Ahogy közeledett a szeptember, egyre jobban aggódtam az új iskolánk miatt, mert Dé nem akart beszélni róla, és nagy általánosságban úgy tett, mintha nem létezne, és addig összesen csak egy iskolába járt életében, és mi lesz, ha rosszul érzi magát, nem tud beilleszkedni, stb.

Úgyhogy próbáltam diszkréten ráhangolni és biztonságos, kiszámítható közeggé tenni számára, vettünk új iskolatáskát meg akármiket, továbbá (nem röhög) bekéredzkedtem az épületbe, hogy megnézzem, merre lesz az osztályterme és a tornaterem, stb, hátha az apró információk csökkentik a szorongását (valamikor eközben az is felmerült bennem, hogy sokkal egyszerűbb lenne mindkettőnk dolga, ha én járnék be helyette, de ezt az ötletet végül elvetettem, mert azért valami halvány kapcsolatot fenntartottam még a realitásokkal).

Évnyitót csak az 1. és a 9. osztálynak tartottak, úgyhogy én is bemehettem helikopterezni (a karzatra, és korábbi felderítőtevékenységemnek köszönhetően szerencsére pontosan tudtam, merre van a karzat). Dé végigült még utána három osztályfőnöki órát, majd végigaludta a délutánt, úgyhogy nem tudtam meg semmit, de ekkor még előttünk állt egy egész hétvége az első igazi iskolanapig. Vasárnapra egész jó kedve lett, időben elküldtem aludni, kezdtem reménykedni, hogy jó lesz ez.

Erre hétfőn harminckilenc fokos lázzal kelt, és köhögött.

A következő két hétben végigszenvedtünk otthon egy Covidot. Nekem hétfőn még sikerült tünetmentesen elmennem a szülőire, ahol lopva befotóztam az összes tanárt, és hevenyészett jellemleírást is alkottam róluk a gyermeknek, utána viszont dögvész volt és kárhozat, ráadásul a második hétre kezdtem reménytelennek érezni az egészet (iskolát, életet, mindent), mert Dé még mindig nem lett jobban, ráadásul az orvosa is elérhetetlenné vált az első látogatásunk után (nem sokkal később elhunyt, és a Bt.-je örökösei elvitték a gyerekek összes papírját, de nem számolták fel a céget, így a gyerekek nem mehettek át másik orvoshoz, az önkormányzat persze perelt, de ez csak hónapokkal később oldódott meg, addig a szomszéd falu gyerekorvosa adott illegálisan igazolásokat), szóval attól tartottam, hogy még a gyivit is kiküldik rám, amiért visszatartom a nem létező gyermekemet az iskolából, a nem létező orvosával együtt.

A második hét vasárnapjára annyira elegem lett, hogy rászóltam Dére, hogy most már gyógyuljon meg másnapra, és meggyógyult.

Az első napon még aggódtam, utána a másodikon teljesen fel volt dobva (lett spanyolórája megy informatikája, ilyenek), azóta volt pár zökkenő, amikor szimpatikus tanárok életpályát módosítottak érthető okokból, és elmentek, de alapvetően jobban szereti a gimit, mint az általánost, én meg egy kicsit plátóian szerelmes vagyok az osztályfőnökébe (családos asszony), aki azt írta nekem többek közt, hogy Dani rendkívül intelligens. Az aggodalmamat azért kéznél tartom, mert soha nem lehet tudni.

Ja, valamikor ősszel kaptam egy újabb műfordítói díjat is, a Trethon Judit emlékgyűrűt, ezúttal nem konkrét könyvért, hanem teljes életműért, ismét nagyon örültem (és Dé ismét elsüthette a kérdést, hogy mikor kapok igazi fordítói díjat).

Mindeközben szeptemberben agnus feltette a kérdést a közösségi médiában, hogy kinek van kedve gombatabfolyamra menni, nekem meg már régóta volt kedvem, radásul tök közel tartották, úgyhogy elmentünk (8 elmélet, elvben 4 gyakorlat). A tanfolyamot Sarolta* tartotta, szakellenőr és mellesleg táltos és képzőművész, ráadásul, mint kiderült, most ő vette át az állását egy pár éve meghalt ismerősömnek; a másik oktató egy mikológusprofesszor volt, aki mellesleg termeszt is gombát. Az egészet ráadásul egy lovagterem nevű helyen tartották, és teljesen különféle emberek szerveződtek a csoportunkba (írók, építészek, kismamák, óvónők, de a kedvencünk Kálmán, a mezőőr lett, aki igazán jóravaló úriember).

A tanfolyam sokkal informatívabbnak bizonyult, mint gondoltam, alkalmanként kábé tíz oldalt jegyzeteltem, rengeteg triviát hallottunk, megismerkedtünk a csodálatos miskolci gombászok munkásságával, és sokkal több mindent megtudtunk, mint amennyit képesek lettünk volna megtanulni (de azért rajta vagyunk). Mindeközben facebookos gombahatározó csoportba is beléptünk, ami először ijesztő volt (ott rend van és fegyelem, éles keresztmetszeti kép és lemezfotó nélkül az ember inkább meg se szólaljon), de utána az a pillanat is eljött, hogy az egyik fotómra azt mondta az egyik admin, hogy ezt legyek szíves átvinni a védett és veszélyeztetett gombák csoportba is (ahol még a posztok formátuma is le van regulázva, és a lelőhelyet az admin visszajelzése után törölni kell), mire reszkető billentyűzettel visszakérdeztem, hogy oké, de ez ugye egy óriás bocskorosgomba (készen álltam arra, hogy ha nem, akkor nevet változtassak és szertartásos szeppukut kövessek el), amire azt válaszolta, hogy “igen :)”, így, szmájlival, szóval átestem a beavatási rítuson.

Utána pár héttel már én sem igazán értettem, hogy mi a fenét keresnek ott azok, akiknek nincs éles keresztmetszeti képük és lemezfotójuk.

Mindeközben agnusszal elmentünk több gombakereső túrára is, ezek csodálatos alkalmak voltak (leginkább korhadt fatönkök mellett guggoltunk üdvözölt mosollyal, és próbáltunk jó szöget találni a gombafotókhoz). Soha nem felejtem el az első ganodermánkat, de találtunk mindenféle kígyógombákat, kucsmagombát, szegfűgombát, ésatöbbi, és a végén már csak úgy repkedtek a szánkból az olyan szakkifejezések, mint a pereszkefog és a pókhálós tönk. Meg persze, amikor nem gombásztunk, akkor izgalmas gombafotókat és egyéb gombás kontentet küldözgettünk egymásnak messengeren (vagy szarvasgombás pestót vettünk a budai zsibvásáron).

Utána legvégül a karácsony a zaklatott december után (rengeteg munka, elromlott telefon, programkeresztbeszervezések, miközben én csak aludni akartam) remekül telt, huszonharmadikára már annyira zen voltam, hogy az sem érdekelt, hogy a macskák kiszaggatják a falból a polcot (erről amúgy is mi tehettünk, mert nélkülük mentünk a kisszobába fát díszíteni**), vagy nem tudunk kimenni a házból, akkora a hó (miért is akarnánk kimenni).

Szóval, mindent egybevetve, elég hullámzó volt ez a 2023, de legalább történtek dolgok.

* A neveket a személyiségi jogok védelme miatt, stb. Bár ezt most nagyon sajnálom, mert mind neki, mind a kollégájának kifejezetten ütős neve volt.

** Ja igen, lett két macskám, de az még tavaly, és csodálatos teremtmények, viszont mindenhova velem kell jönniük, különben szeparációs szorongást kapnak, és felmásznak a fali polcra, meg ilyenek.