ma már tettem rúzst, mielőtt á.-nal elindultunk a zöldséges-patika körre. szóval javulok (remélem, a bennem tábort verő vírusok is így gondolják). á. egyértelműen jobban van, bár a köhögés őt is nagyon zavarja éjszaka, így aludni továbbra sem sokat tudunk. de az energiaszintje, kedve kezd a régi lenni, ma például már messziről lelkesen kiabálta az egyik bolt kirakatát látva, hogy "az ott szalámi!", én meg vigyorogva magyaráztam a szintén vigyorgó járókelőknek, hogy szereti a gyermek a szalámit, na. 

 

hát, nem ez életünk hete. viszont a gyerekes lét furcsamód megszerettette velem ezt a szutykos novembert is. annyira cuki á. az új overálljában, és annyira izgi számára a világ sötétben, hogy valahogy eszembe sem jut azon agonizálni, hogy jaj, de rövidek a napok, jaj, de szürke az ég. 

azt pedig még nem is örökítettem meg az utókornak nagymama-önmagamnak, hogy mennyire szeret az én nagy-kisfiam kirakósozni. de úgy képzeljétek, hogy ilyen három éveseknek való puzzle-kat rak ki emlékezetből, most már saját, kreatív sorrendeket kitalálva. elképesztő vizuális memóriája van (szóval talán mégis örökölt valamit tőlem is?), és élvezi tiszta szívéből, látszik rajta. a teknős-figurából ún. “fura állatokat” is ki szokott rakni, ezek teljesen a saját fantáziájának a szüleményei, és általában tényleg hasonlítanak valamiféle élőlényre. annyira büszke vagyok rá, mégha sokszor azt is érzem, hogy a zseniségének túlfejlettségének picit túl nagy ára van (és inkább ne érdekelnék a betűk, csak aludna nélkülem, rendesen).

ami ma jó:

- megjött anyukám új autójába á. gyerekülése, amit eredetileg ő akart megvenni, de aztán rájöttem, hogy én akarom megvenni (így se lehet viszonozni azt a sokat, amennyit segít nekünk),

- az utolsó erőmmel még előhívattam j. 3 hónapos koráig bezárólag a képeket, és most alig várom, hogy folytathassam a párhuzamosan futó ötezer fotóalbumot,

- délelőtt á.-nak és nekem is volt ereje ugrálni picit a trambulinon,

- említett gyermek imádja az új, állatmintás téli overállját (érdemes volt órákat böngészni a vinteden!), úgyhogy még az öltözésből sem volt dráma,

- szerintem picit mintha kevesebbet köhögnék.

vasárnap hajnal óta á. is beteg, ami egészen konkrétan azt jelenti, hogy két nap alatt összesen két órát sikerült aludnom, mert vagy a lázasan vergődő gyereket próbálom álomba nyugtatni, vagy a saját köhögésem nem enged nyugodni. j. az egyetlen, aki úgy tűnik, szerencsésen megússza - éljenek az anyatej-antitestek! ebből a szempontból örülök, hogy én lettem először beteg, mert ő így a kezdetektől kapja az általam termelt ellenanyagokat. 

mivel semmi kedvem részletezni, mi és hogyan nehéz most, nézzük inkább azt, ami jó:

- gyönyörű színes adventi gyertyáink lesznek, ma érkeztek meg a szivárvány minden színében - ahogy ez egy színimádó kétéveshez passzol,

- találtam egy csomó örökölt téli sapkát á.-nak, úgyhogy azt mégsem kell venni,

- szombaton egy csomót haladtam az intermezzóval, és annyira izgulok, hogy minden szereplő számára hepiend legyen,

- új levelet és hajtást hoz az orchideám - és ha ez így marad, ő lesz az első orchidea, akit nem ölök meg egy éven belül (nem mellesleg, ez az első anyák napi virágom v.-tól á.-tól, amit idén májusban kaptam),

- a gyömbértea íze.

na, és erre a "többezer játék"-témára rácsatlakozva megint, rá kellett döbbennem, hogy az anyaság nekem meg többezerszeresére* növelte a szociális érzékenységemet. ami, ha full őszinte vagyok, korábban  eléggé alacsony szinten volt, amennyiben eltekintünk a hivatásomtól. a magánéletemben mindenesetre nem különösebben foglalkoztattak a nagyobb, társadalmi kérdések - persze, elborzadni el tudtam, de ritkán jutottam el a cselekvő fázisig. amióta szülő lettem, egyértelműen jobban érdekel minden, ami a gyerekeim jövőjére kihathat, gyerekekkel kapcsolatos szervezeteknek adom az adóm egy százalékát, illetve sokkal nehezebben tolerálom mások szenvedését (ebben mondjuk korábban sem voltam jó). és egyszerűen ugyan sokkal kevesebb agysejtem időm van, mégis képtelen vagyok passzív maradni. tetszett ez a foxpostos adománygyűjtés, mert gyorsan elérhető volt, de egyértelműen nem elégített ki. és mire nem jó az instagram, most szembejött ott ez a csoda. az elnevezés is szimpatikus (örökbe fogadok egy ovit, annyira kedves szerintem), a koncepció pedig pláne. én gyerekház-örökbefogadónak jelentkeztem értelemszerűen, egyelőre ezt a korosztályt (0-3 év) ismerem, és számukra tudok akár itthon találni további jóságokat**. ha jól értettem, a csomagot személyesen is elvihetjük, ez pedig á.-nak olyan élmény lenne talán, ami talán valami mélyebb szinten vésődik be a lelkébe, mint ha csak elmegyünk az automatához együtt feladni egy cipősdobozt.

*: jó, nyilván túlzok, csak tetszik így ez a mondat, kellően színpadias.

**: addig meg utaltam nekik, mert amíg a valóban bőkezű CSED-et kapom, legalább értelmes dolgokra szórjam el a pénzem.

úristen, amúgy tudjátok mi a legújabb drámám? a fehérzaj, amit időnként benyomok j.-nak az elalvást megsegítendő, teljesen elrontotta a spotify-algoritmusomat. weekly discovery címén tegnap mindenféle rendkívül chill és monoton zajokat zenéket dobott fel, az előadók között pedig olyanok szerepeltek, mint hypnobirthing oasis, earth meditation és calm. gyorsan hallgattam is tegnap inkább egy kis lady gagát, nem is tudtam, hogy van relatív új albuma - igaz, annyira nem tetszett végül. viszont az anahit, úristen. annyi erő van ezekben a dalokban, esküszöm, még az immunrendszerem is magasabb fokozatra kapcsolt. 

a nagyinál alvás végül megtörtént, csodával határos módon továbbra is csak én vagyok beteg. drága elsőszülöttem természetesen ottbezzeg átaludta az éjszakát, most meg vígan játszik a többezer játék egyikével, amikkel anyukám felszerelte a háztartását. úgyhogy én megyek is addig, és ellopom a gyerekek inhalátorát egy körre. 

nem mondom, hogy könnyű úgy gyógyulni, hogy tegnap tizenegy percet kellett dekkolnunk a pataknál a sarkon, csak hogy láthassuk az adott koraesti idősáv egyetlen új villamosát (caf urbos, akit érdekel esetleg a téma). hihetetlen, hogy az egyébként maximum egy-két perces türelmű kisfiam mikre nem képes, ha kellően motivált. újabban a patak körüli futópályán is szoktunk futni, és szuperügyes benne á.. meséltem neki ma, hogy tulajdonképpen már a hasamban is futóversenyre járt, amikor még kis morzsa volt meg avokádó*, szóval semmin nem csodálkozom. várom a tavaszt, hogy én is újra futhassak rendesen, csak valamikor addig még időt kéne szakítanom arra, hogy egy medencefenék specialistával konzultáljak a biztonság kedvéért. 

a nem túl fényes éjszaka után különben azzal vigasztaltam magunkat, hogy feltettem a bakelit-lejátszóra az egyik örök kedvencet: vivaldi négy évszakját. eszembe jutott ugyanis, hogy á.-nal mennyivel több zenét hallgattunk babakorában - eleve volt a hasfájós sírás elleni egy órás tánc-session minden este, napközben pedig rengeteg komolyzene, na meg a kedvenc szomorú zenéim, amikor már nagyon fáradt voltam és jól esett kicsit sírnom. most viszont annyira állandó(nak érzem) a zajt, j. pedig egyáltalán nem hasfájós, nagyon könnyű lekötni a figyelmét még este is, hogy nagyon ritkán jut eszembe bármilyen zenét berakni. úgyhogy most szeretnék erre tudatosabban figyelni, mondjuk reggelenként mindig hallgatni valami szépet a háttérben. talán mindannyiunk idegrendszerének segítene. 

*: mostanában gyakran kérdezi, hogy ő mikor volt kis morzsa, mert j.-ról mondtam neki korábban, hogy nemrég még csak kis morzsa volt. az avokádó meg az egyik kedvence, és a két terhességem alatt készült gyümölcsfotók között mindig meg kell neki keresni.