor azt mondtam, “hagyjuk már azokat a hülye karnisokat”.

Pár másodpercre felnézett, mintegy a távoli múltba révedt, majd folytatta.

A sorsdöntő éjszakán éjfél körül értem haza egy társasági eseményről, a pályaudvarról taxi vitt haza. Élesen emlékszem minden apró részletre. A kertben meglepetéssel konstatáltam, hogy nő a fű***, majd némi gondolkodás után arra jutottam, hogy ez így önmagában nem elég se blogbejegyzésre, se facebook-posztra, de még csak egy haikura se.

Az események innentől váratlanul felgyorsultak. Amikor elindultam az ajtó felé az autótól (amelyben reggel előrelátóan elhelyeztem a lakáskulcsomat), a sötétben (és tűsarkúban) megbotlottam valamelyik kőben, és elejtettem a lakáskulcsomat (a fűbe, ami megnőtt). Mindeközben diszkréten felsikoltottam, mert a fűben (ami megnőtt) valami kúszó hangokat adott. Ezek után következett életem egyik legnyomorúságosabb tíz perce, amíg meg nem találtam a kulcsomat (abban a fűben, melynek mélyén kúszott valami).

Mint oly sokan mások is teszik, a tragikus megpróbáltatások hatására én is átértékeltem az addigi életemet. Rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Változtatnom kell valamin. Fel kell raknom a kültéri lámpámat. Elvégre én is képes vagyok bármire, amire egy férfi, tűsarkúban, magas fűben, etc. Úgyhogy – részben az elfogyasztott alkoholmennyiség hatására – felvettem a fejlámpámat, lekapcsoltam a biztosítékokat, és kivittem a ház elé a háztartás legmagasabb állványát, a gumis nyelű csavarhúzót, a fázisceruzát és a kültéri lámpát.

És ekkor kellett szembesülnöm a kőkemény realitással, miszerint én soha nem leszek olyan magas, mint egy férfi****.

***

[Ugrás a fiktív múltba, 30 évvel korábban]

Feljegyzések a megfigyelők irattárából:
00:11: A célszemély hazaér, egyedül van. Nem megy be azonnal a kapun, valamiért sikoltozva térdel egy darabig a fűben.
00:17: A célszemély bemegy az objektumba.
00:32: Az objektum sötétbe borul, a wi-fi kapcsolat megszűnik.
00:34: A célszemély ismét kijön a házból, az ajtó előtt feláll egy emelvényre. Látszólag összefüggéstelen vulgáris kifejezéseket mond fennhangon (ld. 126. sz. hangfelvétel).
00:36: A célszemély az emelvénnyel együtt visszamegy a házba. A wi-fi kapcsolat helyreáll.
További megfigyelését javaslom.

 

* A barátaimnak hittem őket.

** Ha részletesen elmondom, hogyan kell.

*** Pedig ez azért tényleg döbbenetes, előző nap még azt nézegettem, hogy csak olyan bokamassagágú, halaszthatom még a fűnyírást, erre egy nap alatt már majdnem térdig ért. A természet csodái, vagy mi.

**** Öt centi hiányzott. Öt %&@%#4! centi.

keep calm and keep painting

11 hozzászólás

Most vagy a helyes csempészfiúkkal kezdődött, vagy az ajtósokkal, de igazából a burkolás volt előbb.

Szóval a helyes csempészfiúk nagyon lelkiismeretesen burkoltak, lábazatot is csináltak, meg minden, előtte kiszedték a kamrából a passzentos polcokat, amivel csak az volt a baj, hogy az egyik polc felülről is passzentos volt (a gázóra miatt), és mivel a lábazat alul szűkített két oldalról 1,5 – 1,5 centit a kamrán, immár nem fért vissza. Szóval ott álltam egy nagyon ronda, sehova nem illő, leharcolt, de kamrába eredetileg pontosan beférő polccal, amely számára immár nem volt hely. Úgy döntöttem, mint Scarlett O’Hara, hogy ezen valamikor máskor gondolkozom majd, és eltettem szem elől.

Az ajtósok meg január közepén végre tényleg berakták a bejárati ajtómat (tisztán emlékszem még, amikor október elején a hat hétre azt mondtam, hogy “akkor karácsonyra talán meg is lesz, haha” (pedig addigra jobban beleláthattam volna az építőipari szorzókba), mire kötelességszerűen azt válaszolták, hogy “haha”), és akkor ott álltunk a gyerekkel előtte, és mondogattuk, hogy szép, majd a gyerek egyszer csak megkérdezte, hogy “de tudod, hogy mitől lenne még szebb?”, majd kifejtette, hogy attól, ha világoszöld lenne, rózsaszín virágokkal, és az ő ajtaja legyen olyan. Én rábeszéltem, hogy legyen valami férfiasabb, mondjuk kék, piros virágokkal, de a probléma ettől még probléma maradt (kék alapon piros virágos ajtó sem kapható kereskedelmi forgalomban).

Ugrás a most péntekre, amikor is a tervezett mozi előtt bementem a barkácsáruházba, hogy veszek folyékony fát, alapozófestéket és zománcfestéket egyelőre valamelyik lenti ajtón gyakorláshoz (igen, megnéztem youtube-on), mert ugye van összesen hat beltéri ajtóm (plusz egy ajtókeretem), amelyeket cserélni drága lenne, annyiért már érdemes próbálkozni. És akkor szinte közvetlenül a bejáratnál ki volt téve egy flex játszani (fával, szögekkel, meg minden), és játék közben összeraktam a fejemben a képet, hogy kamrapolc alja, flex, ó, igen.

Valószínűleg ennek köszönhető a módosult tudatállapot, amelyben a tervezett fehér helyett végül borvörös és frízkék zománcfestéket vettem azzal, hogy majd lesz valahogy, de nekem ezek tetszenek, majd otthon még inkább módosult a tudatállapotom, és lassan már semmi nem tűnt túl meredek ötletnek (ha az embernek flexe van, úgy kezdi érezni, hogy rengeteg dolgot le kell vágnia más dolgokról). És így utólag visszaolvasva, többen próbáltak velem intellektuális témákról intellektuálisan csevegni, vagy megosztani velem életük kisebb-nagyobb bánatait és örömeit, amikre én olyanokkal válaszoltam, hogy “hö, ezt is levágtam”, meg kifejtettem, hogy elmúlt az egyetlen aggályom a posztapokalipszissel kapcsolatban (érzésem szerint, ha így megy tovább, még két év, és az osztrák határ után ki lesz írva, hogy WASTELAND, és ilyen állatbőrbe öltözött férfiak ülnek majd gumiabroncsokon, nyakukban fogaskeréklánccal, szúrós tekintettel), mégpedig az, hogy képtelen lennék egy kecske torkát elmetszeni. Késsel valószínűleg képtelen is lennék, de egy megfelelően rögzített kecskéét flexszel simán (és mivel van benzines aggregátorom, és elég hosszú hosszabbítóm, aránylag nagy sugarú területen lennék képes rögzített kecskét / freerange zombit flexelni).

Szerencsére voltak, akik leereszkedtek a szintemre, és konstruktívan szóltak hozzám, pl azt, hogy van-e védőszemüvegem (igen, válaszoltam, hegesztős, tisztára flashdance light vagyok), meg hogy nagyon figyeljek, hogy a kamrapolc aljáról precíziósan vágjam le azt az öt centit, mert egy kamrapolcnál nem hátrány, ha nem billeg, különösen, ha alulról csak a csempelábazat tartja (ezt az ún. mérőszalag és ácsceruza nevű precíziós eszközök segítségével oldottam meg).

Aztán jött az a rész, hogy már lábavágtam, lecsiszoltam, és alapozófestettem a kamrapolcot, és ekkor jött a dilemma, hogy most borvörös vagy frízkék legyen. Először a borvörösre tippeltem, hogy azt fogom választani, de utána elkezdtem távlatokban gondolkodni. A kamrapolcok mögött ugyanis ott van távlatilag a kamra fala is, és amikor fellapoztam a Dulux-katalógust, hogy vajon milyen fal illik a borvörös polcokhoz, rá kellett ébrednem, hogy rám nem jellemző módon nem szeretném, ha a kamrám olyan benyomást keltene a véletlen betévedőben, mint egy középkategóriás bordély, a frízkékhez viszont tökre illik a derengő hajnal fantázianevű festék (ilyen nagyon halvány, hideg kékesfehér).

Az eredmény eggyel lejjebb látható, és sajnos kezdek attól tartani, hogy a lenti 4 db ajtó mindegyike más színű lesz, továbbá minden érintettől elnézést a hétvégéért.

gáz van

24 hozzászólás

Nyugalom, szó szerint.

Szóval a május elején vásárolt kertes házban a felújítási prioritás elején szerepelt a teljes villanyhálózat kicserélése, a parkettázás, a festés, a burkolás, de a fűtés pont nem, mivel május eleje volt. Ugyanakkor bizonyos jelek arra engedtek következtetni, hogy idén is lesz tél (esetleg havazni is fog, amin nagyon meglepődünk majd), úgyhogy szeptember felé optikailag megvizsgáltam a fűtésrendszeremet, ami áll egy radiátorhálózatból, amelyre rá van kötve egy gázkazán, és azzal párhuzamosan egy fatüzelésű kazán. A gáz nemfizetés miatt ki volt kötve, és mivel akkoriban én még úgy gondoltam, hogy nem értek a fatüzeléshez, felhívtam a gázműveket, hogy mi a teendő, mire kiderült, hogy semmi gond, megigénylem a gázt, megkötöm a szerződést, csináltatok egy nyomáspróbát, majd leszedik a plombát a gázóráról, és hadd szóljon.

Azzal kezdtem, hogy megkötöttem a szerződést (egy pillanatra azt hittem, hogy soha nem lesz nálam gázfűtés, mert tulajdoni lapot kellett ehhez szereznem a földhivataltól, de kiderült, hogy olyan szerencsés településre költöztem, hogy van külön kihelyezett irodája nálunk, és szinte előbb a kezembe nyomták, mint ahogy elkértem), mivel van tapasztalatom, ott voltam az iroda előtt nyitás előtt tíz perccel, majd jött az ötpontos szívcsakra-fogás, hogy hiába nem én tartoztam, amíg nincs kifizetve a tartozás, nem kapok én semmit.

Na jó, nem érdekel, kifizetem, én így mulatok (a behajtás esélytelen lett volna).

Ezután kivártam azt az egy óra tíz percet, amíg az ügyintéző hölgy egyesével kinyomtat nekem három évnyi számlát (az utolsó kettő és fél csak alapdíj), majd a kasszás hölgy kétszer összeadja, és behajtja rajtam, de legalább túl vagyok a legnehezebb részén (gondoltam én).

Ezután megpróbáltam szerezni olyan embert, aki hiteles nyomáspróbás gázszerelő. Akit hosszas válogatás (honlap, elhelyezkedés, életkor) után kiválasztottam, az hümmögött a telefonban, majd célratörő kérdéseimre azt felelte, hogy ez lesz vagy százötven (ezer, mármint) mindent összeadva (mondta ezt olyan hangon, amelyből éreztem, hogy plusz tíz kisnaccsád-százalék), de ha nem működik a kazánban a fluxuskondenzátor*, akkor a határ a csillagos ég.

Ekkor elkezdtem reménykedni, hogy hátha mégsem lesz tél.

Októberben, egy blogposztban feltett kérdés és az arra kapott válaszok jóvoltából** kiderült, hogy mégiscsak értek a fafűtéshez, sőt, fát venni is tudok (akác, légszáraz), időközben az ablakokat is leszigeteltettem, de mivel a fát folyamatosan rakni kell, különben kihűl a minden, felhívtam egy újabb gázszerelőt, Csabát (az előzőnek szerencsére elveszítettem a telefonszámát), akit azon az egyszerű alapon választottam ki, hogy a szomszéd utcában lakik.

A gázsszerelő (Csaba) átjött, kiderült közben, hogy kéményszerelő is (meg víz-, de ez egyelőre mellékes), úgyhogy gyorsan ellenőrizte a kéményemet grátisz, mert őt küldi helyszínelni a kéménytársaság hullákhoz, és nem szereti, megtanított jobb tüzet rakni, majd tájékoztatott, hogy a szerződéskötés mellett külön igényelnem kell a gázművektől a gázóra visszakötését (wtff??? Mert odáig azt hitték, hobbiból fizetek, kötök szolgáltatói szerződést, satöbbi?), de ő úgyis jár arra, hoz nekem papírt, vissza is viszi, utána bármelyik pillanatban hozhatják a gázórámat. Pénz idáig nem cserélt gazdát.

Novemberben vettem egy fejszét.

December elején Tarhonyakártevővel megbeszéltük a gangon (a város legnyomasztóbb gangján), hogy nem megy nekem annyira ez a favágás, a tőke a lényeg, mondta ő, én álmodozva megjegyeztem, hogy erről Marx is írt valamit, majd arra jutottunk, hogy a Grafit igazán megrajzolhatná nekem, ahogy Ryan Gosling Marx Tőkéjén vágja a fámat, de ettől nem lett melegebb (legfeljebb a szívem mélyén).

Decemberben kijött a gázművek embere, és a görög drámák váratlan, tragikus fordulataira emlékeztető módon elvitte a gázórámat. Ekkorra már kitapasztaltam, hogy fent két villanyos eszközzel 22°C fokot tudok csinálni mínuszban is, meg amúgy is bírjuk a hideget, nem érdekel, ne is kössék be, Kedves Gázművek, ez a vonat elment, ne hívj, majd én hívlak.

A gázszerelő (Csaba) végül január közepe felé nem bírta nézni a bánatos pofámat (mert azért ugye hiába tűntem a gázművek számára kívülről keménynek és megközelíthetetlennek, igazából picit megsajdult a szívem mélyén valami, ha rágondoltam), és közölte velem, hogy ő nem is tudja, hogy mondja ezt el nekem, és üljek le, ne boruljak ki, tudja, hogy én nem ilyen körökben forgok, de van egy ilyen dolog, hogy ha adok a gázművek emberének egy ötöst jattba, akkor kábé másnap kijön. Én felderülő arccal közöltem vele, hogy igazán szólhatott volna előbb is, sőt, ezt valahogy fel kéne csempészni a megfelelő gázművek weboldalára, nem igaz, hogy legalább a leveleik végén nem szerepel disclaimerként, mint közérdekű infó.

Szóval a véletlenek különös egybeesése folytán a múlt héten már nagyon felpörögtek az események, kétszer is telefonáltak a gázművektől, hogy másnap jönnek, én meg fifikás módon nem vettem ki szabit, hanem adtam a gázszerelőnek (Csaba) kulcsot, és így történt, hogy a harmadik értesítés után tegnap végre fent volt a gázóra.

Ekkor kicsit ismét kétségbeestem, mert a gázkazán az istennek nem kapcsolt be (biztos a fluxuskondenzátor, gondoltam), de ha valakinek ezredszer törik össze a szívét, akkor kezdi egy kicsit egykedvűen felfogni, szóval úgy voltam vele, mint Anyegin Tatjánával, nem érdekel. Gondoltam, ma majd felhívom a gázszerelőt (Csaba), hogy mennyi egy fluxuskondenzátor, de tévedtem, aztán amikor este hét körül hazaértem, MELEG VOLT!!!

Mint kiderült, a gázszerelő (Csaba) belopakodott, amíg nem voltam itt, megcsinálta a kazánt, bekötötte és felszerelte a termosztát megfelelő felét a falra, a másik felét lerakta alá a lépcsőre, rajta egy cetlivel, amelyen egy nagy vörös nyíl mutatott az üres elemtartóra, én pedig elértettem a célzást, és befejeztem a műveletet. Majd felhívtam a Csabát, aki közölte velem, hogy nagyon várta már, mikor lepődöm meg, mert mivel én lány vagyok, nem volt benne biztos, hogy észreveszem, és nem tartozom semmivel, ez benne van az árban (fizettem összesen 71 ezret, amiből 35-ről hozott elismervényt a gázművektől, 5 volt a jatt az órásnak, és kb 10-ről hozott bolti számlát), örülünk.

Szóval a faablak-szigetelők, -thermoüvegezők és -felújítók mellett van egy gázosom is, akit nagyon szívesen ajánlok, viszont kezdek félni az Univerzumtól, mert ha ilyen ütemben teljesíti az újévi kívánságaimat, biztos, hogy egyszer kérni fog tőlem valamit. De nem érdekel, viszlát, kabátban pisilés, szia, kádban olvasás!

* Összefoglaló megnevezése mindannak, ami autóban, villamos hálózatban vagy gázkazánban elromolhat, és amire a megfelelő szakember megfelelően gyászos, egyben némiképp szemrehányó (hát hogy hagyhatta ilyen állapotban pont a fluxuskondenzátort???) arckifejezéssel hivatkozva rengeteg sok pénzt igényelhet.

** Ehelyütt jegyezném meg az internet dicséretéül, hogy amikor a Bricóba (nyugodjék békében) jártam, és mittomén, laminált padlót, csempét, csempevágót, fugát, körfűrészt, csiszolólapot, mindenféle egyéb szerszámokat és változatos méretű fadarabokat vettem random, akkor nagyjából a harmadik alkalom után már az összes osztály összes alkalmazottja megértően, egyben a hülyéknek kijáró tisztelettel bólogatott, hogy ezt is megnézte a youtube-on, ugye?

sárkányokról, a mr.a-ról és egyéb tűzgyújtó eszközökről

5 hozzászólás

A begyújtásos projekt sikeresnek mondható, végül a meow-féle kommentben megalapozott stratégia bizonyult tutinak a jóslatával együtt, mert mr.a átjött és csinálta a dolgot, mint egy programozónak álcázott prométeusz (majd inkább behozott egy polcot a garázsból, mint hogy egyen a főztömből, további vendégeket is szívesen fogadok). Mindenesetre átélhettem az ősember elégedett diadalát, amikor először eleven tüzet készített (gyufafejű gyújtóssal). Átélhettem továbbá az ősember döbbenetét is, amikor kiderült számára, hogy a tűzrakó egység tetején lévő kihúzható kis izé az egy olajszintmérő, ami az állapotából kiindulva létező olaj szintjét méri, de hát nem érhetünk fel mindent ésszel (ötletek?).

Papírom a begyújtáshoz onnan van, hogy a cégnél elmentették nekem a kalligráfiatanfolyam elhasznált gyakorlólapjait (az indexet nem lehet elégetni). Ugye a kalligráfiáknak van az a sajátságos szokásuk, hogy ha elégetik őket, akkor valóra válnak, úgyhogy a biztonság kedvéért megkérdeztem, milyen kandzsikat fognak ebben a félévben gyakorolni. Mint kiderült, olyanokat, hogy nappal virág, éjszaka eső, meg hogy az őszi harmat olyan, akár a gyöngyszem, ami teljesen rendben is van, viszont attól tartok, hogy a sárkány kilenc napig iszik a hegyen időszakában egy egész seregnyi sárkánynak fog kritikusan felborulni a só-víz háztartása. Olyan kandzsit sajnos nem ismer, hogy a gázművek képviselőjének látogatása gyorsabban bekövetkezik, mintsem tincseink őszbe csavarodnának.

Sebaj, mire a gázos megérkezik, már baltám is lesz a nyomaték (és a gyújtós) kedvéért.

a színes diszperzit világáról

12 hozzászólás

2012.08.08.

Kedves Naplóm,

ma kifestettem az előszobafalat.

 

2012.08.09.

Kedves Naplóm,

ma átfestettem az előszobafalat.

 

Az úgy volt, hogy rengeteg fehér fal után arra gondoltam, most már nyithatnék egy kicsit a színek világa felé, mondjuk olyan óvatos lépésekkel, hogy csak majdnem legyen fehér a többi. Azzal kezdődött, hogy Hérára azt írták, hogy tojáshéjszínű, és én inkább a betűknek hittem, mint a szememnek, sőt, egészen reggelig reménykedtem, hogy a naposcsibesárgát a falfestéktündér reggelre tényleg tojáshéjra változtatja, aztán inkább vettem új festéket (mondjuk nehezen tudtam választani a bengáli ösvény és a mézes halva között, de végül gyapjúszőttes lett, mert biztonsági játékos vagyok).

A Gyapjúszőttes tegnap még inkább a nyers betonra hajazott, de mára már inkább olyan, mint a vödörben (balra az ismeretlenfajta tojás héjának színe):

Most viszont vérszemet kaptam, és az eddig eperhab színű vécéfalat nem egyforma szélességű csíkok fogják díszíteni gyapjúszőttes és az általam csak depressziós ciklámenként emlegetett színekben.

a konyháról, első felvonás

10 hozzászólás

Akkor egy kis félidős előtte-utána a konyháról, ami így nézett ki eredetileg:

Ebben a konyhában dohányoztak és volt pár penészfolt is, úgyhogy miután mindent kidobáltam konténerbe (a csap egy ideje nem működött, így azok beszáradt edények a környékén, egyébként kiszállással együtt 5000 forint volt a csapjavítás magában. Voltak különben még ilyen érdekes dolgok, pl. a fürdőszobai csapot azért nem használták, mert arra kötötték a mosógépet), felhasogatták és elvitték a konyhabútort, leszedtem a gőztisztítóval a penészt (a gőztisztító volt amúgy a felújítás egyik legjobb befektetése), és felhasogattam az ereimet a leragasztott, megerősített linóleumot, végleg kétségbeestem nekiveselkedtem a festésnek, hogy utána lehessen csempézni (és még szerencsém is volt az egésszel, hogy a konyhabútort nem nekem kell felaprítani, a hűtőt meg elvitték a lomisok).

A konyha félidőben így nézett ki, én is kábé (pedig vettem festősruhát, orvosi gumikesztyűt, mindent). Ezen a ponton (tegnap) már nem volt más lehetőségem, mint hogy reggelre végezzek, mert jönnek a burkolók (itt laknak az utcában, és húszezer forintért felrakják a padlólapot a konyhában), úgyhogy olyan hét óra megszakítás nélküli munkával végeztem is mennyezetestül. Nem azt mondom, hogy egy Michelangelo-kaliberű alkotás lett a végső mű (a fehér korszakából), még csak azt sem, hogy egy hivatásos ne húzná a száját, de darabra le van festve. A következő projekt a csövek festése (arra állítólag van valami célszerszám is), meg az ablakcsere.

A festés egyik legnagyobb tanulsága, hogy plafonfestés közben az ember (a) védőszemüveg nélkül soha ne nézzen felfelé, (b) soha, semmilyen körülmények között ne nyissa ki a száját, még ha ez jó ötletnek tűnik is.

Update: azóta lett padló meg konyhabútor, de ez egy másik történet, amit valamikor máskor mesélek el (viszont még este is felröhögtem azon a képen, hogy ott vagyunk a 100 nm-es házban, rajtam kívül még ketten, az egyik (Muci) az egyik 120×60-as konyhaszekrényben kuporog és berreg, illetve dudál, a másik (Tarhonyakártevő) a másik 120×60-as konyhaszekrényben kuporog, és berreg (fúr).

házhelyzet

12 hozzászólás

Öt jele annak, ha az ember túl sokat foglalkozik felújítással és jár emiatt ugyanabba* a barkácsáruházba:

  • Három különböző osztály vezetője régi ismerősként üdvözöl;
  • Az egyik a farzsebében tartja a nevemet, telefonszámomat és a címemet (legalábbis onnan húzta elő, amikor most mondtam, hogy megint házhozszállítás lesz);
  • Ha összesen annyit mondok, és tényleg csak annyit, hogy a gyerekszobába meg a hálószobába kellene szegélyléc a laminált padlóhoz, akkor pontosan tudják, milyen színt és milyen árkategóriát hozzanak;
  • A szaniterosztály vezetője magánéleti tanácsokat ad (esküszöm, nem beszéltem meg vele a magánéletemet, csak kérdezte, miért magam csinálom a felújítást, miért nem segít az aranyos kisfiú apja, én mondtam, hogy már nem vagyunk együtt, erre legközelebb azt mondta, hogy gondolkozott, és szerinte azért nem vagyunk együtt, mert túl sokat dolgozom, majd figyeljek erre oda);
  • Amikor kérdezem a konyhást, hogy vágnak-e lyukat a mosogatómnak a pultomba, akkor azt válaszolja, hogy ja, majd átugrik és vág nekem szeretetből.

Na, és kellemes meglepetések is voltak az egész költözési-felújítási hercehurcával kapcsolatban (a kellemetlenekről most nem akarok, pedig csak a laminált padlóról képes lennék tragikus eposzt írni több felvonásban).

Az átmeneti albérletemnél pl nem csak a kauciót adták vissza másfél hónap után (ez a mai világban meglepő), hanem pluszpénzt is kaptam, amiért helyrehoztam a kád lefolyóját, illetve amiért kitakarítottam. Úgy értem, az ember azt hinné, hogy ez alap, erre kaptam érte egy komolyabb összeget. És még örültek is.

Az udvarban volt elszórva pár több tonnás (oké, huszonöt kilónál nehezebb) rozsdásodó és nem működő izé, és bár nemsokára lomtalanítás lesz, kicsit kétségbe voltam esve azon, hogy én ezeket az utcáig sem bírom kivinni. Erre bekopogtak, hogy elvihetik-e tőlem azokat (tudom, hogy el lehet adni fémet, de én elszállítani is képtelen lettem volna, de már hozzányúlni sem szívesen), és hálából még a kiselejtezett izék egy részét (mint például az előző vécé) is eltüntették.

Vaterán ajánlottak egy használt mosógépekkel foglalkozó mosógépészt, megnéztem, 550+ adásvételből volt egy darab negatív visszajelzés, az is vitatható, úgyhogy lecsaptam nála 35-ért egy gépet, ami tud rövidített mosást, késleltetett mosást, centrifuga külön állítható, stb-stb, kevesebbet fogyaszt vízből és áramból is, mint az előző, az eladó kiszállította és üzembe helyezte, és gyönyörűre mos.

A fürdőszobám méretét eddig csak csempézési szempontból saccolgattam (oh no oh no we’re all going to die), most viszont kifejezetten örömet okozott, hogy akár három ruhaszárítót is fel tudok benne állítani úgy, hogy elférjek (vagy egyszerre száríthatok és vasalhatok benne, nem kell cipekedni egyik miatt sem).

Ja, és mindenki azt mondja, hogy fogjam fel úgy ezt a helyzetet, hogy mindennek külön örülhetek, és valóban, örültem a villanynak, örültem a hűtőnek így másfél hónap után (nem volt kedvem a harmadikra lift nélkül felcipelni), örültem a mosógépnek, örültem a lámpáknak, a porszívózásnak, most annak, hogy kész a laminált, de azért szívesen örülnék már egy kicsit annak, hogy nincs több dolgom (persze a rendes munkahelyemet, az otthoni munkát, a gyereket és a házimunkát leszámítva).

* Nekem a Brico jött be, bár az összes útbaesik valamerre menet, de a Praktiker tíz-húsz százalékkal drágább, az Obi nem (sokkal) drágább (és pár dologban nagyobb a választék), viszont nem adnak levásárolható pontokat és a számlához kártyát, hogy ne kelljen mindig végigmondani, a Baumax egy picit drágább, de legalább nyitva van hajnali hétkor is, ha nagyon-nagyon sürgős lenne (a Brico viszont este tízig, csak pár órával kell számolnia a függőségemnek).

a little rorschah and prozac and everything is groovy

10 hozzászólás

Én azt hittem, hogy a költözés/felújítás legnehezebb része a konkrét költözés lesz meg a parketta/miegyéb felcipelése az emeletre, meg a lelki izéim. Hát nem. A költöztetést lerendezte három szimpatikus fiatalember három tízezezer forintért (igen, lecipelték a mindent a három magas belmagasságú emelet nincs liftből), a parketta meg nehéz, de nem kiborító. Ellentétben azzal, hogy

(a) a villanyszerelők nem dobtak le egy nejlont fúrás előtt (vagy nem kértek meg engem, hogy dobjak le), így eldugult a kád lefolyója (megoldottam ún. pumpa célszerszámmal) és mindent egyenletesen fél centi finom por borított tegnap reggel, helyenként kisebb törmelékkupacokkal. Pár helyiséget már sikerült ebből az állapotból egyszerűen csak mocskossá előléptetnem.

(b) a költöztetők két nappal költöztetés előtt lemondják az időpontot (szerencse, hogy találtam jobbat és olcsóbbat és nem lemondósat, de ezt abban a pillanatban nem sejthettem előre).

(c) mivel egy item hiányzott a raktárról a rendelésemből, a Brico felhívott, hogy inkább egy hét múlva szállítanak (a hiányzó item e pillanatban nem sürgős, a többi viszont a parketta és a padlószőnyeg, amelyekre ezt a hetet szántam). Szerencsére a faáru osztály hívott, akivel összespanoltam (én úgy éreztem, hogy az idegeire mentem az ezer kérdésemmel, amelyek után elküldtem, hogy egy kicsit gondolkozhassak, majd újra felkutattam, de ő állítása szerint jól szórakozott), és amikor tájékoztattam, hogy sírni fogok, akkor azt felelte, hogy megpróbálja elintézni a két részletben szállítást. És elintézte.

(d) amikor a vécécsésze a csere tervezett napján nem folyik le (azt is eldugították), mondjuk én attól tartottam, hogy a gépi csőgörényezés sok tízezer lesz, ehelyett csak egy volt. És kiderült, hogy maga a csésze volt eldugulva, tehát a csere megoldotta volna a dolgot, de most már mindegy.

(e) azt mondtam már, hogy mindent fél centis por borít? A seprés egy részét csak felkavarja, a sarkokban beszorul a csövek mögé, a felmosástól sáros lesz, és úgyis ismét rámegy a szomszédos poros helyiségből.

(f) amikor a villanyszerelők tájékoztatnak, hogy a laminált padlólaphoz vennem kell lamináltpadlólap-vágót, mert azzal nem lesz recés, mint a fűrésszel, és a Bricóban éppen kifogyott. (Szerencsére a Baumaxban volt, és szerencsére a Baumax reggel hétkor nyit, mert nyolcra ki kellett érnem).

(g) amikor a laminált padlólap, amit állítólag a hülye is le tud rakni, szél ellen, bal kézzel, hátrafelé, nekem egyszerűen nem pattan össze. Szerencsére utána kiderült, hogy csak azért nem, mert hittem annak, aki azt mondta, hogy kis ragasztót is nyomjak rá, illetve nem tudtam, hogy a széleken ki kell ékelni a falhoz. És az is kiderült szerencsére, hogy az első méternyit nem én fogom csinálni (múlt időben fogom, tehát nem én fogtam).

(h) a fél centis port említettem már?

(i) amikor hajnali négykor, amikor pisilni indulok, félkómásan farzsebre vágom a telefonomat (minek? minek?), ami utána a fajanszba pottyan, mire egy szempillantás alatt teljesen felébredek, szétkapom, szárítgatom, majd nem merek elaludni, mert hatkor ugye kelnem kell, ha hétre a Baumaxban akarok lenni, és a telefon kihúzott elemmel nem ébreszt.

Egyébként nagyon úgy tűnik, hogy két hét alatt sikerült beköltözhetőre csinálni (villannyal, vízvezetékkel, felső festéssel, hangszigeteléssel), úgyhogy minden jó, ha a vége jó, csak az a maradék por ne lenne.

a jómunkásemberekről

34 hozzászólás

Mostanában azért felmerült bennem, hogy a magánéletemet nem teljesen praktikusan alakítottam, például soha nem jöttem össze villanyszerelőkkel, festőkkel és mázolókkal, nem beszélve a vízvezeték-szerelőkről, pedig a legújabb események tükrében őszintén és szenvedélyesen tudnék szeretni bárkit, aki például elektromos vezetékeket cserél nálam. Esetleg burkol. Különösen, ha mindeközben hosszú beszélgetéseket folytat velem intellektuális témákról, és egyben Ryan Gosling. De ha már így sikerült, úgy gondoltam, hogy önálló, felnőtt nő vagyok, aki nem ijed meg mondjuk egy kis festés-mázolástól, padlólaplerakástól, akár még kisebb asztalosmunkákra is képes a szeszélyből vásárolt eszközeivel (amikor szomorú vagyok, akkor néha veszek egy körfűrészt vagy ütvefúrót).

Amikor alaposabban megnéztem az emeletet a kézi csiszológépemmel a kezemben, akkor viszont arra jutottam, hogy vannak dolgok, amelyektől csak az nem ijed meg, akinek a lelkében teljesen elhalt már minden, ami emberi. A barátaim, üzletfeleim és ismerőseim, akik tudják, hogy kritikára érzékeny vagyok, amikor meglátják ezeket a falakat, általában automatikusan azt mondják, hogy a lépcső nagyon szép, amire vissza szoktam kérdezni, hogy ugye, majd pár másodpercig szomorúan és letaglózva nézünk magunk elé. Amikor óvatosan utánaérdeklődtem, kiderült, hogy a festést szándékosan csinálták ilyenre, úgy értem, direkt. Ezt választották. Igen, az óezüst színű, textúrájában meggyalázott falat is, amelyet arany háromszögek díszítenek (bordó sötétítőfüggönnyel, vannak dolgok, amire egyszerűen nincsen magyarázat). Ezen a ponton módosítottam az énképemet arra, hogy önálló, felnőtt nő vagyok, aki hajlandó a szellemi és fizikai épségére anyagiakban áldozni, továbbá internete is van, úgyhogy elkezdtem hívogatni a festőket a ház környékén. A festők közölték velem, hogy muhaha, majd úgy két-három hónap múlvára kaphatok időpontot, sok a munka, majd az egyik megszánt, és megadta a Pisti telefonszámát, akit én csak Istvánnak szólítok, mert nem vagyunk olyan viszonyban.

Istvánnal ma délre beszéltünk meg találkozót, de mivel sok csúnya történetet hallottam már, nem beszélve a saját tapasztalataimról, nem igazán bízom a férfiakban, úgyhogy előtte azért elmentem arcmaszkot és szemüveget venni a csiszoláshoz, hogy ha már úgysem jön ki az a megbízhatatlan falimunkaszédelgő, legalább ne menjek hiába. Közben az is eszembe jutott, hogy kéne pár tégla az ideiglenes hátsó lépcsőhöz (a kamra ajtaja egy negyven centis szakadékra nyílik az udvarban), és szomorúan állapítottam meg a harmadik boltban, hogy téglát ott is csak köbméterre adnak, ráadásul az István sem fog eljönni, soha nem jutok így semeddig, pörgettem fel magam. Amikor a Praktikerben mondta az egyenruhás srác, hogy pont most félárazta le a pont olyan gőztisztító utolsó darabját, amilyet keresek, fussak ki a sátorhoz, akkor jutottam el odáig a magamat felpörgetésben, hogy oké, csináljon az István valami bizarrul obszcén dolgot a fűnyírójával (és jaj, fűnyírót is kell vennem, úristen), de sajnos pont ebben a lélektani pillanatban felhívott, hogy ő ott van a háznál, én hol vagyok (kicsit elnéztem az időt sajnos).

Szerencsére megvárt, és valószínűleg látta, hogy sebezhető vagyok a késésem okozta lelkifurdalásom miatt, mert szép óvatosan vezette fel az anyagiakat, miután ő is kellőképpen elszörnyedt az emeleti állapotokon (a lépcső szép, mondta), és lépésről-lépésre elmagyarázta, hogy ezt ugye le kell csiszolni, majd az egész falat át kell vakolni, mert egyenetlen lesz, utána lehet festeni, és ez nem olcsó. Majd amikor megállapodtunk, hogy készen állok számokat is hallani, a szemembe nézett, és mondott egy feleakkora összeget, mint amire a nehézségek realizálása előtt számítottam. Ez volt az első olyan pillanat, amikor melegség kezdte bizsergetni a szívemet. A második az volt, amikor az ablakkeret lecsiszolására-átfestésére mondott számot, a harmadik, amikor mondta, hogy hoz egy villanyszerelőt is, hogy festés előtt nézze meg a vezetékeket és a konnektorokat, az erkélykorláttal kapcsolatban viszont cliffhangerben hagyott. Bár mondjuk már akkor tudhattam volna, hogy együtt rezgünk, amikor olyan tekintettel kezdte méregetni a plafonon lévő stukkókat, amilyet mások a nagyobb pókszázlábúaknak tartanak fent, és óvatosan megkérdezte, mennyire ragaszkodom hozzájuk (amire rögtön kibukott belőlem egy szerinted?, olyan “hülye vagy?” hangsúllyal, pedig amúgy magázódunk).

Később kijött Tarhonyakértevő is, és mivel időközben találtam a kertben fél köbméter téglát (a garázsban meg fűnyírót egyébként), nekiálltunk lépcsőt készíteni, amelynek a feléig jutottunk, mielőtt feladtuk (a fene gondolta, hogy egy tégla ilyen nehéz), és inkább felszaggattuk az emeleten a küszöböket, hogy tudjak majd hajópadlózni (a kőművességet kihúztam a megtanulandó szakmák közül).

Szóval az Istvánnal abban állapodtunk meg, hogy hétfőn mi ketten (meg a többiek) ugyanott, de estére kiderült, hogy ő még annál is tökéletesebb, amilyennek gondoltam, mert felhívott, hogy az erkélykorlát felől is megnyugtasson egy vártnál felével kisebb összeggel (hat méter, vas, kültéri fa, munka), amire majdnem közöltem vele, hogy most legszívesebben megcsókolnám, de egy nő ne adja ki magát ilyen könnyen (úgyhogy reméljük erősen mindannyian, hogy nem olvassa a blogomat), szóval csak annyit mondtam neki, hogy most szerzett nekem egy jó estét, ami, belegondolva, némileg félreérthetőbb, de már mindegy.

a házról

10 hozzászólás

Először is bocs mindenkitől, akinek mostanában nem válaszoltam, de dolgoznom kellett, mint az őrült, hogy a határidőket tudjam tartani, meg házat venni, ilyenek. Ma meg holnap végigszaladok a leveleken és megírom őket.

Mivel most már lebonyolítottuk az adásvételt és a kezemben vannak a kulcsok, ezért már meg merem írni, hogy hogy volt, viszont pillanatnyilag annyira nem a hogyvolt izgat már, mint a rettentő színű és textúrájú festés az emeleten, ezért csak nagyon gyorsan: feltettem a saját lakást az ingatlan.com-ra, aggódtam, hogy nem sikerül eladni, de eladtam, utána költöztem egyet, utána aggódtam, hogy semmit nem fog sikerülni venni a lakás árából, a hitel meg nekem bonyolult, ráadásul elmentem nézni lakásokat meg házakat, és tudom, hogy elkényeztetett budai úrilány vagyok, de basszus, néhánytól sikítva menekültem (a sorházról nekem nem az jut eszembe, hogy úgy sor, hogy csak az első lakás utcafronti, a “némi felújításra szorul”-ról pedig nem az, hogy szivacsosra vannak salétromosodva a falak).

Szóval valamikor egy töki és egy sóskúti ház között megláttam egyet egy sokkal közelebbi településen, gyanúsan olcsón, de éppen útbaesett, úgyhogy megnéztem, és akkor kiderült, hogy a benne lakó kétfős család egy hetet kapott a banktól, mielőtt az hitelfizetés elmaradása miatt elárverezi, és abból az egy hétből aznaptól számolva maradt három nap, úgyhogy gyorsan mondanom kellett egy készpénzes árat, amire rávágtam egy az ingatlan reális árának fele és harmada közötti összeget, amivel megnyertem a licitet. És oké, kell egy csomót felújítani benne, de alapvetően élhető, és sokkal rosszabbakat láttam jóval többért, úgyhogy két pánikroham között azért örülök.

A házról röviden annyit, hogy egy ikerház egyik ikre, 100 nm összesen, kétszer 50, mert két szintes, alul előtér, kamra, fürdő, vécé, konyha és egy szoba, felül meg két szoba (egy erkély), a lépcső szép. Tartozik hozzá egy hatalmas garázs, szerelőaknával, amelyről később bőven, mert egy egész estés horrorfilm leforgatható lenne benne folytatásokkal. A kert összesen 400 nm, most nyílt el benne az ibolya, jön a gyöngyvirág és a bazsarózsa.

Ja, és az iker másik felében a magyar Bruce Willis lakik (a tök helyes feleségével és a két kislányukkal ugyan, de nem lehet minden tökéletes).