Az úgy volt, hogy az extra sok és sürgős munka miatt én már nagyjából január eleje óta kvázi karanténban élek (szociális kapcsolatok és boltba járás minimalizálása, felhalmozott élelmiszerkészletek), kivéve egy-egy pár napos utazást leszámítva Szicíliába (mentális egészségügyi okokból) és Ciprusra (Bumbika karácsonyi ajándéka volt, tőlem, mert elkapott a lelkifurdalás, hogy nélküle utazom Szicíliába). De tényleg, a kijárásaim olyan jelenetekre korlátozódtak, hogy hajnali kettőkor mászkálok a tök üres Tescóban, és csúnyán nézek (létezik egy ilyen törvényszerűség, hogy ha >1 vásárló van a Tescóban, akkor is legalább egy ember úgy fogja leparkolni a kocsiját valamelyik sorban, hogy ne lehessen kikerülni), illetve olyanokat mondok a mozi előterében mosdóba induló társamnak teljesen őszintén, hogy addig majd bámulom az embereket, lenyűgözőek, már el is felejtettem, hogy néznek ki.

Utána, amikor elérkezett a járvány miatti social distancing ideje, elégedetten konstatáltam, hogy pont úgy kell bevásárolnom, mintha két hét múlva határidőm lenne (amúgy volt is, de ez mellékes), arcmaszkból mindenféle erősségű van itthon a fal- és bútorfestő hobbijaim miatt, gumikesztyűből is takarítás és hajfestés végett, antibakteriális szappant, törlőkendőket és C- és D3-vitaminokat (továbbá szelént és cinket) meg már december elején beszereztem az influenzaszezonból kifolyólag, és Bumbit is jóval azelőtt felvilágosítottam az ilyenkor szükséges elővigyázatosságokról, mint az divattá vált volna (próbáltam már, milyen télen, egyedülállóanya-üzemmódban, a határidők damoklészkardja alatt a gyerekkel együtt lázasan hörögni, és arra jutottam, hogy ezt lehetőleg elkerülném a jövőben). Emellett (túlzás nélkül) nagyjából kétszáz kiolvasatlan könyv vár itthon, és egy Netflix-előfizetés.

Tehát február végén még kampányszerűen végigtalálkoztam a szeretteket, barátokat és ismerősöket, nehogy végképp elfelejtsék az arcomat (amíg még fiatal vagyok), utána felhúztam magam a nőnapon (hosszú), meg bejelentették, hogy bezárják az iskolákat (erről egy földszintről felszűrődő hangos diadalüvöltés formájában értesültem, ahol Bumbi éppen az osztálytársaival játszott online valamit), és azóta nagyjából itthon vagyok. Kicsit aggódom ugyan dolgok miatt (könyvkiadók, ismerősök helyzete, kútba esett tervek), de egyrészt eddig is aggódtam dolgok miatt, tehát ezt már gyakorlottan, hatékonyan és időtakarékosan csinálom, másrészt annyi szabadidő rám szakadt most hirtelen (bár a munkám ugyanannyi (és ez légyszi, kedves univerzum, maradjon is így), de kiesett az önkénteskedés, a mászás, a gyerek összevakarása hajnalban az iskolához, délután az érte menés, a külön szakköre előtt szobrozás, meg a személyes találkozók, amiket amúgy még szeretek is), hogy azóta lenyírtam a füvet, elkezdtem rendbe rakni a kertet, kitakarítottam a lakást, bekereteztem és felraktam pár képet, felfúrtam néhány polcot, megnéztem pár évadnyi sorozatot, kiolvastam két könyvet, kipróbáltam pár új receptet, és folyamatosan szemmel tartottam a hagymásaim virágzását (ez annyira berántott, hogy előfordult, hogy hajnali kettőkor küldtem bele egy chatbe breaking newsként, hogy a beltéri nárcisz végre kinyílt (fotóval illusztrálva)).

Szóval úgy gondoltam, hogy most (éppen van egy lélegzetvételnyi szünetem a nárcisz és a tulipán között) akár a blogot is leporolhatnám, és visszaszokhatnék a napi-kétnapi posztolásra, mintegy kísérleti jelleggel. Szerintem lássuk meg.