Pumpkin spice

Az osloi egyetemen vagyok egy statisztika kurzuson, mennyire menő már. Most lett vége és az egyetemi büfében kávézom, mielőtt indulnom kell a vonatomra. Úgy kerültem ide, hogy van ugye a kis kutatásunk, ami egy pilot study (nagy kutatást előkészítő minikutatás) és egy fura és teljes mértékben szélhámosságnak tűnő traumaterápiás módszer hatékonyságát méri, és tökre úgy tűnik, hogy hatékony, és ezért a következő lépés az lenne, hogy egy randomizált, kontrollált kutatást (RCT, randomized controlled trial) csinál rá az ember, mert ezzel a fajtával lehet igazán megmérni bárminek is a hatásosságát. Azt jelenti, hogy a poszttraumás stressz zavaros betegeket véletlenszerűen osztjuk két csoportba, a fele banda a furcsa, új terápiát kapja, a másik fele meg valami régi fajtát, és aztán összehasonlítjuk a végén.

Egy kisvárosi szakrendelőben dolgozom, ahol normális körülmények között nem csinálnak RCT-ket, mert azokat egyetemi klinikákon szokás, viszont itt ketten a pszichológussal már megcsináltuk a pilot-ot, ismerjük a módszert, ismerjük a terepet, és a bergeni egyetem két professzorasszonya áll mögöttünk az elméleti tudással és statisztikai háttérrel. Így aztán most az a terv, hogy megcsináljuk az RCT-t itthon a sufniban nulla pénzből, ebben mondanom sem kell, hogy rengeteget segít keleteurópai neveltetésem, ahol sok kutatásban vettem részt és kevésre volt kiszignált pénz vagy idő. Meg amúgy is. Normális ember, mielőtt belevág egy projektbe, felméri, hogy a rendelkezésére állnak-e a projekt anyagi, fizikai és személyi feltételei, én meg belevágok, aztán majdcsak lesz valami, most írok regényt úgy, hogy nincs rá egyáltalán időm, nincs íróasztalom, nincs egy normális laptopom, és nem tudom, hogyan kell regényt írni. Majdcsak lesz valami. 

A pszichológus már öreg és sok kutatásban részt vett és okos, valamint optimista és lelkes, én meg harcedzett vagyok, gyakorlatias és szkeptikus, szóval remek kombináció. Tehát felhívott a pszichológus péntek délután negyed négykor, hogy a kórházunk honlapján (minek ment oda?) talált egy kurzust, ami az osloi egyetemen van és az RCT-k statisztikai háttere klinikusoknak, vagyis azoknak, akik nem a statisztikus, hanem orvos stb egyéb személyzet és RCT-n dolgozik, pont nekünk tervezték, menjek el rá, de ma négyig van a jelentkezési határidő, tehát 45 percem van kideríteni, ja és jövő szerdától 3 napos a tanfolyam, Osloban, ami tőlünk másfél óra vonattal. A kurzuskiírásban nem szerepelt a kurzus ára.  

Felhívtam a férjemet, neki oké-e, ha ezeken a napokon korábban megyek el és később érek haza, aztán felhívtam a közvetlen főnökömet, hogy ő mit gondol, azt mondta, hát végül is neki oké, de fel kell hívnia a nagyfőnökasszonyt, mert kórházunkat sújtó gazdasági nehézségek és megszorítások miatt senki nem mehet tanfolyamra anélkül, hogy azt nagyfőnökasszony személyesen engedélyezte volna. 

Aztán visszahívott és azt mondta: a nagyfőnökasszony szerint ez számomra nem szükséges tudás, mivel a statisztikát úgyis a bergeni egyetemen csinálják majd, és nem nekem kell, és akkor meg minek kell tudnom, hogy hogyan csinálják, amúgy meg nincs pénzünk. 

Mondtam, hogy de a norvég orvosi kamara szerint jogom van évi 10 ezer korona büdzsére a munkahelyemtől, amit kurzusra költhetek és idén nem költöttem kb semmit ebből. 

Mondta, hogy igen, de csak akkor, ha a munkavégzésemhez szorosan kapcsolódik a téma és kórházunk számára hasznos és releváns, szükséges tudás, ez pedig Nagyfőnökasszony megítélése szerint nem szükséges. 

Mondtam, hogy hm, így ránézve a tematikára, úgy tűnik, hogy az első és a harmadik nap nagyon is releváns (RCT-t fajtái, buktatói, tervezése, hiányzó adatok, együtt nem működő páciensek, egyéb gyakorlati problémák). A második nap valóban színtiszta statisztika. 

Mondta, hogy akkor írjak a szervezőknek és kérdezzem meg, lehet-e menni csak az első és a harmadik napra és hogy úgy olcsóbb-e és mennyibe kerül. 

Hát szerintem ez halál ciki, de oké, írtam (fél négykor) a szervezőknek, hogy Ezésez Géza vagyok és olcsóbb-e úgy. Visszaírtak (15.50-kor), hogy a kurzus ingyenes, de az komoly, hogy ma négyig lehet jelentkezni, azaz még tíz percig. 

Felhívtam a közvetlen főnökömet, azt mondta, oké. Nem hoztam szóba, hogy akkor ugye megyek mindhárom napra, hanem úgy értelmeztem, hogy ha ingyen van, akkor ez nyilvánvaló. Jelentkeztem a kurzusra 15.55-kor, átszerveztem a naptáramat, örültem. Nyilván fura, hogy boldog vagyok attól, hogy statisztika kurzusra ingázhatok be Osloba napi 3 órát vonattal, de az vagyok, még úgy is, hogy nem lesz időm Osloban mászkálni vagy emberekkel találkozni vagy mittudomén, múzeumba menni, csak hát már az is élmény, hogy metróra szállhatok és láthatok emeletes házat és pumpkin spice latte van az egyetemi büfében és vihetek elviteles sütit az új francia cukrászdából (not impressed és a gyerekeim sem). 

De nem erről akartam beszélni, hanem arról, hogy: sok évig Magyarországon dolgoztam az egészségügyben, ugyan menő helyen, de attól még nagyon is jól ismerem azt az érvelést, amikor nem engednek el kurzusra, mert 1. nincs rá pénz, és/vagy 2. szükség van rád az osztályon, mert egy orvos van és ha eltűnsz 3 napra, akkor egy se lesz. Ezekkel semmi bajom, reális érvek, vagy bele kell nyugodni, vagy ha az ember nagyon akarja azt a kurzust, akkor kifizeti maga (sokszor volt olyan is, hogy a felét fizettem én, a felét a munkahely, meg mindenféle felállás), és próbál a más osztályokon dolgozó kollégákkal boltolni, sírni, egyeztetni, szívességet kérni, hogy legyen helyettese és elmehessen. Oké. De akárhogyan erőltetem a memóriámat, én nem hiszem, hogy hallottam volna azt az érvelést, hogy "ez egy szükségtelen tudás". Pedig egyszer majdnem elmentem egy EEG-kurzusra, ami számomra végképp szükségtelen tudás (végül azért nem mentem, mert á, úgyse érteném). 

A norvégok ebben tök ügyesek, mármint abban, hogy ne tanuljanak meg szükségtelen dolgokat, hanem a szükségeseket tanulják meg. Volt az, amikor a pszichotikus osztályon volt kvíz-délután, és a pszichológusasszony utána mesélte nekem, hogy négyen voltak a csapatban, rajta kívül két nővértanuló, egy pszichotikus beteg, szakmáját tekintve edző, és arra a kérdésre, hogy "Ki írta a Rómeó és Júliát?", a nővértanulók beírták, hogy Winston Churchill, és csak azért nem az lett a végső válasz, mert a páciens tudta, hogy nem az. Ahhoz, hogy jó ápolónő legyél, tudnod kell injekciót beadni meg sebet kötözni meg felismerni az anafilaxiás sokk jeleit, és az, hogy ki írta a Rómeó és Júliát, az nem egy szükséges ismeret. Ezt amúgy elmeséltem egy másik pszichológuscsajnak, de nem jött ki jól a sztori, mert kiderült, hogy ő sem tudja, ki írta a Rómeó és Júliát (de legalább azt tudta, hogy nem Churchill). És az itteni ápolók iszonyú ügyesek a sebkezelésben meg minden ilyen praktikus dologban, ez igaz. Én nem tudok egy sebet összevarrni, de a citrátkört talán el tudom magyarázni, a többi millió felesleges dolgot meg úgyis azonnal elfelejtettem egyetemi éveim végeztével.

Az én esetem azért eggyel trükkösebb, mert egy kutatási projektben, még ha nem is én csinálom a statisztikát, azért nem árt, ha értem, miket beszél a statisztikus: mint amikor van autód, nem te javítod, de nem baj, ha érted, amit mond az autószerelő. Nyilván meg lehet csinálni anélkül is, de adott esetben lehet előnye. 

Meg hát egyébként is: nyilván szkeptikus vagyok a szükségtelen tudással kapcsolatban. Mármint, nem hiszek a létezésében. Nyilvánvalóan felesleges volt 1993-ban a Kitaibel Pálról elnevezett biológiai versenyre megtanulnom az Élet és tudomány szócikkét az avokádóról, amikor 1993-ban Magyarországon nem láttunk még avokádót és szó se volt róla, hogy valaha is fogunk, de aztán 1996-ban buszos, buszonalvós társasutazással kiutaztunk Párizsba két napra és bementünk a boltba és le volt árazva a fura zöld gyümölcs és akkor tök jól jött, hogy tudtam, mi az, és meghámozva, vagy magját eltávolítva, héjából kikanalazva fogyaszthatjuk. 

Meg egyszer volt egy közös beszélgetésünk egy pácienssel, aki már régóta jár a pszichológushoz, de velem most először találkozott gyógyszeres ügyben, egy fiatal, akinek a vallástörténet a hóbortja és az idő egy részében akkor is arról beszél, ha nem az a téma, ráadásul félig norvégul, félig angolul, és egy ponton, amikor a gyógyszereiről beszélgettünk, váratlanul hozzám fordult és megkérdezte, tudom-e, mi az a szkizma, és bár legalább 30 éve nem hallottam ezt a szót, megkérdeztem, hogy várjál, az az, amikor szétvált az ortodox meg a nem ortodox kereszténység? És láttam, hogy ezzel meg is alapoztam a terápiás kapcsolatot és bizalmat, mostantól komolyabban vesz. 

Ezek egyike sem fontos tudás, és ezek apróságok, és akkor ott van összehasonlítási alapnak a magyar oktatás, ahol a Lány (11) kortársai elméleti nyelvészeket megszégyenítő magasságokban tanulják a magyar nyelvtant és sírnak a doga előtt meg nem alszanak, és az avokádó meg a mássalhangzótörvények mellett azt is megtanulják, hogy akármilyen okosak is, sose lesznek elég okosak, és világéletükben attól kell majd félniük vagy szégyenkezniük, hogy nem elég okosak. A Lány most hatodikos a norvég iskolájában, első óta van ének-zene az órarendjükben, ezen youtube-videókat néznek/hallgatnak, amit a gyerekek választanak ki, annyi, hogy ne legyen benne káromkodás, és egyszer volt olyan, hogy fel kellett készülni egy előadóból kiscsoportos projekt formájában és azt prezentálni, de akkor is Michael Jacksont választották (valami listából lehetett), és soha életükben nem hallottak még a hangokról vagy hangjegyekről vagy jó, hogy Kodályról nem, de Mozartról se. Akit érdekel a zene, az mehet az ünnepélyeken játszó rezesbandába vagy különóraként zeneiskolába, és ott megtanulnak kottát olvasni, de aki nem zenész vagy hangmérnök, annak minek kellene tudnia arról, hogy miből van a zene? Anélkül is hallod. 

Mondanom sem kell, hogy ettől a pragmatikus és gyakorlatias hozzáállástól, bármennyire is tökre értem a hasznát, én a részemről kéthavonta idegbajt kapok, szerintem ez nem dicséretes minimalizmus, hanem felszínesség és sekélyesség és ignorancia, és teljesen érthetetlen számomra, hogyan maradhat fenn így egy társadalom. 

A statisztika kurzus amúgy pont olyan volt, mint amire számítottam: volt előadó, akinek 100%-át értettem, volt, akinek 50-et, és sosem tudnék olyanokat csinálni, hogy stratifikált randomizálás vagy többszörös imputáció, de ha a statisztikus majd ilyeneket mond, akkor fogok tudni okos arcot vágni. Külön dicséretes, hogy szükségtelen tudással is gazdagodtam, mégpedig, hogy az első (nem randomizált) klinikai vizsgálat leírását a Bibliában találjuk, Dávid könyvében, és a hús alapú versus növényi alapú étrendet hasonlította össze, szóval ebben a kontextusban elég szomorú, hogy 2500 évvel később sem tudunk egyértelmű választ adni a kérdésére. 

Tenyerembe homokszem tapadt

A huszadik napon átjött anyósom, hogy elvigye a gyerekeket, mert szerettek volna még nála lenni, én meg elmentem anyukámmal Fertőrákosra megnézni a nagypapám sírkövét, ami most lett kész, és hétfőn kell kifizetni, ha elégedettek vagyunk vele. Azok vagyunk. Ezután felmentünk nagypapám házába, aki májusban halt meg, és végtelen cuccok között pakolásztunk meg selejteztünk meg cuki régi dolgokat találtunk. Ezután elmentem a thai masszázsra (amit még a harmadik napon le kellett mondani) a thai-ok egy jellemzően osztrákok által látogatott soproni bevásárlóudvarban működnek és csak thai-ul meg németül beszélnek és cukik. Majd pedig közkívánatra a férjem öccséékhez állatozni, ezúttal az ezerlábú és az oroszlánfejű nyúl voltak a highlightok. Ettünk mignonokat és minitartokat, amiket ügyesen vásároltam, mert továbbra is lusta vagyok sütni, lehet kiégtem. 

A huszonegyedik napon elmentünk - surprise - a soproni uszodába, vittük anyámat is, úgyhogy többnyire őt nyegtették a gyerekek, amíg én default mode-ban voltam a jakuzziban. Utána ettünk a lángososnál, aztán elmentünk a kínaiba venni papucsot, mert kiderült, hogy a táborba az is kell, és a Fiúnak nincs. Ezután elmentünk a Fő térre kisvonatozni, ez a városnéző kisvonat, ami többféle méretben létezik és megy kis kört meg nagy kört. Mi azzal szeretünk menni, amelyik elektromos, kis kört megy, és a Csaj vezeti, ezzel a Lány babakora óta kisvonatozunk néha. Úgyhogy már tegnap, amikor átvágtam a téren és láttam, hogy két kisvonat is bent áll, megkérdeztem a Csajt, hogy mikor lesz tutira ő, mondta, hogy holnap 3-kor és 5-kor. Odamentünk 3-ra, de olyan sokan voltak a kisvonatozni vágyó ügyfelek, hogy végül mindet átültették a nagyobbikba (ami benzines és több és szélesebb kocsit húz és egy pasi vezeti), de minket hármunkat a Csaj külön elvitt egy körre a kicsi, elektromos kisvonattal, mivelhogy tegnap megígérte. Ő különben nem ismerősünk vagy valami, hanem A Csaj, Aki A Kisvonatot Vezeti, szóval hatalmas jófejség volt tőle ez, hogy ahelyett, hogy élvezné a váratlan szünetét, minket vonatoztat. 

 A huszonkettedik napon elvittem a gyerekeket a napközis táborba (ez nem ilyen lepasszolás, hanem direkt akarom, hogy magyar gyerekek között is legyenek), aztán elmentem kifliért a menő pékségbe, pisztáciás minitart-ért a Kultúrpresszóba (mert a Lány azt imádja, de nem volt, csak holnap lesz), buszbérletért a buszvégállomásra, sajtért az intersparba, majd hazafele a Deák téren véletlenül összefutottam az Idegenvezetővel és beszélgettem vele Brennbergbányáról, csoportdinamikáról és digitális oktatásról. Döglöttem otthon fél órát a hűvösben, majd elmentem ebédelni Gabóval és Hajnalkával, beszélgettünk Taylor Swiftről, gyerekekről és tanárokról, meg hogy a Tóth Imre ugyanúgy néz ki, mint 30 évvel ezelőtt, aztán átmentem a Cédrusba (az a könyvesbolt) és beszélgettem a Zsuzsával meg a Könyvesboltos Lánnyal fakivágásról, Kun Árpádról, meg arról, hogy mi lett a kutyakölykökkel?? mert a Könyvesboltos Lány a 19 éves kori naplómban váratlanul kapott két németjuhász kutyakölyköt, úgy, hogy nem nagyon tudta őket épp hova tenni, de további sorsukról már nem írtam, nos hosszú, boldog életet éltek egy ismerős ismerősénél, családi háznál, és nagyon okos kutyáknak bizonyultak. Ezután összeszedtem a gyerekeket és hazamentünk és megettük a kifliket és nyomódtunk a hőség miatt, meg lefotóztuk, majd szabadon engedtük a redőny és a szúnyogháló közé szorult denevért. 

A huszonharmadik napon elvittem a nyűgös és álmos gyerekeket a napközis táborba, elmentem kifliért a pékségbe, aztán pisztáciás minitartokért a Kultúrpresszóba, vettem hármat a Lánynak és hármat a Könyvesboltos Lánynak, aztán leültem és bedugtam a laptopomat a konnektorba és megírtam a regényem vázlatát meg még egy kicsit a szövegből is, mert volt egy ilyen kép a fejemben, hogy a Kultúrpresszóban írom a regényemet egy iced latte mellett a nagy asztalnál, ahol a Fiú anno megtanult sakkozni, és bár nyilván nem itt fogom írni, de gondoltam, szép gesztus itt elkezdeni. Végtelenül para elkezdeni, még vázlatot csak-csak oké, de konkrétan a "create blanc document" kattintásnál rendesen rettegtem, ugyanakkor eleget tudok már a szorongásról ahhoz, hogy tudjam, mi a teendő. Például az, hogy a lehető legkevesebbet beszéljen az ember a kreatív projektjéről és a blogjába se írjon róla, mert ez azt az illúziót kelti, mintha csinált volna valamit, miközben nem, szóval be is fejeztem az erről beszélést. A pultos fiatalember közben becsomagolt nekem összesen 7 minitartot elvitelre, sokáig és komolyan győzködtem, hogy de én csak hatot fizettem ki és nem akarom megrövidíteni őket ingyen minitarttal, de ő állította, hogy nem, hetet fizettem ki, úgyhogy végül kénytelen voltam ráhagyni.
A kisvárkerületen pedig reggel két rendőr vezetett egy hátrabilincselt kezű huszonéves leányt a rendőrautó felé, épp meglátta őket az utca távolabbi részéből egy férfi és odakiabált, hogy: 
- Anita! Há mér visznek el? 
Rendőr (a férfinak, barátságos hangon): - Na még pont te hiányoztál, Zsolti! 
Zsolti: - Mér viszitek be, mit csinált? 
Rendőr: - Hát nem volt okos. 
Pontosan ugyanitt délután egy földön ülő, eléggé vérző fejű, de eszméleténél lévő férfi és két, elektromos roller mellett síró lány mellett haladtam el, megkérdeztem, de nem szorultak segítségre, egy nő már kihívta a mentőt és addig is egy talpraesettnek tűnő, épp arra járó sebész rezidens pátyolgatta a sérültet (mondjuk melyik sebész rezidens nem talpraesett?). Úgy vettem ki, a rolleres lányok hibájából történt a baleset, ők nem sérültek meg, hanem ijedtségből és bűntudatból sírtak. 
A sütiket bevittem a Könyvesboltba, és megkérdeztem a Bélától, mivel gyanút fogtam, hogy nem idén lett 30 éves a Cédrus? Vagy jövőre? De nem tudta, pedig ő alapította személyesen 29 vagy 30 vagy 31 évvel ezelőtt. Eszébe sem jutott, hogy ez így valami, hogy kellene ünnepelni, vagy hogy ez nagy szó, hogy városunk ikonikus könyvesboltja 30 éves, és ezalatt hány és hány ember életében játszott szerepet, én bevallom eredetileg utcabálban gondolkodtam, de láttam, hogy ebből jóval visszébb kell vennem, a hála és az ünneplés itt éppenséggel nem annyira passzol a zeistgeist-be, mármint nem konkrétan a könyvesboltban, hanem az országban, de Sopronban legalábbis biztos. 
Aztán ettünk fagyit a Kiwiben, volt joghurt, ami a legjobb a világon, aztán hazamentünk nyomódtunk a hőségben, lefotóztuk majd kiszabadítottuk a redőny és a szúnyogháló közé szorult sáskát. 

A huszonnegyedik napon elvittem a gyerekeimet a napközis táborba, elmentem a pékségbe sajtos-tejfölös pogácsáért, aztán a postára feladni a Lány rajzát a Minecraft újság rajzversenyére, meg gyönyörködtem a soproni posta szecessziós belső terében. Én ezzel különben tisztában vagyok, hogy ez egy luxus, hogy én itt gyönyörködöm meg hálás vagyok meg péksütemények, főzött fagylalt, macskakövek és szecesszió miatt ujjongok, és ez csak azért van, mert nem itt élek, és ha itt élnék, akkor a postán azzal foglalkoznék, mint a normális ember (hogy nem megy a sor). Igyekszem nem tenyérbemászóan csinálni. Otthon pakolásztam és szortíroztam és válogattam (mert ez egy ilyen többgenerációs családi ház és a már meghalt nagyszülők és apukám összes cucca plusz az én gyerekkori cuccaim egy örök és soha véget nem érő szortírozást igényelnek, és akármennyi holmit selejteztünk már le, soha nem fogy el), találtam Barbie Lutra Albumot, vadbarbár módon kioperáltam egy régi számítógép winchesterét, meg fetrengtem és kiolvastam a Kun Árpádot. Délután bementem a Cédrusba a rendelt könyvemért, amit még a Kriszta ajánlott a kamaszkorról, pont sárga volt, így ment a ruhámhoz, és beszélgettem a Zsuzsával, aki tudta, hogy a Cédrus már elmúlt 30 éves, így az utcabál megrendezéséről lemaradtunk. Aztán elhoztam a gyerekeket, akik ma kiselőadást tartottak a többieknek Norvégiáról. Ma nem szorult be semmilyen bibliai állat a redőny és a szúnyogháló közé. 

A huszonötödik napra a gyerekek kisírtak egy szabadnapot a táborból a meleg miatt (ez kirándulós tábor és 35 fok van, szóval bár délutánonként már nem kirándulnak, hanem a kertben vízipisztolyoznak, azért megértem) és a nagymamák is igényeltek unokás programot, ezért elmentünk a soproni uszodába, két nagymama is jött, úgyhogy vittem a kamaszkoros könyvet. A reggeli norvég hírekben volt valami a Merkúrról, amiről eszembe jutott, hogy megnézzem a havi horoszkópomat, ez van benne: "Egy Mars-Jupiter együttállás az egész hónapodra kihat, és olyan találkozásokat mutat, amelyek intenzív reakciókat váltanak ki belőled. Lesznek, akik inspirálnak, és lesznek, akik provokálnak. Szerencsére 15-én a Merkúr visszalép az Oroszlánba és téged nem kell félteni." Hogy mitől és miért, azt nem részletezi, de mivel pont ma van 15-e, ez mindenképpen megnyugtató. Uszoda után lángosos, aztán elmentünk a Malmacskába, ami Sopronban a macskás kávézó, meglepően gyönyörű, barátságos és szemlátomást jól gondozott macskák uralják a terepet, jól összeválogatva több különböző fajta, szín és személyiség, mint egy jól castingolt lány/fiúbanda. 

A huszonhatodik napon megint mentek táborba, addig bevásároltam egzotikus ételeket, mint kifli, körözött, kakaós csiga, gránátalmás actimel és sajtos Pom Bär, meg feladtam anyukám csekkjeit a postán, meg beszélgettem a Könyvesboltos Lánnyal Havas Juliról meg arról, hogy jövőre eljönnek-e hozzánk öntözni a paradicsomot a távollétünkben, aztán elmentem az erdőbe ciklámeneket nézni, de már csak egy volt, mert vége a szezonnak, azt lefotóztam, meg sétáltam a Ciklámen tanösvényen a hőség miatt a tavalyi húsz km helyett kb húsz métert, meg olvastam. Ezt a hetet amúgy eléggé elrontotta a hőség, sokkal többet akartam az erdőben sétálni, de túl meleg van mindenhez.

A huszonhetedik napon már nagyon nyűgös voltam a hőség, a PMS és a hőség miatt. Elmentünk a Lánnyal a könyvesboltba visszavinni a kölcsönkapott Havas Julit, aztán vettünk körömlakkot, rendeltünk pizzát, a rokonság egy része elment uszodába, én becsekkoltam online a holnapi repülőjáratokra meg elolvastam az ezer üzenetet, ami jött a gyerekek iskolájától, mivel hétfőn (aug 19) kezdődik az iskola, aztán elmentem Brennbergbe a könyvbemutatóra szerezni dedikált példányt, ahol egymillióan voltak (mármint én úgy gondoltam, hogy a brennbergi kultúrházban egy Brennbergbánya történelméről szóló könyv bemutatóján lesznek úgy 30-an, de minimum 130-an voltak tényleg, mind ezek a keménykötésű hetvenévesek, akik tájfutnak meg a túrabiciklis szakosztály vezetője, miközben nekem kikészül a derekam húsz perc álldogálástól), Brennbergben változatlanul jó a csí. 

A huszonnyolcadik napon pakoltunk, pakoltunk, pakoltunk, aztán eltaxiztunk Bécsbe a reptérre ("Kellemes nyaralást!" - mondta a taxis), elrepültünk Osloba, világrekord sprinttel elértük a vonatot Sandefjordba, hazataxiztunk a lakásba, visszakapcsoltuk a vizet és az áramot, és aludtunk, mert másnap iskola és munka. 

Az idő jó, sokat nevetünk

Idén kaptam négy hét nyári szabadságot (ez nem szokás, de így jött ki - mentegetőzött), és nyilván a végén majd azt fogom gondolni, hogy te jó ég, mit műveltem egy teljes hónapig, ami miatt nem volt időm kimosni a függönyt / minden nap edzeni* / megírni a könyvem, úgyhogy akkor elmondom, mit csinálok itt keleteurópában az apokalipszis küszöbén. 

Első nap felcuccolódtunk és eltaxiztunk a vasútállomásra, aztán elvonatoztunk a pótlóbuszig, majd buszoztunk a további vonatig, aztán megérkeztünk a reptérre, elrepültünk Bécsbe, eltaxiztunk Sopronba, lepakoltunk, legyalogoltunk a városba és ettünk végre fagyit a Kiwi fagyizóban. Számtalan minigombócot ettem, hogy mindent megkóstolhassak. 

A második napon elmentünk a soproni uszodába (ezt több ország számtalan uszodája, csúszdaparkja és badelandja után még mindig a legjobb uszodának tartják a gyerekeim), ott elhömbölögtünk meg találkoztunk a szomszéd néni lányával és unokájával és dolgokat tudtunk meg a magyar általános iskolai életről (lehangolóakat), aztán elmentünk a városba shoppingolni és vettünk gyerekkönyvet meg társast meg mobiltokot a Lánynak meg hajsampont. A Lány még Norvégiában kapott szúnyogcsípése eddigre rémesen nagyra duzzadt és meleg volt és fájt, és az rossz jel, ezért lefotóztuk és beküldtük online bőrgyógyászati magánrendelésbe. 

A harmadik napon elvittem a gyerekeket fodrászhoz, a Szilvihez a szomszéd utcába, mindkettőnek kiváló hajat vágott (a Fiúnak 16 perc alatt, mert rettenetesen szenvedett) (nem a Szilvi, a Fiú) (mondjuk lehet, hogy a Szilvi is, de nem mutatta), közben visszaírt a bőrgyógyász, hogy ezt meg kell mutatni élőben bőrgyógyásznak, mert lehet, hogy orbánc, úgyhogy találtunk is aznap délutánra magánrendelést, így lemondtam a thai masszázsomat és bőrgyógyászhoz mentünk a Lánnyal. A néni (a kórházban bőrgyógyász amúgy, csak heti 1x két órát magánrendel pont szerdán) azt mondta, nem orbánc, és úgy nézett ki, mint aki kétszázharminc orbáncot látott csak a múlt hónapban, ezért hittem a szavának. Ezután fájdalomdíjul bementünk a Sparba a Lánnyal és egzotikus dolgokat vásároltunk, mint császárzsömle, túrórudi, Danone Activia krémes natúr, őszibaracklé, kakaós ízű szívószál, dínó alakú csirkefalat és Soproni Démon, meg kiváltottuk a néni által felírt kencéket, valamint ájuldoztam, hogy itt minden mennyire drága. 

A negyedik napon megnéztem a tönkrement kútszivattyút (anyukám házában lakunk és a kertben van egy ásott kút), úgy ítéltem meg, hogy menthetetlen (nem mintha szakértő lennék, de 2009-ben vették és sok sebből vérzett), ezért elmentünk az Obiba és vettünk újat. Nagyon alaposan összehasonlítottunk minden tulajdonságot, hogy jót vegyünk, és az eladóval is megvitattuk. Hazavittük, nem passzolt a meglévő szerelékekhez, visszavittük. Ott elmagyarázták, hogy nem kell másik szivattyút venni, csak mindenféle toldalékot. Vettünk olyanokat, felszereltem, kinyitottam rajta egy kupakot, ami letört és a kezemben maradt, ezért visszamentünk harmadszor is az Obiba. Visszavették, adtak egy másikat, teljesen normálisak és kompetensek voltak, amitől így a harmadik körre már sokkolódtam és ezt meg is mondtam nekik, örültek. A szivattyút végül felszereltük, happyend, minden jó, csak nem jön víz, mert vagy kiszáradt a kút (nyár végére ki szokott minden évben) vagy a kút mélyén lévő szeleppel vagy szűrővel van valami. De nyugalom, még csak dél volt, délután elmentünk Ágfalvára a férjem öccsének kisállatboltjába gekkót simogatni, ettünk és etettünk disznókat, és ettünk Harrer mini puncstortákat, amiket én vittem, mert lusta voltam sütni. 

Az ötödik napon elvonatoztunk Budapestre a lakásunkba, boldogan döglöttünk benne kicsit, aztán a Lánynak elmentünk a Deichmannba venni szandált, mert nincs neki (ahonnan mi jövünk, ott simán kihúz az ember egy nyarat szandál nélkül, de itt nem úgy tűnt), aztán elmentünk Keep Floyding koncertre, ahol megismerkedtem a repohár intézményével (elvittük emlékbe), a gyerekek kaptak zenekaros pólókat, a Lány szerint a progresszív rock ijesztő (a hangzása) (de annyira, hogy utána rosszat álmodott miatta, tök cuki) (jó, a teremin tényleg ijesztő), és nem voltak a vokálos csajok, akik tökre hiányoztak, de összességében meg nagyon jó volt a vibe. 

A hatodik napon elmentünk az Állatkertbe, mert bár nem vagyunk nagy állatkertesek, de nemrég olvastuk a Bojti Anna lapozgatós könyveit, akiből kettő a budapesti állatkertben játszódik, és ezért elmentünk megnézni a helyszíneket. Nagyon meleg volt, pont véletlenül volt fókashow, ami cuki, és a fókát tényleg úgy hívták, mint a Bojti Anna könyvében. Még több repohárral gazdagodtunk, vettük két plüss malacot és két gumikígyót az ajándékboltban, délután meg otthon hömbölögtünk. 

A hetedik napon a férjem többnyire takarított, én bevásároltam és kajákat csináltam az esti bulira (mindenfélét, kivéve sajttál), a gyerekek pedig már eleve nyígtak, hogy pihenőnapot akarnak, amikor nem megyünk sehova, úgyhogy ők pihentek (= megnézték az Angry Birds 2.-t kb tizenkétszer). Este jöttek a Medúzák (ez nagy M?), és volt party, én imádtam, ezekkel lehet értelmesen beszélni szakmai kérdésekről és lelkizni és totál hülyeségeken röhögni, és eddig még akármit tettem eléjük, dicsérték a kaját, reméljük, más is jól érezte magát, én igen. És imádom, hogy a gyerekeim is kinőttek abból a korból, amikor egyfolytában a nyomukban kell loholni, hogy ne essenek fejre / pelenkát cserélni / altatni, hanem nagyjából megtalálják a helyüket egy házibulin folyamatos közreműködésem nélkül is. Nagyjából ezen a ponton kezdtem el érezni, hogy tehén vagyok, ja, mert a férjem is és én is külön-külön rájöttünk, hogy amikor visszajövünk Magyarországra, az olyan érzés, mint amikor a Fireflyban ebben a jelenetben a tehenek kijönnek az űrhajóból és visszatalálnak a valódi szelfjükhöz. 

A nyolcadik napon elkezdődött a gyerekek egyhetes angol kurzusa, 9-12-ig, szóval odavittem őket, aztán lementem a Mammutba venni tolltartót (mert nem tudtuk, hogy az is kell), meg vettem egy leárazott ruhát a Springfieldben, még annál is leárazottabb volt, mert el volt szakadva a pántja (már megvarrtam), valamint dióscsigát a Józsi, a péknél. Délután jött a gyerekek matektanárja, akivel online matekoznak, de évi párszor találkozunk személyesen is, mi is részt vettünk ilyen mindenféle okos matekos játékban, a gyerekek élvezték és szemlátomást okosabbak nálam, ami megnyugtató. (Ezt a matektanárt a blog révén szereztem és továbbra is nagyon hálás vagyok.) 

A kilencedik napon elvittem a gyerekeket az angolra meg értük mentem, a kettő között meg elmentem nőgyógyászati szűrésre, mert ugyan Norvégiában is van tb-re, csak vizitdíjat kell fizetni, ami kb 10 ezer Ft, de egyrészt nem tudom, csinálnak-e citológiát is és HPV tipizálást is és ultrahangot is, másrészt a háziorvos csinálja, az ottani háziorvosomat pedig egyáltalán nem kedvelem és nem szeretném, ha a hüvelyemben nyúlkálna. Az eredmények később jönnek, de az UH alapján makkegészséges vagyok és akár gyerekeket is szülhetnék (inkább nem). A fancy magánrendelőben véletlenül összefutottam Dr Morcz-zal (aki kutatóorvosi minőségében volt jelen) és megpróbáltam rábeszélni, hogy írjon ismeretterjesztő könyvet, stay tuned. Az angol kurzusról hazafelé bementünk a budapesti Pagonyba is, ahol vettünk még egy társasjátékot és egy könyvet, majd elmentünk családilag ebédmenüt enni a Sushi Sei-be, ami csodálatos volt és a gyerekeknek is tetszett. Este a férjem elment valakivel sörözni (nem jegyeztem meg), én pedig elkezdtem olvasni a régi naplóimat, mert regényt akarok írni és ahhoz kell, és aztán egész héten azokat olvastam (a 18 és 19 éves koromat), nagyon jó volt. 

A tizedik napon angol kurzus, amíg a gyerekek ott voltak, megvettem a kötelező dióscsigáikat a Józsi, a péknél, meg a jó ég tudja, mit csináltam. A kurzus után elmentünk a Málnába sós mogyorós baracktortákat enni, aztán a szemészetre, a Lányt pupillatágításban is megmérték, ezért nagy, rajzfilmfigura szemei lettek, és kiderült, hogy egy évig túl gyenge szemüveget hordott (mert tavaly Norvégiában mérettük és ott az optikus csinálja és ő nem fogott gyanút, hogy túl jól kompenzál és kellene tágítani is). Az én szememet is megnézettem, mert régebben volt a retinaleválásom és pár évente nem árt ránézni, minden rendben-e, de minden rendben. Ezután találkoztam a Humannel és gyalogoltunk egy csomót és beszéltünk a dolgokról, amikről szoktunk beszélni, meg rájöttem, hogy kalóriát kell számolnom. 

A tizenegyedik napon is angol kurzus volt, azalatt gondoltam, hogy begépelem a naplóimat, hogy ne ezer kis kézzel írott füzetben legyenek, és sok óra alatt egyet sikerült is (a kb 95-ből), azután találkoztam a Norvégtanárnővel a Briósban, ahol pont olyan az iced latte, amit szeretek, és megbeszéltem vele a Budapest/vidéket meg a macskáit meg a kortárs irodalmat, aztán esett az eső és vettem egy képregényt. Este meg találkoztam Nikével és megbeszéltem vele a pszichiátria magyar helyzetét meg elmeséltem neki, miért akarok regényt írni (a gyík miatt), és még mindenféle más dolgot meg annak az ellenkezőjét is kb hajnali kettőig. 

A tizenkettedik napon anyajegyszűrésen voltam, amíg a gyerekek az angolon (az is van Norvégiában is, de ott is fizetni kell valamennyit és vagy a háziorvos, vagy a gyógyszerész csinálja, én meg a mennyiségi tréningben hiszek és nekem olyan nézze az anyajegyeimet, aki évek óta naponta anyajegyeket néz, vagyis bőrgyógyász), egyik se rosszindulatú (mert ami gyanús volt, azt már pár éve leszedettem), de van rajtam ezermillió ronda pötty, amit utálok, azt mondta ez a szimpatikus ajakplasztikázott hölgy, hogy hatvanezerért leszedi, de nem nyáron, szóval még meggondolom. Nincs végtelen pénzem és ez pont egy felesleges dolognak tűnik. Délután átjött a Húgom, hozott ajándékokat, rendeltünk kaját, társasoztunk Pool Partyt meg Dixitet (nagyon jó, hogy akkora gyerekeim vannak, akikkel már lehet Dixitezni). 

A tizenharmadik napon elvonatoztunk Pécsre (rutinosan elmentünk a délibe, ahol rájöttünk, hogy basszus a keletiből indul, de elértük), mert elhatároztam, hogy sok órát vonatoztatom a gyerekeimet, hogy megmutassak nekik egy festményt. A Baalbek az, és szerintem a Baalbek csodálatos és most jött el az ideje, hogy megnézzék. Cserébe elmentünk előtte egy macskás kávézóba (szabadság miatt zárva) és cukorkakészítő műhelybe (imádták), majd végül a Csontváry múzeumba, ami a Lánynak is és a Fiúnak is tetszett, és válogatták, melyik festmény kéne otthonra. Aztán ettünk magyaros étteremben és aludtunk hotelban és

másnap, a tizennegyedik napon visszavonatoztunk Pestre (az több idő volt, mert jelzőrendszermeghibásodás, de volt klíma). Este a férjem elment Bajuszbuliba, hozzánk meg jöttek Ágiék gyerekes randira (mert a gyerekeim imádják az ő gyerekét), ettünk Eszterházy tallért meg csirke alakú mignont, és beszéltünk sütiről meg könyvekről. 

A tizenötödik napon elvittem a Fiút a fancy magán fogorvoshoz (csak kontrollra, mielőtt viszem a norvéghoz, mindig elviszem itthon is, nehogy feljelentsenek a gyámügynél), a Lány logisztikai okok miatt velünk jött, ezért meglepetésszerűen neki is leszedték a fogkövét. Utána elmentünk Cserpes tejivóba, meg abba a boltba a Váci utcán, ahol tavaly láttak egy plüssöt és azóta vissza akarnak menni megvenni és tényleg volt olyan és meg is vették (van egy csomó forintjuk, a nagymamáktól kapták), meg megnéztük a Holdat a Piarista közben. Este meg Ruhacsere volt nálunk, amire már megcsináltam a sajttálat (vagyis a cheese board designerem a Lány, én csak felszeletelem, ő rakja ki), és nagyon jó ruhákat kaptam, azóta is azokban nyomulok. Közben felhívtak a munkahelyemről eddig a szabim alatt másodszor, hogy nem találnak ezt meg azt a kutatási projektünkben, és sokszor elnézést kértek kedvesen, szóval fontosnak érezhettem magam, de mégsem volt nyomasztó, viszont nagyon vicces, mennyire elfelejtettem norvégul máris. 

A tizenhatodik napon találkoztunk a Krisztával, mi kávéztunk, a gyerekek játszótereztek, megbeszéltük a kamasz gyerekeket, meg hogy milyen ügyesek voltunk 18 éves korunkban, aztán később elmentem kávézni a Táncosnővel, beszéltünk mozgásról meg a női létről, addig a férjem leszedte nekem a könyveket, mert rendes, aztán hazamentem és végre átrendeztem a könyvespolcomat szín szerint, évek óta tervezem. Mert az fontos, hogy szín szerint legyenek a könyveim a beépített könyvespolcomon egy lakásban, ahol nem is lakom, egy országban, ahol nem is ott élek. Jó, és? 

A tizenhetedik napon elvonatoztunk Sopronba, először lecuccoltunk anyám házában, aztán elvonszoltuk a gyerekeket játszótérre meg fagyizni, aztán leadtuk őket anyósnál és mi a férjemmel elmentünk hotelba aludni, pontosabban a Villa Mimibe, ami még jobb hely lett azóta, hogy utoljára ott voltunk, a kertje továbbra is mágikus, sehol máshol ne lakjatok, ha Sopronban nyaraltok. Vacsiztunk a Gyógygödör teraszán, és ettünk fagyit a Kiwiben, végre volt birs és gesztenye. Senki nem fizet nekem semmilyen reklámért, de ezt úgyis tudjátok, mert ki fizetne manapság bloggereknek. 

Másnap, a tizennyolcadik napon reggeliztünk a Villa Mimi kertjében, aztán felszedtük a gyerekeket és felmentünk a Taródi-várba, ahol az öreg Taródi fia nyit ajtót, de pontosan ugyanúgy néz ki, mint az apja, azt hittem, kísértet, és ahol elviteles lattét árulnak, ami megdöbbentő (mert a soproniak tudják, hogy a Taródi-vár az valami romhalmaz, amit egy bolond öregember foltozgat és ki tudja, van-e benne vezetékes víz meg áram, nemhogy Costa presszógép.) Ezután ettünk lángost a lángososnál, elmentünk a társasjátékboltba, mert a gyerekeknek még mindig volt pénze, a férjem meg elment a vonatra, mert visszament Pestre dolgait intézni, mi meg majdnem megáztunk, mert jött a vihar. 

A tizenkilencedik nap az ma van, a soproni uszodában voltunk sok órát, én unatkoztam, a gyerekeim imádták, aztán ettünk lángost, segítettünk a lángososnak megváltoztatni a nyilvatartást a google maps-en, majd elmentünk kishátizsákot venni, mert jövő héten mennek táborba és oda kell, kiváló kishátizsákot vettünk 2000 Ft darabjáért az intersparban, és a szokásos egzotikumokat, mint őszilé, császárzsömle és vaníliás actimel. Aztán leszedtük a paradicsomot anyám kertjében és megettük a császárzsömlével. Itt tartunk. 

*De a lépésszámom megvan minden nap, és néha csinálok egy Love your belly-t is, szóval nem tragikus a helyzet. 

A Nyúl Éve (tldr)

Elmondom, mi volt 2023-ban, amíg még nem késő. Még nem szedtük le a karácsonyfát, úgyhogy még ér. 

A legjobb az volt, amikor a Lánnyal lementünk a boltba Párizsban, sima élelmiszerboltba, aztán meg a pékségbe, ahol látványos eclaire-ek voltak eperrel és vaníliakrémmel. A Lány azt mondta, ó, de jó lenne olyan süti, de biztos túl drága, én megnéztem az árát és azt mondtam, hát valójában pont annyiba kerül, mint egy kardamommebolle (norvég péksütemény), mire ő teljesen kiakadt, hogy JÉZUSOM ne emlegess itt ilyesmit, hallani sem bírom! úgyhogy megvettük a sütit, ettük hazafelé zacskóból a vacsorára szánt bagettet az utcán, és norvég ételek nevével ijesztgettük egymást. "Sjokoladekake!" "jézusom, hagyd abba!" "Pølsebrød!", majd a Lány véres komolysággal azt mondta: "De ugye tudod, hogy ezek után többé soha nem fogom megenni a nyomi norvég kenyeret." Bocsánat, Norvégiáról nagyon sok jót is tudunk mondani, a gasztronómia nem tartozik közéjük. 

A második legjobb az volt, amikor augusztusban Sopronban voltunk, ott van Brennbergbánya, ahol már mindenhol voltam, kivéve a Szálasi-bunkerben, mai nevén Breuer-vágat, amit tényleg Szálasi, az őrült náci építtetett magának, amikor az aranyvonattal Brennbergbányán volt szökésben. Ez egy mesterséges barlang, nem látogatható, mert a nácik elmúltával beköltöztek a védett, patkósorrú denevérek, és a geológusok szeizmográfjai, mert van itt vmi törésvonal. De évente négyszer a Nemzeti Park munkatársa kikulcsolja, és ekkor az Idegenvezető korlátozott létszámú (12 fő) túrát vezet benne. Ez egy több száz méter hosszú föld alatti folyosó és terem. Szóval láttam Facebookon még júniusban, hogy lesz a túra, írtam az Idegenvezetőnek, visszaírt, hogy már betelt, de nekem természetesen "betesz egy pótszéket", mivel emlékszik rám korábbi brennbergi kalandozásaimból, ahol az volt a deal, hogy ingyen körbevezet és bemutat embereknek, és cserébe megosztom vele a dokumentumokat és forrásokat és újságcikkeket, amiket találok, így is lett. Hát egyrészt iszonyat izgalmas volt a túra, de ebben nyilván fura nerd vagyok, másrészt nagyon jó érzés volt, hogy Brennbergben emlékeznek rám és számon tartottak. 

A harmadik legjobb az volt, amikor hirtelen ötlettől vezérelve nem fodrászhoz mentem az egyetlen gyerekmentes soproni szabadnapomon, hanem 20 km-t gyalogoltam az erdőben, ciklámenek és kelta halomsírok és minden volt, a Várhely még mindig a Föld szívcsakrája. 

Rövid verzió: 2023 első felében depressziós voltam, amiért Norvégiában kell élnem, aztán egy ponton váratlanul megint normális lettem (ez nagyjából a Ciklámen tanösvényen történt), egy másik ponton pedig rájöttem, hogy nem akarok még visszaköltözni (ez az itteni élelmiszerboltban történt az önkiszolgáló gumicukrospultnál decemberben.) 

 

A hosszú verzió hosszú: 

A januárt és a februárt azzal töltöttem, hogy a Jéghegyek Népét olvastam és vártam, hogy vége legyen, mármint mind a télnek, mind a sorozatnak. Februárban voltunk Sopronban, ott megvilágosodtam, hogy az a bajom Norvégiában, hogy nincs a helyeknek története (sem saját, hogy ne feleljek, erre a kőre léptem én, de Sopronhoz képest a történelmi korok szelleme is kevésbé van jelen), meg az, hogy az emberek nem viselkednek őszintén. Ezen az utóbbin egész évben idegesítettem magam, és még most is végtelenül bosszant és egy csomó helyzetben belefutottunk idén, mind szakmailag, mind emberileg, hogy mosolyognak rád és soha nem derül ki, mit gondolnak. Ennek nyilvánvaló előnyei is vannak, hogy senki nem kurvaanyáz hangosan, de számomra, keleteurópai neveltetésemből adódóan ez csak fura és kényelmetlen és rémes. Mindenki csinálja, minden szinten. A Fiút konkrétan ghostingolta az osztálytársa (7 éves), akit áthívtunk játszani, úgy tűnt, tök jól érzi magát, áthívtuk máskor is, mire azt mondta az anyja, sajnos most nem jó, mert rokonok jönnek látogatóba, aztán kiderült, hogy az osztályból egy másik kisfiút hívtak át magukhoz pont aznap, és egy még egyszer megismétlődött. Nekem nem tetszik, hogy ez az anyuka mosolyogva hazudik nekem, és az sem, hogy a hétéves gyerekének is már ezt tanítja, de tény, hogy itt mifelénk ez a szokás és ez egy kulturális különbség, amivel tanuljak meg együtt élni. A munkahelyemen hasonlóképpen, az ambulancián, ahol dolgoztam, a személyiségzavar-team járatja ezt csúcsra (mosolyognak, aztán lefelejtenek a levlistáról stb). Sopronban építettünk magaságyást és megnéztük a sógorom frissen nyílt kisállatboltját, amiben minden van botsáskától sisakos kaméleonig plusz patkány, kivéve béka, mert azt nem szereti.

Áprilisban is utaztunk, akkor Budapestre, azzal az volt a probléma, hogy kikértük hozzá a gyerekeket 4 napra az iskolából (elvileg évi 2 hétre kikérheted őket, ha van rá okod), amit először nem adtak meg, aztán fellebbeztem, és megadtak. Aztán becitáltak egy meetingre, mert ezzel együtt a Fiú 20 napot hiányzott a tanévben, és 20 napnál meeting keretében kell felmérni, jelentsenek-e a gyámügynek. Itt felöltöztem szépen norvégnak és mosolyogtunk a Fiúval, papírt lobogtattunk asztmás bronchitishajlamáról és elmeséltük, hogy a 4 napban, amíg keleteurópában hesszeltünk, végig vigyáztunk rá, hogy ne felejtsenek el a gyerekek norvégul, és elolvastuk kb. 8x az Aranyhaj és a 3 medvét norvégul. Így csak leírták, hogy anyuka majd legközelebb, ha nem tudja eldönteni, beteg-e a gyerek, akkor küldje be és majd az osztályfőnök eldönti, amiért máig haragszom (mert EL TUDOM DÖNTENI meg orvos is vagyok) (de szerintük azért nem tudom eldönteni, mert Norvégiában máshol van a határ és én ezt keleteurópaiként még nem tudhatom) (hogy félholtan is küldik a gyereket iskolába). Idén egy csomó ilyen esemény történt, amikor norvégok kedvesen, de lekezelően bántak velem, keleteurópai származásom miatt, és kapják be.

Április végén összefutottam a parkolóban a szomszédos pszichoterápiás osztály vezetőjével, aki megkérdezte, nem akarom-e megpályázni a náluk meghirdetett állást, holnap van a határidő. Ebédszünetben megkérdeztem a Ji Csinget (sajnos csak online, ami biztos égő, de maga a könyv Budapesten van), azt mondta, beszéljek a Bölcs Emberrel és az majd segít eldönteni a kérdést, és hogy Délnek tartani előnyös. Gondolkodtam, ki lehet a Bölcs Ember, arra jutottam, az öreg bergeni pszichológus, akivel régen együtt dolgoztunk, de ő már ezen az új helyen dolgozik, úgyhogy lementem hozzá és megkérdeztem. Azt mondta, jó a hangulat az osztályon. Megnéztem, az épületegyüttes déli részén fekszik. Szóval május 1-től ezen az új részlegen dolgozom, teljesen rendben van, főleg annak fényében, hogy a régi szakrendelő, ahonnan eljöttem, azóta több vezetőváltáson túl van, kizárólag a toxikus munkakörnyezetet teremtő személyiségzavar-team egységes, a többiek mind felmondtak vagy betegállomámyba mentek, szóval full süllyedő hajó, persze, úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, de szerencsére ezt már a partvonalról (= a parkoló túloldaláról) szemlélhetem. Szakmailag továbbá tök jól megy a kutatásunk, lassan, de biztosan, amiben az új, obskurus traumaterápiás módszert teszteljük, és csodával határos módon működni látszik, nagyon örülök, hogy véletlenül belekeveredtem ebbe is. 

Júniusban elmentünk Párizsba egy hosszú hétvégére. Úgy, hogy ezt kapták karácsonyra és szülinapra tőlünk a nagymamák, anyukám és anyósom, ők Magyarországról, mi innen repültünk és ott találkoztunk. Végtelenszer végtelen pénzbe került azért, mert a nyomorult munkahelyem nem bírta időben kinyögni, melyik hétvégén mehetek majd szabira, és mire kiderült, már sokkal drágább volt a repjegy. Valamint az is kiderült, hogy a végül kiszemelt hétvégén van Párizsban a Pride, amit amúgy ha valahol, akkor Párizsban biztos nagy élmény megnézni, de több százezer ember utazik oda csak ezért és mindenhol dugó van, ezért kitaláltam, hogy arra a szombatra menjünk el a városból. Disneylandbe. Most szerintem kétféle ember van, én az vagyok, aki nem megy önszántából Disneylandbe, de végül még egyforma családi pólókat is terveztem és nyomtattam, hogy könnyen megtaláljuk egymást. Egyszer elmegy. Párizsban újfent kultúrsokkot kaptam, mint mostanában mindig, amikor elhagyom Norvégiát, most épp azon, hogy itt mennyire mindenféle és különleges ruhákban járnak az emberek, rengeteg könyvesbolt van és bennük egy csomó ember, aki könyveket nézeget és vásárol, és egy csomó pékség csodálatos péksütikkel és sütikkel, és uramisten, mit tettem az életemmel, amikor Sandefjordban telepedtem le. 

Közben sokszor fájt a mellem és az összes barátnőm volt már mammográfián, úgyhogy kitaláltam, hogy én is akarok, kiderült, hogy itt csak 50 felett van szűrés, de privátban elmehetsz, nem vészes az ára, viszont ahhoz is beutaló kell a háziorvostól (mert sugárterhelés). Írtam a rendszerben a háziorvosomnak, hogy 46 éves vagyok, fáj a mellem, mik a lehetőségek. Előjegyzett egy telefonbeszélgetésre. Elmondtam neki ugyanezt telefonon. Azt mondta, csak 50 felett van ingyenes szűrés. Mondtam, hogy semmi gond, utaljon privátba, nem probléma. Beutalt a kórházunk mell-ambulanciájára, hogy ők majd megítélik, hogy kell-e nekem mammográfia, beleírta a beutalóba, hogy a páciens rendkívül szorong/aggódik, valamint egy komplett vizsgálati státuszt, hogy nem tapintható hónalji nyirokcsomóm. Ezen felhúztam magam, mert 1. semennyire sem aggódtam, mert legrosszabb esetben megcsináltatom privátban Budapesten, csak az nyűg, meg amúgy se szokás a családunkban a mellrák és még szoptattam is csomót, ami véd, 2. telefonon nem tudod kitapintani a nyirokcsomóimat és ilyet leírni az csalás és hazugság. Legalább két éve nem találkoztam ezzel a dokival. Mi van, ha áttétes mellrákja van a betegnek hatalmas nyirokcsomókkal? Hogy van bátorsága ilyet csinálni?? Na mindegy, ezt elengedtem, mert közben volt a Fiú fogorvosával való kalandregényünk, aki szintén mindenfélét és az ellenkezőjét is leírt rólunk és inkább oda csoportosítottam az asszertivitásomat. Végül eljutottam mammográfiára, találtak csomót, vettek belőle biopsziát, jóindulató, happyend. 

Szóval az év első felét nagyjából azzal töltöttem, hogy próbáltam megérteni, mi bajom van Norvégiával. Ez nem könnyű, mert ha beírod a google-be, hogy "miért szeretem Norvégiát", akkor kijön több ezer találat, de ha beírod, hogy "miért utálom Norvégiát", akkor egy se. De azért rájöttem sok dologra. Augusztusban meghívtak egy podcastbe, hogy beszéljek a gaslightingról (Magyarországon), ezért utánaolvastam, és rájöttem, hogy itt (Dél-)Norvégiában egy társadalmi szintű gaslighting elszenvedői vagyunk, szerintem és a PISA-eredmények szerint is az oktatási rendszerük RÉMES, a hazug háziorvosomnak örülnöm kell, mert egy csomó embernek egyáltalán nincs is háziorvosa a háziorvoshiány miatt, a pszichiátriai ellátásról országosan nem tudok nyilatkozni, de a számok szerint a mi megyénkben a legjobb és itt eléggé csapnivaló és én szégyellem magam, annyira szarul működik, és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne és a világ legboldogabb és legjobb országában élnénk, és minden kellemes (hyggelig), és ami nem, az majd magától az lesz (det ordner seg). 

Nyári szünetben 3 hétig voltunk Magyarországon, addigra már eleve elterveztem, hogy végre lehet panaszkodni, és bárki megkérdezi, hogy vagyok, soha nem fogom azt mondani, hogy jól (mert nem vagyok jól), és aztán egyszercsak jól lettem. Pontosan emlékszem, melyik napokon történt, fokozatosan egyszer csak már emlékeztem, ki vagyok én és miket szoktam mondani és hogyan viselkedem, amikor őszintén viselkedem, és nem mérlegelek minden szót és nem fogom vissza a nonverbális érzelemkifejezést még a szokásosnál is jobban. Fura. A norvég kollégáimmal volt egy nyári kerti party (sommerfest), volt egy kvíz, ahol nem jöttem rá egy darabig a megoldásra, és most decemberben mondja nevetve az egyik ápolónő, hogy emlékszik, mennyire ideges voltam attól. Dehát egyáltalán semennyire nem voltam ideges, csak van az, amikor az ember poénból túljátssza ("hogy nem a sátor a megoldás, jééézusom, nemár, el nem tudom képzelni, hogy akkor mi, az lehetetlen!!!" - de röhögve), és ezt ők idegességnek értelmezték. A háziorvos azt hitte, szorongok. A Fiú fogorvosa minden lehetséges módon értelmezte félre a reakcióinkat. Ebben az évben én megtanultam, hogy ha jót akarok magamnak, akkor itt nem viselkedem természetes módon, mert azzal csak a baj van. És Budapest rémes nyáron, szó se róla, és gecidrága minden és koszos, de azért nagyon jó volt természetesen viselkedni kicsit. 

Visszajöttünk, és augusztus végén azonnal elmentünk Kristiansand nevű norvég városba, ahol a Lánynak volt 3 napos kézilabda kupa, és ott gyorsan fel kellett pörgetnünk a semennyire sem önazonos viselkedést (hogy például úgy tegyünk, mint akit érdekel a kézilabda) (beleértve a Lányt is, mert őt érdekli a legkevésbé, csak azért járt, mert itt mindenki jár). Rémes volt. 

Szeptemberben elkezdtünk nanbudora járni; 4,5 órát arcfestettem az iskolai családi napon; véletlenül nálunk tartottuk a Fiú szülinapját; és munkába menet a dombon felfelé hosszasan a szemembe nézett egy macska, és akkor rájöttem, hogy innentől már felfelé megyünk. Amúgy nem volt semmi különös ősszel, csak szerintem attól, hogy fejben megírtam a listát, mi bajom van Norvégiával, valamelyest lenyugodtam és már nem kapok sokkot hetente, amikor a norvég főfőorvos úgy beszél velem, mint egy szomáliai óvodással, mert meg van győződve róla, hogy Bulgáriában, ahonnan én jövök, még nem láttak laptopot. A teljesen norvég, nálam idősebb jófej titkárnő meg azt mondja, ő csak akkor érzi, hogy él, amikor utazik. Nincs semmi baja Sandefjorddal meg szereti, de itt ő nem érzi, hogy él. Nem tudja, miért. Szerintem az őszinte érzelemkifejezés hiánya és az egyetemes emberi kultúra (beleértve art deco építészet és pisztáciás mille feuille) hiánya az ok, de ez csak az én elméletem. 

Felhívott decemberben Kolléga, pont bevásároltunk gumicukrot az önkiszolgáló boltból, mert az utolsó tanítási napra szünet előtt vinni kell egy db félliteres szénsavas üdítőt és egy zacskó önkiszolgálópultos gumicukrot a gyermekeknek az iskolába, és nem akarunk furák lenni és meghajolunk a kortársnyomás előtt. Többek között megkérdezte, nem jövök-e haza az ambulanciára dolgozni, most ő ott a főnök, és rájöttem, hogy hiába a gaslighting, minimalizmus, képmutatás és kötelező gumicukor, valójában nem mennék most haza, és azért nem, mert az visszafelé menés. Hiányozna a kutatásunk, a nanbudo, és a természeti környezet, és nem vágyom békávézni többé az életben, de nem csak az. Hanem az is, hogy ha hazaköltözünk, akkor utána már tuti nem költözünk máshova és bezárultak a lehetőségeink. Most meg arról beszélünk, hogy pár év múlva vagy hazaköltözünk, vagy Osloba költözünk, vagy veszük itt házat, vagy, amikor épp szétvet az ideg valamelyik norvég baromságon, akkor magyarázom a férjemnek, hogy válasszon egy szimpatikus országot a térképről, amelyik a következő lesz. Még tetszik, hogy nem lehet tudni, mi lesz, még nem akarom látni magam előtt az életem összes következő napját (főleg azokat nem, amiben metrópótló autóbusz szerepel). Meglátjuk.

Jövőre pedig írok egy vicces, illusztrált könyvet (norvégul), fitt leszek, és megtanulok royal icinggal díszített kis kekszeket sütni, ezek a világmegváltó terveim. De lehet, hogy a Lány fogja illusztrálni a könyvet, az még menőbb lenne. 

 

Fogorvos S1E2

Úgy érzem, tartozom a folytatással innen. 

Augusztusban Magyarországon voltunk, ekkor elvittem a Fiút a cuki budai magángyermekfogászatra. Addigra már elkezdtem kicsit kételkedni magamban, hogy most tényleg, mi van, ha én vagyok a hülye és mégis el kellett volna altatni, és most miattam fogorvosfóbiás lesz örök életére. Eddigre az eredeti hatból két lyukat betömött esküdt ellenségem, a norvég fogorvosnő, ez ingyen volt, a Fiú kapott előtte érzéstelenítő injekciót, amit utál, az egész egy óra hosszú volt, a Fiú a szuri után sírt kb. három percig, a többi részben rendkívül ügyesen együttműködött, aztán bosszúból három gumigyíkot vagy mit is zsebretett az ajándékos fiókból, de azért sajnáltam. 

A magyar fogorvosnál két időpontot kaptunk, a külsejében kicsit Aubrey Plazara, stílusában pedig Kolléga feleségére emlékeztető fogorvoscsaj közölte, hogy próbáljuk meg szuri nélkül, majd negyed óra alatt betömött két fogat végig vidám, kötetlen hangulatban. Az elején elmagyarázta a Fiúnak, hogy ha fáj, akkor emelje fel a bal kezét és akkor szünetet tart, a Fiú 3x emelte fel a kezét, egyszer, hogy letesztelje, tényleg működik-e, a másik két alkalommal pedig azért, mert ugyanaz a Bing epizód indult újra a falon lévő tévén ahelyett, hogy a következő epizódra ugrott volna a lejátszó (az egy ilyen nyuszis mese), a kezelés végén pedig hátranézett rám és azt mondta: "Anyi, ez nagyon jó volt!!". A második alkalommal hasonlóképp, csak akkor kb huszonöt perc volt, mert nagyobb volt a lyuk. 

Ezután visszajöttünk Norvégiába, és mentünk a következő kötelező kontrollra kedvenc norvég fogorvosnőnkhöz. Ehhez kivettem szabadnapot és felöltöztem normálisan: időközben további megfigyeléseket végeztem és tökéletesítettem a "vestfoldi anyuka, aki amúgy orvos"-külsőmet, H&M business casual szett betűrt  inggel és kardigánnal, unalmas színekkel (kék, szürke, bézs), valamint világoskék pehely pufidzseki és sportcipő, diszkrét smink, nem-Duchenne-mosoly. So not me. De tényleg csináltam a mosolyt tudatosan. A nőnek annyit mondtam, hogy pár fogat megcsináltattunk időközben privátban. Nem mondtam meg, hogy hol, mert a norvégok általában gyanakvóak a külföldi orvostudománnyal szemben, és nem akartam magunkat rossz színben feltüntetni azzal, hogy keleteurópai sarlatánokhoz hurcolom az ártatlan gyermeket. (De komolyan, bármelyik betegem dokumentációjában külön kiemelik, ha valamelyik diagnózisát külföldön kapta, a "külföldön bipoláris zavar diagnózist kapott", azt úgy kell érteni, hogy akkor vagy az, vagy nem, ki tudja.). Az volt a tervem, hogy ha kérdezi, hogy hol csináltattuk meg a fogát, akkor több körben úgy fogok tenni, mintha nem érteném a kérdést, és azt mondom, hogy "hát kettőt felül, kettőt alul", meg hogy "melyik fogorvosnál? Mariának hívták azt hiszem", meg hogy "melyik utcában?" - és megmondom az amúgy teljesen nemzetközi hangzású utcanevet, hogy feltűnő módon vallatnia kelljen, ha országot akar hallani, de erre nem került sor. Beérte a meglepődéssel, hogy akkor neki ma semmit nem kell csinálnia. A Fiú foga azóta nem romlott tovább, úgyhogy most nincs vele további teendő, és a Fiú még teljesen magától elmesélte neki az Újéletkezdő Versenyünket, ami egy zsetonrendszer és a fogmosás is ér benne pontot.  A fogorvosnő végig kellemes modorban elképesztően leereszkedő volt, a mosolyogva azt mondja, hogy "úgy látszik, akkor talán végre ennyi idő után sikerült közös nevezőre jutnunk, anyuka, így most nem látom szükségét további intézkedésnek" - stílusban (mármint, hogy nem jelent a gyámügynek). Mégis csak képzeletben vágtam pofán, és a valóságban udvariasan, bár kissé értetlenül mosolyogtam, mintha nem is érteném, miről beszélne, hiszen sose voltunk külön nevezőn, vagy? Nem volt túl jó élmény az egész, azért, mert megerőltető volt és fárasztó és jobb dolgot is el tudok képzelni a szabadnapomon. 

Pár nappal később kikértem a dokumentációnkat, mert már érdekel, miket ír rólunk a nő, mivel minden alkalommal ír valamit az aktuális érzelmi állapotomról. Most azt írta, "az anya elégedettnek tűnik". Hát oké. Sajnos a recepciós csaj a teljes dokumentációt kinyomtatta, a korábbiakat is, és csak így belelapoztam a régiekbe, nem tudom, miért, és megláttam, amikor két évvel ezelőtt a Fiú a (norvég) óvodában arccal lefejelt egy biciklit és letörött az a két első foga, ami már eleve le volt törve (mert másfél éves korában beleharapott egy lépcsőfokba) (ő ilyen). Az ovis baleset délutánján (2021-ben) elvittem ügyeletre, mert nagyon fel volt dagadva a szája, de nem törött el semmije, és az ügyeletes orvos azt mondta, hát, tejfog, ez van, majd nő helyette másik. De azért a biztonság kedvéért a férjem a rákövetkező héten elvitte az iskolafogászatra, ahol a szokásos kedvenc nőnk is megvizsgálta, és leírta a fogak státuszát, meg hogy "nem tűnik úgy, hogy apuka különösen törődne a dologgal". 

Ezen a ponton sok napig káromkodtam magyarul, ami csökkenti a stresszt és a fájdalomérzékelésre is hat, mint az közismert, meg mérgemben lestalkoltam a nőt az interneten, szóval most már tudom, amit eddig is tudtam, hogy igazi egyennorvég, itt nőtt fel és járt egyetemre, május 17-én népviseletben zászlóval fotózkodik, a többi napon túrázik, sífut és vitorláz (utóbbi sztem csak a nyugati és déli megyékben kötelező), meg a szülői munkaközösség tagja. Ez mind haszontalan információ, de ismerd meg az ellenséged. Bevallom, legszívesebben megátkoztam volna, mint ahogy Göri fogorvos excsaja engem anno, de nem tudom, hogy kell. Gondolkodtam azon is, tegyek-e panaszt, mert ez már az, amiért panaszt tennék a jegyzőnél, csak hát szerintem két évvel később panaszt tenni kicsit fura lenne, ezért végül nem tettem. 

Mármint azért húztam fel magam és szeretnék panaszt tenni, mert a nő számos alkalommal leírja a kísérő szülő érzelmi állapotát, és már önmagában az is meglepő, hogy egy fogorvosnak ez feladata, de ráadásul még teljesen rosszul is értelmezi. Mi ugyanis nem nemtörődöm szülők vagyunk, hanem pont, hogy egyenesen túlaggódó szülők, akik az oviból a baleset napján egyből az ügyeletre rohannak, és pont a férjem a fizikai balesetek terén túlaggódó (enyém a betegségek), szóval róla leírni, hogy nem érdekelte a kitörött fog, az aljas tévedés.

Természetesen ez nem róható fel a fogorvoscsajnak, hiszen az érzelemkifejezésben jelentős kulturális különbségek léteznek, mi például keleteurópában, ha nem vagyunk beszívva vagy Jehova tanúi, akkor nem mosolygunk folyamatosan ok nélkül. A fogorvosnő érthető módon iszonyat profi a fogászat terén, azonban a transzkulturális mentalizáció terén hogyan is lehetne az, hiszen még nekem, keleteurópai gyökerekkel, 21 év pszichiátriai és pszichoterápiás tapasztalattal és idén 38 év ismeretséggel a hátam mögött is nehezemre esik olykor értelmezni a férjem arckifejezéseit. Ugyanakkor úgy gondolom, az ilyesmi félreértésekhez vezethet, így, ha kisvárosunk iskolafogászata ragaszkodik hozzá, hogy a gyermek fogán kívül a kísérő érzelmi állapotairól is leírást adjon, akkor érdemes lenne valamilyen továbbképzésen részt venniük ehhez, különös tekintettel a kulturális különbségekre, tekintve, hogy kisvárosunkban a helyi festékgyár miatt eleve sok a külföldi vendégmunkás, plusz még a szomáliaiak, a lengyel kontingens, meg a csomó új ukrán, akiknek lehetnek gyerekei és azoknak fogaik. Valami ilyesmit. Szóval mostantól szemmel tartom a nőt, mindig kikérem a dokumentációnkat (mondjuk most már tudja, szóval tudja, hogy vissza kell fognia a bitchinget), és az első rossz mozdulatánál írok panaszt. 

Tehát összességében hepiend, legközelebb csak 2024 május 8-án kell mennünk, szóval addig más témákon kell idegeskednem. 

Take it easy, baby, take it as it comes

Gyerekszülinapról lesz szó. De előtte még elmesélem, hogy amióta ideköltöztünk, már meghívtam magunkhoz párszor látogatóba embereket - főleg magyarokat, a keleteurópai kollégáimat, meg a bolgár Tüdőgyógyászt, akivel együtt jártam anno nyelvtanfolyamra - de norvégokat nem igazán merek meghívni. Az egyetlen két norvég, aki eddig bejött a lakásba, a Főbérlő Néni volt, aztán pedig egyszer a Fiú volt óvónénije (az az elméletem, hogy az óvodai dolgozók rendetlenségtűrése a normál népesség feletti). Különben ezt nem is vettem észre, amíg a Táncoslány rá nem mutatott, hogy a norvég anyukákat nem merem magamhoz meghívni egy kávéra sem, mert majd mit szólnak a kicsi és rendetlen lakásunkhoz és össze nem illő bögréinkhez és poros képkereteinkhez, vagy mittudomén, miről felejtem el épp aznap letörölni a port, meg egyébként sem tudom, hogyan kell itt viselkedni vendéglátóként, miközben pedig őt (a Táncoslányt) simán és minden aggodalom nélkül meghívom, hogy látogasson meg és lakjon itt pár napig, úgy, hogy kb. kétszer találkoztam vele életemben. Ez ilyen bevándorlóizé is nálam biztos, de egyébként kisvárosunk messze földön híres az interiőrdizájn-mániájáról, a helyi krimiírónk regényében a főhősnő is lakberendezési tanácsadó, szóval nagy a nyomás, én meg lusta, figyelemzavaros nárcisztikus vagyok, aki nem veszi észre a pormacskát a kanapé alatt, de ha észreveszi is, nem érzi feladatának, és akinek nem engedelmeskednek a tárgyak, hanem minden vízszintes felületen összegyűlnek és sose ott vannak, ahol lenniük kéne. 

Meg különben is lakásban lakunk, nem házban, így eszembe sem jutott volna soha életemben bármilyen gyerekszülinapot magunkhoz szervezni. Itt az a szokás, hogy az ember kibéreli pontosan két órára a helyi játszóház vagy trambulinpark szülinapi termét, az összes fiút (vagy lányt) meg kell hívni az osztályból, kapnak vagy pizzát, vagy hotdogot, és a halhatatlan klasszikust, a norvég, porból készült, téglalap alakú csokoládétortát, kb. egy óra játszás vagy ugrálás, egy óra kajálás, majd anya/apa kifizet a helynek 100-150 ezer forintnak megfelelő összeget, és ennyi. Le is foglaltam a Fiú szülinapjára a kedvenc helyét már vagy két hónappal ezelőtt, ami egy arcade-játékokkal teli gyerek-junior-gamer hely, a szomszéd városban van, ami fél óra tőlünk kocsival, és a tökéletes helyszín a kis Fiú hetedik szülinapjára. Kinyomtattam és kiküldtem a meghívókat, beírtam az osztály Facebook-csoportjába, kedden felhívtam a helyet, hogy akkor tuti él a foglalásunk, és csütörtökön felhívtam őket, hogy bocsi, lesz még egy plusz gyerek, mert a Lány legjobb barátnőjét is hozzuk. Csütörtök délután megsütöttem a kötelező instant csokoládétortát szórócukorral, ó, irgalom atyja, ne hagyj el. Péntek délután elkéredzkedtem kicsit korábban a melóból, hogy odaérjünk, hazamentem, bepakoltuk az autóba a családot, a Lány barátnőjét és a csokitortát, és elmentünk a helyre, ami zárva volt. 

Ki volt téve rá egy kézzel írt papírcetli, hogy "további értesítésig zárva". A telefont nem vették fel. Bekukucskálva az üvegajtón, a játékgépek ki voltak kapcsolva, a jégkásagépek még szépen forogtak. Ott álltunk az utcán péntek délután fél ötkor 11 db hétéves kisfiúval (akikből a Fiú a szülinapos) és két tízéves kislánnyal, a zárt ajtó előtt. Ez egy franchise, felhívtam a trondheimi üzletüket, hátha tudnak valamit, nem tudtak. A szomszédos pláza biztonsági őre azt mondta, kb. ma délig nyitva voltak, aztán hirtelen bezártak, többet nem tud. 

Itt végiggondoltam, mi legyen, körbe lehetne hívogatni a szokásos játszóházakat és trambulinparkokat, hogy tudnak-e hosztolni egy szülinapot kajával együtt negyed órán belül, de valószínúleg nem, vagy elmehetünk valami játszótérre, de nincs nálunk semmi, csak egy torta, vagy lefújhatjuk az egészet és mindenki szomorúan hazamegy, így aztán meghívtam mindenkit hozzánk. A Fiú persze először majdnem sírt, de amikor megtudta, hogy az összes osztálytársa feljön hozzánk és videójátékozhatnak, máris boldog volt. A szülők zokszó nélkül beültették a gyerekeket a kocsiba, hogy akkor most fél órát visszaautózzanak Sandefjordba, csak a mogorva közelkeleti apuka volt mogorva, de ő mindig ilyen. A lakásunkban ugyanis kivételesen rend volt, mert a Lány barátnője délután indulás előtt feljött hozzánk, és ezért a Lány (és a férjem) rendet rakott, így nem voltak szennyes ruhák a kanapén és legók és popcorn a nappali szőnyegén, és a melltartóm sem szokott helyén, a mosógép tetején hömbölgött. Hazafeléúton, miközben a megengedett sebességgel vezettem az autópályán, a férjem rendelt pizzákat és üdítőt a pizzériából, amikor hazaértünk, pedig leugrott a kisboltba chipsért, papírtányérért-pohárért és a kötelező ajándék gumicukorért, amit a vendéggyerekek távozáskor kapnak minden normális gyerekszülinapon. 

A felnőttek nagy része hazament és két óra múlva jöttek vissza, akik maradtak, azok hüledeztek, milyen rend van nálunk így, hogy bejelentés nélkül jönnek fel, megdicsérték a paradicsomot a teraszon (az mondjuk tényleg elég menő), és megdicsérték döbbenetes lélekjelenlétünket. A mogorva közelkeleti apuka is békésen csillelt kávéjával a teraszon a nyugágyban. Két anyuka is megkérdezte, segítsen-e valamit, elmenjen-e boltba vagy ilyesmi, de addigra már leküldtem a férjemet. Volt szülinapi lufi, mert a Fiúnak igazából már kedden volt a szülinapja és akkor reggel lufival ébresztettük. Volt sonkás pizza, és sonka nélküli pizza a muszlim gyerekeknek, és gyorsan csináltam hotdogot Petikének és a saját fiamnak, akik nem szeretik a pizzát (mindig van itthon virsli és hotdogkenyér, szerintem anélkül már kiutasítottak volna az országból). Volt standard csokitorta, Danika pedig, aki nem szeret semmit, ami csokis, kapott vaníliás és fahéjas koszorút (mert pont ma hoztam a pékségből maradékostáskát, amiben volt egy csomó vaníliás koszorú, amit mi amúgy utálunk, de most jó hasznát vettük). Mivel nincs 12 székünk (van 5 egyforma, 1 összecsukható, és még két másik, ami lapra szerelve van a padláson, mert nem volt kedvünk még összerakni), ezért behoztuk a kerti padot a teraszról, amin elfért 5 db hétéves. A Lány és a barátnője csipsszel és Fantával elvonultak a kisszobába robloxozni, de amikor megkértem a Lányt, hogy kicsit segítsen, akkor jött és segített is. A hétéves kisfiúk összevissza nyüzsögtek, videójátékoztak mindenféle konzolokkal (szerencsére abból nincs hiány), nem vesztek össze azon, hogy ki játszik és ki nézi, játszottak műanyag dínókkal, plüssökkel, pokémonokkal, legóval, papír minecraft-kártyákkal, és páran kicsit ugráltak a társasház közös kertjében a trambulinon is. Kicsomagoltuk az ajándékokat, mindenki 50 koronát adott, néhányak százat (idén még nem volt szülői, úgyhogy még nem szavaztunk az idei összegről), a mogorva közelkeleti apuka cuki kisfia pedig egy nagy játékpuskát, ami szivacslabdákat lő ki, és a lakásban nem engedem használni. Hangosak voltak és izgágák, de a két óra leforgása alatt egyszer sem verekedtek össze, sem játékból, sem komolyan. Amikor kellett jönni énekelni a norvég szülinapi dalt, szünetet tartottak a játékban és jöttek énekelni (nem elsőre, de jöttek). A kisboltban nem volt az ajándék gumicukrok átadására szolgáló sok kis papírzacskó, ezért papírpohárban kapták meg a gumicukrot, nem panaszkodtak. A Fiú tök élvezte, hogy itt vannak az osztálytársai, mindent megmutogatott és vidáman bandázott. A lakás persze nem úgy nézett ki utána, mint előtte, de semmilyen anyagi kár vagy személyi sérülés nem történt, csak kétszer borult ki üdítő, de csak az asztalterítőre meg a kerti pad párnájára, ami már úgyis koszos volt. A jelenlévő, vagy a gyerekekért jövő szülők együttérzésüket fejezték ki a fiaskó miatt, de inkább le voltak nyűgözve, hogy milyen flottuk leszerveztünk egy szülinapi partit 13 főre, fél óra alatt, az autóból.

Különben meggyőződésem, hogy ez a magyar virtus, a pannon lelemény, hogy hozzá vagyunk edződve a váratlan mostoha körülményekhez, és minden munkahelyemen mindig mindent tető alá hoztunk, akkor is, amikor elment az áram, elromlott a lift, tíz mentő jött egy ügyeletben, és önkezemmel kellett színesfénymásolni és kis kockákra vágni a Wisconsin Kártyaszortírozási Tesztet. Az unokatesóm szakács, Magyarországon és Bergenben is volt az, és azt mondta, nagyon nehezen szokta meg, hogy Norvégiában, ha a beszállító nem hozza az ígért brokkolit, akkor egyszerűen nem csinálják meg az étlapon lévő brokkolis ételeket, míg Magyarországon ahhoz szokott, hogy este háromnegyed tizenegykor kiderül a 13. kerületben, hogy nincs brokkoli, akkor tizenegyre szerzel. 

De lehet, hogy ez hülyeség, és csak simán nyomás alatt profi partiszervezők vagyunk, csak eddig nem tudtuk. 

Aztán este nyolckor, amikor már mindenki elment és a jól megérdemelt maradék Sprite-ot kortyolgattam (vodkával), vettem észre, hogy a Helyről délután fél kettőkor írtak nekem egy kétmondatos emailt, hogy bocsánat, de e percben csődbe mentünk, így a ma du fél ötre lefoglalt zsúrt le kell mondanunk. Nézzétek gyakran az emailjeiteket. 

Fogtömés, smink, gyámügy

Elmesélem a fogorvost. Amúgy 2002-ben megátkozott egy Fogorvoslány, mert elszerettem a fiúját, Görit, és akkor azt hittem, az átok hatása kimerült abban, hogy fogorvosi kérdések voltak az államvizsgatesztünkben általános orvosi karon (ami amúgy soha nincs!), de lehet, hogy nem merült ki. Drámai fejlemények alább. 

A Fiúnak (7) elég rosszak a fogai. Erről nyilván mi tehetünk. Sokáig szoptattam (a tudomány jelen állása szerint asszem két éves korig nem rontja a fogakat a szoptatás, de másnaptól már igen), sokáig cumizott, cukros kakaót ivott cumisüvegből (hogy leszokjon végre a szoptatásról :), és ugyan sorra vettük a színes, batman-es, elektromos fogkeféket és ízletes fogkrémeket, azért csak elfelejtgettük a fogmosást, meg megengedtük, hogy ő maga mossa, meg megengedtük, hogy fogmosás után még kiszökjön az ágyból enni egy kekszet, szóval nem akarom hárítani a felelősséget, ebben nem voltunk ügyes szülők. 

Van itt Norvégiában az iskolafogászat, ahova vinni kell a gyereket szabályos időközönként. Hordtuk szépen a megbeszélt időpontokban. A szigorú, norvég fogorvosnő mindig fejcsóválva elmagyarázta a szájhigiéné fontosságát, ne egyen édességet, nézze apuka, ez itt a fogkefe, és ecsetelte a gyermek fogait fluorral meg nem tudom, mivel, hogy ne romoljon tovább. Azt mondta, több, pici lyuk van a fogán, ami tipikusan a túl sok édességet eszik és/vagy nem vigyáznak a fogakra jellegű probléma. A három év alatt soha nem kellett egyetlen fogat sem betömni, amitől sajnos nekünk az a téves képzetünk alakult ki, hogy nincs olyan nagy baj, hiszen ha rendes, nagy lyukak lennének a fogán, akkor biztos betömné. Így, hogy nem kell betömni, csak ecsetelgetni, biztos nem olyan súlyos. Ez tévedés volt. 

Egy napon teljesen váratlanul közölte, hogy a gyereknek két fogát ki kell húzni és összesen 6 db lyukat a tejfogakon betömni, ezért most előjegyzi altatásra a helyi kórházban és majd narkózisban szépen megcsinálják ezeket, ja, a húzást előbb kell, mert a narkózisra 8 hónap a várakozási idő. Itt igyekeztem nem látványosan sokkot kapni, amiért az ecsetelgetjük-től egy lépésben eljutottunk az altatásban kezelünk 6-8 fogat-ig, és mondtam, hogy ööö mi azért inkább megkísérelnénk narkózis nélkül mindezt, mivel az a tapasztalatunk, hogy néhány tejfogat egy együttműködő hétéves esetében be lehet tömni altatás nélkül is. A 6 lyuk összesen 4 régióban van, tehát 4 alkalommal kell tejfogat betömni, havi 1x eljövünk, négy hónap alatt megvan, mi a probléma. 

Mondta a nő DÖBBENTEN, hogy de ez a gyerek érdeke, és 4-6 alkalommal fogat tömni az embertelen és az ilyentől fejlődik ki a későbbi fogorvosi szorongás és értsem meg, hogy a gyerek érdeke ez, és ha az ő gyereke lenne, akkor elaltattatná, mivel az úgy helyes. 

Mondtam neki türelmesen, hogy amúgy orvos vagyok, és az a helyzet, hogy a narkózis, bár elhanyagolandó, de mégis valamekkora rizikóval jár, és akkor mérlegelve előnyök-hátrányok, egy még ki nem alakult esetleges fogorvosi szorongás megelőzése / a fogtöméssel járó kényelmetlenség elkerülése versus egy általában veszélytelen, de adott esetben akár halálos kockázattal járó altatás közül azt választanánk, hogy próbáljuk már meg betömni azt a pár fogat úgy, hogy ébren van a gyerek. Itt már nagyon elégedetlenül csóválta a fejét, hogy én nem fogom fel, mi a gyerek érdeke. 

Ezután közölte, hogy egy fogat most kihúz, mert gyulladás van felette az ínyen, anyuka nem vette észre??? A Fiú ennek hallatán azt mormolta, hogy "fuck" (norvégul, faen), mire nagyon szigorúan leoltotta, hogy itt ilyen beszédnek nincs helye, mit képzel, itt ezt a viselkedést nem fogadjuk el. A Fiú ijedten nézett rám, amire azt mondtam neki sajnos, hogy magyarul egy kicsit káromkodhat, ha akar. Én kérek elnézést, ez valóban nem volt jó ötlet, de akkor már felülkerekedett bennem a lázadó szellem. A nő ezt aztán mind beleírta az ambuláns lapunkba, mutatván, mekkora suttyók is vagyunk (itt amúgy nem kapod meg az ambuláns lapodat, csak ha direkt kikéred, de én később mérgemben kikértem.) A Fiúnak adott egy érzéstelenítő injekciót, amitől ő eléggé sírt, de aztán kb. három perc alatt kihúzta a kérdéses tejfogat (elöl lévő tejfog, szóval hamarosan kiesett volna úgyis), a Fiú választott ajándék műanyag dínót, hazajöttünk. 

A következő alkalommal egyenesen az iskolából vittem a Fiút, ahova elfelejtett fogkefét vinni és nem volt frissen mosva a foga. A fogorvosnő odahívott, megmutatta a lepedéket, és mélyen a szemembe nézve azt mondta a fogorvosi székben fekvő Fiú feje felett attól 10 cm-re: "ha ezt látjuk, akkor nagyon, nagyon aggódni kezdünk", mire megkérdeztem, hogy mire céloz, azt mondta, arra, hogy feljelentenek a gyámügynél. A norvég gyámügy ellentmondásos rémuralmára nem térnék most ki, a bevándorlók többnyire rettegnek tőlük, mivel hatalmukban áll minden előzetes értesítés nélkül elvenni a gyerekedet és titkos címre költöztetni, és ezt néha meg is teszik, reménykedjünk, hogy csak indokolt esetekben (de majd szentelek ennek egy külön bejegyzést, mert nagyon ööö érdekes jelenség). Ezen a pontos tehát majdnem elájultam én is, és a Fiú is, majd közölte a nő, hogy most kihúz még egy fogat, ami nem várhat a következő alkalomig, mert most ugyan nem fáj, de ha nem húzza ki, akkor fájni fog. Elég rémes volt úgy nyugtatgatni az amúgy nagyon ügyesen együttműködő, és csak kicsit ijedt Fiút, hogy közben legszívesebben már otthon pakoltam volna a bőröndömet, hogy elhúzzunk ebből az országból, de sikerült. Ezután ismét felvetette, hogy altatás, tovább nyomasztott vele, hogy én nem értem, mi jó a gyereknek, és azt mondta "napi több ezer gyereket altatnak el szövődménymentesen ITT NORVÉGIÁBAN", amivel persze nem biztos, hogy arra akart célozni, hogy keleteurópai származásom miatt nem vagyok tisztában a norvég egészségügy fejlettségével. 

Mondtam neki, hogy jó, majd még gondolkodunk ezen, és azt is mondtam, hogy nem volt túl szerencsés időzítés a gyámügyet felemlegetni a gyerek előtt, közvetlenül egy foghúzás előtt. Azt mondta, erről kizárólag én tehetek, mert én kérdeztem meg, amikor mondta, hogy aggódik, hogy mire céloz, és ő csak válaszolt a kérdésre, és minek kérdeztem meg. Azt is mondta, hogy tessék, itt a főnököm telefomszáma, hívja fel nyugodtan.

Úgyhogy felhívtam a főnökét, mondtam, hogy kicsit így ööö nem jól kommunikálunk úgy érzem a fogorvossal, mert nem tartja tiszteletben az informált döntéshez való jogunkat, hanem nyomaszt, hogy igenis altatni kell, meg a gyámüggyel fenyeget. Mondta a főnökasszony is, hogy a gyerek érdeke, hogy el legyen altatva, és nem emlékezzen olyan rémségekre, mint a fogtömés, mert akkor az rossz élmény lesz, és lehet, hogy később fogorvosi szorongás alakul ki nála. 

De most értitek, hogy sima fogtömésekről beszélünk, tejfogak betöméséről, nem bölcsességfog kivésése meg gyökérkezelés meg ilyenek, a Fiú nem fél és együttműködő. 

Mondtam neki azt is, hogy és mi van a gyámüggyel, mondta, hogy a fogak elhanyagolása az elhanyagolás, és ha úgy ítélik meg, akkor jelentenek. Emögött az az általános vélekedés áll, hogy ha valaki nem képes megmosni a gyereke fogát, akkor szinte biztos, hogy más területeken is elhanyagolja, nem ad neki tápláló ételt, nem ruházza rendesen, elhanyagolja a tanulmányait, de a rossz fog akár szexuális visszaélés jele is lehet (ezt már nem ő mondta, én olvastam később), ezért a fogorvosnak adott esetben ez kötelessége. Mondtam neki, hogy oké, mit kell tennünk akkor most, hogy elkerüljük ezt a sajnálatos fejleményt. Mondta, hogy vegyünk elektromos fogkefét meg fluortablettát. Mondtam, hogy már indulok is megvenni. 

Azt is hangsúlyozta, hogy az, hogy nem követjük az ajánlásukat az altatással kapcsolatban, hanem ébren szeretnék betömetni a Fiú fogát, valamint az, hogy adott esetben feljelentenek a gyámügynél, két teljesen külön dolog és a világon semmi köze nincs egymáshoz, és kizárólag véletlen időbeli egybeesés, hogy pont akkor gondolt a fogorvos a gyámügyre, amikor felmerült az altatással kapcsolatos egyet nem értés, természetesen jogunk van az informált döntéshez, nekik meg joguk van jelenteni, ha annak érzik szükségét. 

Azért ez nem esett jól, a norvég gyámügy alapból rémisztő, de még ráadásul én tudom, hogy nem vagyok nemtudommilyen csodálatos anya, türelmetlen vagyok és rendetlen és kiabálós és túlaggódó, de azért megteszem, ami tőlem telik, és nem gondoltam eddig azt magamról, hogy az a típus vagyok, akire az ember ráhívja a gyámügyet. Nem jó érzés szembesülni azzal, hogy valakik szerint mégis az a típus vagyok. 

Ennek a napnak a délutánján tudtam meg a Norvégiai magyar anyukák Facebook-csoportból, hogy itt nincs az ivóvízben hozzáadott fluor, hogy legyen a jó norvégoknak választási lehetősége, ezért a rossz fogúaknak ajánlott tablettában szedni. Nem akarom ezzel felmenteni magunkat, de azért esetleg szólhattak volna erről korábban is, például a fogorvos, miután 3 éve itt élünk.  

Ezután elolvastam a vonatkozó norvég protokollokat az altatással kapcsolatban, hogy most tényleg én vagyok-e a hülye, és kiderült, hogy tényleg. Eszenciális ugyanis, hogy a gyereknek nem szabad kényelmetlenséget átélnie a fogorvosi kezelés során, nem szabad nyilván lefogni, kényszeríteni, de rábeszélni sem! és már alapból is benzodiazepin típusú nyugtató tablettát adunk (attól nem alszik el, csak betompul és nem emlékszik), ha pedig több kör kezelésre van szükség, akkor a rendes, altatóorvosos kórházi altatás javasolt. Egy norvég felmérés szerint a Norvégiában képződött fogorvosok ebben nagyon ügyesek, míg a külföldi országokban tanult fogorvosok körében sajnálatosan gyakori, hogy a gyereket rábeszélik, lefogják, nyugtató nélkül kezelik. 

Ezután még felhívtam az osloi egyetem gyermekodontológiai tanszékét (mert alapos vagyok, ha valaminek utána kell járni), megkérdeztem, kinek tehetnék fel egy szakmai kérdést, kapcsoltak egy gyermekfogorvost, megkérdeztem, mi az ajánlás 6 db tejfog betömése esetén együttműködő hétévesnél. Azt mondta, akkor már azt kórházban, altatásban javasolt, mert az 4-6 alkalom lenne, és olyan sokszor azért nem jó ötlet nyugtató tablettát adni a gyereknek, anélkül meg nyilván fel sem merül. 

Én ettől mind szakmailag, mind emberileg eléggé megdöbbentem, mert ezek a nyugtatók (ami otthon a Xanax, Rivotril) itt droglistásak és a felnőtt betegeim egyike 2 hónap börtönbe került, mert egyszer hamisított egy Xanaxreceptet, és nagyon nagyon nem ajánlott felírni őket a felnőttpszichiátriában, a gyerekekbe meg kb. köszönés helyett benyomja a fogorvos. Másrészt mi lett a hős vikingekből, egy fogtömést nem bírunk ki basszus Rivotril nélkül? Én nem akarom kínozni a gyerekeimet, mivel imádom őket, de a kényelmetlenség az élet része, és elvi kifogásaim vannak az ellen, hogy egy gyerek nem bír ki egy vérvételt vagy egy fogtömést ébren. Fogom a kezét közben, lehet, hogy sír, akkor megvigasztalom, mi a probléma. Ezzel a nézetemmel itt gyermekkínzó keleteurópai lettem. 

Megvitattam a kérdést pár itt élő magyarral, többen azt javasolták, hogy tegyek panaszt: be lehet panaszolni az egészségügyi szolgáltatókat a jegyzőnél nagyon egyszerűen egy online űrlapon, és kommunikációs problémák miatt is panaszkodhatsz. Azért is javasolták, hogy tegyek panaszt, mert ha nagyon meghunyászkodom, akkor azt hiszik, bármit megtehetnek. Ezen elgondolkodtam, és rájöttem, hogy ezek (mármint a fogorvos meg a főnöke) valószínűleg tényleg valamilyen elmaradott, a norvég egészségügy naprakész gyermekodontológiai ajánlásait és a norvég altatóorvosok fejlettségét nem ismerő, túlaggódó keleteurópai anyukának látnak, aki a fogkefét se ismeri szegény, de biztos lefogja a gyerekét fogtöméshez és retteg a gyámügytől. Ráadásul pont szabadnapos voltam, amikor a Fiút kísértem a fogászhoz, ezért egy kisszoknyában voltam valami nyári felsőben, ikonikus cicás táskámmal, amit kétezer forintért vettem kb. tíz évvel ezelőtt a turkálóban a Vámház körúton és számtalan európai játszótér homokozójában végighömbölgettem azóta (nyugi, kimosom néha mosógépben, mindent kibír), és az igaz, hogy megdöbbentem a gyámügy említésére. 

A jegyző honlapja, ahol panaszt tehetsz, azt javasolja, hogy mielőtt panaszt teszel az egészségügyi szolgáltatódra, kezdeményezz velük dialógust, mivel az sok esetben megoldás. Hát jó, akkor tárgyalni fogunk*. Először is kikértem a dokumentációnkat (a Fiú fogászati ambuláns lapjait). Gyanúmat alátámasztva az tele volt olyanokkal, hogy "megmondom, hogy 6 lyukat kell betömni, anyuka meglepettnek tűnik" "megmondom, hogy a gyámügyre céloztam, anyuka irritáltnak tűnik" "anyuka azt mondja, nem kér altatást, mert abba bele lehet halni" és "anyuka magyarul beszél a gyerekhez" és "a gyerek káromkodik és anyuka megengedi neki, hogy magyarul káromkodjon". Esik szó a Fiú fogainak állapotáról és az aktuális fogászati kezelésekről is. Fogorvosi ambuláns laphoz képest kicsit szokatlanul dominál anya viselkedésének és érzelmi állapotainak leírása, dehát ki tudja, itt mi a szokás. 

Már attól szemlátomást megszeppentek kicsit, hogy kikértem a dokumentációt, ezt ismerem a saját munkahelyemről, nálunk a szakrendelőben is vannak azok a páciensek, akik elkérik az ambuláns lapjaikat, figyelmeztetni szoktak a pszichológusok, hogy "vigyázz, ő olvassa a dokumentációját!!!". Én mondjuk ehhez hozzá vagyok szokva, mert keleteurópában alapból is odaadtuk mindenkinek az ambuláns lapját (ha épp véletlenül működött a nyomtató), szóval nem szoktam olyasmit írni rá, amit nem láthat a beteg. 

A következő időpontra felöltöztem orvosnak, felvettem azt a nadrágomat, ami pontosan ugyanaz a kék árnyalat, mint a kórházi kék műtősruha, meg fehér pólót és egy fehér zakót (szinte sosem veszek fast fashiont, de most vettem egy fehér zakót a HM leárazásán direkt ezért). Diszkréten kisminkeltem magam, amit amúgy sose szoktam, de nemrég feltűnt, hogy itt a pszichiátrián a pszichés státusz leírásának gyakran szerepel az a mondat, hogy a páciens "rendezett külsővel, DE smink nélkül" érkezik, ebből arra következtettem, hogy Dél-Norvégiában a normális ember, aki nem pszichotikus, az sminkeli magát. Elkísértem a Fiút a fogászhoz, ahol mindvégig a Dél-Norvégiában megszokott kellemes módon viselkedtem (a száddal mosolyogsz, de a szemeddel nem). Minden alkalommal, amikor úgy láttam, hogy a Fiú nem érti a fogorvos magyarázatát, megkérdeztem illedelmesen, hogy nem gond-e, ha magyarul is elismétlen, mivel csak 3 éve lakunk itt és a Fiú nem biztos, hogy mindent értett. A Fiú különben teljesen benne van a buliban, az egyik alkalommal azt mondta nekem a fogorvosnő, hogy "legközelebb már nem fog ilyen vidáman befutni ide ez a kisfiú" (mert nyugtató nélkül kínoztuk), úgyhogy azóta a Fiú extra vidáman szökell be és veti be magát vigyorogva a fogorvosi székbe. 

A dialógus további előremozdítása érdekében írtam nekik egy levelet azzal, hogy kérem, hogy ezt szkenneljék be a gyermekem dokumentációjába, mert úgy érzem, továbbra is félreértenek minket és a mi szempontunk nem jelenik meg, ezért szeretném megvilágítani ezt az oldalt is. Mindezt azért, mert az utóbbi időben kihívást jelentő volt a kommunikációnk és úgy érzem, javulhatnánk ebben. (Itt nem mondunk olyanokat, hogy "rossz" meg "probléma", hanem kihívások vannak és "potenciál a javulásra"). A levélben irodalmi hivatkozásokkal elmagyaráztam, hogyan látjuk mi az altatás vs. altatás nélkül megpróbáljuk betömni a fogat kérdéskör előnyeit és hátrányait, és miért érezzük úgy, hogy családilag informált döntést hozunk ebben a kérdésben, valós tényekre és szakirodalomra támaszkodva (irreális aggodalmak vagy gyermekkínzó szadizmus helyett). Ezért azt szeretném kérni, hogy tartsák tiszteletben ezt a döntésünket és a hozzá való jogunkat. Természetesen ha későbbiekben új tényező merül fel (komplikált beavatkozásra lesz szükség, vagy a Fiú totál kikészül a fogtöméstől és nem működik együtt), akkor revideáljuk a döntést. 

Norvégiában amúgy évente átlagosan 1,5 ember hal meg altatás szövődményeiben, ezek jellemzően csecsemők vagy idősek, ismert vagy ismeretlen alapbetegségekkel. Ez sokkal kevesebb, mint az autóbalesetben elhunytak száma (kb 80/év), de több, mint a cápatámadásban (nulla). Ami az ismételt fogászati kezelésekre szoruló gyerekeket illeti, egy nemzetközi követéses vizsgálat szerint az, hogy később kialakul-e náluk fogorvosi szorongás, három dologtól függ: 1. fáj-e a foga (a Fiúnak nem fáj), 2. komplikált beavatkozásokról van szó (a tejfog tömését én kiindulásképpen nem ítéltem annak, persze komplikálttá válhat), 3. szorong-e az anya a fogorvosi kezelések alatt (én egyáltalán semennyire nem szorongok) (amíg nem fenyegetnek a gyámüggyel) (mert akkor már nagyon). 

Azt is beleírtam, hogy elnézést kérek, amiért egyszer káromkodott a Fiú és én megengedtem, a káromkodásnak ugyan ismert a stresszcsökkentő és fájdalomcsillapító hatása, de teljes mértékben képesek vagyunk tiszteletben tartani, hogy itt nem elfogadott. Az anyanyelvünk használatára, ha lehet, továbbra is szeretnénk lehetőséget kapni, mivel a Fiú nem ért mindent és így jobban el tudom neki magyarázni a dolgokat, tekintve, hogy csak három éve lakunk itt. Hogy eddig nem ajánlották a fluortablettát, azzal már nincs mit tenni, esetleg később érdekes lehet a fogorvosi klinika számára annak ismerete, hogy sok külföldi nem szedi, mert azt hiszi, van a vízben. Továbbá természetesen tisztában vagyok azzal, hogy súlyos elhanyagolás gyanúja esetén kötelességük jelenteni a gyámügynek, ugyanakkor azt szeretném kérni, hogy ha erre kerül a sor, akkor erről ne a gyerek előtt és ne közvetlenül a fogászati beavatkozás előtt tájékoztassanak majd, hanem nyugodt körülmények között. 

Mivel már csak augusztusban van legközelebb időpontunk, felhívtam a recepciót, hogy oké-e a számukra, ha írok egy ilyen levelet, kicsit így elhűltek, hogy jaj, miért, úgyhogy elmagyaráztam, hogy nem panaszt tenni szeretnék, hanem kísérletet tenni a további sikeres kommunikáció elősegítésére és a kölcsönös megértés érdekében. Azt mondták, ja, az jó, úgyhogy elküldtem.

Ezután már teljesen nyilvánvaló, hogy őrültnek tartanak, de terveim szerint annak a fajta őrültnek, akivel nem akarnak tovább packázni. Remélem, felfogták, hogy ezt a levelet csak be kell kopipésztelnem a jegyző oldalára a panasz-űrlapra, ha mégis panaszt szeretnék tenni rájuk. Annak sincs amúgy semmi következménye soha, de azért nem szeretik, mert nyűg. Nem válaszoltak egyébként a levélre, most mindenki nyári szabin van, de szerintem nem is fognak, és nem is az a célom, hanem az, hogy egy fokkal egyenrangúabbnak kezeljenek a jövőben és kevésbé kioktatóan viselkedjenek. 

Ami a Fiú fogait illeti, a hatból két lyukat betömött a szigorú norvég fogorvosnő egy alkalom alatt, a többire meg kértem neki időpontot Budapesten a csillivilli magán gyerekfogászatra, ahol végtelen pénzért úgy tömik be a gyermek fogát, hogy közben a falra szerelt síkképernyőn saját maga által kiválasztott mesét nézhet, és plusz pénzért élő bohóc is szórakoztatja (most nem viccelek) (bohócot nem rendeltem). Ami a lelkét illeti: voltunk Disneylandben, felszálltunk egy hullámvasútra, ami túl félelmetesnek bizonyult, de végig fogtam a Fiút és nyugtatgattam meg puszilgattam, és a végén azt mondta, rémes volt, de az azért jó volt, hogy ott voltam mellette, pont olyan volt, mint a fogorvos. A gyámügy említése óta mindkét gyermek mossa és mosatja velünk a fogát, mint a kisangyal, szóval mondhatjuk azt is, hogy hatékony volt a fenyegetés. 

Később egyszer felmerült, hogy a Fiúnak lehet, hogy kellene MR-t csinálni (nem fog, más miatt), de a háziorvos szerint azért az nem egyszerű, mert ugye a hétéveseket altatják, hogy ne mozgolódjanak meg ne ijedjenek meg. Magyarországon ezt megkísérlik ébren és csak indokolt esetben altatják. Altatás nélkül egy MR 10-15 perc (testtájéktól és kérdéstől függően), altatással sok óra, előtte nem ehet és ihat a gyerek, utána x óráig meg kell figyelni, szóval eléggé nyűg. Miért altatják el a norvégok a gyerekeiket mindenhez, merül fel a kérdés. Azzal érvelnek, hogy ne érje őket kényelmetlenség. Dehát egy altatás is kényelmetlenség, nem? Mármint a gyereknek. A fogorvosnak vagy a radiológiai asszisztensnek nyilván sokkal kényelmesebb egy narkózisban alvó gyermek fogát tömni vagy neki MR-t készíteni, mint egy izgő-mozgó, kérdezősködő, neadjisten síró gyereknél ugyanezt. 

De az megígérem, hogy ha tényleg feljelentenek a norvég gyámügynél ez vagy más miatt (idén eddig 2x merült fel és még csak július van!), akkor arról írok egy könyvet. Az indiai csaj ügyéből egy egész bollywood-filmet forgattak, szóval gondolom, kaland, izgalom. 

* Hol tanult meg így tárgyalni?

Akkor legyen minden így

Ma 20 éve írtam az első bejegyzést, természetesen a freeblogon, egy internetkávézóban a körúton, ez volt az. Igen sajnálatos módon később kb. egy évnyi tartalmat levettem, több okból, egyrészt még nem voltam elég ügyes abban, hogy másokról mit szabad és mit nem írni (hogy valaki másnak melyik csaj vagy fiú jön be, meg ilyesmi), de főként a Boardos Fiúval való röpke kapcsolatomat övező _hiszti_ miatt. Nade, fiatalság, bolondság. 

Még korábban az volt, hogy 13 évesen elkezdtem naplót írni papírra, füzetekbe, és jó sokáig írtam is, még azután is, hogy már blogot írtam. Tehát valójában egész felnőtt életemben, kb amióta az eszemet tudom, ilyen vagy olyan naplót írtam. El nem tudom képzelni, milyen egy olyan élet, amiben az ember nem ír naplót. Ha eléggé megvilágosodott lennék, mondhatnám, hogy van történetem, de nem a történetem vagyok, de: de, a történetem vagyok. És persze volt olyan a húsz év alatt, hogy napi 5 bejegyzést írtam, és olyan is, hogy több hónapig nem írtam. 

Blogot írni persze teljesen más, mint naplót írni füzetbe, mert a naplóban a füzetben teljesen (vagyis, amennyire lehetséges) önmagamat írtam, a blogban meg az ember cenzúráz meg magán érzi a közönség szemét is. Emlékszem, amikor először, kb. 2003 elején olvastam egy újságcikket talán a Magyar Narancsban? az úgynevezett blogokról, Nevermindert és Suematrát nevezték meg példaként, akik naplót írnak az interneten, és gondoltam, hogy fú basszus, de bátor, én ilyenre sosem lennék képes. 

Aztán az lett, hogy mégis létrehoztam isoldét, mint álszemélyiséget, és isolde viccesebb, magabiztosabb és szociálisabb, mint én, de aztán ezt addig csináltam, amíg visszafele is hatott és tényleg viccesebb, magabiztosabb és szociálisabb lettem. Mondjuk lehet, hogy ez nem a blog hatása, hanem simán a kor, vagy a sok pszichoterápia! Ki tudja. Isolde két különböző regényhősnőről kapta a nevét, az egyik Marilyn French: Nők c. könyvében Isolde, a másik pedig Updike: Brazília c. regényéből Isabel (de az igazából egy Trisztán és Isolde-történet, csak megváltoztatta a szereplők nevét Tristao és Isabelre). 

Voltak a húsz év alatt rossz élményeim is, az internetes mobbing két legendás alakja is mobbingolt, hát, az nem volt túl jó. Egyikük esetében Suematra is belekeveredett valahogy és vele még extrán is gázul viselkedett. És volt az említett dinamika a Boardos Fiú-ügy környékén, amikor levettem azt az évet, ami eléggé kár, mert így nem emlékszem pontosan, mi is volt a balhé lényege. És aztán még az is volt, hogy a Bright (későbbi férjem) egyik haverja azt mondta isoldéról, hogy csak egy bizonytalan, érzelemvezéselt kislány, aki a Balettcipő-Chagall-internetcafé univerzumban mozogva próbál mindent meg- és kimagyarázni, és a Bright húsz év alatt sem árulta el, hogy ki volt az, úgyhogy most már nyugodtan jelentkezhet, nem esik bántódása, egyáltalán nem az a típus vagyok, aki húsz év után is felemleget apró sérelmeket, tuti nem fogom véletlenül leönteni egy pohár vörösborral. Ezen azért sértődtem meg, mert az illető nem személyes ismeretség, hanem blog alapján ítélkezett rólam ilyen okosan és le akarta rólam beszélni a Brightot. Amúgy milyen legyen az ember 26 évesen, ha nem bizonytalan és érzelemvezérelt? 

De azért összességében olyan csodálatosan jó dolgokat köszönhetek ennek a blognak, amiről sose gondoltam volna. Egy csomó mindenféle barátságot. Jó, hát eleve a férjemet. Sőt, akkor közvetve gyermekeim létezését is. Az volt, hogy amikor blogger lettem, akkor összehaverkodtam Neverminder Suzie-val, és meghívtam a szülinapi házibulimra, és megkérdezte, hozhat-e plusz egy főt a Bright nevű blogger személyében, aki a haverja, és aztán a bulin kiderült, hogy a Bright nevű bloggert én ismerem régről, mert együtt jártunk általánosba meg együtt elsőáldoztunk. Aztán összejöttünk, aztán kirúgtam, mert megtetszett a Boardos Fiú, aztán néhány hét után rájöttem, hogy á, inkább mégis a Bright tetszik, de addigra a Boardos Fiú pont kirúgott a Szigeten, mert rájött, hogy pszichopata szörnyeteg vagyok, úgyhogy nem volt akadálya, hogy visszasírjam magam a Brighthoz. Különben nem tudom, a Véletlenben higgyünk vagy az Eleve Elrendelt Sorsban, lehet simán összejöttünk volna akkor máshogyan, ha nem így, akkor véletlenül egymás mellé szólt volna a jegyünk a Scarbantia Intercity-n vagy valami ilyesmi. 

A jelenlegi lakásomat a napfényes Sandefjordban, Norvégia Riviéráján is azért tudtam megvenni, mert pont kifizettem az első, magyar kis körgangos lakásom lakáshitelét és azt eladtam. Azt a lakáshitelt pedig azért tudtam egyáltalán valaha is kifizetni, mert amikor felvettem, 2004-ben, egy blogolvasó, aki közgazdász vagy közgazdászhallgató volt, meggyőzött, hogy bár nagy a csábítás, ne vegyek fel svájci frank-alapú hitelt, hanem az államilag támogatott forint alapú hitelt vegyem fel, és így nem dőlt be a hitelem a válságkor. 

Egy csomó munkalehetőséget is kaptam a blogom révén, ilyen mindenféle pénzért blogolást meg internetes újságíróskodásokat. Csomó mindenféle jó tanácsot. Amikor a Lány született, emberek, akikkel sosem találkoztam, apró ajándékokat küldtek neki postán. És én is kaptam mindenféle dolgot, könyveket, ruhákat, edzéstervet, zenéket... fú, biztos elfelejtek egy csomó mindent. Dehát persze főleg a kapcsolatok, a valódi barátságok is és a távoli, laza kapcsolatok is. Erről hogy kell úgy írni, hogy ne legyen dagályos? Embereknek van a legnagyobb súlya az életedben, embereknek, akiket ismertél. Egyszer még az elején meghívtak valami kerekasztalbeszélgetésbe a Szigeten, arról volt szó, hogy veszélyesek-e ezek a blogos ismeretségek, hiszen az ember az ismeretség kezdetén nem a valódi arcát mutatja, hanem egy ilyen álszemélyiséget, és akkor lehet-e ebből valódi kapcsolat, vagy valódi emberi kapcsolatot efféle arctalan nicknévvel ismerkedésre nem építhetünk. Hát ez még a Tinder meg úgy a komplett szociális média előtti időkben volt nyilván.

Voltak ilyen mindenféle blogos díjak is, Goldenblog és társai, és soha semelyiken nem nyertem semmit, ami nyilván helytelen, és mire elértem azt a kort, hogy kaphatnék Életmű-díjat, addigra megszűnt minden ilyesmi, meg úgy kb. maga a műfaj is. Sebaj. A múltkor a Lány itt magyarázta, hogy a szomszéd interiőrdizájn-influenszeranyuka milyen híres, mert benne vagy egy kép a kertjéről az újságban, úgyhogy mondtam neki, hogy én is híres vagyok, mert én vagyok isolde! Meg elmagyaráztam neki, mi az a blog, és akkor elgondolkodtam, hogy vajon egy napon fogja olvasni? Elolvassák vajon az emberek a saját babakorukat az anyjuk blogjában? Vicces. Írni fogok vajon még húsz év múlva, azaz 65 éves koromban is? Ilyen nénis tartalmat? Vagy előbb lesz az, hogy teljesen eljár az idő a műfaj felett? Mondjuk, az kit érdekel, már most is eljárt. 

Nagyon köszönöm, hogy ennyien olvastatok ilyen végtelen hosszú ideig, teljesen komolyan hálás vagyok már magáért a figyelemért is, és még külön minden normális kommentért és a mindenféle egyéb jótanácsokért, ajándékokért, miegymásért. Puszi. 

Rawdogging the decline of man

Különben depressziós vagyok, nem nagyon, de azért igen. Abból lehet tudni, hogy nem örülök tiszta szívből a gyönyörű, napsütéses tavasznak, hanem még azt is kétszer is meggondolom, hogy egyáltalán vegyem-e a fáradtságot előhúzni a telefonom és lefotózni a cseresznyevirágzást, vagy á, minek. És igazából tök jó volt rájönni, hogy jaaaa, depressziós vagyok, nem megváltoztam és egy elégedetlenkedő, szeretetlen, gonosz némber vált belőlem és nem tűnt el a kapcsolataimból örökre a szeretet és belőlem örökre a dolgok iránti lelkesedés. Szuper. 

Biztos nem kéne itt pszichiáter létemre fogalmi zavarba keverednem, hiszen a normál rosszkedvre meg az általános neurózisra nem használjuk a klinikai depresszió kifejezést, ezért kitöltöttem nektek a Beck depresszió kérdőívet, ahol 17 pontom van, ami határeseti depresszió, szóval nem érem el a klinikai depresszió súlyosságát szerencsére, de azért nem is a normál nyígás, jogosan használhatom a kifejezést. 

Azért lettem kezdetben eredetileg depressziós (mármint az emberiség általános hanyatlásán kívül), úgy kb. a februári síszünet után, mert gyászolom a sok szép és értékes dolgot, amit az ideköltözéssel elvesztettem. Sajnos februárban nagyon jó volt Sopronban, Sopron gyönyörű volt, és ráadásul valamiért sok régi dologra emlékeztetett. Teli volt tartalommal. Aztán visszajöttünk, itt mindig fájt a hátam, de mindig, nagyon, míg végül áprilisban elmentem MR-re (magán MR-re Magyarországon, mert amúgy nem indikált az MR, ha fáj a hátad, és Norvégiában nincs magán MR) és kiderült, hogy szerencsére csak egy aprócska kezdődő gerincsérvem van, nem pedig rák vagy Bechterew-kór vagy egyéb rémségek. De azért szomorú lettem, hogy öreg nyanya vagyok már gerincbántalmakkal, meg a barátaim ugyan nem betegek, de elmesélték, hogy a barátaim barátai és családtagjai már mindenféle súlyos bajokban szenvedtek, és attól is szomorú lettem, hogy na tessék, kezdődik már az életnek ez a része. Amikor a korosztályom épp válik, beteg, rákos, alkoholista. 

Na, itt a fa, ezt május 18-án fotóztam, itt akkor virágzik, eléggé gyönyörű azért. 

Elmentünk áprilisban is Magyarországra, és az is nagyon jó volt, találkoztunk a barátainkkal meg családtagjainkkal, ettünk finomakat, találkoztunk a Lány volt magyar osztálytársnőivel is, akik pont egy elég jó suliba járnak egy jó tanárral és okosak, sokszínűek és felszabadultak voltak, nem pedig a magyar oktatási rendszer által traumatizáltak (vagy nem látszott). Ehhez 4 napra kikértem a gyerekeket az iskolájukból (elvileg évi max két hétre kikérheted őket indokoltan), és azzal indokoltam, hogy a nagypapám, azaz a gyermekek magyarországi német dédapja 93. szülinapját ünnepli és ott családi összejövetel lesz. Ezt a kérelmet legnagyobb meglepetésemre elutasították, de a Lány norvég osztályfőnökével pont összefutottam a kisboltban, és azt mondta, basszus, láttam, hogy elutasították a négy napotokat, tök gáz, írd be nyugodtan, hogy beteg volt (itt általános iskolában nincs orvosi igazolás, minden betegséget a szülő igazol). Mondtam neki, hogy nem merem, deviszont fogok fellebbezni, mivel a levélben azt írják, hogy ha nem értesz egyet a döntéssel, akkor fellebbezz, és most jól kipróbálom, milyen demokráciában élni. Szépen megindokoltam, és meg is adták az engedélyt. Majd beidéztek egy meetingre a Fiú osztályfőnöke és az ő főnöke társaságában, mert a Fiú idén ezzel együtt összesen 20 napot hiányzott, és ilyenkor az iskola értesíti az önkormányzatot (aggodalomra okot adó mértékű hiányzás) és megítéli, hogy kell-e értesíteniük a gyámügyet. Az iskola ettől a meetingtől és hercehurcától eltekinthet, ha egyértelműen nincs ok aggodalomra, mert pl. ők maguk engedtek el néhány napra. Felvettem legszebb mosolyomat és legjobb norvégtudásomat és vittem papírt az orvostól is a Fiú asztmatikus bronchitis-hajlamáról, ami miatt nála több ideig tart egy-egy légúti fertőzés. Kikerestem előre a neten, miket fognak kérdezni, és tényleg azokat is kérdezték, pl. a Fiútól (6), hogy "és mit szoktál csinálni otthon, ha beteg vagy?" Amire az okos Fiú szerencsére nem azt mondta, hogy videójátékozom, hanem, hogy "hányok". Teljesen vizsgahangulata volt, és átmentünk. De nekem ez nagyon rossz élmény volt, ez az egész. A jegyzőkönyvbe aztán beírták, hogy további teendők: "ha a továbbiakban a szülő nem tudja eldönteni, hogy a gyermek beteg-e vagy sem, akkor beküldi az iskolába, és ha az osztályfőnök betegnek látja, majd ő hazaküldi". Én ezen természetesen szépen mosolygok, ahogy itt kell, de a lelkem mélyén teljesen kiborultam, hogy ennyire bízik bennem az iskola, hogy 1. a gyerekem anyja vagyok, 2. orvos vagyok, de mégis Cecilia, a 26 éves osztályfőnök csajszi majd jobban tudja nálam, hogy beteg-e a saját gyerekem. Erre mindenkitől megkaptam, hogy ugyan, csak jót akarnak, csak a munkájukat végzik, ne legyek paranoiás. Ne vedd magadra. Ne vedd személyesnek. De nekem akkor is nagyon rosszul esett! Emellett rendszerszintű álszentségnek tartom, hogy a szülő igazolja a hiányzást, de közben mégsem hisznek neked és vegzálnak. 

Ez jól rímel a munkahelyi tapasztalataimra, ahol egy állandó, született "performance punishment"-áldozat vagyok, erre van magyar szó? Azt jelenti, hogy aki jól dolgozik, az még több feladatot kap. A szakrendelőben az én team-em az 3 fő volt, május 1-ig dolgoztam ott, néha felvetettük, hogy a többi team velünk nem kedves, vagy hogy az általunk végzett munka mennyisége és nehézsége nem arányos, mindig megkaptuk, hogy ááá, dehogy, rosszul érzed. Itt minden rendben van. Senki nem bántott vagy használt ki. Ne vedd magadra. Most engem könnyű gaslightingolni, végig kételkedtem, hogy tényleg most én vagyok paranoid túlérzékeny, vagy valóban toxikus a munkakörnyezetem, de aztán az egyik (dán) pszichológuscsaj konkréten idegösszeomlást kapott (bármi is az), a másik (norvég) pszichológuscsaj csak gyorsan terhes lett és lement félállásba, abban pár hónapot csak kibír. Azt mondta: "50% betegállományban vagyok, mert minden reggel hányok munka előtt." 

De ott tartottam, hogy áprilisban Magyarországon voltunk, és csodálkozva láttam, hogy kevés kivétellel az összes barátom vagy (csoportos vagy egyéni) pszichoterápiára jár, vagy antidepresszánst szed, vagy mindkettő. Én meg itt, basszus. Nem elég, hogy nem járok terápiára heti egyszer és nem szedek antidepresszánst*, még ráadásul én vagyok a terapeuta, és hallgatom mások szenvedését napi több órában. 

Cím innen. 

Összességében arra jutottam, hogy az érzelmeim folyamatos megkérdőjelezése miatt vagyok dühös és rosszkedvű. Hogy amikor a volt főnökömnek mondtam, hogy a munkahelyemen ez így nem oké, akkor azt mondta, dehogynem, csak képzelődsz. Amikor a norvégiai magyar anyukák FB-csoportban csak felvetettem, hogy kicsit rossz érzés volt azért ez a meeting, kioktattak, hogy ne legyek paranoid, csak jót akarnak. Amikor kb. bárhol olyat mondok, hogy ez vagy az jobb volt Magyarországon és nem tetszik Norvégiában (pl. a tudás tiszteletének a hiánya), akkor azt rosszul látom és félreértem és túlreagálom és ugyan már, biztos nem olyan rossz az. És nincs egy terapeutám, aki heti 50 percben validálja az érzéseimet. (A férjem amúgy többnyire validálja, máskülönben már bekattantam volna biztos. Annak a pszichológuscsajnak, amelyik kiborult, a férje is hülye.). Ezt így random találtam a neten, de jól összefoglalja az érzelmek invalidálását (érvénytelenítését), mármint, hogy az mi és miért rossz nekünk. 

Szóval kikérem magamnak. Igenis minden okom megvan rá, hogy kiakadjak a Fiú passzív-agresszív tanáraira, a toxikus munkakörnyezetemre, a norvég egyformaságra és inkompetenciára, és igenis jogom van rá, hogy szomorkodjak a Magyarországon hagyott jó dolgokért, amik ráadásul a szemünk láttára mennek veszendőbe és betonozzák le őket. Igen, tudom, hogy itt Dél-Norvégiában szikrázó napsütés van és cseresznyevirágzás, Budapesten meg hónapok óta szakadó eső és diktatúra. Nem gondolom, hogy haza kellene költöznünk, látom, hogy itt jobb, de ettől nem érzem magam jobban, hanem inkább csak még rosszabbul. És még így sem engedem, hogy bárki kétségbe vonja a szomorkodáshoz és mérgelődéshez való jogomat. 

De nyugalom, megoldásorientált is vagyok, szóval dolgok, amiket már teszek, hogy jobb legyen: 
- Letöltöttem a Bene Márton oktatóanyagát derékfájósoknak, mert benne hiszek (régebben jártam NMPT-re és csodás volt), és csinálom is, amiket ír, és jobb is
- Elmentem itt is naprapathoz és fizioterapeutához is párszor
- Gyalog járok munkába, amikor csak lehet, az egyenetlen terepen gyaloglás pedig a lehető legjobb sport a gerincnek
- A bármilyen sport amúgy is a lehető legjobb dolog a depresszió ellen
- De ráadásul egy kis részen egy erdőn keresztül vezet az út (tudom, ne sírjon a szám), és az erdőben gyaloglás még külön pluszban jó az emberi pszichének, lásd még 
- Néha tornázom a régi magyar pilatesoktatóm óráin online, máskor pedig a helyi edzőterem csoportos óráin (= már 2x voltam)
- Felmondtam a szakrendelőben, és a parkoló túloldalán, egy pszichoterápiás osztályon kezdtem dolgozni, ahol nem kevesebb a munka, de sokkal de sokkal jobb a hangulat. Ez ugyanaz a kórház, tehát a túlkövetelő fő-fővezetőség ugyanaz, meglátjuk, ez így hogy működik. 
- Újra elkezdtem rendesen vezetni a kiadásaimat, ja, mert az is volt a bajom, hogy mindennek felment az ára, beleértve lakáshitel, és már megint nincs pénzem 

Dolgok, amiket (még) nem teszek, de tehetnék: 
- Odafigyelhetnék jobban az étrendemre, mivel az is bizonyítottan jó a depire, csak az a baj, hogy még itt is drágább a lazac meg az avokádó, mint a péksütemény, meg meg is kell sütni / főzni (itt nincs normális kajafutár normális áron). Mondjuk most megnéztem, mik az új kutatások erről, csak, hogy be tudjam linkelni, és elég meggyőző, szóval lehet gyűjtök mégis lazacra (vagy eszem halrudacskát, csak utálom). Amúgy semmi csodadiéta, a mediterrán étrendet kell követni és akkor jó lesz.  
- Lehetnék szociálisabb, hát, igyekszem
- Járhatnék gyakrabban thai masszázsra, mert az jó a hátamnak és a pszichémnek is, de most nincs rá pénzem, de azért ki lehetne gazdálkodni havi egyet

Meg még azt is gondolom, hogy nem lehet az ember egyfolytában boldog és a szomorúság nem olyan, amit meg kell oldani, hanem ez most egy ilyen időszak. 

*(De különben volt régebben kétszer is olyan időszak az életemben, amikor szedtem, és olyan is, amikor jártam egyéni meg csoportos pszichoterápiákra, ne értsünk félre, nem állok mindezek felett vagy ilyesmi.)

 

 

Répatorta recept

Ebben a posztban csak a recept van: a norvég receptblogger répatortája, kifejezetten ajánlom, mivel nagyon egyszerű (leszámítva a répareszelést, ami nyűg), és rengeteg répa van benne meg krémsajt, direkt egészséges. Pont van egy itthon, mert nyilván csináltam egy adaggal magunknak is, úgyhogy le is tudom fotózni! Az eredeti itt van. Én bevallom, kevesebb krémet teszek rá, mert szerintem ez túl sok, de ízlés dolga. A receptből jó sok süti lesz, itthonra egyharmad adagot szoktam csinálni egy kerek tortaformában, de most itt van anyukám, aki imádja a süteményt, szóval majdcsak elfogy. 

Hozzávalók, tészta: 

6 dl cukor 
4,5 dl olaj
6 tojás
7,5 dl liszt
3 teáskanál szódabikarbóna
3 teáskanál sütőpor
3 teáskanál őrölt fahéj
750 g reszelt sárgarépa

Hozzávalók, krém: 

250 g vaj
400 g krémsajt (Philadelphia vagy hasonló)
500 g porcukor
3 teáskanál vaníliás cukor 
Ha akarunk, szórócukor a díszítéshez, de anélkül is ehető. 

Elkészítés: 

Tészta: 

1. Az olajat és a cukrot és a tojásokat robotgéppel vagy elektromos habverővel egyneműre keverjük. 
2. A lisztet, szódabikarbónát, sütőport és fahéjat egy másik edényben összekeverjük. 
3. Ezt a két dolgot összekeverjük. 
4. Hozzákeverjük a reszelt répát. 
5. Egy 30x40 cm-es tepsiben sütjük 175 fokon 40 percig, vagy ha légkeverés, akkor 160 fokon 40 percig, vagy ha precízek vagyunk, tűpróbáig. 

Krém: 

1. A szobahőmérsékletű (!) vajat robotgéppel összekeverjük a porcukorral. 
2. Hozzátesszük a krémsajtot és vaníliás cukrot, és addig keverjük, amíg egynemű lesz. 

Összeállítás: 

Rákenjük a krémet a kihűlt tésztára (mert ha melegen kenjük rá, elolvad és lefolyik). Érdemes kicsit behűteni, mielőtt szeleteljük, én most nem tettem, mert akkor lemegy a nap és nem lesz jó fény a fotóhoz.

 

Life indeed can be fun, if you really want to

Biztos izgultok, mi lett a répatortával, úgyhogy elmondom. Breaking: megették. Tettem rá menő színes csillámos unikornisos szórócukrot. Bevittem reggel mosolyogva és odaadtam a szervező anyukának. Délután azt mondta a Lány, az összes elfogyott (ez egy nagyon nagy adag süti, ha magunknak sütök egy sima tortát, akkor az egyharmadát készítem), és mindenki arról beszélt, hogy ez milyen finom és ki sütötte. Remélem, ez sikernek számít, és nem lesz ciki, hogy túl jó tortát sütök, amúgy is csak követtem a receptet. 

Mert a Fiú és a Lány osztályában is volt péntek reggel ún. húsvéti reggeli, amit a szülői munkaközösség szervez, és kb. az, hogy kapnak reggelire szendvicseket meg gyümölcsöt meg sütit. Úgy látom, itt Norvégiában ez egy ilyen dolog, az ünnepnapokon reggelizés, van a påskefrokost (húsvéti reggeli), a julefrokost (karácsonyi reggeli) és a 17 mai frokost (május 17-i reggeli a nemzeti ünnepen, akkor pezsgőzni is illik). Magyarországon én csak a húsvéti reggelit ismertem sonkával meg kaláccsal, de tetszik a többi is, és az is tetszik, hogy a gyerekeknek is csinálunk ilyet az iskolában már elsőtől. A gyerekeknek most elkezdődött a tavaszi szünet, ami a jövő hét, mondjuk a "tavasz"-t inkább idézőjelbe tenném, mivel épp így néz ki a szemközti mező: 

Sajnos én nem kaptam szabit jövő hétre, mert mindenki más akart szabira menni, ezért szerda délig még dolgozni fogok. Lesz benne izgi rész is, mert végre elkezdtük a Kutatást, amelynek során egy furcsa traumaterápiás módszer hatásosságát vizsgáljuk, de nem randomizált-kontrollált vizsgálat, csak ahhoz egy pilot study (bevezető vizsgálat, amelynek segítségével eldöntjük, hogy érdemes-e majd egy nagyobb, rendes kutatást csinálni ezzel). Ebben az a szuper, hogy végre kutatásban vehetek részt és vehettem hozzá színes mappákat (bár elég lehangoló volt a választék sajnos a papírboltban), és az is, hogy ezt a módszert még soha senki nem tesztelte rajtunk kívül, és rajtunk a Világ Szeme, és ha kimutatjuk, hogy működik, akkor sokkolni fogjuk a szakmai világot, ha pedig kimutatjuk, hogy nem működik, akkor sokkolni fogjuk a módszer feltalálóit. A kutatásban összesen négyen veszünk részt, de a gyakorlati részben csak ketten, a kollégám meg én. A másik kettő az elméleti hátteret biztosítja, ők Nyugat-Norvégiában, illetve Svédországban élnek. És ez a Janteloven-féle egyenlőség csodálatos pozitív oldala: az egyik, kutatásban részt vevő pszichológusnő pár évvel ezelőtt a Time Magazin "50 legfontosabb ember az egészségügyben a világon" listáján is rajta volt, a kollégám, akivel ketten csináljuk az itteni, gyakorlati részt, is elég menő egyetemi ember, több könyvet írt és innovatív, új terápiákat vezetett be, és soha egyetlen pillanatig egyik sem volt semennyire nagyképű és egyik sem éreztette sem direkt, sem indirekt módon, hogy följebb vannak nálam bármilyen valós vagy képzeletbeli ranglétrán. A nagyképűsködés teljes hiánya, nagyon furcsa és üdítő. 

Nem azt akarom mondani, hogy Magyarországon mindenkinek totál el volt szállva magától az arca, mert nem, ugyanakkor azért valljuk be, ha az ember együtt ebédelt valami kongresszuson a FőFőFőPszichológusasszonnyal, akkor el lehetett vele tök normálisan beszélgetni hétköznapi dolgokról és néha még aranyos is volt, de azért mindvégig ott volt a levegőben, hogy itt azért nem akárkivel esszük együtt a miniszendvicset. És a Filozófus se rögtön akadt ki, amikor a rezidenslány Docensúr helyett "Figyelj, Zsé!"-nek hívta, csak egy idő után. Vagy ott van Valahavolt Kedvenc Főnököm, aki elég jól kommunikálta szellemi fölényét, valahogy úgy, hogy tudtuk, hogy okosabb nálunk, de ez sosem volt bántó vagy lekezelő. De azért úgy összességében a magyar egyetemi életben van ez a taláros-egyetemizászlós-professzoruras körítés, illetve az egészségügyben a főorvosurazás, hogy tudja az ember, hol a helye a hierarchiában. Itt ezek a norvégok ezt megdöbbentő módon nem csinálják, nagyon furcsa. Szóval tök véletlenül abba keveredtem bele, hogy a norvég pszichológia menő arcaival vagyok egy közös kutatásban, és ráadásul olyan kutatás, ahol tényleg nem tudjuk, mi fog kijönni, nagyon kíváncsiak vagyunk rá, mi fog kijönni, és az eredménynek következményei is lesznek. Elég menő szerintem. De csak itt nektek menőzhetek ezzel, mert sajnos rám is vonatkozik, hogy itt nem nagyképűsködünk. Na és végre bevontuk és megkezeltük az első pácienst, és jövő héten jön kontrollra, amikor is majd kiderül, hogy jobban lett-e vagy sem! Semmiféle következtetést nem lehet levonni abból, hogy az első páciens jobban lett-e vagy sem, de akkor is izgi. 

A múltkori sajtos-vörösborozós anyukáról meg kiderült, hogy csak félig norvég, mert félig olasz, és amellett, hogy szakmáját tekintve vmi marketinges, ezentúl zumbaórákat is fog tartani a helyi edzőteremben, én pedig szeretek zumbaórákra járni, úgyhogy lehet, hogy fogok is. Meglátjuk. És vettem jegyet a Super Mario film norvég premierjére az egész családnak. És ugyan még mindig minden csupa hó, de állítólag holnaptól már nem esik több! És április elsejével kezdődik a munkahelyemen a badekonkurranse, vagyis fürdőverseny, aki a legtöbbször megfürdik a (jelenleg 2,5 C-os) tengerben áprilisban, az nyer egy wellnesshétvégét. Hogy klasszikust idézzek (a Filozófust), az élet egy folyamatos örömforrás. 

Pont nemrég jött ki a WHO World Happiness Report, Norvégia a hetedik helyen végzett idén, az első pedig Finnország, szóval már nem a világ legjobb országában élünk. Meg amúgy is, szerintem azt érdemes tudni, hogy a Reportban nem kérdezik meg az embereket, hogy boldogok-e, és igazából ezt nem is mérik, hanem azt nézik, hogy az országban adottak-e a feltételek ahhoz, hogy az emberek boldogan éljenek. Azok a "boldog" országok, ahol hosszú a várható egészséges élettartam, magas a GDP, jó a szociális háló, szabadon lehet dönteni az élet nagy döntéseiben, magas az altruizmus mértéke és alacsony a korrupció. Vagyis ahol minden megvan hozzá, hogy boldog legyen bennük az ember. Az nem derül ki, valójában hogy érzik magukat a finnek vagy a malájok.

Majd egyszer forradalmasítom a módszertant egy ilyen teljesen értelmezhetetlen és random kérdéssorral, hogy szabadon dönthetsz-e, hogy répatortát vagy tasakos csokitortát viszel-e az iskolai ünnepségre, jön-e koncertezni a Rolling Stones vagy legalább Rihanna, kapható-e a városodban főzött fagylalt valódi pisztáciával, hány embert tudsz megnevezni, akivel lehet hülyeségeken röhögni, de ha sírsz nekik, az is oké, van-e 100 km-es körzetben hivatalos Firefly rajongói klub, jóban vagy-e a helyi könyvesboltossal, hányféle gyümölcs terem meg szabadföldön, és könnyen hozzáférhető-e az akár új, akár kilós turkálóban vásárolt kasmírpulóver az átlagember számára. El lehet-e jutni egy erdőszélre fél óránál hosszabb autózás vagy átszállás nélkül, látszanak-e este a csillagok vagy csak a fényszennyezés, mikor ültél utoljára metrópótló autóbuszon, mikor simogattál utoljára macskát, hangosan kurvaanyáz-e a szomszéd éjszaka, napsütéses órák száma, iható-e és finom-e a csapvíz, mekkora a társadalmi nyomás, hogy nőként kényelmetlen cipőben járj, könnyen felverődik-e a tejszín, és egy nap hány poloskát látsz. (Igen, vannak kérdések, ahol a pontszám negatív előjellel számolódik. De no pressure, ha entomológus vagy, és utálod a macskát, de a poloskát bírod, akkor beírhatod megjegyzésbe.)

Mi mind egyéniségek vagyunk

Nagyjából ugyanarról lesz szó, mint az előbb, csak ruhákkal meg répatortával. Aztán utána majd ígérem, csak jó dolgokról fogok írni meg paradicsompalántákról, mivel nem akarok egy hálátlan kis nyavalygónak tűnni, akinek nem lehet a kedvére tenni. Meg közben eszembe jutott, hogy ha a norvég iskolarendszerről akarunk olvasni pro és kontra, akkor Anita is írt róla itt, és neki több gyereke van, mint nekem, ráadásul végzettsége is pedagógus, sőt, nem is egy született nyafogó, tehát nálam árnyaltabb képet ad. 

Olvasok egy könyvet, vagyis pontosabban kettőt a norvégságról, mármint a norvég társadalomról. Az egyiket egy Mariam Ekelund nevű, fura norvég újságírónő írta, és arról szól, hogy a Janteloven hogyan vezetett ahhoz, hogy Norvégia a 800 ezer szociális fóbiás hazája (15%). Tetszik, nyilván kicsit túlzó és hatásvadász is, meg maszkellenes, de végre validálja a nehezen megfogalmazható negatív érzéseimet a világ legboldogabb országával szemben. A másik egy kanadai fizikus pasas vicces könyve, angolul van, eredetileg még a kiköltözés előtt olvastam otthon, és akkor viccesnek találtam, most pedig nagyon találónak és olykor szomorúnak. A kép ebből a könyvből van és a Jantelovent hivatott illusztrálni. 

A "Janteloven" kifejezés egy dán-norvég írótól ered és a skandináv szociális normát foglalja össze, ami az egyenlőség és az egyformaság dicsérete. Ez végülis jól hangzik eredetileg, és sokan lelkesednek érte. Én csak nyafogni fogok miatta - bizonyára nem emiatt lett mindenki szociális fóbiás Norvégiában, ahogy Miriam Ekelund állítja, de én az lettem. A probléma egyszerűen azzal a résszel van, hogy az egyenlőség / egyformaság dicsérete, ami két különböző dolog, de a norvégban egy szóval fejezhetjük ki (likhet). Már az is baj, hogy összemossuk ezt a két dolgot, a túlzott erőltetése meg nagyon hamar nagyon falanszterérzéshez vezet, ahol megvan, hogy milyennek kell lenni, megvan, hogy "hogy szoktuk", megvan, hogyan kell kinézni neked, a hajadnak, a gyerekednek és a lakásodnak, és megvan, hova szokás utazni és milyen hobbikat szokás űzni és mit szokás enni. Olyannak kell lenni, mint bárki más. 

Nagyjából egy hete költöztünk ide, amikor ebédnél vásárlásról volt szó, és mondtam, hogy nekem hiányoznak a használtruhaboltok, mert Magyarországon szerettem használt ruhát venni, hiszen olcsóbb, környezetbarátabb, nem beszélve arról, hogy az ember így különleges darabokat hordhat és nem kell ugyanabban az egyen-H&M-ben járni. Pár héttel később kitavaszodott és az összes kollégám titkárnőtől főpszichológusasszonyig megjelent a H&M aktuális zöld alapon virágmintás kollekciójában, akkor rájöttem, hogy oops, valószínűleg nem kellett volna kritizálnom az egyforma ruhában járást. Valószínűleg kisvárosunk ebben különösen érintett, mert amikor Osloban voltunk, csak néztünk tátott szájjal, hogy itt nem mindenki ugyanabban a ruhában van, de Oslo egy nemzetközi hangulatú nagyváros. Végülis arra jutottam, hogy én felvállalom és beleállok, hogy én vagyok a fura magyar nő, mondjuk ruhákat nem veszek, szóval mostanában bordó Martenssel és a bolgár-orosz macskás üvegfúvólány fura fülbevalóival hozom csak az egyéniséget, de a gyerekeimet nem akarom a különlegesség rémének kitenni, így nekik az összes cuccuk a Stormbergből vagy a HM-ből van, még szerencse, hogy itt nagy divat a névmatrica, mert az összes elsős ugyanabban a világoszöld Stormberg vinterdressben tolja. Értem, hogy gyerekeknél még menő, hogy jé, nekem is ugyanolyan cicás táskám van, de felnőttben nekem már kicsit nyomasztó ez, és ráadásul érzem magamban, hogy megtörök, már hajlok rá, már vágyom az ugyanolyan pufidzsekire, ami mindenkinek van, és elkezdtem egy árnyalattal világosabbra festeni a hajamat, és emlékeztek, amikor még a régi munkahelyemen egy napon valaki azt mondta, hogy a pszichiátereknek már-már kötelező furán öltözködni, és ezért napokig konkrétan Patti Smithnek öltöztem? Még pár év itt, és az érzelmeit semmilyen nonverbális módon ki nem fejező, vállig érő, szőke hajú nő leszek az aktuális HM-ben és Fjallraven hátizsákkal, mert nem bírtam ellenállni a kortársnyomásnak. 

A szellemi teljesítmény elismerésének hiánya is a Jantelovéban gyökerezik, és nem (csak) arról van szó, hogy én sznob elitista vagyok és a versengést keresem, pedig milyen szép is annak hiánya - hanem arról, hogy az átlagnál okosabbnak lenni ciki, deviáns és kerülendő. Azzal talán még együtt tudnék élni, hogy nincs külön így "nyomatva" meg versenyeztetve a tudás, de azzal én nem tudok azonosulni, hogy kifejezetten ciki és fura és deviáns. Mert a rendes ember az nem olvas, és nem tudományoskodik, hanem kirándul, virslit grillez és köt. Ha öt év múlva majd itt fogok érvelni egy blogbejegyzésben, hogy ugyan már, minek az a sok könyv, és nem kell annyi mindent tudni, sehova se vezet az a sok tudás, a lényeg, hogy lehessen egy jót kirándulni és virslit grillezni, akkor majd esetleg ööö szóljatok rám. És most még nosztalgiázom arra, amikor a magyar munkahelyemen az ebédszünetben arról lehetett beszélgeni a pszichiáterekkel, hogy Idő nem is létezik, hanem minden egyszerre történik, és az idő múlása csupán annak a műterméke, ahogyan az agyunk "szkenneli" a sok egyszerre történő dolgot, mert egyszerre nem képes befogadni, csak részletekben, és amikor az az érzésed van, hogy három helyen kellene lenned egyszerre egy időben, akkor az teljesen normális, hiszen az igazság az, hogy egyszerre vagyunk mindenütt. De lehet, hogy még pár év, és  megnyugtatónak tartom az itteni ebédszünetben a lakberendezésről folytatott végtelen beszélgetéseket, és nem fogom unalmasnak tartani, hogy a jó életbe lehet ennyit beszélni egy új lámpabúráról vagy függönyről, esetleg kötésmintáról. 

A román kolléganőm onkológus férje meg azon volt a múlt héten kiakadva, hogy mennyire mostohán kezelik az orvos betegeket az osztályon, ahol dolgozik. Az orvosok is kaphatnak rákot, és akkor ők is befekszenek az onkológiára, ahol nyilván van ezer kérdésük, és az őket kezelő norvég orvosok (a román fickó szerint) elhajtják és ignorálják őket, mert nagyon fontos, hogy nehogy indokolatlan előjogokhoz jussanak azért, mert orvosok. Ami teljesen rendben van, mert ne is jussanak jobb gyógyszerhez vagy jobb vizsgálatokhoz vagy ilyesmi. Csakhogy a román fickó szerint nagyon átesnek a ló túlsó oldalára és abbéli igyekezetükben, nehogy extra szolgáltatást nyújtsanak, végül bunkók és lekezelők. 

Egyébként aláírom, hogy ha mindenki nagyon hasonló, annak számos előnye is van. A gyengéket segítjük felfele, az SNI-s gyerekek kapnak segítséget (hát a fejlesztésben mondjuk kételkedem, de legalább kedvesek velük), akinek szüksége van rá, kap annyi rokkantnyugdíjat, amiből nem túl nagy lábon, de meg lehet élni. (Bár a múltkor az egyik betegem vett belőle egy BMW-t. Bár hitelre. De annyira örült neki, tök cuki volt.) Az egyformaság a kutatók szerint abban segít, hogy az ember nagyobb örömmel tegyen dolgokat a közösségért, és nagyobb örömmel fizessen adót, hiszen szívesebben teszünk valamit olyan emberekért, akik pont olyanok, mint mi. Könnyebb érezni a közösséget, ha mind egyformák vagyunk. Ebben a cikkben, amit egy amerikai és egy norvég professzor írtak, azt állítják, hogy a jóléti államhoz szükséges tényező az egyformaság, ugyanakkor az árnyoldala a tehetségek kibontakozásának hátráltatása és a nyomasztó konformitás. "But there is a darker side to this happy solidarity. All societies have norms which they expect their members to conform. It is the extent and degree of conformity to social norms that is most remarkable in Norway. Creative and inventive talents may not be encouraged, particularly when these talents are seen as a threat to overall equality."

A szociális fóbia úgy függ össze mindezzel, hogy egy csomó ember fél, hogy eléggé ugyanolyan-e, mint más. Jaj, nehogy fura legyek, nehogy kilógjak valamerre. Nem tudom, van-e ilyen ok-okozati összefüggés, ez Miriam Ekelund elmélete, hogy a Janteloven növeli a szociális szorongást, de logikusan hangzik.

Arra mindenesetre van kutatás, hogy a szűk szociális normák vagy a nagyon tágak teszik-e boldoggá az embereket, és úgy tűnik, egyik sem, mert a közepesek. Vagyis egy olyan társadalomban, ahol nagyon adott, hogy mikor hol hogyan kell viselkedni, ott boldogtalan lesz a nép. Egy olyanban, ahol bármit lehet, ott is. Itt van a kutatás, szerintem nagyon izgalmas a sorrend, és itt van egy rövid cikk róla. Norvégia a top5-ben van, szigorú ázsiai országokkal együtt, vagyis extra szűk szociális normák vannak. Magyarország az alsó 3-ban van, azt hiszem, a 30. a 33-ból. Meglepően hangzik, hiszen Norvégia a szabadság hazája, Magyarország meg, hát, épp nem az, de itt nem a politikai berendezkedésről van szó, hanem a mindennapokról. A kutatók tevékenységeket soroltak fel - sírni, csókolózni, kiabálni, flörtölni, táncolni - és helyszíneket - bank, temető, orvosi rendelő, villamos, és a résztvevők pontozták, hogy a hazájukban mennyire ciki vagy mennyire elfogadott az adott helyszínen az adott tevékenységet végezni. Norvégiában rendesen kell viselkedni, minden más ciki. Nagyon könnyű cikinek lenni. Most épp ciki lettem a negyedik osztályosok anyukái körében, mert azt merészeltem írni, hogy a húsvéti iskolai bulira szívesen sütök tortát önkénteskedésből, de inkább répatortát szeretnék, nem csokitortát, ha az rendben van, mert kicsit unom a csokitortát, smiley. (= hisztérikusan gyűlölöm a norvég tasakos csokitortaporból készült csokitortát, elveim ellen való, a cukrászat megcsúfolása, és az én konyhámban ez nem fog készülni, előbb meg kell ölnötök, de ezt nem írtam meg, nyugi.) Írt a szervező anyuka, hogy "bármit süthetsz, amit a gyerekek szeretnek, csak ne legyen benne mogyoró". Közben kiírta a FB-csoportba, hogy ki tudna hozni csokitortát? Másnap pedig írt nekem, hogy ha esetleg mégnincs kedvem, igazából nem is kell tortát vinnem, mert már ketten hoznak két nagy csokitortát és annyi végül is elég.

Visszaírtam, hogy "sajnos már lereszeltem a répát, úgyhogy nincs visszaút! :)" 

A répatorta - konkrétan ennek a norvég sütibloggernek a répatortája - bőven a szűk szociális normákon belül van, mások is szokták hozni norvég gyerekrendezvényekre, konkrétan egy norvég anyukától kaptam a receptet. Szóval nem baklavával vagy mákosgubával akarom sokkolni a norvég negyedikeseket. Úgy döntöttem, úgy fogok tenni, mintha nem érteném a helyzetet, és széles mosollyal viszem a répatortát. Valószínűleg egyébként nem én vagyok fura, hanem a szervező anyuka akar extra biztosra menni, hogy tutira szeressék a gyerekek a tortát, az pedig a tasakos csokitorta. De szerintem egy kicsit azért szélesíteni kell a horizontjukat, most komolyan, nem nőhetnek fel generációk kizárólag fagyasztott pizzán, gumimacin és tasakos csokitortán. És milyen rendezvény az, ahol egyféle torta van, az isten szerelmére. Nyugalom, lesz rajta szórócukor, úgyis az a lényeg.

Amúgy hazudtam, mert anyukám reszelte le a répát, aki itt van látogatóban a világ legjobb országában és erre répát kell reszelnie. 

 

 

 

It's not enought to have talent, you also have to be Hungarian

"Van, aki a világ legboldogabb országában sem bírja abbahagyni a nyafogást" rovatunkban ma a norvég tehetséggondozásról lesz szó. 

A címben szereplő dolgot Robert Capa magyar fotós mondta, és kint van a falon a kedvenc kávézómban (képünkön). Nem tudom, Capa mit értett alatta, én újabban azt értem alatta, hogy a sikerhez / világhírhez nem elég, ha szimplán teheséges vagy, hanem szükséges hozzá az a fajta neurózis, az egyéni nárcizmusnak és a kisebbségi komplexusnak megfelelő arányú keveréke, amit az ember jellemzően a Kárpát-medencében szerezhet be, és ami aztán nagy tettekre, de boldogtalan életre sarkall. Lehet ám, hogy egyáltalán semmi ilyesmire nem gondolt, és akkor én kérek elnézést. A norvégokból mindenesetre úgy tűnik, eléggé hiányzik ez a titkos összetevő, legalábbis a tudás terén biztosan. A művészetekkel nem tudom, milyen viszonyt ápolnak, lehet, hogy ott gyötrődnek a zseni vagyok - nem vagyok elég jó tengelyen. Az "elég okos vagyok - nem vagyok elég okos" tengelyen tuti nem gyötrődnek, pedig néha nem ártana.  

A Lány mindenesetre okos (a Fiú is egyébként, csak ő úgy viselkedik, mint egy kölyökuszkár, ezért nehezebb észrevenni a matematika terén alkotott eredményeit). A Lány a norvég általános iskola matematikaóráján öt perc alatt végez a feladatával, majd szétunja magát, amíg a többiek próbálkoznak. Nem ilyen kiemelkedő zseni, akinek tízévesen a Harvardon kéne tanítania, de az átlag kisvárosi negyedikesek körében az okosabbak közé tartozik. Egy ponton megkérdeztem a tanárját, kaphatna-e időnként nehezebb feladatokat, hogy kicsit azért gondolkodni kényszerüljön. Mondták, hogy oké, meglátjuk, mit tehetünk, azóta sem lett semmi.

Azt is gondoltam, hogy keresek neki valami matekszakkört vagy tehetséggondozást, és arra kellett jutnom, hogy 60 ezres lakosú városunkban nem létezik ilyesmi. A covid előtt álítólag volt gyereksakk, de már az sincs. Ilyen matekverseny, sakkverseny, ilyesmi nem látezik, egyáltalán a tanulmányi verseny nem létezik. Végül egy olvasó közvetítésével találtunk egy tehetséggondozáshoz értő matematikust Magyarországról, aki online tanítja a Lányt, és az óra végén tíz percet a Fiú is kap, mert bekéredzkedett. Nagyon köszönjük annak, aki közvetített! Természetesen ideális esetben a gyermek hozzá hasonló képességű, más gyermekekkel együtt, játékos formában, fizikailag jelen léve (van ilyen szó?) tehetséggondozódik, de most erre van lehetőségünk, a tanárunk kihozza a helyzetből, amit lehet, és mindkét gyerek szereti az óráit. 

Később olvastam egy véleménycikket egy 19 éves, felháborodott norvég leány tollából, amin kiborult, hogy osloi középiskolájában az év végén könyvjutalmat adtak a három legjobban tanuló diáknak, és ilyen itt még sosem történt és ez borzasztó, és minden addigi, az iskola által közvetített értékkel szembemegy. Mert az iskola mindvégig azokat az alapvető értékeket közvetítette, hogy mindenki jó, ahogy van, a teljesítményen nem kell rugózni, az elég jó az elég jó, és akkor erre tessék, így hátbaszúrják a sok közepes diákot egy ilyen könyvjutalommal. Ekkor már sejteni kezdtem, hogy itt nem csak arról van szó, hogy pont véletlenül pont a mi városunkban nincs matekszakkör, hanem ennél sokkal átfogóbb és borzalmasabb jelenséggel állunk szemben. 

Ezután olvastam ezt a cikket, arról szól, hogy az elmúlt évszázadok hagyományaival szembemenve az utóbbi időben alakultak ilyen okosabb gyerekeknek való szakkörök, a nagyobb városokban és online. A dolog támogatói szerint ez azért hasznos, mert így a tehetséges gyerekek megismerkednek egymással, megtanulják szellemi kihívások elé állítani magukat, és nem lesznek drogos huligánok - a felmérések szerint ugyanis a középiskolákból kimaradó-lemaradó, be nem járó, lecsúszó gyermekek egy nem túl nagy, de létező része túl jó képességű volt a középiskolai oktatáshoz és szétunta magát. Az sem hátrány, ha az elkövetkező évtizedekre kiváló szakembereket tudunk nevelni a természettudományok terén, és lehet, hogy az ilyen teheséggondozó szakkörök segítenek abban, hogy lemorzsolódó drogos huligán helyett kiemelkedő klímamérnök legyen ezekből a szerencsétlenekből, akik nem olyanok, mint más ember.*

A dolog ellenzői szerint (mert igen, nevelési szakemberek és társadalomtudósok ellenzik a tehetséggondozó szakköröket) aki nem olyan, mint más, az szépen tanuljon meg olyan lenni, mint más, és ne ugráljon. Magyarul a norvég társadalom évszázadok óta az egyenlőségen alapszik, és kitűnni nemhogy nem menő, hanem kifejezetten ciki. Itt nem volt igazán arisztokrácia meg mecénások meg efféle hívságok, mindenki szépen egyenlő, és ez eddig bevált és semmi okunk változtatni rajta. És azóta sincs ilyen nyomás, hogy az ember akarjon minél jobb fodrász meg minél jobb pszichológus meg a lehető legjobb gyógytornász lenni (látszik is). Még kevésbé akar az ember minél okosabb lenni, és ha véletlenül okos, akkor azt nagyon szerényen kell kezelni, sohasem szabad vele kérkedni vagy szóba hozni. És az ellenzők szerint ezekkel a tehetséggondozásokkal a végén még kinevelünk valamiféle szellemi elitet (ők használják konkrétan a "szellemi elit" kifejezést pejoratív értelemben) és HOVÁ VEZETNE AZ. 

Ezen a ponton mondtam a férjemnek, hogy pakoljon, mert ennek a társadalomnak a berendezkedése bizonyára remekül működik, de túlságosan különbözik az én világnézetemtől. Komolyan, semmi kifogásom az ellen, hogy legyen mindenki középszerű, nekem is vannak közepes barátaim, csak csinálják a négy fal között és ne vonuljanak az utcára mit mondok a gyereknek ha ez nektek bejön, és úgy tűnik, be is jön nekik - de azt nem tudom megígérni, hogy én ebben képes leszek részt venni. Aztán lenyugodtam, de azért továbbra is idegenkedem ettől a hozzáállástól, mármint a tudás, a szellemi érték tiszteletének hiányától. Sportban ér kiemelkedni, azokat ünnepeljük és menők. Általában Norvégiában állítólag nem ér gazdagsággal menőzni, de mi pont egy tehetős bálnavadász városban élünk, ahol azért kicsit menő gazdagnak / ciki szegénynek lenni. Valószínűleg Norvégia sem fog tudni ellenállni a nemzetközi trendeknek és előbb-utóbb enged valamennyit ebből az elutasításból - hiszen lám, máris beszivárogtak a tehetséggondozó szakkörök. 

Magyarországon nyilván pont az ellenkezője igaz, nem mindenki egyenlő és közepes, sőt, csak nőnek a különbségek. Egyáltalán nem gondolom arról sem, hogy jó**. Azt sem gondolom, hogy a magyar tehetséggondozó rendszer szuper lenne, hiszen teljesen esetleges, jó időben kell a jó helyen lenni, hogy egyáltalán tehetséggondozódjál, és még akkor is lehet, hogy túlversenyeztetnek és kiégsz és megutálod. De legalább létezik. Nekem (és amúgy a férjemnek is, ugyanazokba az iskolákba jártunk) csak jó élményeim vannak: testnevelésből mindig bukásra álltam, de cserébe kaptam néha oklevelet meg könyvjutalmat a matekversenyen, mehettem mindig Győrbe a megyei fordulókra a nerd fiúkkal, ami utazás volt és kaland, soha senki semennyire sem éreztette velem, hogy jobban kellene teljesítenem vagy az országosra is be kéne jutnom (matekból és fizikából a megyei fordulókig jutó lány vagyok). Nem kellett magam full lúzernek éreznem, mert nem tudok cigánykerekezni, hanem egy más területen ügyes voltam. 

Ezenkívül biztos vagyok benne, hogy a sok matek és fizika szakkörözés alapjaiban befolyásolja a gondolkodásmódomat ma is: kb. BÁRMI az életben felmerül, nekiállok kutatni a tudományos hátterét és válaszokat és megoldásokat keresni. Nem válik be mindig, és nem is kell mindenkinek így gondolkodnia, de én így gondolkodom a pszichiátriában és az irodalomban is. Ezzel azt akarom mondani, hogy a matek szakkörre járás szerintem nem feltétlenül arra való, hogy az ember utána matematikus legyen, hanem arra, hogy az ember megszeressen szellemi kihívásokon gondolkozni, megtanuljon egyáltalán így dolgokon gondolkodni. Egyáltalán nem azért járatom a gyerekeimet matekra, mert zsenit akarok belőlük nevelni, hanem mert nem akarom, hogy kimaradjon az életükből a gondolkodás öröme. 

Cserébe a norvégok nem kifejezetten neurotikusak. Hát, az is valami. 

 

*"Más ember is elég undorító, hát még, aki nem olyan." (Szerb Antal)

**Ez egy ilyen kötelező kör, hogy nyugi, nyugi, nem idealizálom Magyarországot, nem a pszichotikus szintű Stockholm-szindrómám van, még mielőtt. 

I'm a leaf on the wind

Az ügyelet, vagyis az a fajta, amit csinálnom kell, az olyan, hogy 32 naponta kerül rám a sor, és akkor két napot kell egymás után ügyelni 16.00-másnap reggel 8.00-ig, de közben dolgozni is kell 8-16-ig a sima melóban. Az ügyeleti részben az ember otthon van és felhívhatják vagy behívhatják fizikailag. Állítólag igen ritkán van rá szükség, hogy fizikailag is odamenjen az ember, ami nem baj, mert a 6 telephely, amire ügyelünk, 3 különböző városban van (hivatalosan 1 órán belül kell odaérni). Persze rögtön első este be is hívtak, szerencsére arra az osztályra, ami a közelebbi szomszéd városban van, és ahol ősszel három hónapig dolgoztam, szóval ismerem őket. A második napon csak felhívtak hatszor, ilyen-olyan gyógyszeres tanácsért, ami elvileg szuper, mert minden telefonhívásért fizetnek, és van, ami 3 percig tartott, de persze mindig akkor hívtak, amikor 1. elkezdtem rántottát sütni, 2. beléptem a fürdőkádba, 3. leültem a kanapéra és a számhoz emeltem a teásbögrét, stb. Hát nem vagyok elragadtatva, de nyilván túl lehet élni. 

Szóval ezzel töltöttem a hétfő és kedd délután-estémet. Szerdán szülői értekezlet volt a Fiú osztályában, csütörtökön szülői értekezlet volt a Lány osztályában, és ha azt hinnénk, a világ legboldogabb országában rövid a szülői értekezlet, akkor tévedünk. A Fiúé két és negyed óra volt, a Lányé két és háromnegyed, utóbbi azért, mert új SZMK-s anyukát kellett választani, a régi négy év után leadja ezt a feladatot. Az is egy mennyire univerzális és kultúrákon átívelő szituáció, amikor ülünk a szülőin, várjuk, hogy önként jelentkezzen valaki SZMK-s anyukának, az osztályfőnök (poénból?) megjegyzi, hogy az ajtókat bezártuk, mindenki nézeget körbe, mintha ott sem lenne, míg végül Mette nem bírja tovább és kelletlenül megjegyzi, hogy ha senki más nem hajlandó vállalni, jó hát akkor ő esetleg, de szavai máris tapsviharba fulladnak. Az első másfél óra egyébként az internetbiztonságról szólt, ehhez meghívtak egy vendégelőadót, aki egy másfél órás konkrét stand up-ot nyomott arról, hogy a gyerekeink milyen appokat használnak és a Roblox vagy a Fortnite gázabb-e. Nem volt extra nagyon vicces, és különösen informatív sem, de átlag szülői értekezlethez képest azért valamennyire vicces volt. Elsőre. Másnap még egyszer ugyanazokkal a poénokkal már azért kicsit uncsi volt. 

Ezenkívül még azt a krízist kellett megtárgyalnunk szülőin, hogy a negyedikes lányok (a Lány osztályában) sms-csoportot csináltak iMessage-en, és egyfolytában irkálnak egymásnak, ami önmagában tényleg kilencévesek minek, de feltesznek fotókat, ha hárman pl. itt játszanak együtt, és akkor a többi kirekesztve érzi magát, aki nem volt ott, meg hát eleve alapból ki van rekesztve mindenki, akinek nem iPhone-ja van. Ez egy baromság és be kéne tiltani / nem betiltani kell, mert akkor titokban fogják csinálni, hanem folyamatosan ellenőrizni és rávezetni őket a helyes internetes kommunikációra, kb.ezen folyt a kulturált és barátságos vita, nem jutottunk persze semmilyen döntésre, ami a demokrációk örök hátránya. A személyes véleményem alapból az, hogy minek a kilencéveseknek iPhone, és minek a kilencéveseknek csetcsoport, de látom, hogy a világ sajnálatosan nem hozzám igazodik. 

Azzal kapcsolatban, hogy jaj, három kislány együtt pizzázott és erről felraktak fotót a csoportba és akkor a többi majd szomorú lesz, is van véleményem. Remek itt Norvégiában a folyamatos párbeszéd arról, hogy mobbing, kirekesztés, mindenkit be kell fogadni és szeretni, de amikor ez az álszentségig erőltetve van, azt már nem bírom. Igen, a világ, és a negyedikes kislányok is úgy működnek, hogy vannak, akiket kedvelünk és elhívunk a kocsmába, míg másokkal nincs kedvünk együtt tölteni a kedd estét, tehetünk úgy, hogy ez nem igaz, de attól még igaz. Az ember pszichológiailag elég sokat bír, a többi kislány ki fogja bírni, ha három közülük együtt lóg kedd este és a többi 9-et nem hívta oda, és ezt a kislányok is jól tudják, mert másnap megbeszélik az iskolában. Nyilván nem lenne feltétlenül muszáj mindezt posztolni csetcsoportba is, ugyanakkor én mit beszélek, minden egyes nyaraláson az összes közeli és távoli ismerősöm arcába tolom instán és FB-on, hogy milyen szép helyen vagyok, milyen finomat eszem, és bibibí, ti nem vagytok itt és nem kaptok sós mogyorós baracktortát. Nem érzem magamban az erkölcsi fölényt. 

Még arról is volt szó a stand up-ban, hogy a mai gyerekeknek, velünk ellentétben olyan "barátai" vannak, akikkel csak mondjuk együtt fortnite-oznak neten, és nem is találkoztak személyesen soha az életben, és nem is a nevükön szólítják egymást, hanem felhasználóneveken, és mégis ezt barátságnak élik meg, és iszonyat sok dolgot megosztanak magukról, bezzeg mi együtt bicikliztünk a Kovács Andival. És ráadásul még az is van, hogy ezek az online, nicknévvel azonosított barátok mondjuk ha közel laknak és nem Ausztráliában, akkor adott esetben találkoznak személyesen, és akkor az milyen veszélyes, mert lehet, hogy gyerekrabló pedofil rejtőzik a "tinilány14" nick alatt. Én mindezzel, komolyan mondom, hogy eleinte szívvel-lélekkel egyetértettem, hiszen a valódi kapcsolatok a valóságban léteznek és az az igazi, ha fizikailag találkozunk a kocsmában, aztán egy ponton rájöttem, hogy oh wait, hiszen én blogger vagyok és iszonyat sok dolgot osztok meg magamról az interneten és a barátaim egy igen jelentős részét az interneten ismertem meg és nickneveken szólítom, és eléggé sokszor előfordult velem, hogy előtte ismeretlen, online megismert emberekkel találkoztam helyeken (Neverminden Suzie volt az első, aki látatlanban elhívott koktélozni a Karmába úgy kb. 2004-ben). Természetesen én ekkor minimum 27 éves voltam, és nem pedig kilenc.  

Még arról is volt szó, hogy a mai fiatalok online mobbingot is átélnek, és akkor is felcsillant a szemem, hogy ú, tényleg, fénykoromban én is átéltem online mobbingot, ráadásul a legnagyobbak egyike-másika mobbingolt. Mindkettőnél megfogadtam, hogy bármikor is véletlenül találkozom velük az életben, akkor "véletlenül" rájuk fogok önteni egy pohár vörösbort, szóval reszkessetek, bosszúm egy napon utolér (ti többiek pedig drukkoljatok, hogy fehér ing legyen rajtuk). Természetesen tudom, hogy a mai fiataloknak ezeknél sokkal durvább dolgokkal kell szembenézniük, és mindezt fotókkal, és mindezt sokkal fiatalabb korban, egyáltalán nem akarom bagatellizálni, hanem menőzni akarok, hogy engem már akkor online mobbingoltak, before it was cool. 

Ráadásul egész héten fájt a hátam és iszonyat kemény székeken kellett ülni a szülőin. Meg itt van látogatóban Anyósom, aminek előnyei és hátrányai is számosak. Szombat reggel meg a Fiú megbetegedett hányós vírusban, úgyhogy főleg vele voltam, kivéve, amikor elvittem a Lányt shoppingolni a plázába, mert kiderült, hogy az összes többi lánynak menő, bő szárú H und M-es farmerja van, a Lánynak meg csak szűk szárúak, és egy H und M-es farmeren ugyan ne múljon a boldogság. Azt mondta, sárga pólót is akar, ami szerintem nem a színe, ezért cseten  tanácsot kértem a színtanácsadásban járatos, az internetről nicknéven ismert barátnőmtől, és együtt arra a következtetésre jutottunk, hogy a Lány a Hűvös Nyár színtípusba tartozik, és kiváló érzékkel ezidáig csupa olyan ruhákat vettünk neki, ami pont a színe. Végül aztán nem is akart sárga pólót (vettem volna neki, nyugi, mi ilyen punk család vagyunk, fellázadhat a színtípusa ellen, ha akar), hanem lilát meg zöldet. Dehát aww, a Lány már olyan nagy, hogy színtípusa van, dehát most született. 

És még az volt, hogy inspirálódtam a múltkor a #perfecthome anyukától, és vettem egy csomó képkeretet a használtboltban, amit két öreg hippi üzemeltet és a bevételét jótékony célokra fordítják a drogrehabilitáció terén. És most elkezdtem fotókat keresgélni a jó helyekről, ahol voltunk, és aww mennyi jó helyen voltunk, tényleg. Az Empire State Building tetején sötétben, apró csillagoknak látszottak alattunk a város fényei. Konkréten ez mondjuk fotón nem jön át. Meg jé, tök jól néztem ki fiatalon, szólhattatok volna. 

What doesn't kill me, better start fcking running

Holnap lesz az első ügyeletem itt, behívós ügyelet, vagyis otthon vagyok és felhívhatnak telefonon gyógyszeres tanácsért az ápolók (gyakori) vagy behívhatnak személyesen is akut nehéz esetekhez (ritka, de előfordul). Szubakut osztályokról van szó, ahova új páciens nem érkezik ügyeleti időben, csak a bentfekvőkre kell ügyelni, azok viszont 6 különböző osztályon vannak három különböző városban. Ebből 3 drog- és alkoholosztály, amihez kevésbé értek és azt se tudom, hol vannak (de nyugalom, google maps). Izguljatok, hogy ne hívjanak be holnap éjjel a szomszéd városba személyesen, mivel szakadni fog a havaseső egész nap. Az ügyeletért elvileg jól fizetnek, vagyis van egy alap, nem túl sok pénz a készenlétért, de minden dologért, amit az ember csinál (telefonon szakért vagy odamegy) pluszban külön jár pénz. Én semmi pénzért nem szerettem volna vállalni, hogy éjszaka kirángassanak az ágyamból, és mindig is gyűlöltem az ügyeletnek minden formáját, de nem volt választásom sajnos. 

Egyébként munkafronton májustól a kórházunknak egy másik részlegén fogok dolgozni, másik épületben. Ez úgy történt, hogy épp rohadtul elegem volt a szakrendelőnkben uralkodó úgynevezett dinamikából, amikor a szomszéd fekvőbetegosztály vezetője leszólított a parkolóban, hogy kiírnak egy állást, nem akarom-e megpályázni. Ez egy hatágyas pszichoterápiás osztály, és a BET (basal exposure therapy) nevű módszerrel dolgoznak, amit két évig tanultam és nem tudom, szeretem-e vagy utálom. Így aztán megkérdeztem a Ji Kinget (sajnos csak online, mivel nincs nálam a könyv, Pesten van), és az jött ki, hogy beszéljek a Bölcs Emberrel. Gondolkodtam, ki lehet a bölcs ember, arra jutottam, hogy az öreg pszichológus, aki régen a főnököm volt, de már átment egy ideje arra az osztályra, így felhívtam, hogy milyen ott a hangulat. Azt mondta, meglepően szuper. Így aztán annak rendje és módja szerint állásinterjúztam és felvettek a parkoló túloldalán lévő épületbe, májusban kezdek. Kíváncsi leszek, szeretni fogom-e az új helyet vagy kiég az agyam egy hét alatt és sírva pályázok vissza. 

A trauma- és személyiségzavar szakrendelőben dolgoztam az elmúlt majdnem három évben (kisebb szünetekkel, amikor 1-12 hetekre ide-oda helyeztek), és az agyamra ment lassan. Önmagában traumatizált páciensekkel (a személyiségzavarosok 95%-a is traumatizált) beszélgetni évekig minden nap egész nap nem normális dolog, mert az ember szekunder traumát kap. Az az, hogy attól betegszel meg, hogy ugyan nem kellett átélned autóbalesetet meg nem hanyagolt el a heroinista anyád meg nem erőszakolt meg a nagyapád meg nem adott közre az amúgy vallási vezető apád a haverjainak, hogy kedvüket töltsék rajtad süldőlány korodban, hanem csak végig kellett hallgatnod ezeket a történeteket és attól egy idő után szorongani kezdesz meg rémálmaid lesznek. Van, aki nem hajlamos az ilyesmire, én sajnos az ideggyenge szeronintranszporter gént örökölhettem, mert képes vagyok még fiktív regényektől is szekunder PTSD-t kapni, Bodor Ádámot pl. tuti be kéne perelnem. Amúgy azt gondolnám, hogy itt a fejlett nyugaton bele van építve a rendszerbe valami szekuder traumatizációt megelőző módszer a dolgozók részére, Bálint-csoport, autogén tréning, táncterápiás workshop munkaidőben, dehát szó sincs ilyesmiről sajnos, kiírathatod magad betegállományba a háziorvosoddal, ha végképp kinyúltál. 

A másik baj, hogy a szakrendelőnkben hagyományosan két munkacsoport dolgozik, és mi a pszichológuslánnyal, később két pszichológuslánnyal voltunk a harmadik, extra team. Ennek végig volt egy ilyen sehova sem tartozás érzése, annak minden előnyével és hátrányával (senki se dumált bele mit csinálunk, de nem is segített). Mindehhez a mentalizációs terápiával dolgozó team még extra toxikus munkakörnyezetet is teremtett, de nem nyíltan, hanem a kedves, udvarias, norvég passzív-agresszív módon, aminél évekig azt érzed, hogy á, biztos én vagyok csak paranoid, pedig nem. Eh, rémes. Fél órás monológot tartottam a múltkor a Könyvesboltos Lánynak arról, hogy mennyire hiányzik nekem Magyarországról a nyílt gyűlölködés. Nyilván nem a gyűlölködés hiányzik, de azért az rettenetesen hiányzik, hogy lehessen tudni és ki lehessen mondani a dolgokat. Lényegesen nyugisabb munkakörnyezetet teremt Norvégiában, hogy nem ordítoznak egymással a nővérek a kezelőben és nem kurvaanyáznak egymás háta mögött a konyhában, ehelyett ha véletlenül a mentalizációs team által uralt, bár elvileg közös konyhában felejtesz egy kiskanalat, akkor tuti jön másnap egy nagyon kedves köremail, hogy kérjük, ezentúl mindenki ügyeljen arra, hogy az edényeit a mosogatógépbe helyezze, az utóbbi időben ugyanis gyakran előfordul, hogy használt, mosatlan evőeszközök hevernek szanaszét halomszámra. Vagy amikor norvég létükre látványosan nem értették a félig norvég, félig dán pszichológuscsaj beszédét (én értem). Néha odaültem hozzájuk ebédnél, hogy ne én legyek a duzzogó kismalac, mindig van valamilyen kétértelmű megjegyzésük a külföldi orvosokról (amit persze az ember csak akkor vonatkoztat magára, ha paranoiás), vagy pedig arra panaszkodnak, hogy a kórház nem fizeti a mentalizációs tanfolyamuk magasabb szintjeit, míg másoknak bezzeg fizet tanfolyamokat (például nekem, de nyilván nem rólam van szó és ezt csak akkor veszi magára az ember, ha paranoiás). Minden, velünk közös szakmai napon hirtelen más elfoglaltságuk akadt, minden közös szakmai egyeztetés elmaradt valahogy, sose akadt ezekre idő vagy alkalom. Soha egyetlen rossz szavuk sem volt hozzám, se a teamem más tagjaihoz, csak nagyon sok apró megjegyzés és köremail és félreértés, amit ne vegyünk magunkra. Nyilván nyíltan gyűlölködni sem jobb, de legalább, nem tudom. Átláthatóbb. 

De most mennem kell aludni. 

Things are easy when you're big in Japan

Múlt héten meghívott az egyik itteni anyuka "egy pohár borra" csütörtök este, négy másik anyukával együtt a Fiú osztályából, ilyenen nem voltam még és fogalmam sem volt, mit jelent majd mindez, és egyáltalán, vajon miért hívtak pont engem? Máig sem tudom. 

Mindenesetre felöltöztem ügyesen úgy, mintha nem öltöztem volna ki, hanem mindig így néznék ki, és vittem egy csokor virágot, mert azt írta a csaj, hogy ne vigyek semmit, de még nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ha azt mondja, hogy ne vigyek semmit, akkor ne vigyek semmit. 

Hamar azon kaptam magam, hogy egy elképesztően gyönyörű ház szalonjában üldögélek remek vörösborral és sajtokkal meg vintage vázákban rózsacsokrokkal telerakott asztalka mellett és egy szépen sminkelt, tökéletes hajú, gyöngysoros hölgy kérdezget arról, mivel is foglalkozik a férjem és hova utaztunk a téli szünetben, miközben a tökéletesen fodrászolt, gyönyörű és jólnevelt golden retriever a lábamnál sündörög (a nagyon cuki, szőke fürtös gyermekek már köszöntek és lefeküdtek. A kislány megkérdezte, miért van egy anyajegy az arcomon, a kisfiú pedig megmutatta, melyik fajta keksz melyik kéksajttal és áfonyalekvárral a legfinomabb). De ne ilyen sima szépen berendezett házat képzeljetek el, hanem inkább olyat, mint azokban a lakberendezési magazinokban, ahol már magát az újságot sincs pénzem megvenni, és amikben másfélmillió forint a cipőspolc és másik félmilla a lábtörlő, de a drágának tűnő antik faliórát kétszáz forintért vette a tulaj egy használtboltban, mert kitűnő ízlésével mindenütt meglátja a szépet. Később aztán kiderült, hogy egyáltalán nem is tévedek, mert a csaj az otthonával sorra nyeri az országos lakberendezési versenyeket, többször volt az Év Otthona és tizenötezren követik instagramon, szóval nem is érdemes összehasonlítanom vele magamat és pormacskákkal meg mancsőrjárat-járművekkel dizájnolt nappalinkat. 

A másik anyukáról kiderült egy ponton, hogy korábban, még huszonévesen ő nyerte meg a norvég főzős valóságshow-t, aminek a döntője Párizsban volt, ahol általam ismeretlen sztárséfekkel bandázhatott. Elég jó macaronokat hozott tényleg. Abban egyetértettünk, hogy Sandefjordban egyik étterem sem igazán átütő, de állítólag van egy nagyon jó burgerező, még nem próbáltuk. 

Mindegyik csaj nagyon kedves volt, nem ilyen műkedves, hanem teljesen normális. Mindenféle témáról beszéltünk, gyerekneveléstől kajákig és ruhákig. Az a csaj, amelyik olyan munkakörben dolgozik, amit én nem értek, hogy mi, de ezt sok évig Páriszban, másik sok évig meg Dubajban tette, konkrétan magával hozott egy bőrnadrágot, amit most vett, mert tanácsra van szüksége, hogy jó-e ez a méret, vagy túl bő és eggyel kisebb kellene. Többük hosszasan beszélt a gyerekneveléssel kapcsolatos nehézségeiről és irreális félelmeiről, amik szemlátomást kultúrákon átívelő dolgok, és öröm látni, hogy mindenki parázik hülyeségeken. Volt még az a rész, amikor páran arra panaszkodtak, hogy mindent nekik kell csinálni, mert a férjük túl lazán veszi a dolgokat és nem képes jól megcsinálni az akármit - a gyerekszülinap-szervezést, vagy akár a reggeli iskolába indítást, mert rossz fajta vajkrémmel kente meg a gyerek zsömléjét, amit az utál, így aztán anya csinál mindent, mert akkor van rendesen megcsinálva. 

Ez is amúgy mennyire univerzális dolog már, a férj, aki nemtörődöm / kétbalkezes, és a tűzről pattant, okos és összeszedett nő, aki mindenről tudja, hol van, kinek kell új benti cipő a kinőtt helyett, melyik gyerek melyik fajta sajtot szereti ezen a héten éppen, és melyiknek kell másnap az iskolába vinni tizenöt centi lila szalagot és melyiknek kell olyan pólóban menni, amin betűk vannak. A világirodalom is tele az ilyesmivel. Homer Simpson. Peter Griffin. Peppa malac apja. 

Sajnos ehhez én egyrészt sose tudtam elég komolyan venni a házimunkát (kínos, de így van) és abban is túl laza vagyok, hogy a gyerek szerintem kibírja, ha egyszer szerda helyett csütörtökön ment állatos pólóban, egy másik alkalommal meg a nemfinom sajtkrémet kapta. Ami nem öl meg, az erősít. Ráadásul pedig szerencsésen választottam férjet, aki tudja, hogyan kell bepakolni a mosogatógépet és a gyerekek iskolai izéivel éppenséggel nálam jobban képben van. De kénytelen is, mert én nem tudok ennyi dolgot átlátni és megjegyezni, hogy teljes munkaidő mellett az ember még egy háztartás logisztikáját és gyakorlati teendőit, plusz a gyerekek tanulmányait és különóráit is menedzselje egyedül, nem tudom, más erre hogyan képes. Itt volt néhány csaj, amelyik szemlátomást képes, és lenyűgözően magas mércék mellett. Kicsit sajnáltam őket, mert biztosan csodálatos karácsonyi vacsorákat adnak gyönyörűen feldíszített házaikban, csak szétstresszelik magukat, és irigyeltem is őket, mert én még ha szét is stresszelném magam, sem tudnám hozni ezt a szintet.

Továbbá nagyon tetszett, hogy beszéltek ugyan másokról, közös ismerőseikről, a tanárokról az iskolából, de hiányzott a "micsodaemberekvannak"-ozás. Ez itt nem szokás, és ezt hamar meg tudtam szokni. 

Összességében jól éreztem magam, kedvesek és közvetlenek voltak, és egy kellemes este volt. Ugyanakkor basszus, én ennyire gazdag emberekkel még sosem lógtam együtt. Eleve mindőjüknek nagy háza van, és Maldívon meg Mauritiuson nyaralnak, és a férjük CEO, meg nyilván mindenkinek van hüttéje (az itt a hegyi nyaraló, de az mondjuk tényleg _mindenkinek_ van). És egyébként nem vagyunk mi sem szegények, van lakásunk itt, oké környéken, van egy lakásunk Pesten is, szóval régen volt az már, hogy egyetemista koromban irigyeltük a Tibikét, mert volt pénze arra, hogy minden nap egyen egy gyümölcsjoghurtot, és visszavittem az üvegeket és annak az árából vettem egy nejlonharisnyát és csak az olcsóbbik fajta jött ki belőle. De ennyire magától értetődően gazdagok nem vagyunk, és nem is leszünk hamarosan. 

Azon gondolkodtam utána, hogy tiszta szerencse, hogy középiskolás és egyetemista koromban már kimaxoltam a kisebbségi komplexusomat és régesrég megbékéltem azzal, hogy egyesek szerint nagy orrom van, pöszén beszélek, egy kisvárosból legkisebb utcájából jöttem, amit a kajafutár se talál meg, nem értelmiségiek és nem is gazdagok a szüleim (ezen mennyit rinyáltam e blog hajnalán, de már elmúlt), minden sportban közepesen béna vagyok, ugyan rengeteg könyvet olvastam, de mindent elfelejtek, nem tudok énekelni, kicsi a mellem, képtelen vagyok rendet tartani a lakásban, túl könnyen mérges leszek, lúdtalpam van, és mindig összekeverem a norvég "határ" és pulóver" szavakat, mert egy betű különbség van köztük és ki bírja ezt megjegyezni. Kicsit bűntudatom is lett a perfekcionista csajok között, hogy lehet, hogy túlságosan elnéző lettem már magammal, és itt vannak ezek az okos, talpraesett, és még hobbijukban is kiemelkedőet alkotó nők és ők többet elégedetlenkednek magukkal, mint én. 

Kíváncsi vagyok, mit lehet ebből tovább kihozni, fogok-e tudni velük barátkozni úgy, hogy így ilyen módon vagyunk hasonlóak és különbözőek. Mikor jönnek rá, hogy keleteurópai proli vagyok, vagy mikor kezd el engem zavarni, hogy nekik házuk van és borhűtőjük, és baj-e ebből bármelyik. 

A másik kultúrsokkot a héten a kórházunk egynapos agressziókezelés kurzusán kaptam, ahol párban gyakoroltuk, hogyan kell ökölcsapás vagy fojtogatási kísérlet elől kitérni és szorításból kibújni. 

Valamint holnap lesz három éve, hogy ideköltöztünk.

Csillagok, macskakövek

Úgy látom, ennek a télnek már sosem lesz vége, beleértve a Jéghegyek Népe-sorozatot is, amivel az idei telet töltöm. Sokan kérdeztétek (senki), a 41. kötetnél tartok, úgy a 30-adikig volt guilty pleasure, aztán valahol a bántalmazó szexkapcsolat a démonnal résznél ugrotta át a cápát a sorozat, de most már végigolvasom tavaszig. 

Voltunk egy hetet Sopronban, tegnap jöttünk vissza, Sopronban csodálatos 15 fok volt, építettünk anyukám kertjébe magaságyást a Fiúval, szerintem remek lett, áthívtam a Könyvesboltos Lányt szelektálni a nagyszülők után maradt könyvtárat, meglátogattuk a sógorom újonnan nyitott kisállatboltját (amiben van minden nyavalya meg sisakos kaméleon), és sétáltam a Fő téren. Tíz percet sétáltam egyedül a napsütötte Fő téren (képünkön) és jaj, nagyon hiányzik nekem Norvégiában, hogy a helyeknek története legyen. Az is, hogy saját történetem legyen hozzájuk, a nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent, de én itt ezek a nyírfák alatt csókolóztam először az első szerelmemmel 1995-ben; és még az is, hogy a dolgoknak saját történetük legyen, hogy ezt a szobrot a pestisjárvány túlélésének örömére emelte egy gazdag család (vagy kolera? nem, inkább pestis), meg amúgy a Borostyánkő út felett taposunk római katonák és kereskedők lábnyomain. 

Ezek nem fontos dolgok. Mármint a mindennapi élet szempontjából most tényleg kit érdekel a pestis, az a fontos, hogy van-e parkolóhely. Meg engem se az foglalkoztat, hogy 1995-ben milyen romantikus lány voltam*, hanem hogy hörghurutja van-e a Lánynak és hol van Sopronban a gyermekorvosi ügyelet. 

Sandefjordban szinte mindig van parkolóhely, és tudom, hol van az ügyelet. Érthető módon saját történetem a dolgokhoz semennyi, mivel 3 éve költöztünk ide, nagyobb sorsfordító események nem zajlottak az itteni nyírfák alatt. A városnak van némi saját története, vikingek, bálnavadászok és egyéb bátor férfiak alkotják, nem mondhatnám, hogy teljesen történet nélküli, de azért ööö valljuk be, nem egy Róma, ahol minden réteg habarcs másik lenyűgöző művészettörténeti korszakot idéz. 

Szerintem az úgy van, hogy bár többnyire nem gondolok aktívan a tizenhétéves koromra, sem a rómaiakra, amikor keresztülmegyek a soproni Fő téren, hanem azon gondolkozom, hogy vegyek-e pluszban a repjegyünkhöz mégis egy feladott poggyászt, hogy megfelelő mennyiségű hungarikumot tudjunk magunkkal északra cígölni, de azért közben halványan vagy tudattalanul vagy a gondolataim hátterében automatikusan benne vannak a fejemben ezek a dolgok. Van, amikor tudatosan is eszembe jut a Kecske-templom láttán, amikor a Bendegúz restaurálta rajta a festményt és arról mondjuk a Száz év magány, meg amikor elmagyarázta, hogy én nem depressziós vagyok, hanem neurotikus, meg a barokk pestisjárványos szoborról amikor az Ildikóval kitaláltuk, hogy a sárkány szeme alatt egy titkos ajtó nyílik egy párhuzamos, mesebeli univerzumba, vagy a Bányászati Múzeum és az ott töltött napjaim és arról az összes csudálatos találmány a hidraulikus pajzsbiztosítású marótárcsás jövesztőgéptől odáig, hogy Weindl Gáspár lőtt először és a Tanácsházáról az esküvőm, meg amikor megálltunk menyasszonyi ruhában a gyógyszertárnál algopyrinért, meg Barniék** a Fő téren laktak és az apukája mutatta meg neki valami művészeti albumban az angkori templomokat, és arról, amikor ott voltuk a leendő férjemmel Angkorban és tök hülyén viselkedett végig nem tudtam miért, de aztán végül összeszedte a bátorságát és megkérte a kezem és akkor rájöttem, hogy ja, azért, mert végig nála volt egy doboz gyűrű s az alkalomra várt, és akkor innentől az Angkor Watról szóló YES-szám szól a fejemben és amúgy 2020-ban vettem egy jegyet az osloi YES-koncertre, amit azóta többször is elhalasztottak, de lehet, hogy idén megtartják, meg van jegyem idén nyárra Ane Brunre és Patti Smithre is, tuti mindhárom napra beosztanak ügyelni. 

Szóval ha épp ráérek, akkor ez mind tudatosan történik az agyamban. De többnyire egyáltalán nincs neki hely, mert például a gyerekeimmel vagyok és a tízmásodpercenkénti "Anyi! Anyi! Anyi!" és a "ne mássz fel oda nem megmondtam hogy gyere le, nem nem veszünk fagyit tél van nincs is nyitva a fagyizó de látod hogy nincs nyitva mondtam hogy gyere le" köti le a tudatos figyelmi kapacitásom zömét, a maradék 2%-ot meg az, hogy hány óra van, odaérünk-e a valahova, lesz-e parkolóhely, és ha veszek feladott poggyászt, akkor vihetünk folyadékot is és akkor a szokásos hungarikumokon kívül végre bepakolhatok szilvás unicumot és ezer darab Danone Actimel joghurtitalt, mert az Norvégiában nem lehet kapni.*** Olyankor a macskaköves-bányászatos-tizenhétéves-pestisjárványos dolgok az agyam hátterébe szorulnak és ottan a tudattalanban hömpölyögnek. Anélkül, hogy észrevenném, de hogy hömpölyögnek, az biztos. Itt Norvégiában meg ilyesmi nem hömpölyög. És ez azért nagyon fura. Most így honnan tudjam, hogy ki vagyok én? 

A többi ember, aki új helyre költözik, is így van ezzel vajon? És a norvégokat nem zavarja, hogy nincs mindenhol láb alatt a történelmük gazdagsága, hanem direkt élvezik, és ettől olyan nyugodtak? Vagy ettől végtelenül üres az életük, és kénytelenek a végtelenségig túrázni, virslit grillezni és drogozni? Vagy az új helyre költöző emberek is ezt direkt élvezik, hogy maguk mögött hagyhatják a történetüket? Hát én nem élvezem. Jó, a légszennyezettség hiánya, az olcsó lazac és a működő demokrácia persze azért tetszik. 

*Verseket írtam a fiúról, akibe szerelmes voltam, kettő meg is jelent a helyi irodalmi lapban, az egyik tök jó.

**Különben a Könyvesboltos Lánnyal beszélgettem a könyvválogatás közben, például a régi, közös ismerőseinkről is, és ennek kapcsán gondolkodni kezdtem, mikor is találkoztam utoljára Barnival, és egyrészt fogalmam sincs, másrészt úgy körülbelül húsz évvel ezelőtt. Húsz. Húsz évvel ezelőtt. Nagyjából tudom, mi van vele azóta, mert híres, de vajon milyen lehet most? Lehet, hogy időközben egy idegesítő bácsi lett. **** És húsz éve már nem is fiatal voltam, akkor már bőven felnőtt voltam és dolgoztam, és akkoriban kezdtem a blogomat. Most én értem, hogy közhely az idő múlásán vekengeni, de most komolyan, hogy a picsába telt el hirtelen két évtized. 

***Újabban lehet kapni csak epreset, de mi pont az összes többi ízt szeretjük. 

**** Igen, az is lehet, hogy időközben egy idegesítő néni lettem. 

 

 

Strawberry fields forever

2023 van, vagyis idén 20 éves lesz a blogom. Húsz. Csak júniusban, úgyhogy még ne gratuláljatok. Mondtam Suematrának, hogy írjon már valamit, mert ha ő már nem ír, akkor én vagyok a legöregebb, még működő magyar blogger, az pedig egyrészt nyilván dicső, de közben elég szomorú is, ilyen úszó jégtáblán egyedül álló jegesmedvét képzeljetek el. Vagy szóljatok, ha tudtok másról is, aki 2003 előtt kezdte és ír még. UPDATE: Hát persze, a Combfiksz!! <3

A 2022-es évről nem tudok túl sok okosat mondani. A szomorú rész, hogy meghalt az apukám, és rögtön utána Figo macska is. Az apukámról asszem nincs kedvem itt írni ország-világ előtt. Figo, a macska Montag Dívamacskájának volt a kölyke, 2004-ben született, ami macskának igen szép kor, és Louis Figoról neveztük el, bár nem volt sem ügyes a labdával, sem portugál, de ha már így rajta vagyok a nosztalgián, megkeresem nektek Montag örökérvényű bejegyzését, ahonnan a Dívamacska neve ered (a 2004. febr 24. az). A Dívamacskát utána sterilizálták, vagy mi a helyes kifejezés, így egyik utolsó leszármazottja volt Figo. Egy korszak zárult le, uraim. 

Februárban covidosak voltunk, és amíg a kisszobában izolációban voltunk a Lánnyal, hogy ne fertőzzük meg a többieket (persze, így is elkapták), írtunk listát helyekről, hogy hova szeretnénk elmenni, beleértve olyanokat is, hogy I love kex, meg a soproni Pagony könyvesbolt, meg Fiji, meg Koppenhága, meg a drammeni uszoda. El is jutottunk egy csomó helyre az év során. Voltunk a Kristiansand Dyreparkban, ami állatkert, kalandpark és vízipark, és azt hittem, gyűlölni fogom, de basszus, felnőtt fejjel és tömegiszonnyal is élveztem (kivéve a kaját), meg epret szedni szeddmagadban a délnorvég eperföldeken, mutatom mindjárt a képeket, meg kukoricát szedni ugyanígy (minden SOKKAL finomabb, ha aznap szedik le) (plusz az ikea-hatás), meg fenyőfát szedni karácsonyra. A fenyőfához adtak fűrészt. Szedtünk kagylókat is, és csináltunk a Lánnyal ilyen kagylóképet, tök jó lett, jövőre sorozatgyártjuk és meggazdagszunk. Fürödtünk egy csomót a tengerben. Kedvenc nyaralásom asszem tavaszi szünetben Sopron volt, pont március végén- április elején itt Norvégiában még szürke tél van, Sopronban meg színes virágok áradata és virágzó gyümölcsfák és kinyitott kézműves fagyizók vártak, maga volt a paradicsom. 

Tehát az eper, itt júliusban van a szezonja, csodálatosan finom, és így néz ki, ezt egy óra alatt szedtem. 

Szakmai highlight: befejeztem kiváló eredménnyel a kétéves képzést a Basal Eksponeringsterapi nevű norvég pszichoterápiás módszerben, ami az egzisztenciális analízist ötvözi vad viselkedésterápiával, és eleinte utáltam, de később rájöttem, mely részei használhatóak számomra. Igazából szerintem menő, hogy amint ideköltöztünk, máris beirattak erre és megtanultam egy új pszichoterápiás módszert egy idegen nyelven, kiköltözés előtt én azt hittem, csak a xanaxokat fogom majd továbbhúzgálni a lázlapon. Emellett tartottam előadást a Magyar Mozgás és Táncterápiás Egyesületnek online a testi szintű mentalizációról, amitől nagyon paráztam, mert erről a világon semmit sem tudok, és amit tudok, azt se értem, de szerencsére nem vették észre, meg szeretnek is. És megérkezett munkahelyünkre az első olyan kollégám, aki norvég, pszichológus, és anno én oktattam az ELTÉn, szerintem vicces. Különben a munkahelyemen konstans krízis van, állandóan mindenki felmond és újak jönnek és mennek, és soha nincs elég ember, de már rég elengedtem, hogy emiatt zavartassam magam. Teljesen más érzelmeket táplálok a norvég munkahelyem iránt, mint anno a magyar iránt, vagyis semmilyeneket. Csupán egy munkahely, nem azonosulok vele, nem izgulok, hogy összeomlik-e vagy sem, jó híre van-e vagy sem. Megcsinálom a dolgomat a legjobb tudásom szerint, és ennyi. Van egy tervezett kutatásunk is, ami iszonyú izgalmas, mert egy olyan pszichoterápiás beavatkozás hatékonyságát fogjuk tesztelni, amiről még nincs semmilyen study, és tökre lehet, hogy szélhámosság, de lehet, hogy nem!! Csak állandóan bürokratikus akadályok voltak egész évben, de talán 2023-ban elkezdjük végre. 

További szakmai highlight, amikor elutaztunk Koppenhágába, részben meglátogatni D-éket, ami szuper volt, részben pedig azért, hogy résztvehessek a nemzetközi sématerápiás szövetség kongresszusán, ami érdekes volt, különösen, amikor megérkezett néhány magyar kolléga a szünetben és megkínáltak a magukkal hozott félliteres ásványvizes palackokból délelőtt tízkor gintonikkal. 

Kedvenc filmem: idén nem láttam semmi jót, a Troll ritka rossz volt, kedvenc sorozatepizódom a dínós rész a Rick and Morty 6. évadból, kedvenc állatom Lötty, a kövér nyúl a Foldvik Familieparkban, kedvenc könyvem a Butterfly lampshade, kedvenc növényem az az, hogy a Fiú (6) egy napon munka után délután ötkor egyszercsak közölte, hogy most el kell mennünk az erdőbe, mert délelőtt az iskolával túranap volt, és ott látott egy kis fenyőt, ami gyökerestől kifordult a földből, és most el kell hozni és elültetni a teraszládába, ez december elején volt, vagyis du ötkor már sötét éjszaka van, de fejlámpával elmentek apával és hazahozták és elültettük, nagyon kíváncsi vagyok, lesz-e belőle valami. A Fiú iskolás lett idén, elsős, a Lány pedig negyedikes. A Lánynak találtunk "matekszakkört", egy olvasó ajánlott még tavaly valakit (köszönöm!!), aki aztán ajánlott valakit, szeretjük, később bevette a Fiút is, 10 percet ő kap az óra végén. Persze online, Magyarországról. A tehetséggondozásról és a tudás tiszteletének hiányáról mindig akarok írni, de valamikor ősszel rámszóltak, hogy a "mindent fikázó mentalitás", ezért mostantól csak pozitív dolgokról fogok írni még össze kell szednem a gondolataimat, hogy alaposan kicikizhessem a norvég rendszert. 

Nagyon jó volt, hogy végre jöhettek hozzánk látogatóba emberek, és mutogathattuk nekik a kedvenc helyeinket, remélem, jönnek idén is. Voltam nyárünneplő partin orvosoknak (sommerfest), ami az egyik doktornő pajtájában volt, rákos szendvicset ettünk majonézzel, sorversenyeztünk, amelynek során gumicsizmát a lábunk között a fejünk felett átdobálva kellett haladni (miért?), és fura ál-lakodalmas zenékre táncoltak. Voltunk karácsonyi partin is a román csajnál, ami szuperul sikerült és nem volt fura. Ezeket leszámítva azért a korábbihoz képest eléggé satnya a szociális életem és kapcsolataim, nem is tudom, ez a külföldre költözés, a negyven feletti életkor, vagy a covid, valószínűleg mindegyiknek a hatása. Igazából nem is tudom, hogyan van embereknek ideje bármire amellett, hogy dolgoznak meg a gyerekeiket hurcolják a különóráikra. Valószínűleg úgy, hogy a legtöbb ember sokkal kevesebbet alszik nálam, de én szeretek aludni. 

Bevallom, nincsenek különösebb terveim 2023-ra, hacsak nem számítjuk az adj el 100 dolgot kihívást, amit szeptemberben kezdtem és már eladtam kb. 18 dolgot (nemhasznált ékszerektől bútoron át ruhát és vázát és komolyan minden hülyeséget megvesznek az emberek), a pénzt majd egy közös családi élményre fogjuk költeni, meglátjuk, mire lesz elég, elmegyünk a Mekibe vagy Párizsba. A pácienseim egy részével megcsinálom a yearcompass-t (amúgy ajánlom egyszer kipróbálni, cuki és akár még hasznos is lehet), magamnak bevallom, nem szoktam, mivel az életfilozófiám szerint szélfútta papírként sodródunk hosszú folyosókon, és minden tervezés csupán illúzió. "Éljen tudatosan, aki tud, én nem tudok, meg nem is akarok, bár szeretnék." Oké, sportolok többet, meg beveszem a vitaminokat. 

Your home is where your books are

A könyveim egy része továbbra is Budapesten van, míg más részük Sopronban, harmadik részük Sandefjordban, negyedik részük pedig a kindle-n, a kindle meg ott van, ahol én, vagyis mindenhol otthon vagyok a világban, tessék.  

Idén volt pár elég jó új könyv is, meg újraolvastam egy csomó jót, mutatom. 

1. Aimee Bender: A citromtorta különös szomorúsága. Ez a "jófajta fura", szomorú és szép könyv, úgy látom, mágikus realizmus / szürrealizmus műfajba sorolják, nagyon érdekes hangulatú, különleges kis regény. Egy kislányról szól egyébként, aki az ételekből érzi, hogy milyen hangulata van annak, aki készítette, valamint ennek a kislánynak a kapcsolatairól (a bátyja fura). Nem volt igazán szép szövege, nem tudom, a fordítás-e a hibás, vagy Aimee itt még nem írt olyan szépen, mint később. 

2. Aimee Bender: The butterfly lampshade. Ez az írónő (aki a sajttortát írta) legutóbbi új regénye, egyúttal a top 10 kedvenc könyvembe jött fel és nagyon szeretem. Pont annyira mágikus és annyira realista és annyira normális / nemnormális, amennyire én szeretem, plusz szerettem a szép szöveget, a hosszú mondatokat. Arról szól, hogy a huszonéves Francie visszaemlékszik gyerekkorára, amikor anyukája pszichotikus lett, és közben történik néhány különös és megmagyarázhatatlan dolog is. Furcsa, néhol szomorú, szép. 

3. Helen Russel: Egy év a világ legboldogabb országában. Ez egy brit csaj, aki Dániában élt egy évet és írt arról egy riportkönyvet. Hát, oké. Bevallom, idegesítően felszínesnek éreztem, hát képes leírni, hogy Dánia sok éve stabilan élen jár antidepresszáns-fogyasztásban, és tovább írni arról, hogy milyen boldogok a dánok, node kérem. Meg a saját buborékjából annyira nem nagyon néz ki. Amúgy szórakoztató. 

4. Kathleen Pinkerton: Asszony a vadonban. Az egyik kedvenc könyvem, önéletrajzi ihletésű, Kathleen Pinkerton a pasijával kiköltözött a kanadai vadonba, és nulla pénzből maguknak építettek házat meg ilyesmi. Kathleen egy teljesen városi lányból megtanult jeges tavon kenut evezni meg szőrmeállat-csapdákat állítani, nagyon menő. Úgy éreztem, újra kell olvasnom a norvég télben. 

5. Szerb Antal: Pendragon legenda. Valamiről eszembe jutott és ezért elolvastam újra, még mindig nagyon jó és vicces és úgy akarok írni, mint Szerb Antal. 

6. Szerb Antal: Utas és holdvilág. Hát akkor már ezt is. A Pendragon-legendát én amúgy jobban szeretem, de ahogy az Utas és holdvilágban Erzsi volt férje használati utasítást ad Mihálynak Erzsi premenstruális hangulatváltozásaihoz, az mindent visz. 

7. Alex Dahl: Fiú a küszöbön. Krimi, amit egy félig norvég, félig brit szerző írt, aki itt lakik Sandefjordban és a krimi itt játszódik Sandefjordban, a nagy élelmiszerbolt, ahova járok, parkolójában adják át a kokaint meg az uszodánkban úsznak, és ez vicces. Emellett olyan kíméletlen módon ábrázolja a látszatnak élő pénzes sandefjordi népeket, hogy csak na. Kriminek nem tudom, milyen, nem a kedvencem a műfaj amúgy. + az, hogy a kisfiút beiratja az úszótanfolyamra úgy, hogy nincs neki personnummere, az annyira irreális, hogy ennyi erővel sárkányok is repkedhetnének a főtéren. 

8. Geoff Ryman: Levegő. Ez egy nagyon nem hétköznapi, fura scifi, amiben Kínában bevezetik az izét, kb. az emberek agyával érzékelhető internetet, páran meg is halnak tőle, és a faluban az írástudatlan varrónőasszony érez rá leginkább. Emellett meg végig van egy ilyen kínai kis falu mindennapi élete és kapcsolatai-szál. Nem olyan, amit újra fogok olvasni, de jó volt úgy olvasni egy könyvet, hogy fogalmam se volt, mi ez és mi lesz belőle. 

9. Erik Kästner: A két Lotti. Ezt felolvastam hangosan a Lánynak négy nap alatt, amíg a kisszobában voltunk covid-izolációban. Persze régimódi, de mind szerintem, mind a Lány szerint kiállta az idő próbáját és jó. 

10. Rose Tremain: Színarany. Ezt is a Mónitól kaptam, nagyon izgalmas kosztümos történelmi regény, épp csak egy nagyon kevés mágikussággal, kiváló női főszereplővel és más jó nőalakokkal, Új-Zélandon az aranyláz idején. Ajánlom, öt csillag. 

11. Christina Henry: Piros. Woahh ettől traumatizálódtam, amúgy ti nem fogtok, csak nekem gyengék az idegeim. Nagyon jó könyv volt ez is. 2019-ben írta a szerzőnő, a könyvben egyszercsak kitör a járvány, a Köhögés, amitől sokan meghalnak, a kormány karanténtáborokba gyűjti az embereket, a huszoneves Piroska pedig túrahátizsákjával elindul gyalog több napon és több államon át a nagymamájához, akinek van egy eldugott háza az erdőben, ahol ki lehetne bekkelni az apokalipszist. Közben várható és nem várható veszélyekkel találkozik. Remek posztapokaliptikus roadmovie, egyszerűen túlságosan valósághű volt nekem, az emberek tuti, hogy pont így viselkednének hasonló helyzetben, és ez nem nyugtat meg. 

12. Sally Rooney: Hová lettél, szép világ. Nem tett rám nagy benyomást ezúttal Sally Rooney, de úgy, hogy túl sok mindent nem is tudok felidézni ebből a könyvből, a szokásos harmincas ír csaj az életén vekeng, egynek elmegy. 

13. Aimee Bender: An invisible sign of my own. Gondoltam, akkor már elolvasok mindent Aimee Bendertől, ha már így rákattantam. Ez egy fura, kényszeres, matematikus-agyú fiatal nőről szól, ez volt az a könyve, ami nekem már kicsit túl fura / erőszakos azzal a fejszével. De amúgy jó volt, csak hiányzott A citromtorta.. meg a Butterfly lampshade szépségessége. 

14. Fehér Klára: A földrengések szigete. Ezt is a Lánynak olvastam fel, hát mit mondjak, azért kicsit elavult, de még mindig cuki. A Lánynak is kb tetszett, de helyenként unta azért. Cuki, ahogy a csajok ilyen erős női szereplők akarnak lenni, dehát azért látszik, hogy sem egyenjogúságról, sem ha már itt tartunk, klímaváltozásról nem volt szó az ötvenes években, és a műanyag is túl menő. Egyúttal minden Földrengések szigete-rajongónak kötelezően ajánlom Juhász Viktor: Retropunk c. novelláját az idei Gabo kötetben. 

15. Tőke Péter: Óriásvilág. Szintén a Lánynak olvastam fel, szintén néha unta, máskor szétizgulta magát, hogy mi lesz a tücsökkel. Hát én imádom. 

16. Vigdis Hjorth: A tanárnő dala. Meh, ez egy ilyen híres kortárs norvég írónő, nem tudom, nem tett rám mély benyomást. Az jutott eszembe, amikor a norvégtanárom egyszer némiképp elítélően azt mondta a kortárs norvég irodalomról, hogy dehát miről lehet írni egy országban, ahol soha nem történik semmi. Így az önazonosságán bénázik a főszereplő tanárnő. Egynek jó. 

17. Cecile Enger: Lélegezz. Mint fent. Egy doktornőről szól, és az ő lánya, meg az anyukája. Különben kapcsolatokról szól a mai világban és egyáltalán nem rossz, csak, nem tudom. Nem elég mély. 

18. Kun Árpád: Takarító férfi. Jaaaj, Kun Árpád. Érteni vélem, mit szeretett volna ezzel a könyvvel, egy erős, mágikus realista, ugyanakkor a norvég vidék lakóit kíméletlen iróniával bemutató remekmű is lehetett volna, de nem lett az. Egy kegyetlen és hozzáértő szerkesztőre lett volna szüksége, ami én nem vagyok, de esküszöm, bizsergett a kezemben a toll, hogy ezt a két bekezdést kell kihúzni, meg a pasinak másik név kell és akkor meglenne ez a fejezet. Valahogy így nem sikerült. És nem rossz könyv, olvasmányos, teljesen oké, csakhogy annyira túlságosan komolyan veszi magát, amihez aztán nem tud felnőni. + állítólag szimpatikusra akarta írni a főszereplőt, de akkor talán nem kéne Párizsban otthagynia a hotelban az alvó négyéves lányát, mert elmegy vacsorázni egy aznap megismert jófej fickóval? Például.

19. Dan Simmons: Hyperion. Most norvégul olvastam, amugy kb huszadszorra (jó, kb. 4, különféle nyelveken), mert akartam egy kis nyelvgyakorlást, meg jött a december és ez a karácsonyi olvasmányom, mármint a tetralógia. Most azt hiszitek, viccelek, dehát tényleg a szeretetről szól. Scifi / űropera, nagyszabású, csodálatos. 

20. Dan Simmons: Hyperion bukása. Ezt már magyarul, mert úgy találtam meg ekönyvben. 

21. Dan Simmons: Endymion. Mint fent. 

22. Dan Simmons: Endymion felemelkedése. Mondtam már, hogy a szeretetről szól? Igen, a hegymászós rész túl hosszú. 

23. Aimee Bender: The butterfly lampshade. Ezt megkaptam karácsonyra fizikailag, bár tudom, hogy voltmár idén, de akkor ekönyvben olvastam, és annyira tetszett, hogy szerettem volna papíron is. És ha már meghozta a jézuska, a karácsonyra kapott könyveket két ünnep között illik elolvasni. Mondtam már, hogy nagyon jó? 

24. Margit Sandemo: Jéghegyek népe 1. - A varázslat. Az egyik ADHD-s páciensem ajánlotta, azzal, hogy nem nagyon tud olvasásra koncentrálni, de ez valamiért beszippantotta. Norvég történelmi környezetbe helyezett többgenerációs fantasy-családregény, a középkorban kezdődik. Nem különösebben jó, végig eléggé klisé és ponyva, beleértve a szép mellű és álmodozó lelkű 17 éves lány ugyan egy hete nem evett, szétfagy, a teljes családját most vitte el a pestis és a működő vesztőhelyen átvágva a pestises halottakat égető máglyához igyekszik épp melegedni kezében egy újszülött csecsemővel és egy kétévessel, de azért letaglózó érzéki vágyat érez a szembejövő vadidegen farkasbundás mogorva, ám érzéki tekintető idegen férfi iránt. Olyan egyszerű és szép rövid mondatokkal van megírva, mint a "már én is tudok olvasni" sorozat, hogy a másodikosoknak se törjön bele a bicskája, két óra alatt olvastam ki a sorozat első kötetét, és nem tudom abbahagyni! Küldjetek segítséget! 47 kötet van!!!

25. Margit Sandemo: Jéghegyek népe 2. - Átkos örökség. Az álmodozó Silje és szexi vajákosember pasija sorsa mármár rendeződni látszik, amikor azonban egy szempillantás alatt olyasmi történik, ami egész addigi életüket megváltoztatja. Aztán megint! Aztán félholtan átvergődnek éhező kisgyerekekkel és lóval a gleccseren, de az üvegablakot viszik és az sértetlen marad! Viszontagságaik azonban még nem értek véget!

26. Margit Sandemo: Jéghegyek népe 3. - Örvényben. Itt már dán boszorkányokkal is megismerkedünk, és van egy bántalmazó kapcsolat kiváló leírása, valamint sorsdöntő véletlen találkozások történnek fogadókban és másutt tízoldalanként! Én komolyan nem tudom, mit tett ebbe Margit Sandemo, hogy ennyire addiktív. Küldjetek segítséget!! 

Dolgok, amiket félig olvastam: 

1. J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve és más Harry Potterekből részletek. Itt kell töredelmesen bevallanom, hogy huszonegy-kétéves koromban, amikor új volt a Harry Potter, nekem nem különösebben tetszett, és most újraolvasva sajnos ismét nem különösebben tetszett. Szerintem halál unalmas, egy begyöpösödött angol fiúiskola mindennapjai, állandóan kviddicsmeccseket játszanak, és az első két kötet nem megy át a Bechdel-teszten sem. A felnőttek, a Nagy Varázslók mind tanárok vagy a minisztériumban dolgoznak, nem unalmas? Nem aktívan utálom, csak whatever. Bocsánat, it's not you, it's me. Ezt is a Lánynak olvastam fel, de mivel neki nagyon tetszett, én meg folyton hisztiztem, hogy nincs hozzá kedvem, végül rájött, hogy tud olvasni egyedül. 

2. Antony W. Bateman, Peter Fonagy: A mentalizáció alapú terápia kézikönyve. Ebben kb. az egyharmadánál tartok, tartottam egy előadást a témából és ahhoz olvastam, egyébként klassz, de nagyon nem könnyedén olvasható szöveg, nem tudom, a fordítás-e a baj, vagy én öregszem. 

3. Margit Sandemo: Jéghegyek népe 4. - Vágyakozás. Ez bezzeg könnyedén olvasható, csak azért itt szerepel, mert dec 28-án kezdtem el olvasni a sorozatot és dec 31-ig még csak a 4. kötet 70%-ig jutottam, de bármikor le tudom tenni!!!

Majd mit beszélünk Marival, ki rég disszidált

Nemrég meg egy vita kapcsán elgondolkodtam ezen, hogy Norvégiáról tényleg mennyire nem szokás rosszat mondani, nem passzol a normába. Mert pont korábban meg az bosszantott fel azon gondolkodtam el, hogy a magyarok milyen furán rosszul viselik, ha Magyarországról jót mond az ember. Ha külföldön élő magyarként Magyarországon élő magyaroknak mondok bármi olyan dolgot, ami szerintem Magyarországon jól működik vagy értékelendő vagy ilyen távolságból nagyon értékesnek látszó dolog, az általában értetlenkedésre vagy hitetlenkedésre ad okot. Jó esetben azt gondolják, a nosztalgia beszél belőlem, vagy hogy régen, mielőtt kiköltöztünk (2 éve) akkor még lehet, hogy úgy volt, de azóta már végérvényesen elromlott. Rosszabb esetben diagnosztizálják a Stockholm-szindrómámat, amennyiben már kiszabadultam a bántalmazó kapcsolatból, de szemlátomást még nem épültem fel a keleteurópai országok lakóira oly jellemző traumás kötődésből. Esetleg van még az, amikor ugyan elhiszik és elfogadják a nézetemet, csak bagatellizálják azzal, hogy ez bizonyára így van, de nem fontos (kb. a "kit érdekel, van-e egy országban főzött fagylalt, amikor nincs működő demokrácia" vonalon)*. 

A magyar Fb-on eleve vicces megosztani, mennyivel jobb dolguk van az összes többi országban lakó embernek, Ausztriában olcsóbb a cukor, Norvégiában szuper a rezsitámogatás, és akkor ebben így kapcsolódunk, hogy másoknak mennyivel jobb és nekünk milyen rossz. Magyarnak születni, az egy ilyen teher, ha büszke magyar vagy, akkor dicső teher, ha defetista, akkor simán lúzerség. Ez miért van? Úgy értem, természetesen van egy vagon dolog, ami Magyarországon most éppen szar, vagy általánosan mindig szar, vagy történelmileg nehéz, de nem tűnik igazán adaptív viselkedésnek folyton erre fókuszálni. Vagy? Mégis biztosan van valami oka, hiszen generációkon és városokon átívelő jelenség**, és értem, hogy történelmileg itt Európa közepén sokat szívtunk, de akkor a malájok mit mosolyognak annyit, amikor náluk nincs iható csapvíz, de tájfun van meg mérgeskígyók és az a trópusi féreg, ami bemászik a talpadba és felmegy a májadon át a tüdődbe? Ez most nem egy ilyen hatásvadász költői kérdés, tényleg nem tudom, miért van.

Egyébként eredetileg a tehetséggondozás kapcsán merült fel bennem, mármint hogy a magyar oldalt dicsérjem, mert ugyan az igaz, hogy Magyarországon nincs egy átfogó és mindenkit elérő tehetséggondozó rendszer, ugyanakkor a kultúra része, hogy értékeljük a szellemi teljesítményt, és szerintem ez pozitív, és Norvégiában hiányolom. (De ez egy másik téma, amiről máskor fogok nyafogni. Aztán pedig megint a gyerekszülinapokról. Aztán pedig a dolgok mélységéről. Van egy listám.) 

Norvégiában, a norvég társadalomban is vannak hibák, a konformista egyenlőségnek rengeteg előnye van, de hátrányai is, ezt nem csak én mondom, hanem megjelenik néha egy-egy kritikus könyv vagy cikk itt is. Az egészségügyet illetően a háziorvosi rendszer az elmúlt években folyamatos krízisben van és nem látszik a megoldás, az oktatásban épp elhúzódó tanársztrájk van. Mégsem hallottam még soha norvég embertől ebédszünetben vagy Fb-on, hogy Norvégiát szidta volna, olyat viszont nagyon sokszor, hogy mennyire hálásak azért, hogy itt születtek. Eddigi benyomásaim szerint a norvégok szeretnek norvégok lenni és a társadalmi norma is az, hogy örüljenek ennek és ne nyígjanak. Az alkotmányuk ünnepén boldogan zászlót lobogtatnak és akármennyire is szokatlan, mégis cuki és megható, hogy ezek basszus tényleg örülnek. Van, hogy panaszkodnak az energiaárakra vagy elégedetlenek a kormányuk covid-intézkedéseivel, konkrétumokkal, de az egész mögött ott van a "norvégság" eredendő, megkérdőjelezhetetlen pozitívuma. És foghatnánk mindezt arra, hogy persze, egy vagon pénzük van az olajból, úgy könnyű, de én arra gyanakszom, hogy régen is ilyenek voltak, ez egy sokkal implicitebb dolognak tűnik. A téma kritikusai csoportnárcizmusnak nevezik mindezt, de ez kb 3 szociológus az egész néplélekkel szemben, és még én sem egyszerűsíteném le ennyire. 

Perse, lehet, hogy tévedek. Pont most nemrég papírokat rakosgattam és megtaláltam az elutasító levelemet a Mensa HungarIQától, szóval papírom is van róla, hogy nem én vagyok a legokosabb, ezért soha többé nem kérhetitek számon rajtam, ha hülyeségeket mondok. 

Mindenesetre azért ez elég fárasztó, ebben lavírozni - nyafogott. Talán ha Norvégiát dicsérem, és Magyarországra panaszkodom, azzal túl sok megdöbbenést nem váltok ki, de a többi verzió már nehéz. Persze, vannak Norvégiában élő szupermagyarok, kevesebben, akik pont ellentétesen vannak. És vannak, akikkel lehet árnyaltan is látni. Mégis számomra megterhelő része az expat létnek ez a folyamatos hasítás, hogy mindig valahogy szembe kell állítani a két országot, és a legtöbb diskurzusban van valami elvárás, hogy melyiket hozd ki "győztesként". De azért elspoilerezem nektek, hogy a kutatók szerint nagyon konform és az egyáltalán nem konformista országokban is rossz élni, és Norvégia a top 3 nagyon konformista országban van benne, Magyarország meg a legalsó 3 semennyire sem konformista nyugodtan üvöltözhetsz a bankban és táncolhatsz temetésen punk országban, ezért alapvetően mindkét hely rémesen nyomasztó, de legalább ivóvíz folyik a csapból és nincs (sok) mérgeskígyó, az is valami. 

 

*Lásd még: kognitív torzítások, a pozitívum diszkvalifikációja, Tringer-könyv:
- Engem nem szeret senki. 
- Dehát a Pista szereti magát. 
- A Pista egy hülye. 

**Kivéve természetesen azokat, akik szerint Sopron a világ szívcsakrája.