Én: Én csak azon aggódom, hogy mennyire alakul át a szociális érintkezés, mármint én nagyon hamar beleszoktam, hogy legalább másfél méterre kikerülöm az embereket, és jogos felháborodással nézek csúnyán, ha ők nem ezt teszik, nem bonyolódom small talkba, távolságot tartok…

Isolde: Szerintem ez a normális. Az emberek veszélyesek, mert csak megbántanak, ugyanazt a ruhát veszik fel, mint te…

Én: De azért…

Isolde (ellentmondást nem tűrő hangon): Vagy megszereted őket, és meghalnak.

(Talán) Maminti: Igen, az emberekkel csak a baj van.

Szóval, én még mindig jól tűröm a korlátozásokat, bár mostanra már nagyjából csak a két legfontosabbat nem tudom megtenni (utazás és mozi). Viszont muszáj megjegyeznem, hogy most sem kellett csalódnom a nők szociális érzékében (ez a pozitív megfogalmazása a dolognak), ugyanis, amikor még nyitva volt az Ikea, és két hónom alatt két rosszul kiegyensúlyozott Lack polccal támolyogtam a kocsim felé, akkor egyszer csak odaugrott hozzám egy (nagyon csinosan öltözött, harisnyás-magassarkús-maszkos) nő, kesztyűt húzott, és kikapta a kezemből az egyiket, hogy ne szenvedjek már (mármint odahozta a kocsimhoz, nem elszaladt vele), és amikor már kinyitott az Ikea, és találtam a Fyndben egy megfelelő állószekrényt a konyhámba, csak átmenetileg legyőzött, amikor Sziszüphosz stílusában próbáltam kirángatni csúszós kartoncsomagolásában a fakkjánál magasabban lévő kocsira, ami mindig elgurult, ha nem azt fogtam, viszont a szekrényt csak két kézzel bírtam el, szóval akkor is egy nő ugrott oda, és húzott kesztyűt, hogy fogjam meg a kocsit, és ő fellendíti a tárgyat (így lett).

Ja, és amikor a Praktikerben vágyakozva néztem a magát két méter magasban kellető sötétszürke lábazatfestéket, és azon töprengtem, hogy comme il faut lenne-e, ha egy teleszkópos festőnyéllel piszkálnám le, vagy most mi legyen, akkor is egy (magas) nő jött oda (pedig még csak nem is szenvedtem látványosan, csak ráutalóan néztem, mint Ryan Gosling), hogy lekapja nekem. Szóval, ha még egyszer azt hallom egy férfitól, hogy azért a rengeteg hátrányos megkülönböztetés, az üvegplafon, a kisebb-nagyobb megaláztatások, a mansplaining, a szóhoz jutni nem hagyás, a heti egy szerelemféltésből elkövetett, és a többi, mert hát a nők nem tudnak bányában dolgozni, és mi lenne velünk, akkor szerintem megkérdezem tőle, hogy segítsek-e lecsavarni a befőttesüveg tetejét*.

(Egyébként felmerülhet a kérdés, hogy a Praktikerben például miért nem az eladóktól kértem segítséget, és ezt nem bírom ki, hogy el ne mondjam. Szóval, amikor utoljára élő emberrel voltam ott hajlandó tárgyalni, az azért volt, mert nem akartam két huszonöt kilós zsák csemperagasztót magam beemelni az árutologató kocsiba (abból a saját autómba átemelni már csak át tudom valahogy, gondoltam), illetve Visné Hahotáig sem volt kedvem elsétálni, ezért megrendeltem a dolgokat, személyes átvétellel. Mivel a honlap az összes gombnyomásnál felkínálta, hogy vegyek nagyon akciós függőágytartót (már csak 11 van!), és azért az én önuralmam is véges, azt is megrendeltem, de mentális jegyzetet készítettem arról, hogy muszáj megkérdeznem, mennyit nyom, mielőtt kifizetem, mert simán lehet, hogy ezt már én sem bírom el.

Azon egy kicsit meglepődtem, hogy be kellett jelölnöm egy két órás intervallumot, hogy pontosan mikor akarom átvenni az összekészített dolgokat, de úgy éreztem, egy kis időstrukturálás meg előre tervezés nekem sem árt.

Szóval figyelmesen 15 perccel a két órás intervallum kezdete után érkeztem, hogy mégse koppra menjek oda, hátha a raktárosnak pisilnie kell, szerelmi bánata van, akármi, ennyit adhatok neki. A megérkezésem után HÚSZ PERCCEL (nem túlzok) még mindig ott álltam tök egyedül az áruátvételes pultnál, amit néha elkezdett megközelíteni egy-egy sárga-kék alkalmazott, de amint megláttak, azonnal elfordították a tekintetüket, és elsiettek valahova máshová. Végül egyiküknek integettem is, és ezt már nem tudta kivédeni, hanem odajött, hogy akarok-e valamit. Mondom, igen, itt a rendelésszámom, meg minden.

Itt némi számítógépezés után kiderült, hogy a rendelésemet NEM ÁLLÍTOTTÁK MÉG ÖSSZE. Akkor mondtam, hogy jó, állítsák gyorsan, úgyis eszembe jutott még a vakolókanál, de előtte mondják már meg, hogy mennyit nyom az a függőágytartó, mert lehet, hogy nem kérem. Itt a hölgy felcsattant, hogy olyan nincs, vagy a teljes rendelést elviszem, vagy semmit, mert a Rendszer. Oké, mondom, de akkor tájékoztassanak már, hogy mennyit nyom, és utána keljünk át azon a hídon. A hölgy pötyögött a számítógépen, majd ismét felcsattant, hogy olyan függőágytartó már három hete nincs, de olyan szemrehányó hangon, hogy én is felcsattantam, hogy erről nem én tehetek (ezt nem erősítette meg, de legalább törölte az itemet a rendelésemből, nem kellett egy nemlétező függőágytartót is elszállítanom).

Szóval, bár már nem igazán hittem benne, hogy valaha is megkapom azt a csemperagasztót, azért otthagytam őket, hogy állítsák össze, és gyalogoltam pár kilométert a vakolókanálért, majd szép kényelmesen, az esélytelenek nyugalmával visszatértem.

A hölgy a pult mögött dolgozott, én meg (nem szoktam ilyen agresszív lenni, de fogytán volt a türelmem) köszöntem, és rászegeztem a tekintetemet, hogy tudja, hogy nem játékból vagyok itt. Ő valami papírokat tologatott meg pecsételgetett, úgyhogy egy idő után az órámat is nézegetni kezdtem, innen tudom, hogy konkrétan 11 percbe telt, amíg feladta a néma ignorálásomat, és ekkor nézett fel rám először (megjegyzem, olyan 50 centire álltunk egymástól, úgyhogy ez nem lehetett könnyű), amikor is felcsattant, hogy nem itt adják a garanciát. Én tisztáztam vele, hogy én vagyok az a púp a hátán, aki már korábban is akart valamit, mire kikiabálta nekem a raktárost, aki rámutatott a két zsák csemperagasztóra és miegyébre a FÖLDÖN, hogy ott van.

Namármost a rendelésem és ez ebből fakadó szenvedéseim elsődleges oka az volt, hogy valaki ráemelje nekem a kocsira a két huszonöt kilós zsákot (erős nő vagyok, meg minden, de az 50 kg nem csak a képességeimet haladja meg, hanem a súlyomat is karanténon kívül). Ránéztem, hogy és ezt most hogy vigyem ki, mire a srác azt mondta, hogy ő úgy gondolta, hogy kézben. Itt felvinnyogtam, majd a szemmel látható problémát szavakba is öntöttem, miszerint én ezt nem bírom el, felrakná-e nekem egy kocsira.

És itt vett igazán bizarr fordulatot a helyzet, mert a srác azt felelte, hogy na jó, felrakja, de a benti kocsikat nem szabad kivinni, ezért hozzak kintről egy kinti kocsit (???). Itt már mindenképpen végig akartam csinálni a dolgot, úgyhogy bevittem egy kinti kocsit, de úgy éreztem, hogy most már igazán minden mindegy, és akár már járna is nekem némi előzékenység, úgyhogy megkérdeztem a srácot, hogy ha nagyon szépen megkérem, akkor beemelné-e a zsákokat az autómba, ami öt méterre parkol a bejárattól.

És erre azt felelte, hogy nem teheti, mert a benti kocsikhoz hasonlóan ő sem hagyhatja el az áruház területét.

Az végül azóta sem derült ki, hogy ez azért van, mert lángra lobbanna napfényben, vagy a vezetőség attól tart, hogy megrészegül a szabadság ízétől, és elvágtat a naplementébe, vagy a Praktiker alkalmazottai is olyanok-e, mint az őzikék, hogy ha megtapogatja őket odakint valaki, akkor a társaik a visszatérésük után már nem ismerik fel a szagukat, esetleg szét is marcangolják őket, de mindezek után nagyon vártam azt az obligát levelet, amelyben a Praktiker megkér, hogy értékeljem a szolgáltatásaikat, és tényleg hosszan fogalmazgattam magamban (külön 500, 1000 és korlátlan karakterre felkészülve), hogy hogyan fogom szavakba önteni nekik a szöveges részben mindazokat, amik velem történtek.

Az obligát kérdőívben, amikor megérkezett, olyan 4-5 csillaggal értékelhető kérdés volt (áru minősége, ilyenek), szöveges rész egyáltalán nem.

Na, azóta nem bonyolódom beszélgetésbe praktikeres alkalmazottakkal, mert annak beláthatatlan következményei lehetnének.)

Az a lényeg, hogy az emberekkel csak a baj van, de a nőkkel néha egy kicsit kevésbé.

 

* “Hagyd, Szerjózsa, úgysem értenék.”