(a mágikus prága feletti prágáról)

Prága azokkal a fiatornyokkal, régi hidakkal, macskaköves utcákkal és a székesegyház kőcsipkés sziluettjével mindig egy modern dark fantasy város marad számomra, ahol alkimistáknak és kóbor lovagoknak kellene különös kalandokba bonyolódniuk a piros villamosok és a menő reggelizőhelyek alatt húzódó titkos járatokban. Természetesen számomra nagyon megfelel a titkos Prága fölé épült modern város, ami ha másként is, de ugyanolyan fantasztikus. Bár most, a harmadik alkalommal megismertem egy másik, kevésbé turistásabb arcát is, de az óvárosban mindig muszáj sétálni, a Szent Vitus-székesegyház vízköpői sem nézik meg magukat sokadszorra, sőt mamintivel az Eiffel-torony helyi másolatába, a Petřín-kilátóba is felmentünk.

A Nagy Levinnek hála, aki Prágában dolgozik és remek házigazdánk volt, olyan helyekre is ellátogattunk, amelyeket eddig legfeljebb fotón láttam. Ilyen a Strahov-kolostor könyvtára, ahol több igazi cabinet of curiosities is ki van állítva az olvasótermek között, vagy a Břevnov-kolostor (egyben első prágai sörfőzde) gyümölcsöskertje meg sörözője, nem is beszélve a folyón túli negyedekről, ahol több hatalmas park terpeszkedik, a lambériás sörözőkben a helyiek között lehet enni a sviĉkovát (knédli, főtt marha és vadas, kis tejszínhabbal és áfonyával) meg inni a Kozelt.

Amúgy sétáltunk rengeteget, néztünk plakátkiállítást és furcsa üvegholmikat az iparművészeti múzeumban, cseh kubisták székeit a Fekete Madonna-házban, reggeliztünk egy vásárcsarnokból átalakított nemzeti galéria kávézójában, és végül, de nem utolsósorban bemerészkedtünk egy eredeti viktoriánus tükörlabirintusba is, ahol egyébként biztosan volt egy átjáró a Prága alatti mágikus Prágába, csak megint lemaradtam róla.

(időtorzulás, novellák, díjak, közhelygyanús mondatok)

Furcsa egy év volt ez, egyszerre nagyon rövid és rettenetesen hosszú, a világ salétromos falú, föld alatti gépházában tovább zörög a 2020-ban bekapcsolt időtorzító gépezet. Világ- és belpolitikailag végtelenül nyomasztóra sikeredett az év, miközben személyes szinten meglepően sok pozitív minden történt közben, de mivel 2022 nagy részét a céltalanság apátiájában töltöttem, ez csak most állt össze igazán, amikor a szokásos egyetlen poszt kedvéért összeírtam, mi minden történt (az első pár hónapot leszámítva, mert abból szinte alig emlékszem bármire). Lehetne ez egy fontos üzenet, értékes tanács jövőbeli önmagamnak, de ha future me elég sokban hasonlít rám, akkor sejtem, mennyire lesz ez hatékony.

De mi is történt idén?

Elnyertem a Zsoldos Péter-díjat a novella kategóriában Az Eigengrau című írásommal, amelyet nagyon hosszú tétlenkedés után tavaly sikerült összehoznom, majd megjelent a GABO sf-fantasy antológiájában. Minden álszerénység nélkül ez tényleg hatalmas meglepetés volt számomra, a neten is olvasható laudáció pedig nagyon meghatott. 

Az átadón egyúttal kézzelfogható változatban is megkaptam a 2020-ban elnyert Hexa-díjamat, amelyet a magyar fantasztikus életben végzett munkámért ítéltek oda, de a járványhelyzet miatt eddig nem juthatott el hozzám. Ezúton is köszönöm!

Megjelent az új játékunk a NeocoreGames-nél, a King Arthur: Knight's Tale. A koncepció  meg az alapozás még 2019-es, a java karantén alatt készült. A történet két régebbi játékunk dark fantasy-Arthur remixmítoszára épül, de amúgy teljesen független, hiszen azt meséli el, mi történik azután, hogy Arthur és Modred halálos sebet ejtenek egymáson az utolsó csatában. Nem meglepő módon semmi happyend, aminek a lovagok túlvilága, Avalon és a helyi kiskirály(nő), a Tó Hölgye látja kárát. A játékhoz csatolt elektronikus novelláskötetben van egy rövidebb írásom is.

Szabadidőmben narrative designerként és szövegíróként részt vettem a DROP című indie játék készítésében, ami egy nagyon tehetséges csapat munkája (többek között Buttinger Gergelynek, a NeocoreGames zeneszerzőjének egyik mellékprojektje). Munka közben a játékot kiadóként felkarolta a Microprose kiadó, és őszintén szólva van abban valami felemelő, hogy a gyerekként az agyamba égett logó most egy olyan játék trailerjén szerepel, amelyen én is dolgoztam.

Májusban megtörtént az elképzelhetetlen, és most először kivettem egy hónap szabadságot a cégnél, ahol amúgy idén húztam le a  tizenhetedik évemet. Azt hiszem, csak menet közben tudatosult bennem, mekkora szükségem volt erre – 2003 óta nem csináltam ilyesmit, de akkor még szabadúszó fordítóként dolgoztam. Az egy hónap felét a Balatonfelvidék két különböző falujában töltöttem és olvastam, de leginkább rengeteget futottam, bicikliztem meg gyalogoltam, ezért egy ponton maminti, a zöld tündér finoman megpendítette, hogy ha már elvonultam a világról, hogy átgondoljam az életemet, akkor esetleg nem kellene szó szerint elfutnom az átgondolás elől, és kénytelen voltam elismerni az igazát. Ezért  gyorsan írtam egy novellát, ami nem teljesen ugyanaz, de legalább készen lett.

E

z az idei egyetlen írásom, és a Retropunk címet kapta. A (vagy egy?) retrojövőről szól, punkokról, szétrohadt mozgójárdákról és egy néha esős megavárosról. Beküldtem a GABO kiadó idei pályázatára, és nagy örömömre bekerült a kötetbe, pár hete már boltokban van. Elég régóta tologattam ide meg oda, ehhez képest szinte egy szuszra, pár nap alatt megírtam, ami nem is tudom, mikor fordult elő utoljára velem, és nagyon jó érzés.

Egy hétre elmentünk Norvégiába meglátogatni isoldét és Brightot, akik csodás házigazdák voltak. Norvégia déli partvidéke nagyon élhető, ahol a rengeteg erdőfolt között elektromos autók suhannak az utakon és zümmögő robotfűnyírók motoznak a házak előtt, mint egy nem lepusztult retrojövőben. Jártunk festői kavicsos tengerpartokon, viking skanzenben, természetvédelmi területen, felmásztunk dombokra, kőkori faragványokat őrző sziklákra meg egykori náci bunkerekre, bármikor visszamennék.

 

Futottam két félmaratont, ami a tavalyi havonta egy félmaraton után visszalépés lett volna, ha nem tervezem ilyen könnyűre az évet, de jövőre ebbe megint bele akarok húzni. És megvolt az első Ultrabalaton-távom is, bár még csak bemelegítésként. 

Volt egy lakásfelújítás is, ami nem ért váratlanul, hiszen egy évvel korábban találtuk ki, és ennyi ideig tartott megszervezni, kitalálni meg szakikat találni hozzá. Annyira nem volt borzalmas, mint vártam, és azért annál nehezebb lett, mint reméltem. De már elmúlt, a végeredmény szép, a többire nem gondolok. 

Közben ismét elkezdtem a már többször előszedett regényemet és sok mindent helyreraktam az alapozás körül, amiről eddig azt hittem, teljesen tévesen, hogy már régen kitaláltam. Nyáron határozottan úgy gondoltam, hogy idén ebből valami megfogható, olvasható kezdemény is lehet, de hát kell valamit hagyni a következő évtizedre is.

Mert aztán jött az ősz, ami mindent elnyelt, akárcsak az év eleje. Bármennyire átgondoltam az életemet májusban (és nem árultam több halálpálcát), hirtelen szem elől veszítettem mindent, ami addig megvolt, és csak a ködben tapogatózás maradt. Viszont ha a ködre gondolok, akkor legalább kellemes emlékek is eszembe jutnak, ugyanis október utolsó napjaiban elmentünk Kőszegre, ahol a lehető legfestőibb ködben gyalogoltuk végig a Kéktúra lokális szakaszait, néha olyan utakon, amelyek felvittek a felhők fölé, ki a napsütésbe, ahol kék volt az ég, és azt hiszem, ezt a képet kell idetennem a végére – a közhelyesség gyanúját kockáztatva –, amolyan pozitív zárásként, hogy a jövőbeli énemet felkészítsem erre a gondolkodásra.

(évzárás, önreklám, szivarforma léghajó)

Árnyék nélküli fegyenc, büntetőtelep az ismert világ végén, minisztériumi varázslók és élő tündérkardok – ezek mind szerepelnek abban a történetemben, amely Az Eigengrau címet kapta, és Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2021 című antológiában jelent meg novemberben.

 

A Gabo kiadó sorozata már évek óta fut, és olvasóként minden eddigi kötetét szerettem, így komoly büszkeséggel tölt el, amiért bekerülhettem az idei válogatásba. Arról nem is beszélve, hogy egy évtizednyi baráti viccelődés, miértnemírsz, füzetekben gyűlő töredékek, abbahagyás, újrakezdés és kreatív önutálat után végre megjelenni már önmagában erős érv a blog ideiglenes feltámasztására: ha itt, ahol a tartalom jelentős része főleg arról szólt, hogy mit nem írok, nem számolok be erről a megjelenésről, akkor karmikus csapást zúdítok a nyakamba.

Az Eigengrau megszületése bizonyos értelemben maga is egy történet, ahol én voltam a kelletlen főszereplő, bár az én életemben talán kevesebb a bürokratamágia meg a fenyőerdő. Sokáig tartott megírni, rengetegszer kezdtem el újra, hogy az állandóvá kövesedett pár bekezdésre végre rá tudjak építeni egy olyan novellát, ami nem dől össze két oldal után. A koncepció nem volt túlzottan íróbarát (remélem, az olvasókat jobban kíméli, bár vannak kétségeim), de abból nem bírtam engedni, bármennyire is szerettem volna egy idő után inkább valami végtelenül egyszerűre cserélni. Végül megszületett, elsősorban két nagyon fontos embernek köszönhetően, akik egymástól függetlenül bíztak benne és motiváltak és segítettek (nagyon köszönöm Kingának és Csillának), ezért a 2021-et úgy zárhatom, hogy idén végre megjelentem egy teljesen saját írással.

Így kezdődik:

 "A szivarforma léghajó a hóvihar utáni reggelen érkezik a völgybe, a császári légikikötő maradványai közé. A minisztériumi küldöttség elgyötört tagjain kívül több láda eperkonzervet hoz Kalamona városállamából, valamint vastablettákat, gramofonlemezeket és Augustus Herbst árnyékát."

Ha érdekesnek tűnik, itt a link a kiadó oldalára.

Molyos adatlap

(dublin in the rain is mine)

"Dublin in the rain is mine", énekli a Fontaines D.C. nevű ír poszt-punk zenekar, én meg csak egyetértően bólogatok, pedig az eddigi utolsó látogatásom idején, 2019 nyarán talán egyszer ha csöpögött az eső Dublinban, és főleg a kánikulára emlékszem. 2012 húsvétján kristálytiszta, szeles, csikorgóan hideg idő volt, szintén nem túl csapadékos. Valószínűleg a legelső alkalom hagyott bennem ilyen mély nyomokat, amikor 2008 októberében a vízszintesen szakadó esőben leszálltam az O’Connell Streeten a buszról, és az időjárás végig kitartott még aznap, így az este egy pontján úgy dohányoztam egy pub ajtajába húzódva az esőfüggöny háttere előtt, mintha egy klasszikus noir statisztaszerepére gyakoroltam volna. 

De elkalandoztam, szóval vissza 2019 júliusához, amikor határozottan nem szakadt az eső Dublinban, ellenben csodálatos nyár volt, 26 fok körül, ami teljesen kiakasztotta az országot. Sokat gondolkodtam azon, érdemes-e 2021 januárjában 2019-ről írni. Tavaly ezt még legalább el lehetett kenni azzal, hogy előző évben történt, most meg már ennyi relevanciája sincsen, de mivel továbbra sem lehet sehova sem menni, én meg hajlamos vagyok a múltban élni, folytatom a mászkálást a képzelt távoli országokban. Jönnek a másfél évnyi mentális szelekció eredményeként összehordott pillanatfelvételek, ír pubok, titkos helyek, álskótfelföld és rejtett udvarok. Meg sok minden más.

 

Furcsa út volt ez. Az akkori lelki háborgásom kellős közepére esett, az izlandi kaland után pár héttel, amikor ugyan még az aktuális hullámhegy tetején egyensúlyoztam, de annak már a legszélén, ahonnan aztán hamarosan meg is indultam lefelé. Utólag is hatalmas hálám Vidnek, aki türelemmel és empátiával viselte a hangulatingadozásaimat, mindeközben meg maga volt a tökéletes házigazda, biztosította a vendégszobát, a kávét, néha a fekete macskát (ha a fekete macska is úgy gondolta), és mivel időközben tősgyökeres dublinivá vált, olyan idegenvezetést adott, hogy azóta is ámulva emlegetem.

A kevésbé turistajellegű városnézésnek számomra mindig fontos eleme, hogy olyan helyeken kell inni, ahol főleg a helyiek teszik ugyanezt (de még nem bicskáznak meg azért, mert idegen vagy), és Vid törzspubja ennek a definíciónak tökéletesen megfelelt. A pandémia idejéből visszanézve nevetségesen nosztalgikusnak érződik az emlék, hogy az alacsony, félhomályos helyiségben nyüzsgő tömegben könyökkel kell utat törni a fapultig, majd kikérni a Guinesst, de mit meg nem adnék most ezért. Illetve továbbra is fenntartom, hogy a Guinessnek finomabb íze van Dublinban, mint bárhol máshol, ami persze lehet egyszerű belemagyarázás is. Ha viszont sör és tipikus turizmus, akkor be kell vallanom, a Guiness-gyárat harmadik alkalommal is az utolsó pillanatban kihagytam a programból, helyette elmentünk a Jameson-főzdébe, mert hát whiskey. Kicsit többre számítottam egy rövid, interaktív múzeumi látogatásnál, de annak érdekes, és legalább ittunk utána a bárban kóstolót. 

Mivel ennyire alkoholcentrikusan indítottam, akkor a titkos koktélbárt sem hagyhatom említés nélkül, ahová Vid vitt el. Elsőre ez egészen urban fantasysen hangzik (elmozdítható fogas az étterem sarkában, megnyíló falrész, múltba vezető pincejáratok, részeg tündérek, satöbbi), de a valóság is hangulatos. Az ember lefoglal egy időpontot, aztán kap emailben egy kódmondatot, egy címet meg egy telefonszámot. A cím egy teljesen jellegtelen kapu Dublin belvárosában, ahol az ember kissé bizonytalanul felhívja a számot, hátha valami tévedés az egész, a köszöntés után bemondja a titkos mondatot, mire megkapja a kapunyitó kódot. Az ajtó mögötti boltíves átjáró és a teljesen átlagos kukák sorfala ismét előhozza a bizonytalanságot, aztán pár lépés múlva ott van egy tágas udvar, egy lépcső, a tetején vasajtó, elhúzható kisablakkal, mint a szesztilalom idején Amerikában, és pontosan erre az élményre hajaz a koktélbár belseje is, a fotelek szövetétől a falilámpákon át. A koktélok is jók, de ez szinte másodlagos az élmény mellett. 

 Ha már titkos helyek, kiderült, hogy Vid ezeket valójában gyűjti. Például már az út tervezgetésekor felvetette, hogy majd menjünk el enni a pizzabuszhoz, amire látatlanban rábólintottam (bármi is legyen egy pizzabusz, szerepel a nevében a pizza, szóval csak jó ötlet lehet). Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy Vid városnézés közben egyszer csak belépett egy teljesen átlagos pubba, benyitott egy teljesen átlagos ajtón, ami mellett bármikor elsétáltam volna, és a két téglafal közötti szűk átjárón kijutottunk egy egyáltalán nem átlagos belső udvarba, középen egy átalakított emeletes busszal, ahol a vezetőfülke helyén sütötték a rendkívül finom pizzát, az emeleten és az udvaron lehetett enni, a pubban meg vehettünk sört. Tökéletes élmény volt egy szombati nyári délutánra. Sajnos, mint megtudtam, azóta elbontották a helyet, vagyis tényleg volt az élményben valamiféle titkos exkluzivitás, és ezek szerint nem csak itthon  darálnak be remek underground helyeket városfejlesztés címszó alatt. 

Persze nem csak pubokban fordultam meg, csak azokról sokkal izgalmasabb írni. Kiderült, hogy az előző két alkalommal valamiért kihagytam Dublin ikonikus könyvesboltját, a négyemeletes Hodges Figgist, szóval ezt pótolnom kellett (párszor), benéztem menő antikváriumokba és természetesen a Forbidden Planetbe is (párszor). Elmentünk futni a Phoenix Parkba, ami egy részen már sokkal inkább a szabad természet, mint kiépített terület, és a korai időpont dacára sajnos nem láttam a szabadon mászkáló dámvadakat, ezért ezt még pótolni kell valamikor. 

Végigjártuk a Chester Beatty-múzeumot (excentrikus milliomos felhalmozott kincsei az ókortól a Távol-Keletig), illetve mindenképpen meg kellett néznem a Nemzeti Múzeumban a tőzeglápokból kiásott múmiák kiállítását. Bekukkantottam a Dublin Castle lezárt udvarára, ahol Tana French „Dublin Murder Squad” krimisorozatának fiktív főhadiszállásának kellene lennie, és kiderült, hogy ebben a városban szinte lehetetlen nem ízléstelen hűtőmágnest venni ajándékba, ezúton is elnézést a hógömbös-leprikónos-lóherés-zenélő hűtőmágnesek kedvelőitől. 

Mindeközben rengeteget gyalogoltam, egyszer csak elkezdtem sorban lefotózni a gyönyörűen megfestett köztéri közlekedésirányító szekrényeket, vagy bármi is legyen a traffic light control box magyar neve. Ezeket a szürke, jellegtelen fémdobozokat a Dublin Canvas nevű közösségi projekt keretein belül különböző művészek festik színesre 2015 óta, és a végeredmény hihetetlenül feldobja a városképet. Meg vadászni is jó rájuk.

Mivel mindenképpen ki akartam mozdulni Dublinból, az egyik nap lusta módon befizettem egy csoportos kirándulásra, így legalább nem kellett szenvednem a távolsági közlekedéssel a semmi közepére. Nem is szenvedtem, és kaptam grátiszként egy jó fej idegenvezetőt, aki tényleg bármiről szórakoztatóan tudott beszélni, a véres legendáktól kezdve a kánikulahelyzetről Írországban. 

Az első megálló Glendalough volt, ahova egészen képeslapszerű tájon vezetett az út, dombok, tanyák, sövények, erdőfoltok között. Glendalough egyrészt egy hatalmas tó egy gyönyörű völgyben, másrészt egy impozáns, középkori kolostorkomplexum romjai a  jellegzetes, tűszerű tornyokkal. Jutott egy óra a sétára a környéken, ami pont arra volt elég, hogy rájöjjek, ide még vissza kell jönni egy nagyobb túrára. Innen folytattuk az utat a Sally Gap felé, ami egy hegyi hágó pazar kilátással meg kopár dombtetőkkel, és mivel kiköpött mása a Skót-felföld egyes részeinek, itt forgatták a Braveheart című film néhány jelenetét, majd a kötelező fotózást letudva innen mentünk tovább Kilkennybe, ami egy kedves kis ír város, kastéllyal, katedrálissal meg egy parányi belvárossal. 

Hát szabadjon ennyit a nem esős Dublinről, ahova továbbra is szeretnék majd visszamenni, amint lehet. Elég sok mindent kipipáltam már, de akad még mit nézni, azt hiszem. A titkos helyekről nem is beszélve.

 

(travelling without moving)

Szeretek utazni, új helyeket megismerni, de legfőképpen idegen városokban szeretek keveregni, ami az én esetemben nagyjából úgy fest, hogy nagyvonalúan belövök magamnak egy célpontot, aztán indulás, és majd egyszer eljutok oda, ahova menni akartam. Vagy nem, de az sem számít, sodródok, bámészkodok, néha fotózok is persze, de leginkább hagyom, hadd zubogjon át rajtam minden, a memóriám később úgyis módszeresen szelektál, és ami megmarad, felcímkézve kis fiókokba kerül. Illatok meg szagok, színek vagy a színek hiánya, hangok, zajok, textúrák és formák, kupolák, tornyok, üvegmonolitok, ösvények a parkban, lakóhajók a vontatócsatornák mentén, a hidak közé nyomakodó köd, tócsává gyűlt tengervíz a parton, eső a macskaköveken, a kilátás egy kávézó ablakából, egy régi pénzbedobós telefon egy kocsma mellékhelyisége mellett. 

2019-ben az utazás, mint annyi minden más, nehezen akart működni, pedig mehettem volna sokkal több helyre, messzebbre, hosszabban, de nem számít, így alakult, és rettenetesen örülök annak, ami összejött. A 2020-as év ezzel ellentétben úgy indult, hogy január végén már úticélokat húzogattam le a listáról, mert sem időben, sem anyailag nem fértek volna bele, aztán paff, beütött a világjárvány, minden felborult, és rendkívül szerencsésnek érzem magamat, amiért kétszer így is kijutottam külföldre, meg sikerült némi belföldi turizmust is beerőltetni a szűkös keretek közé.

Viszont egyre jobban hiányzik az utazás, amit abból is érzek, hogy az agyam elkezdte kitúrni azokból a kis fiókokból a sok felcímkézett kacatot. Jó volt a tavalyi izlandi utat előszedni, de gondoltam, ennyi volt, mégiscsak vicces egy-másfél év késéssel leírni az élményeket. Viszont most, hónapokkal később egyre többször jut eszembe, hogy kicsit úgy éreztem magamat közben, mintha ismét utaztam volna, szóval az év kifutó szakaszában még két alkalomra visszaugrok a tavalyba, mert szeretnék tengerpartot, titkos koktélbárt, lovagvárat, kocsmát, kávézót, folyót és kastélyt látni újra. 

(tudom, mit tettél tavaly nyáron: izland, utolsó rész)

(Előzmények, első rész)

(Előzmények, második rész)

Miközben az izlandi utat tervezgettem, többen a lelkemre kötötték, hogy a belföldet legalább egy bepillantás erejéig mindenképpen látnom kell. Ez viszont nem olyan egyszerű, oda terepet bíró autó kell, vezetős rutin, meg némi leleményesség, ha mondjuk váratlanul át kell kelni egy megáradt folyón. Mivel ezekkel egyáltalán nem rendelkezem, indulás előtt inkább befizettem egy szervezett kirándulásra,  és az utazásunk negyedik napján, miközben lucia és sulemia elmentek felfedezni Reykjavík környékét, egy terepjáró busszal, kis létszámú csoporttal elindultam megnézni Landmannalaugart.

Landmannalaugar egyike azoknak a teljesen hihetetlen tájaknak, amelyek annyira földönkívülinek tűnnek, hogy a nagyobb költségvetésű filmekben különösebb utómunka nélkül használják fel idegen világnak. Odajutni sem annyira egyszerű: a busz nagyon sokáig robog a Ring Roadon, aztán egyszer csak lehajt egy jellegtelen, poros dűlőútra, és onnantól kopár dombok között, fekete lávamezők közepén, sekély folyókon átgázolva zötyög legalább egy órát, majd megérkezik egy lapály szélére, ahol van két épület meg egy sátraknak kijelölt terület, és ennyi. És ezután kezdődik a lényeg, mert innen indulnak a látóhatár felé a színes dombok.

Landmannalaugar különlegessége, hogy a hőforrásokban gazdag területen a különleges vulkáni kőzeteknek hála mindenféle színárnyalatokban pompázik a táj, kék, vörös, zöld, sárga, rózsaszín és barna sávok csíkozzák a domboldalakat (van, ahol alig észrevehető, máshol lenyűgözően szép, néha pedig kifejezetten habos-csokis édességek kupacára emlékeztet  az összhatás.) A vezetett túra nagy kört tesz meg, szurdokokon át, emelkedőkön fel visz az egyik magasabb pontra, a Brennisteinsalda, azaz „kénes hullám” nevű kékes-rózsaszínes sziklaoromra, ahonnan be lehet látni a gőzoszlopokat fújtató tájat. Nincsenek utak, parkolók, kacatboltok és büfék, csak az érintetlen hegyek. Az izlandiak nagyon bölcsen korlátozzák a napi látogatók számát is, és ugyan el lehet indulni több napos túrákra a vadonban, az egyszerre drága és nagyon puritán szórakozás, szóval a legtöbben úgy tesznek, mint én, és egy napra jönnek, meg ez is többnek érződött.

Amikor aznap este Reykjavíkban leszálltam a buszról a Hallgrímskirkja impozáns tömbje mellett (luteránus templom, Izland egyik legmagasabb épülete, ami leginkább egy betonból kiöntött art deco űrrakétára emlékeztet), még találkoztam útitársaimmal, hogy megnézzük a fővárost. Gyorsan kipróbáltuk a leghíresebb helyi gasztrospecialitást – igen, aki a hot dogra tippelt, nyert, ami itt amúgy bárányból készül és amúgy tényleg finom  –, alaposan elidőztünk egy könyvesboltban, mert azt mindenhol muszáj, főleg abban az országban, ahol a statisztikák szerint minden tizedik lakó publikált szerző, mászkáltunk az utcákon, szégyenszemre nem néztük meg a földalatti nyilvános vécéből átalakított punkmúzeumot, mert tíz perc múlva zártak, kicsit hallgattuk a sirályvijjogást a kikötőben, majd a szállásra menet még meglátogattuk a Perlant a város fölé emelkedő dombon. Ez az izlandi természeti kincseket bemutató múzeum és egy planetárium egyben, de mi csak a hatalmas üvegkupola tetejére mentünk fel, ahonnan 360 fokos panorámában lehet gyönyörködni – és máris megint késő éjjel lett, bár ebből semmi sem érződött.

Az utolsó napra még beiktattunk egy kirándulást északnyugatra, a Snæfellsjökull Nemzeti Parkba (bevallom, erre a névre mindig rá kell keresnem, hogy ne rontsam el a helyesírását), ami egy hatalmas félsziget, középen a névadójával, a nyáron is hóval fedett, roppant vulkánnal. Ez sincsen túl közel a fővároshoz, ráadásul a part mentén végigautóztuk az egész félszigetet, hogy este bezárjunk egy teljes kört, így ez is egész napos program lett, de nagyon megérte, ráadásul hihetetlenül változatos tájakra vetődtünk közben. Az út első felében zöld lapályon, felhőbe burkolózó hegyek között autóztunk, mintha csak a Skót-felföldön járnánk, fotózkodtunk lávamezőn, tükörsima hegyi tavak mellett meg egy kis halászfaluban. 

Így érkeztünk meg a Kirkjufellhez, ami egy hatalmas varázslósüvegre emlékeztető, magányos hegy a tengeröbölben, egy (természetesen) rendkívül fotogén vízesés szomszédságában, és a fövenyt ellepő hínárszőnyegen egyszerűen nem tehet mást az ember, elmereng a világ dolgain az írókat annyira jellemző, felhős mélabúval a homlokán, hogy Rejtő Jenőt idézzem, bár lehet, hogy ezt más nem csinálja, csak én.

Aztán átértünk a félsziget másik felébe, és egy dűlőúton ledöcögtünk az eldugott Skarðsvík-öbölbe, ahol türkizkék a tenger és világos a homok, ami olyan érzés volt, mintha váratlanul átkerültünk volna egy mediterrán országba. Itt könnyedén eltöltöttünk pár órát, mert egyszerűen nem lehetett ott hagyni ezeket a színeket (meg továbbra is hétágra sütött a nap és iszonyúan fújt a szél).

Végül nagy nehezen elszakadtunk, de hamarosan újra meg kellett állnunk egy másik fövenyen. Az nem volt ennyire elrejtve, ellenben festői sziklatornyok magasodtak a vízben és egy 1948-ban hajótörést szenvedett teherhajó rozsdás maradványai borították a partot, a mai napig érintetlenül, ami, mint kiderült, koncepció. (Mielőtt elfelejtem, a két föveny meglátogatása között még felkapaszkodtunk egy kisméretű, felrobbant vulkán tetejére is a vulkánt fotózni). 

Itt már annyira fújt a szél, hogy folyamatosan próbálta letuszkolni az autót a parti útról, és ez csak fokozódott, amikor elhagytuk a kocsi menedékét egy elhagyatott út végén, egy kihalt tanyaépületnél, és a térdig érő fűben lebotladoztunk a kihalt tengerpartra, hogy megnézzük, igaza van-e az internetnek, és valóban vannak-e itt fókák. Nagy meglepetésünkre láttunk többet is, fotó is van róluk, csak mint kiderült, elég nehéz lubickoló fókát fényképezni úgy, hogy annak is látszódjon. Mondhatnám, hogy ezután viszont tényleg nem maradt más hátra, mint visszautózni a szállásra és másnap reggel kimenni a repülőtérre, ami tulajdonképpen igaz, bár némileg egyszerűsítek, hogy fickándozó tengeri állatokkal zárhassam le ezt a beszámolót, mint egy kedves, szombat délutáni tévéfilmet.

 

A végére azért maradt még néhány teljesen összevissza gondolat:

Sohasem írtam semmiről több mint egy évvel később, ráadásul úgy, hogy három hónap alatt raktam össze egyetlen beszámolót, még akkor is, ha ilyen hosszút. Új rekord ez minden értelemben, de tartoztam ezzel a tavalyi önmagamnak, aki finoman szólva sem volt blogolásközeli lelkiállapotban.

Izlandot többször megjárt kollégám tíz évvel ezelőtti képeit elnézegetve (több célpontot is ő javasolt) valóban eléggé sok a turista a szigeten (mondom ezt én, aki egy fapados légitársaságnak köszönhetően jutott el ide), és ahol régebben három ember bóklászott egy vízesés előtt a réten, most már kötélkorlát terelgeti az érkezőket. Egy évtizede valószínűleg arra is jóval kisebb lett volna az esély, hogy a Brennisteinsalda oldalában félre kelljen állni a hegyoldalon, míg elvonul mellettünk egy csapat koreai nyugdíjas, viszont még így sem hasonlítható össze az élmény egy ismertebb európai célpont zsúfoltságával (a Ring Roadon a nyár közepén is elvétve láttunk más autót).

Az egyik izlandi túravezetőm szerint a turisták amúgy  csak 2010-ben fedezték fel Izlandot, amikor kitört az Eyjafjallajökull vulkán és hónapokra lebénította a világ légiközlekedését, ezért addig állandóan a szigetet mutogatták a híradókban. Azóta egyszerre féltik a természeti kincseiket és próbálják összehozni ezt azzal, hogy a turizmus generálja az ország második legnagyobb összegű bevételét, és ahol lehet, próbálják korlátozni a látogatókat vagy kötelezően csak csoportokkal lehet menni.

Sehol sincsen kuka, de közben szemét sem, mint luciától megtudtam, az izlandiak úgy vannak ezzel, hogy mindenki vigye haza és válogassa szét. A legszebb, hogy ezt mindenki meg is teszi, ami a kukák ellenére is teleszemetelt Magyarország után annyira felvidító.

Meg kellett állapítanunk luciával, hogy a punk városa, Reykjavík mára reménytelenül elkispolgárosodott, legalábbis minden helybéli kifejezetten megrovóan nézett ránk, amikor az esti egészséges kocogásuk közben meglátták, hogy este tizenegykor, a verőfényes napsütésben a szállás előtti járdán isszuk üvegből a Brennivin nevű helyi köménymagízű töményet, mint két magyar punk. (Nem akartuk zavarni sulemiát, mert aludt, de ezt nem magyarázhatjuk el annak, aki nem kér tőlünk egy kortyot.)

Amikor a landmannalaugari túrán a busz kihajtott a fővárosból, az idegenvezető hangsúlyosan felhívta a figyelmünket az úgynevezett erdőre, ami mellett elhajtottunk, mert az az egy akad belőle Izlandon (bár szerintem a Titkos Lagúna mellett van egy majdnem kiserdő, de nem akartam elrontani az élményt).

 

És igen, Izlandra bármikor visszamennék.

 

(tudom, mit tettél tavaly nyáron: izland, második rész)

(Előzmények, első rész)

 

Most, hogy utólag összeszedtem, mi mindent néztünk meg tavaly Izlandon, rájöttem, hogy  ennyire intenzíven talán még sosem kirándultam másik országban, pedig én az vagyok, aki ha reggel nekivág egy idegen városnak, estére általában egy szervezett utazás több napos programját kipipálta, és nem valami fura kényszerből, hanem mert szeretek felfedezni és ilyenkor nagyon tudok menni. Izlandon ez sokkal problémásabb lett volna, tekintve a léptékeket és a távolsági közlekedés hiányát, szóval ez nem jöhetett volna létre lucia nélkül, aki fáradhatatlanul és magabiztosan vezetett le hatalmas távolságokat. Valószínűleg az is sokat segített, hogy sohasem ment le a nap.

 

A felfedezést a Golden Circle / Aranykörút névre hallgató körtúrával kezdtük, ami Reykjavík viszonylagos közelében érinti az összes nagyobb látványosságot, ennek megfelelően népszerű célpont, de mindenképpen úgy voltunk vele, hogy ha már eljöttünk idáig, ezt sem hagyjuk ki. Az első utunk az annyira azért nem zsúfolt Reykjadalur-völgybe vezetett, ami egy kopárságában is gyönyörű, lankás táj, ahol rengeteg apróbb hőforrás bugyog fel egymás után, kénszagú, miazmás patakok csordogálnak az út mentén és a lehető legváratlanabb helyeken törnek fel gőzoszlopok a sziklák közül, mintha füstölögne a táj, ami a hidegben valószínűleg nagyon ütős látvány lehet, mert így is az. Valameddig követtük az utat a magasba, közben készítettünk durván négyezer képet (ezt később minden nap és minden helyszínen megismételtük, hátha egyszer a fotónak sikerül visszaadni a valódi látványt), majd az időjárással kapcsolatos minden előzetes elvárásunkkal végleg leszámolva hevertünk egy kicsit a fűben a napon. Izland nyugati felén akkor éppen végig kánikula volt – szinte folyamatosan ragyogott a nap és húsz fokra kúszott fel a hőmérséklet, ezért Reykjavíkban természetesen már locsolták a gyepet. Aztán a közeli falu határában törpelovakat bámultunk, majd lucia meg sulemia elmentek instagram-kompatibilis képeket készíteni a fotogén invazív virágok mezejére, én kintről pedig megcsodáltam egy teljesen átlagos családi házat, aminek hőforrás volt a kertjében.

 

Visszaültünk az autóba, és átvágtunk az itt még egyáltalán nem zord izlandi vidéken a következő állomásunkhoz, a Kerið-kráterhez. Ez egy néhai vulkánkitörés helyén kialakult tó, körbe lehet sétálni odafent, aztán le lehet ballagni a kráterbe, miközben az ember a teljesen valószínűtlen színvilágú zuzmókban gyönyörködik. (A kráternek van tulajdonosa, aki belépőjegyet szed, ami állítólag Izlandon viszonylag ellentmondásos dolog, hiszen a táj mindenkié.)

 

Újabb autózás, újabb turistalátványosság: ha már itt jártunk, megnéztük a Geysirt, minden gejzírek névadóját, ami valóban látványos, főleg, amikor a földből sisteregve feltör a forró vízoszlop, még a sok ember és a hodálynyi szuvenírbolt ellenére is (legalább letudhattam a hűtőmágnesvásárlást), de messze ez volt a legkevésbé egyedi élményünk, ami persze nem szegény gejzír hibája, inkább a többi látnivaló tette magasra a lécet.

 

A Gullfoss vízesés, a következő megállónk például olyan lélegzetelállítóan hatalmas és letaglózó, hogy hiába van ott is szuvenírbolt meg rengeteg látogató, egyszerűen eltűnnek a Gullfoss mellett, ami több lépcsőben szakad le egy mély, kanyargós szurdokba, és napfényes időben nagyjából tíz méterenként produkál egy szivárványt (azt már a wikipediáról tudom, hogy egy időben ennek a vízesésnek volt egy tulajdonosa, ami elég menő lehetett, de ő odaadta az államnak).

 

Itt valamivel kevesebbet időztünk, mint szerettük volna, mert ketyegett az óra, időpontunk volt egy titkos lagúnába, ami annyira titkos, hogy honlapja van meg minden, de foglalni kell, ugyanis sem a tó, sem a fürdőépület nem olyan nagy. Szóval este tízkor a kicsit talán már tompuló napsütésben ültem a kénes, forró vízben a szabad ég alatt, a hűvös esti szélben, egy doboz izlandi sörrel a kezemben, aminek sohasem mertem átszámolni az árát forintban, finom pára sodródott a medence felett, nyugalom volt és béke. (Hát így töltöttem abban az évben a születésnapomat.)

 

Ha az eredeti terv szerint mégis egyedül utaztam volna, biztosan nem bérelek autót, akkor pedig esélyesen az Aranykörutat tettem volna meg mindenféle szervezett kirándulásokkal, pedig a harmadik napra időzített, déli partot átszelő túránkon kiderült,  hogy nagyon sok mindenről lemaradtam volna. Az az Izland, amit meg lehet nézni autó nélkül, rendkívül szép, de az igazán lélegzetelállító helyekhez már messzebbre kell menni.

 

Amire a szigettel kapcsolatban legfeljebb a drónfotók készíthettek volna fel, azok a léptékek és a távolságok és a méretek, hogy nagyjából bárhol félre lehet húzódni, aztán percekig ácsorog az ember megnémulva, és a totálisan lefotózhatatlan látványt bámulja. Ráadásul a teljesen eltérő  hangulatú tájakat néha mintha egyetlen útkanyarulat választaná el egymástól, megy az autó a parti úton, jobbra a tenger, bal kéz felé egy legömbölyödött sziklafal, vízesésekkel, a tövében birkákkal, és egyszer csak fordulunk, és ott egy felhőbe burkolózó, furcsa, magányos hegy az út mellett, aztán megint két kanyar, és feltárul a végtelennek tűnő lapály, ahol a távolban, egy hegylánc torkában roppant gleccser fehérlik, mint egy szunnyadó, gigászi jégsárkány. Egy ponton feltűnt, hogy rendszeres időközönként olyan őszinte sóhajjal állapítjuk meg valamiről, hogy hátzdegyönyörű, mintha nem három és fél perccel ezelőtt ámultunk volna el ugyanezen kicsit máshol.

 

A déli túrára kora reggel indultunk el a Ring Roadon, amely a nevéhez hűen körbemegy Izland peremén, mint az egyetlen rendes betonút (a belső régiókba átlagos bérelt autókkal be sem szabad menni, csak a terepjáró kap engedélyt, és még itt is bevállaltuk a nagyon  vészjóslóan hangzó biztosítási plusztételt a homokviharra). Ez egy kétsávos betonút, ami néha átváltozik egy egysávos híddá, hogy izgalmas legyen, és télen lezárják. Ezen mentünk dél-délkelet felé, és sorban megálltunk minden érdekes látnivalónál, amiből olyan sok akadt, hogy félúton már elkezdtük lehúzogatni őket a listáról (így nem láttam a semmi közepén heverő, lezuhant amerikai gép roncsát például, de valamiért vissza kell térni ugye.) Kezdtük a vízesésekkel.

 

A Seljalandsfoss egyik attrakciója, hogy a magas szikláról lezúduló víztömeg mögé is be lehet sétálni, a másik, hogy rendkívül szép. A nagyjából fél órára onnan található Skógafoss másként lélegzetelállító, főleg az a jó benne, hogy közelről és távolról teljesen másként üt, és mivel viszonylag sok sorozatban szerepel, eléggé ikonikus. Izland amúgy is népszerű filmes helyszín, a Trónok harcából például egészen sok mindent forgattak, amire természetesen több utazásszervező is rárepült (különös ismertetőjelük a bájos Jon Snow-portéval és/vagy farkasokkal telepingált furgon).

 

Ilyen helyszín volt a következő megállónk, a Reynisfjara-part is, bár nekem csak ott esett le ez a kapcsolódási pont. Mivel Reynisfjara az egyik jellegzetes izlandi fekete tengerpart, már a program megtervezésekor teljesen egyértelmű volt, hogy ha kihagyom, kitagadnak a darkfentezi szakszervezetből. Mivel nem csak mi voltunk kíváncsiak a partra, kifejezetten jól  jöttek a hatalmas léptékek, még ennyire sok is ember is eltűnik azon a fövenyen, főleg, ha valaki hajlandó elsétálni kétszáz métert a tenger mellett. A festői környezet hatására lucia teljesen szárnyakat kapott, mint fotós, és sulemia meg jómagam idővel alternatív darkwave popduóként pózoltunk a sziklafal előtt, meg készült egy csomó kivéló fotó rólam is, a fekete sziklákon megtörő sötét hullámok háttere előtt természetes közegemben.

 

Ezután még pár órát autóztunk, hogy elérjük az aznapi túra végpontját. Jökulsárlón egy holdbéli táj közepén található gleccsertó, ahol még nyáron is áttetszően kék jégtömbök úsznak a vízen és fókák fickándoznak a tengertorkolatnál. Mire idáig elértünk, a reykjavíki nyárból fokozatosan lett ősz, és amikor lementünk a partra, ahol a fekete fövenyen, a ködben húzódó hatalmas távvezetékek tövében megláttam egy piros ruhás kisgyereket a víz mellett rohanni a szélben, úgyis, mint az egyetlen színes foltot a tájban, akkor azért egy pillanatra elbizonytalanodtam, hátha egy füst alatt egy skandináv művészfilmbe kerültem.

 

A jéghegyekhez nem hajóztunk ki, bár lehetett volna, de a közelben még megálltunk egy másik gleccsertónál, ahol lélek sem járt, majd elindultunk visszafelé, ami még négy órás vezetést jelentett a véget nem érő nappalban, amit lucia egészen döbbenetes szívóssággal vezényelt le. Egyszer megálltunk pihenni a 291 főt számláló Víkben, a régió lüktető metropoliszában, ahol lehetett inni valamit (se előtte, se utána nem haladtunk el még egy kunyhó mellett sem), majd valamikor hajnalban értünk vissza Reyjavíkba, amikor már majdnem úgy tűnt, hogy alkonyodni fog, alig nyolcszáz  kilométer után, szóval tényleg elmondhattuk, hogy aznap nem lustálkodtunk.

(Harmadik, befejező rész.)