Időközben felmerült egy olyan kérdés az ismeretségi körben, hogy ez a jelenlegi helyzet (COVID-19, kijárási korlátozás) vajon az emberek mekkora arányára van jó és rossz hatással, ezért csinálnék egy szavazást róla (bár sajnos nem lesz repezentatív, de valamilyen képet csak ad), aki akar, nyomjon, nem kell túlgondolni. Ha valaki ki akarja egészíteni (vagy csak ventilálni), kommentben nyugodtan.

Szóval, Gottman bevezette az apokalipszis négy lovasának a fogalmát is, azokét a dolgokét, amik szerinte hosszabb távon tönkretesznek egy házasságot. Ezek a kritika, a megvetés, a defenzivitás és a másik kizárása (az ötödik lovast, a káoszt, aki kiszállt, még mielőtt híresek lettek volna, kihagyta, de szerintem az sem segít*), és az bennük a közös, hogy mindegyiket ki lehet iktatni egy kis odafigyeléssel (ami nem garantálja az örök párkapcsolatot, viszont bármilyen emberi kapcsolatot sokkal kellemesebbé tesz).

Kritikának azt nevezi, amikor a másik személyét vagy jellemét kritizálja az ember ahelyett, hogy az adott problémáról beszélne (pl. “mindig széthagyod mindenedet, te alkalmatlan vagy az együttélésre” ahelyett, hogy “nagyon zavar, hogy ott hever a zoknid a padlón”). Ezt úgy lehet a legegyszerűbben elkerülni, ha nem csinálja az ember (és nem, semmi nem lesz jobb attól, ha csinálja, csak még rosszabb). Érdemes továbbá pozitív vágyakat megfogalmazni negatívumok helyett (“Azt szeretném, ha rendet tartanánk a szobában”).

A megvetés olyasmi, amiből nagyon nehéz visszajönni (Gottman szerint ha egyszer megjelenik egy párkapcsolatban, akkor ott komoly tudatos erőfeszítésekre van szükség, különben mindenképpen tönkremegy, vagy legalábbis sérül valaki). A megvetés az, amikor az ember lenézi és bántani akarja a partnerét. A kísérleti brigád olyan megnyilvánulásokban mérte a megvetést, mint a sértegetések (gyáva, tehetetlen, királylány, akármi), az ellenséges humor (amikor a másikon ironizál az ember — minősített esete, ha utána még azt is a szemére hányja, hogy nincs humorérzéke), a gúnyolódás (amikor a másik érzelmeit vagy jellemét próbálja valaki nevetségessé tenni) és a testbeszéd (fintorgás, biggyesztés, gúnyos nézés, ilyenek). Érdekes tény, hogy míg a férfiakat már a szimpla kiritika is képes túlterhelni, a nők csak a megvetésből kerülnek ilyen állapotba (valószínűleg azért, mert őket sokkal több rejtett és nyílt kritika éri a mindennapok során, ezért gyakorlottabban kezelik az ilyesmit). A megvető megnyilvánulásokat mindenképpen el kell kerülni (bár a gondolatait nem tudja befolyásolni az ember, a szavait és a tetteit igen), illetve érdemes odafigyelni arra, hogy ezen a téren is megmaradjon a pozitív és negatív megnyilvánulások 5/1 aránya. Haladó gyakorlatként azt is meg lehet csinálni, hogy amikor az embernek megvető gondolatai vannak a másikkal kapcsolatban, akkor mindig szándékosan emlékezteti magát, hogy mi az, amit tisztel és becsül a másikban.

Defenzivitás — ez az, amikor az ember védekezésből visszatámad vélt vagy valós kritika hallatán (kb.: “Te mindig széthagyod a zoknidat” –> “Pont te beszélsz, aki soha vagy nem képes rendesen kitakarítani”). Ehelyett inkább az a konstruktív megoldás, ha vállaljuk a felelősséget, és teszünk valami megoldási javaslatot (kivéve teljesen indokolatlan kritika esetén, de arra sem érdemes visszatámadni, mert az nem vezet sehova, és senki nem fogja hosszú távon jobban érezni magát tőle, bármennyire is úgy tűnik). Érdemes továbbá odafigyelni arra, amit a másik ténylegesen mond, és kerülni a “negatív gondolatolvasást” (pl. “azt mondja, hogy zavarja a zoknim, és ez azt jelenti, hogy nem tisztel eléggé”). Senki nem gondolatolvasó, és komoly konfliktusokat okozhat, ha az ember arra válaszol, amit szerinte a másik gondol, ahelyett, amit mond. Ha gyanítjuk, hogy a másik mást gondol, amit mond, azonnali reakció helyett jobb inkább rákérdezni.

Bezárkózás — ez az, amikor az ember elzárkózik a kommunikáció és a megoldás elől, és kizárja a másikat (csak távolságtartóan hajlandó kezelni, nem lehet rávenni, hogy beszéljen a konfliktusról, viszont szavak nélkül is érezteti a haragját). Gottman és csapata úgy figyelte meg, hogy ez egy fiziológiai reakció (drótokat kötöztek a párokra, és veszekedést provokáltak közöttük), és kábé akkor következik be, amikor a pulzus 20%-kal megemelkedik a nyugalmihoz képest (amikor 10%-kal megemelkedik, akkor az ember sokkal hajlamosabbá válik átvenni a párja hangulatát, 20%-nál túlterhelődik, és kizárja a másikat). A férfiaknál ez sokkal hamarabb bekövetkezik, mint a nőknél (valószínűleg inkább kulturális, mint biológiai különbségek miatt), és ha egyszer bekövetkezett, akkor ki kell várni, amíg lejjebb megy a pulzus (a könyvben szerepelt konkrétan egy olyan tanács, hogy “a párunkkal folytatott nehezebb beszélgetések során öt percenként mérjük meg a pulzusunkat, hogy nyomon tudjuk követni a stressz-szintünket”, amit én elég bizarr, ugyanakkor furcsán vonzó lehetőségnek találok, konkrétan felmerült már bennem, hogy adott helyzetben megkérdezzem valakitől, hogy mennyi éppen a pulzusa, csak a miheztartás végett). Az önmegnyugtatás egyértelműen tanulható dolog (tehát semmire nem érv sem az, hogy “tudod, hogy én ilyen lobbanékony vagyok”, sem az, hogy “már megint felidegesítettél, ezért megérdemled”). A leggyorsabb önmegnyugtató módszer az, ha az ember időt kér, és vesz néhány nagy levegőt, miközben tudatosan elernyeszti az izmait, de hosszú távon többet segítenek a kognitív módszerek (tudatos önmegnyugtató gondolatok, stb.). Amennyiben a megnuygvás lehetetlennek tűnik, mindenképpen ki kell tűzni gyorsan egy olyan jövőbeli időpontot, amikor a megbeszélés (vita) folytatódhat (addig meg szabad foglalkozás).

(Továbbra is folyt. köv., de közben jelezném, hogy ez csak egy nagyon vázlatos összefoglaló, a könyv azért sokkal bővebben tárgyalja az egészet, ha valakit érdekel a téma.)

* Jut eszembe, a Good Omensből (Elveszett próféciák) készült minisorozat is nagyon jó lett, pedig ennek kevés esélyt adtam, de elkapták a szereplőket és a hangulatot is.

(Mielőtt bármi másba belefognék, kötelességemnek érzem, hogy beszámoljak arról, hogy ismét megpróbálkoztam a vajas jellegű tésztával (chocolate chip cookie*), mert a felét múltkor lefagyasztottam. Valószínűleg ott romlott el a dolog, hogy a recept biztosított afelől, hogy összegyúrás után nem kell visszahűteni a cuccot, illetve nyíltan biztatott arra, hogy olvasszam meg egy kicsit a vajat, ami az utóbbi napok konzultációi után egyértelmű félrevezetésnek tűnik. Az viszont jó ötletnek bizonyult, hogy rakjak egy fél kiskanál nagyszemű tengeri sót is bele, ad neki egy csavart. Most, így másodszorra bekeményítettem a sütikkel szemben, és konkrétan golyó formában pakoltam le őket a sütőpapírra, hátha nem lappadnak le (de természetesen lelappadtak, mert korábban megrontottam a vajat azzal, hogy hagytam sütőn kívül felmelegedni). Ugyanakkor már a fotózáshoz is gyakorlatilag Bumbi szájából kellett kirángatnom a sütit, és egy órával az elkészülés után nyoma sem maradt annak, hogy bármit készítettem volna, úgyhogy a kudarcomat végül is sikerként könyveltem el.)

Viszont, amiről meg mindenképpen írni akartam előbb-utóbb (mert páran kérték, hogy foglaljam össze, és így könnyebb), az John Gottman könyve, a Min múlik egy házasság. Ezt még régebben fordítottam, és bár a szerző a harmadik mondat után ellenszenves volt, de maga a könyv meglepően jó. Gottman a párkapcsolatok terén folytatott longitudinális kutatásokat (konkrétan házasokon, de az eredményei szerintem a sima párkapcsolatokra, de még a baráti vagy egyéb emberi kapcsolatokra nézve is alkalmazhatóak), vagyis párokat vizsgált meg és kérdezett ki (továbbá kísérletezett is rajtuk) 30-40 éven keresztül, majd összefoglalta, hogy mi a közös a sikeres (fennmaradó és boldognak mondott) házasságokban, és miben különböznek ezek a sikertelenektől.

Az egyik érdekes eredménye az volt, hogy a sikeres kapcsolatokon belül nagyjából pontosan 5/1 a pozitív és negatív interakciók aránya, vagyis egyrészt egy konfliktusra kb. öt kellemes élmény jut, egy kritikára öt elismerő megnyilvánulás, de még konkrétan veszekedés közben is (etikailag talán némileg kifogásolható módon veszekedéseket provokáltak a házastársak között, és levideózták őket, majd minden szempontból kielemezték a felvételeket), szóval veszekedés közben is aránylag sok pozitív interakció (kedves, elismerő megjegyzés, simogatás, empatikus gesztus, összenevetés) van a “jó” párok között. Ugyanakkor az is fontosnak tűnt, hogy a másik oldalról is meglegyen a 5/1 arány, mert ahol nem jutott egy konfliktus négy kellemes élményre, ott is elváltak a párok (arra nézve nem sikerült egyértelmű következtetést levonni, hogy miért, de lehet, hogy azért, mert ezekben a kapcsolatokban elfojtották az ellentéteket, és azok így végül elmérgesedtek). Ráadásul ez későbbi eredmények alapján tanulhatónak tűnt, tehát javultak azok a kapcsolatok, ahol elkezdtek odafigyelni erre a párok.

(Amúgy én már a könyv olvasása előtt is mondtam azoknak az ismerőseimnek, akik nagyon könnyen árasztják a kritikát, hogy egy kritikára legalább egy elismerés jusson már (pláne, hogy ezek általában arra szoktak hivatkozni, hogy “én csak őszinte vagyok”, de hát akkor a jó dolgokban is merjenek már őszinték lenni, még ha az ijesztőbb is), mert különben nem értem, hogy miért töltik velem az idejüket, ha csak rossz dolgokat látnak bennem, de el kell ismernem, hogy a 5/1 arány azért sokkal jobbnak tűnik. Nem beszélve arról, milyen szép lenne a világ, ha mondjuk a közösségi médián vagy egyéb fórumon zajló nyilvános vitákban is mindenki nagyjából tartaná magát a 5/1-hez, de ez egyelőre elég utópisztikus vágyálomnak tűnik.)

Utána arra is jutott a kutatócsoport, hogy a tartós párkapcsolatokban nagyjából 1/1/1 három konkrét összetevő aránya. Az egyik az elkötelezettség (az a hit vagy elhatározás, hogy a felek együtt akarnak maradni, mert olyan embernek tartják a másikat, akit mindenképpen meg akarnak tartani az életükben, akár romantikus, akár másfajta okokból), a másik a romantikus szerelem (vonzódás, szenvedély, mély szeretet), a harmadik a közös érdeklődés (azonos érdeklődési körök, közös hobbik, egy hullámhossz, ugyanahhoz a szubkultúrához vagy egyházhoz való tartozás, ilyenek). Ahol a három közül hiányzott valamelyik, ott is működhetett a kapcsolat, ha a másik kettő nagyon erős volt (és a felek tolerálták a hiányt).

És szintén érdekes korrelációt mutatott a párkapcsolat tartósságával a múlt kreatív átírása is, tehát a kapcsolatnak az a története, ami a felek fejében élt. Mármint minden eseményt sok különböző módon le lehet írni, és a sikeres párok sokkal pozitívabban írtak le ugyanolyan körülményeket, mint a szétmenő párok. Ha például egyikük jóval rendetlenebb volt a házasság elején, mint a másik, a “rossz” házasok arról beszéltek, hogy már az elején tudhatták volna, hogy a másik megbízhatatlan és őrjítő, és mennyit szenvedtek miatta, míg a “jó” házasok nevetve meséltek arról, hogy a másik mennyire őrületbe kergette őket a szétszórtságával, de közben milyen cuki volt, és arról, hogy hogyan emelkedtek ezen idővel felül, és hogy oldották meg a konfliktust. Itt sem volt nyilvánvaló az ok-okozat, tehát az, hogy eleve reménytelen volt-e a pár, és jól látták, hogy a másik nem illik hozzájuk, ezért beszéltek így a kapcsolatukról, vagy az rontott a kapcsolatukon, hogy így beszéltek róla, viszont később, a párterápia során működött az a módszer, hogy a párokkal kreatívan “átíratták” a közös múltjukat (itt nem a tények megmásításáról volt szó, csak a kontextusba helyezésükről), tehát ez is tanulható.

(Folytatni fogom még legközelebb, csak amikor ma kimentünk a gyerekkel a Dunához, fél órán belül kaptam egy levelet a Netflixtől, hogy nehogy elfelejtsem tovább nézni a Suitsot, és most nem merek elmenni aludni anélkül, hogy teljesíteném ezt a kötelezettségemet, amiért szerintem nincs az az esküdtszék, amely elítélne.)

* Recept:

225 g vaj
430 g cukor (fele nád-, fele fehér)
400 g liszt (finom)
2 nagy tojás
1 teáskanál vanília
1/2 teáskanál nagyszemű tengeri só
1 teáskanál szóda (de ebben lehet, hogy hazudik a recept)
1/2 teáskanál sütőpor (ebben is lehet, hogy hazudik a recept)
Belevalók ízlés szerint (csokidarabkák, magvak, akármi)

Össze kell keverni az egészet anélkül, hogy a vaj túlságosan felmelegedne (Isolde szerint maradjon 15 °C fok alatt), utána visszahűteni (legalább fél óra hűtőben), majd előmelegített, 190-200 °C fokos sütőben 10-12 percig sütni (a közepe még tűnjön nyersnek, a pereme picit megbarnulhat). Nem kellett alákenni semmivel, sütőpapíron nem ragadt le. Ja, és ez a recept három nagy, lapos tepsire elég.

Szóval az van, hogy amikor éppen nem dolgozom (haha), nem a gyerek ugrál a fejemen, és nem magánéletet élek, akkor olvasok (valahogy visszaszoktam rá, de bármikor abba tudom hagyni, ha akarom, és az a heti egy-két könyv amúgy sem árthat meg, bár a mostani árakat tekintve nem tartom kizártnak, hogy előbb-utóbb kénytelen leszek bankokat rabolni a szenvedélyem finanszírozására).

A legnagyobb hatással mostanában az Everything is Illuminated volt, amit a címe miatt sokáig nem kezdtem el, mert azt hittem, valami modern izé (és, mint azt egy ismerősöm megjegyezte velem kapcsolatban, amikor látta, hogy nekem még billentyűzetes kindlém van, én ilyen hagyományőrző típus vagyok), szóval hogy egy olyan könyv, amelyikben kisbetűvel kezdik a mondatokat, és a főhős végtelen hosszan elemzi a borsszóró magányosságát.

De nem. A történet (nagyon) nagy vonalakban annyi, hogy a főhős, Alex egy ukrán srác, akinek a családja egy ukrajnai gyökereiket kereső nyugati zsidókra szakosodott utazási irodát működtet a maguk sajátos ukrán stílusában, amelynek a szolgáltatásait a fiatal amerikai író, Jonathan Saffran Foer is igénybe veszi. A könyv igazából három szálon fut, kvázi három cselekményből áll, az egyik egy egyoldalú levélregény Alextól az írónak. Alex nagyon büszke a választékos angoljára, és ezt az író egyébként csodálatosan elkapta, mert pontosan úgy ír, mint aki szótárból tanult meg angolul, ami lehetne akár idegesítő is, de én egyrészt roppantul jól szórakoztam rajta, másrészt meg gondolatban elkezdtem átvenni a stílusát (akcentussal együtt).

I had performed recklessly well in my second year of English at university. This was a majestic thing I did because my instructor was having shit between his brains.

A másik vonal magának az írónak a könyve a családja (fiktív) múltjáról, ez stílusában annyira belemegy a mágikus realizmusba, hogy Marquez zokogna tőle örömében (túlzás nélkül), emellett ugrál az időben, meg azt csinálja, amit én nagyon szeretek, hogy leír egy eseményt, és ötven oldallal később kiegészíti egy olyan részlettel, amitől teljesen más megvilágításba kerül az egész, én szerettem, na.

A harmadik vonulat Alex regénye arról, hogy hogyan találkozott az íróval, és mi történt, amíg az író Ukrajnában volt, ebben szerencsére már csak jelzésértékűen van a tört angolság, különben idegesítő lenne. És az egész sztori egyfajta posztszovjet szcénás vígjátékként indul, de közben egyre durvább lesz, be kell ismerjem, hogy az utolsó tíz oldalt az óvoda előtt állva olvastam el, amikor Muciért mentem, mert nem bírtam volna estig várni vele.

Van egyébként magyar kiadása is, Minden vilángolt címmel, én félek belenézni, mert ezt nagyon nehéz lehetett lefordítani (és egyébként is olvassatok mindent eredetiben, ugyanezen a címen műfordítást vállalunk), ettől függetlenül még lehet jó. Ja, és Peti* tájékoztatott arról, hogy filmet is csináltak belőle, az is nagyszerű lett, bár a mágikus-realista vonal teljesen kimaradt belőle, viszont a hangulatát nagyon elkapta, a Gogol Bordello zenéjével. Trailer:

A másik könyv, amit szerettem (oké, a szerettem egy kicsit erős szó arra, hogy a hideg rázott tőle, de nem bírtam letenni) a The Yiddish Policemen’s Union, amely egy képzelt alternatív jelenben játszódik Alaszka egyik csücskében, amelyet a Holokauszt után különítettek el a zsidók menedékhelyéül, de a könyv idején már erősen közeledik a pillanat, amikor Alaszka visszakapja ezt a területet. A sztori főhőse egy Meyer Landsman nevű nyomozó, aki természetesen egy olcsó szállóban lakik, természetesen hallgatag, folyamatosan iszik és alig alszik, és természetesen sötét emlékek rejlenek a múltjában, és ez a detektívnoár keveredik egy szürreális történelmi kontextussal, miközben hideg van és sötét. Időnként nagyon nyomasztó az egész, de folyamatosan jelen van benne egy olyan fanyar humor, amely nem éri el azt az ingerküszöböt, hogy elmosolyodjak (na jó, azt talán még igen), de vissza-visszatérően megcsiklandozza az agyamat teljesen váratlanul.

Isolde ajánlására emelett kiolvastam a French Children don’t Throw Foodot, ebben egy Párizsban élő amerikai anyuka csodálkozik rá arra, hogy a francia gyerekek nem olyan tenyérbemászóan elkényeztetett kis minizsarnokok, mint az amerikai gyerekek, utánajár, hogy miért, és nagyon szórakoztató stílusban írja le, amit megtudott. Kicsit megnyugodtam, hogy a nevelési elveim közelebb állnak a franciákéhoz, mint az amerikai anyukáéhoz, ugyanakkor persze a franciák termelték ki (a szerző által is idézett) Rousseau-t is, aki ugye öt gyermekét az árvaházra bízta (abból a megfontolásból, hogy nehogy rossz családba kerüljenek), majd írt egy könyvet a gyermeknevelésről (bár öt gyerek mellett erre valószínűleg nem lett volna ideje, mindenesetre én igyekszem semmiképpen sem örökbe adni a gyerekemet).

Közben láttam, hogy megjelent Rainbow Rowell egyik könyve magyarul is, sajnos pont a (szerintem) leggyengébbik, az Eleanor & Park, ennél az Attachments is sokkal jobb volt (IT-s srác eleinte biztonsági okokból, majd rákattanás folytán beleolvas két kolléganő levelezésébe, és az egyikbe írás után beleszeret, meg közben róla is kiderülnek dolgok), és a Fangirl is (anyjuk által elhagyott egypetéjű ikerlányok egyetemre mennek, az egyik folyamatosan bulizik, a másik depressziós, és az egyetlen öröme a fanfiction írása, ugyanakkor író szeretne lenni).

Volt még Edward Lucastól a The Snowden Operation, ami nagyon alaposan és jól felépítetten körüljárja, hogy mi lehetett az események hátterében, meg hogy alapvetően hogyan is működnek a dolgok a nemzetbiztonsági szervezeteknél, most meg éppen az An Astronaut’s Guide to Life on Earthöt olvasom Chris Hadfieldtől, ami kevésbé közhelyes, és sokkal szórakoztatóbb, mint gondoltam, illetve ezzel párhuzamosan a The Music of the Primesot, ami (nem túl meglepő módon) a prímszámokról szól, hátha sikerül megoldanom a matematika valamelyik eddig megfejtetlen problémáját mondjuk a Kossuth Tér és az Astoria között.

Jaj, az űrhajósból hadd idézzek egy kicsit a nemzetek barátságáról:

Memorably, one of NASA’s local drivers, Valodya, decided to initiate me into the semi-mystical process of selecting, cutting and preparing the meat for shashlik, which takes half a day, followed by just two days to recover. There was vodka to bless the meat, Moldovan cognac to toast the genealogy of the swine, Russian beer to sip while cutting cubes of semi-frozen pork, red wine to marinate the mixture and yourself, and, as the day went on, increasingly emotional speeches about the beauty of raw meat and the bond of kinship between men. Valodya and I chopped up 170 pounds of meat as well as whole bags of onions and tomatoes, then mixed in dusty pouches of herbs and spices as we drank every bottle of liquid in his home, all while watching grainy soccer on a 10-inch TV. By the end of the evening there were great teeming buckets of fermenting pork to be thrown on the oven the next day, we were closer than family (a good thing, as I left my coat, hat, camera and keys at Valodya’s place) and I took great pride in not throwing up in the van that came to take me home. Best of all, the time-honored recipe we so carefully followed remains a complete secret, as I can’t really remember exactly what we did.

* Nem járunk, vagy ilyesmi, bár az összeköltözés már szóbajött.

Imádtam ezt a könyvet, pedig teljesen véletlenül találtam csak, amikor teljesen véletlenül bementem a könyvesboltba, és a kocsiban ülő gyereket egy olyan helyre pozícionáltam, ahol nem tudja pajkosan lerángatni a legalsó könyveket a stócból, de beleolvasás után nem bírtam otthagyni.

A szerzője egyrészt történész, másrészt végigolvasta az időszak összes Nőklapjáját és egyéb vonatkozó forrásait, harmadrészt interjúkat készített a szereplőkkel, és a könyvben egyrészt a cikkekből és az interjúkból szerepelnek részletek, másrészt ezeket már-már parodisztikusan száraz, tárgyilagos stílusban megmagyarázza, olyan mondatokkal például, hogy a BKV női sofőrjei abban látták az általuk elkövetett hibák legfőbb okát, hogy nők.

Egyébként amellett, hogy nagyon olvasmányos, kisebb adagokban is teljesen fogyasztható, mert korábbi esszék változatlan vagy feljavított változatából van tematikusan összerakva, ajánlom mindenkinek, aki szereti az ilyesmit.

Igazából azért nem nyitok külön könyvesblogot (egyelőre), mert ki kellene találni hozzá valami nevet, meg megszokni valami új dizájnt, öreg vagyok én már ehhez.

Viszont nemrég egyben, pár óra alatt sikerült kiolvasnom az egyik új könyvemet, a Borges és a matematikát Guillermo Martíneztől, aki arról írt, amit olvasott, én meg arról fogok, amit ő írt arról, amit olvasott, nagyon meta. Tök jó volt. Ha osztályoznék mondjuk tízes skálán, akkor egy kilencest biztos kapna (tízest csak olyanok, mint Salinger, Pratchett, maga Borges, satöbbi).

Egyrészt azért tetszett, mert megdöbbentően jó volt a fordítása (és a legádázabb ellenségeim sem foghatják rám, hogy gyakran mondanék ilyet*), gördülékenyre sikerült, és gyönyörűen megoldotta az olyan csapdákat is, mint például amikor Borges valamelyik művének eredeti félrefordítása bezavarhatott volna a szövegbe, a szójátékokat, stb. Kutasy Mercédesz volt az elkövető, felírtam a listámra.

Másrészt maga a szöveg is elég sodrós és érdekes, igazából egy előadásgyűjtemény, aminek csak az első fele szól Borges novelláiról. Borgest nagyon szeretem, argentín író-költő, leginkább novellákat és esszéket írt, amik nagyrészt matematikai tételekről, problémákról vagy felvetésekről szólnak, de ez nem feltűnő, mert mágikus-realista szépirodalomba vannak elrejtve, itt van például az egyik, ez rövid, hamar képet lehet belőle kapni. Arról is szó esik a könyvben, hogy B. mennyire természettudományosan állt az íráshoz, ami egyébként olvasva csak abból derül ki, hogy minden nagyon a helyén van, a krimikben az olvasó mindent tud, amit a nyomozó (nem a komornyik a gyilkos), a szereplők nincsenek túljellemezve, mégis megjelennek az ember előtt, van múltjuk, ilyesmi. Nincsenek felesleges sallangok, viszont nem száraz a történet.

Az a rész is nagyon tetszett, amikor Martínez megjegyzi, hogy a Halál és az iránytű-ben neki is feltűnt egy kisebb logikátlanság(nak is vélhető félmondat), és szerinte sem ott van a D pont, mint szerintem, tehát ő is lerajzolta a fejében. Sőt, ennek az előadásnak a végére odabiggyesztette még a (nem tekintélyelvű) vitáját az egyik hallgatóval, ami erről szólt, és persze lehet, hogy az ilyesmi csak nekem jön be, de nekem nagyon.

A könyv második felében jöttek az igazi meglepetések, mert ott az Egy túlságosan keskeny margó fejezetben a Nagy Fermat-sejtés c. könyvről volt szó, amit ugyanabban a kádban olvastam napra pontosan öt évvel korábban (is), mint most a róla szóló előadást, kiszámítható vagyok, na (meg kellene írni Barabásinak). Utána pedig a Pitagoraszi ikrek fejezetben előjött Oliver Sacks, aki szintén a szívem csücske, brit és neurológus, továbbá jól ír érdekes neurológiai esetekről, elő is ástam rögtön Az ember, aki kalapnak nézte a feleségétet.

De nem csak a témaválasztás, hanem az elemzések és a felvetések is nagyon bejöttek, viszont nem akarom lelőni a poénokat, inkább olvassa el, akit érdekel, nem hosszú az egész könyv. És női ridikülbe is belefér, meg minden.

* Na jó, három hibát találtam, az egyiknél titokzatos helyett rejtélyest írtam volna, csak sajnos most nem találom (ezt utálom, papírkönyvben nem lehet keresni), de úgy emlékszem, ez elvben idézőjel nélküli idézet is lehetett, úgyhogy nem feltétlenül a fordító bűne. Meg volt egy olyan, ahol én a matematikai probléma helyett a feladatot használtam volna (spanyolul problema-problema mindkettő). Illetve egy olyan is volt, ahol nem tudományos ösztöndíjakat osztogat az egyetem, hanem természettudományiakat szerintem, de ez megintcsak olyan lehet, hogy ahogy angolul science-science, valszeg spanyolul is hasonló. Viszont a többi minden tök jó volt tényleg.

Mostanában elalvás előtti levezetésként olvasok, papírkönyvet (ha nagyon nem bírok magammal, akkor keresek belőle digitális verziót, és úgy folytatom), és az elmúlt pár napban éppen a Villanások – a jövő kiszámítható volt soron Barabási Albert-Lászlótól.

Szeretném leszögezni, hogy végül is nem bántam meg, hogy elolvastam, mert voltak benne érdekes és gondolatébresztő dolgok, de azért én alcímnek inkább azt adtam volna (vigyázat, spoilerveszély!), hogy “a jövőt illetően bizonyos dolgok statisztikailag kiszámíthatóak, de ezt eddig is tudtuk, más dolgokat meg voltak, akik megjósoltak, de valószínűleg csak szerencsések voltak. Egyébként meg pár száz éve nagyon csúnya dolgokat csináltak néha egymással az emberek”. Mondjuk ez valóban túl hosszú lett volna.

Az előző könyve, a Behálózva tök érdekes volt, de abban rengeteg gráfelmélet meg szakkifejezés meg (számomra) újdonság volt, amit szeretek, és akkor egyébként is csillogó szemű fiatal voltam még az ilyesmire (és most az istennek nem találom, hogy belelapozzak és megnézzem, tényleg jó volt-e). Ez a könyve nagyjából három szálon fut, fejezetenként van váltás két téma között, amit még dobhatna is dolgon, de sajnos egyrészt minden fejezet cliffhangerrel zárul, ami a huszonkettedik után már idegesítő, másrészt hiába a cliffhangerek, a végén nincs feloldás és konklúzió egyikben sem, harmadrészt meg nem futnak úgy igazán össze. A három szál egyébként (1) a Székely/Dózsa György féle keresztes hadjárat / parasztfelkelés, (2) a megfigyelhetőségünk a modern technológia által, (3) a villanások, vagyis a burstök jelensége, tehát hogy az azonos jelenségek hajlamosak csoportosan, egyszerre megtörténni (Lévy-eloszlás, amire én is gyakran hivatkozom blogilag azzal, hogy a dolgok kvantumokban történnek, pedig nem vagyok hálózatkutató).

A Dózsás szálat úgy nagyjából ki lehetett volna hagyni, nem mintha nem olvasnék szívesen történelmet, de akkor történelemkönyvet veszek elő, és rákészülök, ebben meg amúgy is csak annyi szerepe volt a száz oldalat kitöltő leírásnak, hogy lám-lám, Telegdi előre megjósolta, hogy ebből parasztfelkelés lesz, de ez a szerző szerint is inkább csak informed guess volt, mint elkerülhetetlen jövő. Viszont nagyon szépen alá volt támasztva forrásokkal, meg minden.

Az, hogy mennyire vagyunk megfigyelhetőek a modern technológia által, nem volt túlságosan kibontva, főleg a köztéri kamerákról, a repülőjegy-követésekről és a Google-ről szólt (a Google-től egyébként én is paranoid vagyok, akármennyire is praktikus, a határidő-naplónál azért meghúztam a határt), viszont nem esik benne szó a túlinformáció hatékonytalanságáról. Kitalált például egy rendszert, ami az összes internetes képet, videót és a köztéri kamerák felvételeit begyűjtve mindenkit arcfelismerővel azonosít, de egyrészt ez akkora nagy adatbázis lenne, amihez nagyon komoly erőforrások kellenek, másrészt meg lefogadom, hogy van a világon legalább olyan 100 ember, aki annyira hasonlít rám, hogy egy arcfelismerő program nem tud minket megkülönböztetni. De az a lehetőség is fenáll, hogy ha az ember elárasztja a rendszert lényegtelen vagy hamis információkkal (blogok, tumblik, twitter, facebook-üzenetek, telefonbeszélgetések), akkor abból nagyon nehéz kihámozni a lényegeset, gyakorlatilag négy lelkiismeretesen dolgozó és értelmes embert kellene egyre ráállítani a hatékonysághoz, és akkor ki figyeli a figyelőket (vagyis igen, ebben a szálban ír Hassan Elahiról, aki az életének a részleteit közzéteszi fotókban a neten, de őt a megfigyelhetőségre hozza fel példának, annak ellenére, hogy a fotókon sem Hassan, sem az ismerősei nem szerepelnek soha).

A harmadik szál a burstös, amire tulajdonképpen kíváncsi voltam, de ezt is azzal kezdi, hogy jé, az emberek levelezése és telefonálgatása a Lévy-eloszlást követi, nem pedig egyenletesen szóródik a nap folyamán, ami, gondolom, senki számára nem meglepő, tekintve, hogy senki (még én sem) nézi mereven folyamatosan a postafiókját, vagy kezdeményez telefonokat nem telefonos munka, evés vagy szórakozás közben. Ezek ilyen megjósolható burstök, mint ahogy a blogomat például kábé ugyanannyian olvassák naponta (jó, hétvégén pár százzal kevesebben), de vannak lokális csúcsok, hétköznap pl. reggel (bekapcsolja az ember a gépet), délben (ebédszünet), négy körül (mielőtt hazamegy a munkából, átfutja a blogokat), és este olyan 8 körül (vacsora után még ránéz a gépre). Amire igazából kíváncsi lettem volna, az a látszólag megmagyarázhatatlan burstök jelensége, mint például amikor pár nap alatt háromszor jön szembe ugyanaz a ritka bibliai idézet, de ezekről nem volt szó (és minden bizonnyal amúgy is csak statisztikailag valószínű véletlenek).

A végső konklúzió az egyébként, hogy statisztikailag egy csomó minden megjósolható, de mindig lesznek kivételek, ami valahol egybecsengett az előző könyv, a Behálózva egyik kulcspontjával, miszerint nem azok a leghatékonyabb (és az életben előforduló) hálózatok, amit olyan gráffal ahol minden csúcsba ugyanannyi él fut bele (tehát pl. egy olyan közösség, ahol mindenkinek mondjuk három barátja van), hanem azok, ahol van pár sokélű csúcs (tehát átlagban minden embernek három barátja van, viszont gyakorlatban egy csomónak kettő vagy egy, néhánynak viszont tizenöt). Az ilyen gráfokban lehet a legrövidebb úton eljutni A pontból B pontba, és ugyanígy a bejósolhatóságnak is az ilyen véletlen feltorlódások tudnak a leginkább keresztbetenni.

Annak a három embernek, aki idáig eljutott, elárulnám még, hogy a fordítás vacak de érthető volt (igen, angolul írta eredetileg a szerző, és nem ő fordította), voltak benne magyartalanságok meg meggyűlt nagyon a fordító baja a tulajdonnevek átírásával/fordításával és a tudományos fogalmak fordításával is, az illusztrációk meg nekem nyomasztóak voltak, de ez szubjektív lehet.

A mr.a.-t (nem járunk, vagy ilyesmi) mindenképpen ajánlanám salesszemélynek (lehet, hogy az is?), mert nagyjából három szóval elintézte, hogy mit kapjak magamtól karácsonyra, noha eredetileg nem azt akartam.

Pedig egyáltalán nem úgy tűnt, mintha bármi szándéka lenne, amikor pár hete átjött, és már-már unottan a kezembe nyomta az új Kindle-jét, hogy tessék, játszhatsz vele. Semmi olyat nem mondott, nézd, milyen szép, és mennyire kézre állnak a gombjai, és milyen szép, és nem is volt olyan drága, és tök szép. Azt, hogy milyen szép (nagyon) én mondogattam a következő nagyjából egy órában, hol neki, hol az időközben véletlenszerűen szintén megjelent Tarhonyakártevőnek (vele sem járunk, vagy ilyesmi), hogy ne tűnjön annyira szóismétlésnek. Mert tényleg nagyon szép (a képe), és ezt az egyetlen mentséget tudom felhozni én, aki többek között azért vettem tavasszal netbookot, hogy azon esetleg útközben olvasni is tudjak, ha muszáj. Vagyis van egy másik mentségem is, de azt majd a végén.

Mr.a ezek után még mindig nem tanúsított semmilyen rábeszélő jellegű magatartást, hanem taktikusan, mintegy jelzésértékűen Amerikába távozott több napra, mint amennyi alatt az amazon.com kiszállít belföldön. Én viszont nem mindig veszem az univerzum jeleit, úgyhogy addig harcoltam a kísértés ellen, amíg olyan 20 órával az a. hazaindulása előtt be nem következett a bögrés ügy*. Arról meg fogalmam sem volt, hogy nonbrit európaiként másodrendű világpolgár vagyok, bár valamit eddig is sejtettem, de ez az Amazon-policy azért kábé olyan, mintha csak a busz felső részébe ülhetnék, csak nem olyan jó a kilátás. Mondjuk ilyenkor az ember ugye alázatot gyakorol, és örül annak, hogy nem például Közép-Afrikába született, ahol nincs 3G lefedettség**.

Viszont akkor is felháborító, hogy az Amazon Európába már csak karácsony után hajlandó Kindle-t szállítani (a névnapomra tippelte a beérkezését), még szerencse, hogy a gyerekem az anyukájától távirányíthatós markológépet és versenyautópályát kap a mitrászos ünnepre, így nem lesz zokogás a természet újjáéledését jelképező műfenyő alatt (hanem tippem szerint hamar lefektetem, hogy nyugodtan játszhassak), de akkor is. Mindenesetre addig is gondolatkísérleteket folytatok, amibe tettestársként és tesztmérnökként az a.-t is belevonom, ma például kikísérletezte nekem, hogy a meglévő pdf-eim konvertálására (van egy halom szakkönyvem ilyen formátumban) melyik a legjobb módszer (a Kindle saját konvertere nem túl jó, az A4-es pdf-ek olvashatatlanul lekicsinyülnek, viszont az a. természetesen talált megoldást). Amikor írtam neki, hogy de ne vacakoljon ezzel, azt felelte ellentmondást nem tűrő betűtípussal, hogy IT’S FOR SCIENCE.

És ugye tényleg meglepően nagyon szép a Kindle olvasófelülete, nem bulshitting a reklámszöveg, és nagyon kézre állnak a gombjai, de azért ugye a végső érv az itt van.

* Naponta több liter teát elfogyasztok, kábé sheldoni kritériumokkal elkészítve, csak abban a bögrében, olyan és annyi cukorral, 90°C-os vízből, satöbbi, satöbbi. A szóban forgó bögre egy pontosan megfelelő méretű, nagyon szép festett agyagbögre, bár igazából eredetileg vörösben szerettem volna olyat, és ez barna, virágjellegű motívumokkal, csak sürgős volt, azért nem vártam ki a vöröset. Viszont időközben nagyon megszerettem a meglévő barnát, kimondottan illett mindenhova, jó volt ránézni, ennek ellenére az adott teaüzlet-lánc boltjaiban mindig megnéztem, nincs-e vörösben is. A szóbanforgó hét keddjén megláttam vörösben, és sokáig álltam előtte vívódva, majd lebeszéltem magam róla, mondván, hogy nincs szükségem két szent teásbögrére, és ez hiába szebb, akkor is már a másikat szeretem jobban, és ne konzumáljunk már ész nélkül, satöbbi, és egy nagy sóhajjal elsétáltam, igen büszkén magamra, amiért ilyen érett, felnőtt, zenesen megvilágosodott lélek vagyok, aki felismeri az Univerzum csábítását a léhaságra és a dolgok elértéktelenítésére, és képes ellenállni neki.

Szerdán eltört a barna bögre. Megragaszthatatlanul. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy mégiscsak hülye vagyok a jelekhez, és az Univerzum az összes nirvánájával együtt talán mégis azt szeretné, ha nem képzelném magam Bódhiszattvának, hanem megvenném a négy számítógépem mellé a Kindlét is.

(A négy számítógépet meg tudom magyarázni, de nem fogom).

** Az Amazon értelmezésében a “globally” azt jelenti, hogy “mindenhol, ahol olyanok élnek, akik számítanak”.

Meghalt Salinger, az örök kedvencem és írói példaképem, és nekem ezzel hivatalosan is vége a kamaszkoromnak. Továbbá nagyon remélem, hogy ennek ellenére mégsem írják meg a Zabhegyező folytatását (ami önmagában is nagy WTF lenne, de ráadásul Salinger pontosan megírta a Hapworth 16-ban (is) megjelent egyik novellájában, hogy mi történt Holdennel azután (egyébként annál depresszívebb novellagyűjtemény a világon nincs, nem véletlenül, II. világháborús dolgokkal van durván tele, de azért nagyon jó).

Szomorú vagyok.

Na szóval úgy volt ez a birkás ügy, hogy a fiúmék hosszú évek óta minden Pünkösdkor mennek Padisra barlangászni, és amióta tud a létezésemről, engem is visz. A hely és a társaság kellemességeiről sokat elárul, hogy bár eddig minden évben volt valami különösen súlyosbító tényező, azért minden évben tökre várom.

2006-ban például kétoldali tüdőgyulladásom volt, de már egy hónapja, esténként olyan 38-39-ig felment a lázam, és szinte egész idő alatt esett olyan 10°C körüli időben.

2007-ben erősen szakítófélben voltunk, amiről akkor a fiúm állítólag még nem tudott, pedig én már hónapok óta, mindenesetre beszélni nem nagyon beszélt hozzám, szóval lélektanilag egyedül voltam egész idő alatt. Esett az eső, és olyan 10°C körül volt.

Azután mégsem szakítottunk, hanem inkább csináltunk egy gyereket, aminek azóta is nagyon örülünk, mindenesetre 2008-ban az említett gyerek több ízben megpróbálta kicsire rugdalni a tüdőmet túra közben, és bár hormonálisan mindeközben nagyon boldog voltam, és a fiúm is folyamatosan ölelgetett, de a hasam nem kicsit fájt. Pár héttel később a gyerek le is rúgta a méhlepénye felét, majd kiesett belőlem, de ez egy másik történet. Természetesen sokat esett, és tekintettel az extra korai pünkösdre, olyan 0°C körül volt a hőmérséklet (éjjelente -10°C).

Idén a gyerek lett volna a nehezítő tényező, a maga valójában, de végül nem volt az, viszont én olyan 15°C fokos napközbeni hőmérsékletre készültem, amihez képest nagyon örültünk, amikor egyszer kivételesen felment 7°C-ra. Ha már szóba hoztam a készülődéseket, eddig olyan másfél óra alatt pakoltam össze az útra, most két teljes nap kellett hozzá, mert a gyerek eze-aza (még az orvosomat, gyógyszerészemet is végigkérdeztem, milyen úti patikát vigyek neki, meg ilyenek), meg az én kényelmi izéim (gondosan megválasztott három darab könyv mindenfajta hangulati állapotra, gyerek széke, melegítős kaja, hideg kaja, zöldség, szendvics, gyerek polifoamja, hány nadrágot vigyek, ilyen cumi, olyan cumi, ilyenek), sütit is sütöttem, meg minden, amihez képest a fiúm az utazás reggelén olyan tizenhárom percet töltött azzal, hogy bedobált pár barlangászcuccot és alsónadrágot egy zsákba, illetve elrakta a főzőjét. A vízmelegítő edényt otthon hagyta, pedig én tea nélkül nagyon udvariatlan szoktam lenni reggel, de megoldottuk, viszont ő szólt a gumicsizmám végett, illetve a székemet is hozta.

Az előregondolkodásunk következtében idén még napsütésben felértünk  (ami eleve megdöbbentő, hogy olyan korán, illetve az is, hogy sütött a nap), és hát sokkal kellemesebb napsütéses három fokban délután sátrat verni, mint a hajnali két órás három fokban sötétben. Mármint én most nem vertem, hanem elrohantam birkát fotózni, mert erdélyibirka-fétisem van (biztos erre is van valami support group), talán azért, mert arrafelé ez az egyetlen állat, amiről el tudom képzelni, hogy esetleg nem képes engem megenni. A pálmát az emberevő disznók viszik, amiket tavalyelőtt, autós eltévedés közben találtunk (mármint a fiúm szerint ő nem tévedt el, csak nem tudta, pontosan hol vagyunk), hogy egyszer csak a bukkanó mögöttott áll három akkora disznó, mint egy tehén (folyamodott a költői túlzás eszközéhez lucia, de tényleg rohadt nagyok voltak), és agresszíven néznek.

Mindenesetre a birka kedves tekintetű, békés állat, és nagy tömegben igen dekoratív (bár nagy tömegben mi nem):

Amikor éppen nem birkát fotóztam, akkorúgy viselkedtem, mint a barlangászok szoktak idejük 90%-ában, vagyis ettem, aludtam, illetve néztem magam elé csak úgy. Ja, olvastam némi könyvet is, a Czeizel-féle Tudósok, gének, szégyenekből a Neumann Jánosos fejezetet, ami tök jó volt ilyen helyre, mert ugye a részletes családfákkal kezdődik minden rész, amihez otthon nincs türelmem, viszont ott nyugiban teljesen bele tudtam merülni, hogy akkor most N. J. üknagynénjének unokáival mi lett (voltak egyébként tök horror sztorik is benne, az egyik női szereplő például túlélte a holokausztot, bár a férje odaveszett, utána Svédországba költözött a gyerekével, akit addig jólelkű szomszédok bújtattak, viszont a fia felnőve megölte őt a fürdőkádban, skizofréniából kifolyólag, meg ilyenek). Mindenesetre én nagyon szeretem Czeizel stílusát, egyrészt ő is habozás nélkül képes kijelenteni abszolút nem PC módon, hogy a nők gyengébbek a felső matematikában, ez van, másrészt meg olyan kis nüanszok vannak a jellemzéseiben, hogy (nincs kedvem lemenni a könyvért, fejből idézek) XY soha nem vetkőzte le teljesen arisztokratikus beidegződéseit, például nagyon türelmetlen volt a nálánál gyengébb értelmi képességűekkel, és szeretőt tartott. Itt elmerengtem, hogy esetleg rábeszélhetném a fiúmat, hadd tartsak szeretőt csak az arisztokratikus látszat kedvéért, mert türelmetlen már vagyok.

Na de vissza Padisra, azért kirándulások is voltak két eső között-közben, továbbá minden egyes napfényes pillanatot lefotóztam szerintem:

Felül balról jobbra a Szamos-bazár környéke (a Szamos forrásvidéke), a Glavoj-rét (ahol táboroztunk), illetve a Ponor-rét látható, ami időnként nem patakos, hanem tavas, de most száraz volt az idő (akár több órára elállt az eső). Alul a valamelyik Szamos, amint belefolyik a barlangba, továbbá egy gőte, és még több Szamos bazár (vacak fotó, rosszak voltak a fényviszonyok meg amúgy sem vagyok a kamera ördöge, de legalább látszanak rajta a nagyon magas fák a nagyon mély patak felett). A tájon kívül különös örömmel töltött el, hogy a hidegre és a sportos életmódra való tekintettel tökre nem figyeltem oda arra, hogy mit eszem, és este nyolc után minden lelkifurdalás nélkül zabáltam sült szalonnát zsíros kenyérrel. Sajnos nagyon hamar hazajöttünk, pedig még egy csomó könyvem maradt, meg egy csomó kaja (olyan 50 liter, amire a fiúm azért megjegyezte, hogy úristen, majdnem éhen haltunk, de ő ettől fél irracionálisan, mint én a tehéntől). Hát ez volt Pünkösdkor.

Nem tudok lekattanni erről a családon belüli abúzusról, mint témáról, de úgy látom, az index sem (ami nagyon helyes, ideje, hogy minél több emberben tudatosuljon, hogy az ilyesmi nem olyan, mint a gyorshajtás, hogy tilos, de mindenkivel előfordul időnként, hanem csúnya, rút dolog).

A párkapcsolati abúzus egyébként is komplikált ügy, mert ott ugye elvileg két felnőtt emberről van szó, akik közül az egyiknek meg kellene tudnia védenie magát a másiktól, illetve az áldozatszerepet betöltő fél gyakran elősegíti a magatartásával a körülmények fenntartását (ugyanakkor az, hogy valaki áldozattípus, senkit nem jogosít fel arra, hogy bántsa az illetőt). És gyakran hallani azt, hogy de hát miért nem hagyta ott, vagy ha tényleg bántották volna, akkor biztos elhagyta volna, de ez nem ilyen egyszerű, mert egy ilyen kapcsolat nem úgy kezdődik, hogy odamegy valaki az emberhez, megüti, majd felajánlja, hogy akkor járjanak. A függő-erőszakos kapcsolatok lassan alakulnak ki, és egyenként nem veszélyes, de együtt legalábbis gyanúra utaló jeleik vannak, amiket egyébként érdemes lenne legalább egy osztályfőnöki órán átvenni középiskolában, a szexuális felvilágosítás részeként (és ha már itt tartunk, vannak további érdekes gyakorlati témák, amikre ha nagyobb hangsúlyt fektetnének, akkor nem lehetne annyi égbekiáltó baromságot olvasni kismamatopikokban: hogy mi az a molekula, hogy működik a mikrohullámú sütő, miért humbug a Pi-víz, illetve a tündérvíz (erre először egy olyat asszociáltam, hogy biztos tündérből facsarják, de sajnos nem), satöbbi). Mert például Stephenie Meyer Alkonyatja is tele van ráutaló jelekkel, és mégsem kapja fel senki a fejét.

Az alkonyatot egyébként szakmai indíttatásból olvastam el, mert lehetséges, hogy lesz még Meyer-könyv a karmaim között, és soha nem árt, ha az ember minél többet kiderít az ellenfélről. Első pillantásra egyébként olyan a könyv, mint egy bő lére eresztett tiniregény, röviden arról szól, hogy a főszereplő lány, Bella, új városkába, új iskolába kerül, ahol meglátja Edwardot, és úgy érzi, a fiú szépsége és vonzereje felülmúlhatatlan. Később kiderül, hogy téved, mert Edward folyamatosan felülmúlja önmagát szépség szempontjából, és a regény szerintem csak azért ér véget párszáz oldal után, mert Meyer kifogy az alkalmazható rokon értelmű szavakból. Ja, meg az is kiderül időközben, hogy Edward vámpír, de ez a tény senkit nem zaklat fel különösebben.

Bennem viszont határozottan mindenféle piros lámpák kigyulladtak olvasás közben, és mostanáig nem tudom eldönteni, hogy Meyer direkt csinálta-e, de az egész sztori tankönyvi példája egy szép, kerek abúzív kapcsolat kialakulásának.

Ott van például a barátoktól/családtól való izolálás. Ez sem úgy szokott történni, hogy akkor a második randin bezárják az embert, slussz, hanem kifinomult lélektani eszközökkel. Hogy a domináns fél a tenyerén hordozza a másikat, elhiteti vele, hogy az ő kapcsolatuk különlegesebb bármely másik kapcsolatnál a világon (Edward például komoly arccal kijelenti valahol középtájt, hogy bár ő százvalahány éve tizenhét éves, de még soha nem volt nővel, mert egyszerűen nem érdekelték – na mármost tapasztalataim szerint egy tizenhét éves fiú félórát nem tud úgy tizenhét éves fiú lenni, hogy eközben ne érdekeljék a nők), és miért akarnának bárki mással időt tölteni, amikor együtt is lehetnek. Edward továbbá arra is különösebb lelkifurdalás nélkül ráveszi Bellát, hogy hazudjon az apjának és a barátainak, amikor róla van szó.

A folyamatos kontroll: Edward mindig lehallgatja azoknak a gondolatait, akikkel Bella beszélget (az övéit közvetlenül technikai akadályok miatt nem képes, bár egy idő után felmerült bennem, hogy esetleg a jel gyengesége ennek az oka), ami számomra a telefonlehallgatás ekvivalense, és ezt Bella cukinak találja. Mert hogy ő ennyire fontos Edwardnak. A vámpírgyerek továbbá váratlanul fel-felbukkan Bella közelében, és ez az utcán meg az iskolában még oké is, de a regény egy pontján kiderül, hogy időnként éjszaka bemászott Bella hálószobájába, hogy kihallgassa, mit beszél álmában. Mit érezne ön egy ilyen információ hallatán?

Az én nem tehetek róla, a környezetem a hibás, ha szeretsz, ilyennek fogadsz el diszpozíció, illetve az áldozat hibáztatása az esetleges erőszakos cselekményekért: Edward ugye vámpír. Tegyük fel, hogy erről tényleg nem tehet, illetve igyekszik is leállni a szerről, bla-bla. De a könyvben folyamatosan felbukkannak olyan kijelentések, tréfás vagy kevésbé tréfás formában, Bellának címezve, hogy te tehetsz róla, kihozod belőlem a vadállatot, illetve egy idő utána lány is elkezd bocsánatokat kérni, illetve kérdezgetni, hogy mit csinált rosszul, miben kellene változnia. Az ilyesmi csak az elején romantikus, később egy ilyen kapcsolatban mindketten leginkább az áldozatot fogják hibáztatni minden rosszért, és ezért is nem szokták a nők elhagyni azt az áldott jó embert, aki verik őket, hiszen ők a hibásak, ők provokálták ki.

Az áldozat infantizálása: Edward folyamatosan azt sulykolja Bellába, hogy mennyi baja eshet a lánynak nélküle, hogy milyen ügyetlen ő egyedül, és bár lehet, hogy Bella valóban kamaszosan esetlen egy kicsit, de azért valahogy sikerült az első tizenhét évét túlélnie. Bella ugyanakkor azon az állásponton van, hogy Edward valamiféle istenség, ereje határtalan, ítélete bölcs, szava arany (objektíve, tehát a leírásból és a saját szavaiból igazából csak annyit tudunk meg Edwardról, hogy egy jó külsővel megáldott, értelmesebb fajta tizenhétéves benyomását kelti, ami százvalahány évesen szerintem nem nagy kunszt). Igen nagy esélyük van rá, hogy kilakuljon köztük egy tranzakcióanalítikus szempontból klasszikus szülő-gyerek kapcsolat, és pár év múlva Edward határozza meg Bellának, mennyit költhet körömlakkra, és milyen filmet nézhet meg a moziban.

És igazából ezeknek a dolgoknak a megléte részben vagy egészben külön-külön nem feltétlenül ártalmas egy kapcsolatban. Két ember viszonyába az fér bele, ami mindkettőjüknek jó és megfelel, de pont így szoktak indulni azok a dolgok, amik egy idő után az egyik félnek nagyon nem felelnek meg, viszont kiút sem látszik belőlük.

És azt sem állítanám, hogy egy vámpírral csak és kizárólag ártalmas párkapcsolatban lehet élni (ezt fontosnak találom leszögezni, még mielőtt az engem olvasó vámpírok tiltakoznának az implicit negatív diszkrimináció ellen). Pozitív példaként Angelt tudnám felhozni, már azon túl is, hogy David Boreanaz sokkal szexisebb, mint egy üres arcú kamaszfiú. Angel például simán beilleszkedett Buffy saját baráti körébe, állandóan magát hibáztatta minden rosszért (a brooding menő nálam, de amikor például gonosz volt, akkor büszke volt arra, amit tett, nem pedig másra hárította a felelősséget), Buffyval körülbelül egyenrengú partnerekként küzdöttek a gonosz ellen, meg mentették meg egymást kiegyensúlyozott arányban, illetve Angel sokkal kevesebbszer bukkant fel váratlanul bárhol, mint azt Buffy szerette volna.

További disclaimerek: nem állt szándékomban azt implikálni, hogy bármi gond lenne a tizenhétéves fiúkkal úgy általában, akkor sem, ha még nem voltak nővel. Nem állt szándékomban azt implikálni, hogy erkölcstelen lenne, ha egy fiú és egy lány tizenhét évesen közös hálószobában töltik az éjszakát, plátóian, és/vagy megfelelő védekezés mellett. A bejegyzés megírása során egyetlen élő állatnak sem esett baja.

Az úgy volt, hogy pár éve, amikor már dolgoztam, de még én osztottam be a munkaidőmet, felvételiztem (és felvételt nyertem) az eltére alkalmazott matematika szakra, mert mindig is érdekelt a matek, középiskolában matekversenyes típus voltam (humán tagozaton, szóval annyira nem nagy szám), meg ilyenek. Aztán még félidő előtt abbahagytam, mert akkor elmentem rendes helyre, rendszeres, kiszámítható fizetésért, és a matekot amúgy sem a papírért csináltam, azzal nem tudnék mit kezdeni, csak hobbiból. Hobbizni meg autodidakta módon is lehet, és akkor nem kell másfél órákat várni a TO előtt, hogy utána az ő hülyeségük miatt velem legyenek gorombák.

Na és akkor most valamikor megcsömörlöttem a Virgin Suicides miatt (igen, lenyomtam a könyvet is, de nem derült ki belőle, hogy akkor végül is mi volt az a Tripes otthagyás), mert az nagyon művészieskedős volt nekem, és elővettem a számelmélet könyvemet, hogy akkor kezdem az elején, és bár abból első félévben különösebb megerőltetés nélkül ötöst kaptam, rögtön az első fejezet feladatainál elakadtam középtájon, és onnan se előre, se hátra. Mondjuk már a fejezet közepén felfedeztem egy logikai hibát, de akkor is tisztára hülyének kezdtem érezni magam, mert a bevezető azt írta, hogy ez igazából egy ismeretterjesztő, nem csak matek szakosoknak szánt könyv, mintegy szórakoztató olvasmány. Azért, mielőtt belenyugodtam volna, hogy menthetetlenül elhülyültem, és ha nem akarok égni, akkor ezentúl korlátozzam a társalgásaimat a kelttészták és a háztartási tisztítószerek világára (egyébként engem lenyűgöznek a DM-es tisztítószerek, mert bár tudom ugyan, hogy nincs az, amit némi ecettel meg fahamulúggal véghez ne lehetne vinni a tisztítás terén, de attól, hogy csak arra szolgáló célfolyadékkal biztosíthatom a kerámia sütőlap, illetve a hűtőszekrény optikai és mikrobiológiai sterilitását is, sokkal profibbnak és hatékonyabbnak érzem magam, de erről majd valamikor máskor írok) azért belenéztem a Cambridge kiadású The Higher Arithmeticbe is, ami ugyanarról szól, és akkor megint okos lettem.

A magyar, illetve az angolszász tankönyvek tartalma és hangneme egyébként magába sűríti az egész tanulmányi rendszerben elfogadott attitűdöket, kezdve onnan, hogy mind az amerikai, mind az angol tankönyvek tanulásra használhatóak. Nem azt sulykolják az olvasóba, hogy mennyire hülyék a tankönyv írójához képest, hanem szép részletesen elmagyaráznak mindent, utána együtt örülnek az emberrel, hogy már ezt is tudjuk. A szövegek fel vannak építve, példákkal, lábjegyzetekkel, keretben érdekes triviákkal, nem pedig ad hoc összedobva uzsonna közben. Konkrét példára levetítve, a magyar számelméletes cuccból szinte süt az UV-csekkekre vetett féltő pillantások tüze, a feladatok nehézségét például azzal magyarázza az előszó, hogy az íróknak az volt a céljuk, hogy a diákok a tételek egy részét maguk bizonyítsák be (wtf? Megjegyzem, ez az egyetlen átfogó számelmélet könyv, ami pillanatnyilag kapható, szóval ha valaki nem tud elég jól angolul, és nem képes minden héten pár olyan tételt magától bebizonyítani, amin bizonyos esetekben többszáz évig gondolkoztak, akkor nem sok esélye van), továbbá az egyik feladatnál mintegy mellékesen oda van vetve, hogy ez a feladat természetesen teljes indukcióval is megoldható, így, ennyi. Egy első féléves tankönyvben.

Az angol változatban természetesen végig van magyarázva minden, ami a középiskolai tananyagnak nem (mindenhol) része, a teljes indukcióval kezdi, példát is ad rá, és utána részletesen leírja, hogy abban a példában mi miért úgy van, és boldog tud lenni attól, hogy this proof is a model of simplicity and elegance. És nem arról van szó, hogy nem várja el az embertől, hogy gondolkozzon, hanem csak nem akarja beleverni az orrát abba, hogy esetleg nem keni-vágja még a teljes első év anyagát, amikor elkezdi olvasni a könyvet. És a két kötetnek nagyjából ugyanaz a tartalma, ugyanannyi oldalban, szóval még csak a papírral való spórolásra sem lehet fogni a dolgot.

A fiúm mondjuk a harmadik nap felé, amikor még mindig erről dödögtem neki, idézetekkel, már egy kicsit unta, úgyhogy ő is mesélt egy könyves sztorit, miszerint keresett valami konkrét nukleáris-adatolós típusú cikkgyűjteményt (folyamatosan készülünk a posztapokaliptikumra), és talált egy olyan oldalt, ahol a US Army bridgelni akarja a gapet (így fogalmazott) az Army és az Academy között, és emiatt küldenek mindenféle nukleáris vonatkozású könyvet, ha kéri az ember. De nekem nem mondja meg a webcímet, folytatta, mert tudja, milyen vagyok, meglátok egy szép borítójú kiadványt Indokína nukleáris létesítményeiről, meg ilyenek, és egy szempillantás alatt ellepnek minket a könyvek, ezt viszont ő nem vállalja.

Hát ilyenek vannak mostanában.

Csak szólok, hogy megjelent egy új Pratchett magyarul, amit nem én fordítottam (ahogy a fiúm megfogalmazta, ugye azért, mert ez nem manócskás, hanem lovacskás, és bár ez csak akkor helytálló, ha a manócskákat a boszorkányokkal, stb, a lovacskákat meg az őrséggel, stb helyettesítjük, de én nagyon örülök, hogy a fiúm legalább megpróbál odafigyelni, amikor számára teljesen érdektelen dolgokról beszélek), ennek ellenére biztosra veszem, hogy tök jó lett. A kiadó webáruházában kedvezménnyel megvásárolható, az Alexandránál meg ugye mindig minden kedvezményes, viszont a földre rakják stócba a könyvek egy részét, és én nem szeretem az olyat.

Szóval ez egy jobbfajta Pratchett, bár én mindet szeretem, őrséges, ami a boszorkányosok után a második kedvenc vonalam, és egyszerre krimi, illetve szól a kisebbségek (vámpírok, trollok, törpék) beilleszkedésének napjainkban igencsak aktuális kérdéséről. Bár már rég olvastam, de emlékszem, hogy ez volt a Korongvilág-sorozat egyik fordulópontja, ahol már nem nagyon lehetett sematikus új szereplőket kitalálni, hanem a régieket kellett árnyalni (ugye a boszorkányosokban ez korábban kezdődött), és ez nekem nagyon bejött. Meg krimi is van benne, izgalmas. Az előzmények ismerete annyira nem szükséges hozzá, de ártani sem árt.

És most itt váratlanul, in medias res befejezem a bejegyzést, mert sürgős gondolkoznivalóm van a saját Pratchettemből kifolyólag, és nem érek rá azon gondolkozni, hogy hogyan vezessem le a Fegyvertársaik ismertetése során felépített feszültséget valami frappáns lecsengetéssel.

Szóval a fiúm ragaszkodott hozzá, hogy előbb az ő ajándékát bontsuk ki, utána a gyerekét, és csak a végén nézhettem meg, hogy én mit kaptam.

Én a fiúmmal mindig bajban vagyok ajándékozásilag, mert mindent megvesz magának, amit szeretne. És egyébként is tök kiszámíthatatlan, hogy mit szeretne, mostanában a legjobban például egy repiajándékba kapott, 700 forint értékűnek kinéző ébresztőórának örült, ami egy olyan 10x10x10 centis opálosan fehér műanyag kocka, és ha megböki az ember, akkor színesen világít. Mármint lila-kék-piros-stb. színekkel sorban. Ja, és a hőt is méri, úgyhogy azóta a fiúm folyamatosan jelenti, mennyi a fok az ágya mellett.

Tehát ajándékban az oké, hogy ruhát mindenképpen kap, mert azt képtelen vásárolni, most is becsúszott négy hosszúujjú póló, meg három alsónadrág, meg három zokni, de ez nem ajándék, legalábbis neki (mármint örül, meg minden, csak velem ellentétben a ruhanemű számára nem élvezeti cikk). Meg gondoltam kap egy sötétben világítós könnyűkicsi utazós párnát, hogy amikor a tehenes mosásban van, akkor is tudjon utazni, meg ráutaló jelleggel (vö. most már aztán igazán visszaadhatnád az autós töltőmet) egy saját autós telefontöltőt, mert azt mindig elfelejt venni, de más ötletem nem volt. Még beszereztem egy jónak tűnő ásványos könyvet, aminek a felét nem értettem szókincs híján, szóval profinak tűnt, de mi van, ha utálja (szerencsére nem utálta). Úgyhogy aztán eszembe jutott, hogy kap ördöglakatot, úgyis szavajárása az ördöglakat, én meg hálistennek tudom, hol lehet ilyesmit beszerezni, úgyhogy vettem neki egy egyszerűt, meg egy puccos bicikli alakút. Hálistennek a biciklissel azóta is eljátszik csendben, ügyesen, és mindig közli, amikor ismét sikerül leszedni róla, illetve visszatenni rá a karikát.

(A tizenegyéves kapott egy EEE notebookot (nem azért, mert újgazdagék vagyunk, hanem mert csak egy ócska vacak közös számítógépük van otthon, plusz eddig szó nélkül megosztottam vele a saját gépemet, de az nekem valahol azért mégiscsak olyan, mint a bugyimat kölcsönadni, vagy nemtom), ő sem tűnik boldogtalannak, a bontogatás óta a hangját se lehetett hallani. Meg előre dresszíroztam magam, hogy a nagygyereknek ezen kívül nem veszünk semmit, mert ez mégiscsak elég nagy ajándék, de először aztán becsúszott egy lila dzseki (a nagyanyja által tudomásomra jutott, hogy évek óta ugyanazt a kinőtt télikabátot hordja, ami alapból is tök ronda, meg foltozgatják is, de legalább ingyen volt, úgyhogy rögtön elrohantam vele a C&A-ba, hogy válasszon, de amit választott, az szerintem egy kicsit vékony, úgyhogy megláttam a lilát, ami vastag, ráadásul le volt árazva, és nem tudtam visszafogni magam), meg némi cuki téli zokni, illetve egy saját ördöglakat (tematikus karácsony volt)).

És akkor végre felbonthattam a Dobozt, amiben Könyv volt. De nem ám csak egy olyan stahljudit, vagy ilyesmi, hanem két borzasztó régi könyv. Az egyik a W. Dugdale: Monasticon Anglicanum, ami részben latinul, részben ó-angolul anglikán rendházakról szól, első kiadás, 1655-ből, a másik egy angol értelmező szótár 1724-ből, hogy értsem az angol részeket (latin szótáram az van, ugyan csak kortárs, de a latin nem változott túl sokat az elmúlt 2000 évben). A fiúm ezt úgy ókumlálta ki, hogy megfigyelte, hogy szeretem a könyveket, különösen a szótárakat, és szeretem a régi dolgokat, majd ezt a két információt egyben hasznosította. Ja, és olyat akart, ami nem szakrális irat, mert én olyan profán típusú lány vagyok, és ez (a Monasticon) csak érintőlegesen az (mármint szakrális jellegű). Mindenesetre ez nagy meglepetés volt, és nem is bánom, hogy nem pohár. És legalább most már tényleg megtanulok latinul, nem csak nézegetem a nyelvkönyvet, szóval ezzel szerintem elleszek jövő karácsonyig. Képek.

Ja, amúgy a kisebbik gyerek új játékainak holnap kénytelenek leszünk egy polcot venni, de ez már egy másik történet.

Naszóval hétfőn be kellett mennem a városba mindenképpen, úgyhogy — hétfő lévén, autista vagyok ugyanis — telefonáltam Isoldének, hogy esetleg a szokott időben szokott helyen (mivel autista vagyok, egy precedens után sincs túl sok választási lehetőségem). A szokott helyig szépen lassan jutottam el, mert időközben benéztem a Mangóba, ahol beleszerettem egy sötétpiros esőkabátba (nagyon szép volt, belül apró fekete-fehér pöttyös, méretezett, nem pedig one size fits no one), de mivel nekem pénzem, az esőkabátnak pedig kapucnija nem volt (pedig azt hiszem, ez reális elvárás egy esőkabát esetében), végül otthagytam. Ugyanezt tettem a Women's Secretben talált sötétpiros köntössel is (I'm starting to see a pattern here), pedig ők nagyon jókat csinálnak, két éve hordom például a mostanit, ami csokibarna, nagyon finom puha, például minden további nélkül el tudok például vegyülni benne a plüssállatok között, ugyanakkor military szabása van, tehát háborús körülmények között is hordható hitelesen.

Időközben eszembe jutott, hogy akkor szólok mr. a-nak is, hogy esemény van, és amikor megérkezett, éppen az őslélekről beszéltünk, ami lélekvándorlási szempontból olyan, mint a három vak bölcs elefántja. Mivel mr. a szereti az elefántokat, rögtön be tudott csatlakozni a témába, aztán áttértünk a japán regékre és mondákra (mint az utóbbi időben kiderült, gyakorlatilag bármilyen témától el tudok jutni két lépésben a japán regékig és mondákig), elmondtam például, hogy vannak ezek a regék és mondák, amiknek olyan furcsa a vége, például az, amiben éldegél a szerzetes az erdőben, este elmegy sétálni, találkozik egy másik szerzetessel, egy ideig együtt gyönyörködnek a holdban, majd a másik folytatja az útját a város felé. Az 1. sz. szerzetes szomorú lesz, hogy nincs kivel nézegetnie a holdat, a csonttemetőben összeszed csontokat, és csinál magának egy barátot, de sajnos az illetőnek "rossz volt a színe és nem volt szíve". Ekkor a szerzetes elmélkedik egy kicsit azon, hogy összetörje-e, de az mégiscsak olyan lenne, mintha megölné, úgyhogy végül csak otthagyja valahol, és elmegy egy híres mágushoz. A híres mágus elmagyarázza neki, hogy tejet és pézsmát kell égetni az ember mellett, stb, stb, és akkor váratlan fordulattal véget ér a történet azzal, hogy "Szaigjó azonban megelégelte az egész dolgot, és elhatározta, hogy nem megy tovább". Meg volt egy másik történet is, ami egy makrélaárusról szólt, aki igazából mágus, és a makrélái a Kegon szútra tekercseivé válnak, ez azzal a mondattal ér véget, hogy a botja, amiről korábban nem sok szó esett "nem indult növekedésnek, nem borult virágba, és semmi rendkívüli nem történt vele". Isolde erre rögtön rávágta, hogy ezen meditálni kell, mr. a meg azt mondta, szimbóleum. Az este során még nagyon sok dologról állapították meg ugyanezt, mint kiderült, az életben tulajdonképpen minden szimbolikus.

Aztán olyan is volt, hogy megkérdeztem mindenkit, milyen természetfeletti képességet vagy reális tehetséget választana magának, ha egy jó tündér megkérdezné, mr. a rögtön rávágta, hogy bármit az x-menből, de leginkább a wolverine, mert ő beszélhet csúnyán és cigizhet, majd rátért arra, hogy igazából annak is nagyon örülne, ha nem vágná el a kezét késsel kenyérvágás közben. Erre Isolde pszichoanalítikus módszerekkel levezette, hogy kislány akar maradni, esküszöm, volt  egy bizonyosfajta kitekert logika a gondolatmenetében, de már nem tudnám felidézni. Mindenesetre amikor a később megérkező L. azt mondta, nem tudja a választ, mert neki most csak a Heroesből jutna eszébe valami, az pedig lame dolog, mr. a rögtön letorkolta, hogy hát nem mindenkinek a Heroes jut eszébe, ez a médiavezérelt világunk átka, hogy az emberek már nem is tudnak filmes kliséken kívül gondolkozni.

Később szóba került, hogy pillanatnyi lelkiállapotomhoz az özvegység illene, mint társadalmi állapot, csak sajnos senki nem hajlandó feleségül venni, hogy végre megözvegyülhessek. Kaptam arra vonatkozó javaslatokat, hogy vetessem esetleg el magam egy Özvegy vezetéknevű pasival, akkor lehetnék Özvegyné, vagy vegyem fel a Fekete Ö. Lucia nevet, szóval vannak perspektíváim. Igazából azért fontos számomra ez a dolog, mert akkor bemutatkozhatnék, mint Özv. M. Umbulda, és amikor kérdezik, hogy hogy viselem, akkor elővehetném a zsiráf és a nyuszi fényképét, hogy én tartom magam, de a szegény kicsikék…

Az este vége felé már leginkább a részecskegyorsítóról, a lélekvándorlásról és a kifeszített időpillanatokról volt szó, konkrétan arról a nagyon nagy, recens hírekben szereplő részecskegyorsítóról, Isolde mutatta is, hogy nézd, ekkora, és ekkorák mellettük a házak, mire mr. a kijelentette, hogy az a combino, logikus, az is akkora, és az is felgyorsítja a részecskéket mondjuk az Oktogon és a Király utca között, az L. meg kifejtette, hogy ha Isolde mondjuk összetörné az ő telefonját, akkor szét lehetne válogatni az alkotóelemeit, rezet, műanyagot, és új telefont csinálni belőle, tehát a "lélek" nem vész el. Én leragadtam a képnél, ahogy Isolde összetöri az L. telefonját, mire az L. reflexből elkezdi szétválogatni az alkotóelemeit, de én például a Schrödinger macskájával is így voltam, nyolc évembe került, amíg felfogtam, hogy az csak egy hasonlat. Mindenesetre ennek a gondolatmenetnek a mentén felvetettem, hogy kérjünk egy doboz fogpiszkálót, és építsünk hajókat az asztalon összegyűlt kólásüvegekbe (vad buli volt), ha már kreativitás, de aztán inkább elmentünk haza.

A Tabu c. Kitano Takeshi film magyar tagline-ja (a borítóról): Vágyak, gyötrelmek, küzdelmek, szamurájok. Nemrégiben egyébként kiadták a Gésák gésája c. könyvet is. Most már nagyon várom a Szamuráj gésa, illetve a Gésa, gésa, gésa megjelenését, aztán legalább léphetünk tovább.

Amúgy meg azt még mindenképpen le akartam írni, hogy szerintem hülye kérdés az, hogy "Melyik a kedvenc könyved, mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?".

Mert én pontosan tudom, hogy melyik a kedvenc könyvem, a Franny és Zoey Salingertől, ami olyan, mintha L.-től kaptam volna, pedig én adtam neki. Szerinte rémesen emlékeztetek (vagy emlékeztettem akkor, 22 évesen) Frannyre, máig is így szólít, mondta is, hogy úgy vette észre, nagyon jellemző az emberekre avagy kapcsolatokra, hogy milyen könyvet kap tőlük az ember, ekkor felhívtam rá a figyelmét, hogy ő a Közönyt adta nekem. Nevettünk. Szerintem egyébként Zoeyra is legalább annyira hasonlítok, van például az a rész, ahol a szemére hányják, hogy társaságban vagy folyamatosan hallgat, vagy be sem lehet fogni a száját, mire ő azt feleli, hogy csak akkor áll szóba bárkivel is, ha legalább egy kicsi esélye van annak, hogy az illető maga Buddha, vagy Jézus Krisztus, na, ennél a résznél kimondottan nagyon hasonlítok. De azért is a kedvenc könyvem a F & Z, mert minden mondata vagy bekezdése nagyon meg van írva, szinte akárhol felüthetném, és beleidézhetném a blogomba. Salinger többi könyve is jó, de ez különösen a szívemhez nőtt.

A lakatlan szigetre viszont nem vinném magammal, mert már kívülről tudom, oda biztosan vagy valami szakkönyvet pakolnék, amiből tanulni lehet (vö. Sailboat Constructing for Dummies), vagy valami hosszú és szórakoztató regényt, amit többször ki lehet olvasni. Mittudomén, Dickenst. Pedig ő az első tízben sincs benne.

Muszáj kiolvasnom az Utas és holdvilágot, mert a fiúm ragaszkodik hozzá. Tegnap nagyon örült egyébként a könyvnek, mutatta is nekem, hogy nézzem, borítója is van külön, de a belső fedelén is van kép, ráadásul még könyvjelzővel is rendelkezik, nem csak olyan papír vacakja van. Ezután mintegy rávezetőleg megkérdezte, hogy mikor megyek már végre fel, és kezdem olvasni, úgyhogy felmentem, és letudtam az első 110 oldalt. Aranyos volt. A 90. oldal felé van ez a levél Zoltántól, a volt férjtől, az különösen tetszett, például hogy

"bizonyára éppen azt szereti benned, hogy olyan vagy, amilyen vagy,
olyan végtelenül távoli és elvont, hogy senkihez és semmihez közöd
nincs, és mint ha egy átutazó idegen, egy Mars-lakó lennél ezen a
földön; hogy semmit sem tudsz pontosan megjegyezni, hogy senkire sem
tudsz komolyan haragudni, hogy nem tudsz odafigyelni, ha mások
beszélnek, hogy inkább csak jóakaratból és udvariasságból csinálsz néha
úgy, mintha te is ember volnál"

meg az, hogy

"Erzsi ahhoz szokott, hogy férje minden tekintetben gondoskodjék
róla, a széltől is óvja, hogy neki semmire se kelljen gondolnia, csak a
szellemi, a lelki életére és nem utolsósorban a testápolásra."

Kicsit előrébb van az a rész, ahol Ravenna dekadens város, ezt szinte már kívülről fújom, mert a fiúm többször felolvasta nekem az elmúlt egy hétben, valamiért különösen megragadt benne. Én meg örülök, hogy most már neki is van könyve.

Bár a Lady Susan egyáltalán nem tetszett annyira, mint a többi Jane Austen könyv, azért voltak benne jó részek, mint például a következő:

Ily módon Frederica nagybátyja és nagynénje házában lelt otthonra. Ezalatt Reginald de Courcyt rábeszélhették, buzdíthatták és fortéllyal rávehették arra, hogy gyengéd érzelmeket tápláljon irányában, melyre – kellő időt hagyva számára, míg túlteszi magát Lady Susan iránti vonzalmán, és fogadalmára, miszerint soha többé nem lesz szerelmes, és gyűlölni fogja a női nemet – józan belátással egy év leforgása alatt lehetett számítani. Általában három hónap is elegendőnek bizonyult volna, de Reginald érzései nem csupán szilárdak, hanem mélyek is voltak.

Hát így megy ez.

A másik könyv, amit most olvasok, a Scott és Amundsen, melynek szerzőjével együtt utáljuk Scottot, ő kicsit hevesebben, mint én. Ehhez egyébként a fiúm ragaszkodott, hogy olvassam el, és ez gyanús, vele mindig résen kell vele lennem. Az egyik pillanatban tök ártatlanul néz, a másikban meg valami nagyon furcsa és értelmetlen dolgot csinálunk együtt, lehetőleg hegymenetben és nyakig sárban. Most attól tartok, a Scott és Amundsennel próbálja felvezetni, hogy hamarosan sarkvidéki túrára indulunk. Esetleg motoron.

Egyébként meg megjött a nagyon várt genetikás könyv, tele van érdekes, hosszú szavakkal. Legelőszörre pont a pszeudoizokromatikus (most mondjuk ki egymás után tízszer) ábráknál nyitottam ki, és a fiúm tényleg nem látta a második számot, neki az csak pizza volt (ez a képessége engem minduntalan lenyűgöz, hogy például soha nem látott még pipacsot a zöld mezőn), viszont a képaláírást elrontotta a fordító, azt írta, hogy akik nem látják a kettest, azok színvakok, pedig csak színtévesztők, hiába colorblind-colorblind angolul. A színvakok azok, akik az egyest sem látják (mert monokróm látásuk van, csak a pálcikák működnek a szemükben, a csapok nem).

Igazából persze a molekuláris genetikás része érdekel a dolognak, nem ez a mendeles recesszív öröklődés vs. ecetmuslincák történet a múlt századi szerzetesekről, akik egész nap cukorborsók leveleit nézegették (nem kisebbítendő az ő dicsőségüket). Majd beszámolok mindarról, ami közérdeklődésre érdemes.