A piszkozatba már tettem be címszavakat egy témáról amiről tegnap beindult az agyam (empátia, autizmus és nárcisztikus személyiségzavar), lehet hogy egyszer meg is írom! Meg azt is hogy velem mi van! De nem egy posztban!

úgy fogok írni a szomatizációról hogy semminek sem nézek utána, csak a saját kútfőmből, úgyhogy biztos lesz benne egy csomó hiba és pontatlanság.

azt nevezik szomatizációnak, ha valakinek sok és sokféle testi tünete van (pl. fájdalmak- fej, ízületi, izom, has, torok, fül stb; gyomor-bélrendszer – puffadás, hasgörcs, émelygés, hányinger, hányás, hasmenés, székrekedés; szédülés; fülzúgás; gyengeség- fáradékonyság – ájulósság; most más nem jut eszembe), amiket ő kínzónak él meg, de nem találnak kimutatható eltérést ami okozná (pl laboron, képalkotó vizsgálatokkal, endoszkópos vizsgálatokkal is minden jónak tűnik), és nem húzható rá egy ismert betegség diagnózisa. (ha neurológiai tünetei vannak, pl. érzéskiesés, bénulás, akkor szomatoform zavarnak nevezik)

sokféle magyarázatot hallottam már a szomatizációra. az egyetem és a képzés alatt az volt a fő folyam (vagy legalábbis nekem az jött le) hogy az egyén tudat alatt képezi magának a tüneteket. ennek a pszichoanalitikus magyarázata, hogy a tünet valami belső, lelki konfliktust old meg (ez bármi lehet). intuitíven társítottak a szervekhez jelentést is, pl. hányinger – hányás: valamit nem vesz be a gyomra, szédülés: bizonytalanság, torokfájás: azt gondolja hogy nem szeretik, száraz köhögés: elfojtott düh stb. –

aztán erre jöttek rá a betegségelőny magyarázatok, vagyis hogy az egyénnek lesz valami előnye abból, ha betegszerepbe kerül. az elsődleges betegségelőny, hogy kikerül abból az élethelyzetből, amiben épp van, ami neki valamiért nehéz. ez is bármi lehet, egy munkahely ahol rosszul érzi magát, közelgő vizsgák amiktől retteg, interperszonális (másik emberrel szembeni) konfliktushelyzet. mivel ágyba vagy kórházba kerül, kikerül a helyzetből, mentesül az ezzel feszültségtől, stressztől. vannak másod-és harmadlagos betegségelőnyök is, ezek közül az egyik hogya rendes hétköznapi feladatok alól is mentesül, a másik hogy több figyelmet kap – tehát ha valakinek hiányt szenved a szeretet, figyelem, törődés iránti szükséglete (mert pl nem tudja jól fogadni az ilyen kezdeményezéseket, mert gyerekkorában nem tanulta meg), helyette a tüneteivel követeli ki magának a figyelmet tudat alatt.

a képzés és a rezidensség során az idősebb orvosoktól azt érzékeltem, hogy a szomatizáló beteg teher, kolonc, púp a háton, mert nem nyújtja azt az elégedettséget mint a többiek, nem lehet adni neki diagnózist, ezért nincs mit kezelni, nem lesz jobban, és mindig visszajön. ezért szerintem a rosszabb önismerettel rendelkező orvosokban volt valamennyi harag, ellenérzés az ilyen páciensek felé. lehet hogy volt aki ezt úgy leplezte, hogy azt vallotta, azzal tesz jót, ha nem foglalkozik velük, amennyire lehet, röviden elintézi, bagatelizálja a tüneteiket, mert akkor a szomatizáló majd nem éri el a célját hogy több figyelmet kapjon, és abbahagyja. kicsit úgy kezelték a szomatizálókat mintha nem is lenne semmi bajuk, nem feltétlenül tartották őket szimulánsnak, ugyanakkor a szenvedésüket sem ismerték el. pszichiáterhez/ pszichológushoz küldték őket, hogy ha nincs testi ok akkor biztos lelki, csak a beteg nem érti jól a saját érzéseit, és testi tünettel fejezi ki a lelki baját.

meg még egy olyan magyarázat jött, hogy a szomatizálók is túlságosan figyelik magukat és a tüneteiket és túl nagy jelentőséget tulajdonítanak nekik, a testük minden apró rezdülését észreveszik, mint a hipochonderek. csak ugye a hipochonderek rettegnek valami súlyos betegségtől, a szomatizálókat meg “csak” nagyon zavarják a tüneteik.

Máté Gábor szerint a korábban, főleg gyerekkorban elszenvedett traumák okozzák a szomatizációt. Nem olvastam tőle semmit, úgyhogy elnézést ha rosszul értelmeztem amennyit tudok erről.

A pszichiáterem szerint a szomatizációs tünetekkel azt jelzi a test, hogy nem a helyén van az ember, változtatni kell minél hamarabb. (ennek kapcsán kezdtem elgondolkozni a témáról, és szerettem volna összesíteni a gondolataimat).

Szerintem amikor a szervezet nagyon le van merülve, túl van terhelve hosszabb időn keresztül, így jelez a test hogy állj meg, pihenj, változtass amit tudsz (ez kicsit hasonlít ahhoz amit a pszichiáter mondott). Mármint nem úgy hogy a testem próbál velem kommunikálni, hanem hogy valahogy evolúciósan ez régen jobban működött. Nem az volt mint most hogy az ember vagy nem foglalkozik a tüneteivel és próbálja ugyanúgy csinálni tovább a dolgait, vagy az orvosok nyakára jár akár azon az áron hogy rámenősnek és idegesítőnek tartják.

Emellett igaz hogy a szorongásnak valódi, akár súlyos testi tünetei lehetnek, hiszen a félelem, szorongás aktiválja a szimpatikus idegrendszert, a stresszhormonokat (amiknek az a célja, hogy felkészítsék a testet arra ha menekülni vagy harcolni kell). Tehát ha a tárgyalás előtt izgul valaki és görcsöl a hasa, vizelési ingere van, állandóan vécére járkál, az ettől lehet (=kiüríti magából a test a felesleges ballasztott, hogy könnyebb legyen menekülni vagy harcolni). Ha nagyobb, mélyebb levegőket vesz (amit légszomjként is megélhet), gyorsan és erősebben ver a szíve, akár a vérnyomás is megnőhet, az azért van hogy több oxigén jusson az izmokba (a meneküléshez és a harcoláshoz). Ha libabőrös lesz, az is ilyen ősi maradvány, amíg volt szőrünk, ha mind felállt, nagyobbnak tűntünk. Az izzadás, reszketés nem tudom miért van. A gyengeség, szédülés, zsibbadás, ájulásérzés akkor jön ha túl sokáig túl nagy levegőket vettünk, kevés lett a vérünkben a széndioxid, az agy a tünetekkel figyelmeztet hogy valami nem oké. (ezért van a pánikosoknál a zacskóba lélegeztetés, hogy visszalélegezze a saját széndioxidját). – ezek a hirtelen tünetek, akár pánikrohammá fejlődhet.

Viszont a krónikus stressz, szorongás hatásait annyira jól nem ismerjük. De tudjuk hogy az immunrendszerbe pl belekavar, a pszichoszomatikus problémák (amikor van kimutatható testi baj, amit bizonyos okokból kapcsolatba hoznak lelki problémákkal, pl. asztma) gyakran kötődnek az immunrendszerhez. Vizsgálták, hogy pl. az orvostanhallgatók (jellemzően sok stressznek kitett emberek) gyakran a szünetben, vizsgaidőszakban betegszenek meg, másoknál is előfordul hogy egy hosszabb, kimerítő, stresszes időszak után, a fellélegzés idején jönnek elő betegségek. Azt is tudjuk hogy a krónikus stressznek, szorongásnak hosszabb távon szív-érrendszeri szövődményei lehetnek.

Vannak akiknek a belső érzékelésük (interocepció) túlérzékeny, nem kell hogy nagyon figyeljék a testüket, tényleg erősebben érzik pl amikor nagyobbat dobban a szívük, és amíg nem értik, addig félhetnek tőle hogy valami bajt jelez. Hogy ha ez társul azzal hogy a lelki érzéseiket nehezen azonosítják (pl. egyes autistáknál), lehet hogy az érzelmeik testi tünetét veszik csak észre, csak az azonosul bennük (pl. nem tudja hogy szorong, csak hogy gyorsan ver a szíve, vagy nem tudja hogy mérges, csak hogy nyomást érez a fejében stb). De lehet olyan is aki érti az érzéseit is és közben nagyon zavarja ha puffad a hasa.

Egyes tünetek lehetnek vírusos eredetűek. Már korábban megfigyelték pl hogy sokszor az ilyen furcsa megfoghatatlan tünetek vagy kimerültség vírusos betegségek után jönnek elő. A krónikus fáradtság szindrómára is évtizedek óta csak hümmögtek hogy hát nem tudni mitől van, biztos pszichés, aztán most a covid azért ebbe besegített, egyértelműbb összefüggések látszanak. A long covidot sokat kutatják, mert sok extra kiadást okoz az országoknak amiatt, hogy sokan lettek miatta egyszerre munkaképtelenek. Azt már tudják, hogy ilyenkor marad vírus a szervezetben, az immunrendszer a vírussal kapcsolatban működésben van, és hogy a szervezet termel olyan fehérjéket (interleukinokat), amiket betegség esetén szokott, amik kiváltják az enerváltságot, fájdalmakat, gyengeséget (hogy aki beteg az maradjon az ágyban, ne ugráljon, hagyja az immunrendszert dolgozni). Szóval pl simán lehet hogy eddig is ez volt a krónikus fáradtság szindróma oka, akár többféle náthavírus is csinálhat ilyet.

Akár összejátszhat szerintem hogy aki stresszes, annak több kortizolt vált ki a szervezete, a kortizol csökkenti az immunrendszer működését, az immunrendszer nem tudja teljesen eltüntetni a vírust a szervezetből, a tünetek hullámzó formában vissza-visszatérnek.

Mindenféle nem feltűnő, nem eléggé ismert betegségek is állhatnak a szomatizációnak tartott tünetek hátterében. Pl egyszer valahol találtam egy részletes ismertetőt orvosoknak, arról hogy az autizmus és az ADHD milyen (valós) testi problémákkal jár gyakran együtt, pl. Ehlers-Danlos szindróma (túl nyúlósak a szövetek (bőr, ízületi szalagok pl), aminek százmillió tünete lehet, diszautonómia / autonóm diszfunkció / vegetatív diszfunkció (az autonóm / vegetatív idegrendszer nem úgy működik, ahogy kéne, emiatt pl alacsony a vérnyomása, ájulós), POTS (poszturális ortosztatikus tachikardia szindróma – akinek hirtelen felálláskor leesik a vérnyomása, elsötétül a világ, gyorsan ver a szíve stb), irritábilis bél szindróma (amit most szomatizációs problémának tartanak, de egyáltalán nem biztos hogy tényleg az), cöliákia, ételallergiák, gyomor motilitás zavarai, krónikus fájdalom szindróma, fibromyalgia, migrén, obstruktív alvási apnoe, nyugtalan láb szindróma, krónikus fáradtság szindróma, long covid, mindenféle allergiák és autoimmun betegségek, krónikus viszketés, hízósejt diszfunkció (a hízósejtek is az immunrendszer részei, de itt nem akkor aktiválódnak amikor kéne), endometriosis, PCOS. És ezek mind összefügghetnek egymással, gyakran halmozódnak, mindenféle nehezen megfogható tünetet okozhatnak. Egy részük, vagy akár mind lehet genetikai eredetű, de némelyik a krónikus stresszhez is kötődhet.

És sajnos van az a helyzet is, amikor van testi ok és ki is lehetne mutatni, csak az orvos valamiért nem veszi komolyan a beteg tüneteit. Ez bizonyítottan gyakoribb férfi orvos / női beteg felállásban, illetve minden marginalizált, elnyomott csoportban. Magyarországon meg már kb örülhet bárki akinek az állami egészségügyben sikerül kideríteni, mi a baja, azt hagyjuk is.

szóval a lényeg hogy nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a valódi szomatizáció ha létezik is, sokkal ritkább mint gondoltuk, és pl a múlt előtti században hisztériásnak tartott nők (részletekbe veszően ecseteli a testi tüneteit, amikről teljesen semleges arccal mondja el, hogy mekkora szenvedést okoznak – ennek nevet is adtak, la belle indifference) nagy része valójában azért volt mimikátlan mert neurodivergens volt és közben a kettőből efölötti felsorolásból volt egy jó kis koktélja, vagy akár szklerózis multiplexes volt csak nem volt még MR hogy kimutassa.

Ez az egyik vesszőparipám, arról fogok érvelni hogy rossz a rendszer (megdöbbentő módon).

Mindig is létezett (már az ószövetség is említ olyasmit ami talán az volt). Már az 1800-as évektől írtak róla mindenféle néven, aztán 1974-től lett kiégés a neve. Nagyon régóta ismert hogy segítő szakmákban gyakran fordul elő, és hogy főleg pihenéssel lehet belőle kigyógyulni.

A wikipedián még egy ilyen mondat is van: “As of 2017, nine European countries (Denmark, Estonia, France, Hungary, Latvia, Netherlands, Portugal, Slovakia and Sweden) may legally recognize burnout syndrome as an occupational disorder, for example, by awarding workers’ compensation payments to affected people.”* – amit nehéz mire vélni, legalábbis a magyar részt.

Nálunk szerintem semmi ilyesmi nem történt. Néha gyógyszercégek szerveznek előadásokat meg képzéseket, hogy a dolgozó hogyan kerülje el a kiégést, ilyenek vannak benne hogy a felelősségteljes munkád és az összes többi kötelességed mellett keressél magadnak kielégítő hobbikat, meditálj, sportolj, járj Bálint csoportba, tölts minőségi időt a családoddal és barátaiddal, egyél egészségesen (szóval mint általában, elolvasni is fárasztó), sőt egy online előadást is találtam amiben gyakorlatilag azt magyarázta a faszi végtelen szóval hogy az elvárásaidat csökkentsd hozzá az életedhez és majd akkor elégedett leszel.

De nem látom hogy történne bármi legalább a kiégető munkahelyeken hogy megelőzzék, vagy legalább minél hamarabb elkapják már a kezdeteknél. Sőt ha az ember megpróbál segítséget kérni akkor is csak néznek rá furcsán, azt se tudják mi az. A háziorvosom pszichiáterhez küldött, hogy az mindenképp depressziót írjon le, de havonta járni kell hozzá is az ellenőrzésre (jön egy másik orvos még megnézni hogy jogosan tart-e táppénzben embereket). De lelkemre kötötte hogy ha már az első ellenőrzés előtt elmúlna a bajom és visszamegyek dolgozni, akkor hívjam őket hogy ki tudjanak írni.

Igazából a diagnosztikus rendszerekben sem szerepel a kiégés, vagy legalábbis nem érdemben – a BNO-10-ben (amit még mindig használunk itt Mo-n) a Z-s kódok között van, ami nem arra van hogy megnevezzen egy betegséget, hanem csak valami körülményre utal (az egészségi állapotot és eü. szolgálatokkal való kapcsolatot befolyásoló tényezők), szóval egy pukkasztott egyes. A svédek és a hollandok diagnosztizálják és jár rá táppénz. De a BNO-11-ben is ugyanígy lesz.

(és akkor még ott van az autizmusból és az adhd-ból fakadó kiégés, vagy kimerülés, amit végképp senki sem ismer, sőt azt sem fogadják el hogy léteznek emberek akik autisták és/vagy ADHD-sok de valamilyen szinten el tudják ezt rejteni, ami viszont nekik nagyon kimerítő)

A lényeg, hogy a kapitalizmus a hibás, ebben a rendszerben senkit nem érdekel hogy hogy vagy, csak hogy termeljél, mindegy hogy beledöglesz-e, csak az számít hogy a gazdagok még gazdagabbak legyenek bármi áron. Ezért igyekeznek a kiégésről is terelni a figyelmet, illetve úgy beállítani mintha ez inkább az egyén hibája lenne, hogy nem figyelt magára eléggé. Ezért van rengeteg olyan tartalom a neten ami abban segít hogy reziliensebbé és alkalmazkodóképesebbé váljunk, és hatékonyabban küzdjünk meg a minket érő stresszel, hatékonyabban használjuk ki a mazsolányi szabadidőnket a regenerálódásra, hogy utána hatékonyabban tudjuk a munkánkat végezni, és ügyesebben menedzseljük a dopamin rendszerünket hogy motiváltabbak maradjunk, és milyen étrendkiegészítőket szedjünk hogy felturbózzuk a hatékonyságunkat stb stb.

Az lenne a megoldás ha alanyi jogon járna mindenkinek az életben maradás (étel, tiszta víz, ruha, lakhatás), és természetes lenne hogy mindenki olyan arányban járul hozzá a közösség fenntartásához, amennyit bír.

*Lastovkova A, Carder M, Rasmussen HM, Sjoberg L, Groene GJ, Sauni R, et al. (April 2018). “Burnout syndrome as an occupational disease in the European Union: an exploratory study”. Industrial Health. 56 (2): 160–165. doi:10.2486/indhealth.2017-0132. PMC 5889935. PMID 29109358. In 9 countries (Denmark, Estonia, France, Hungary, Latvia, Netherlands, Portugal, Slovakia and Sweden) burnout syndrome may be acknowledged as an occupational disease.

Lassan letelik az első hónap amit főként azzal töltöttem hogy próbáltam jobban lenni, eléggé kétségbe vagyok esve úgyhogy megpróbálom a pozitívumokat is összeszedni, hogy ne azt érezzem hogy a kánikula és az ebből fakadó egy hónapja tartó fejfájás, meg a múlt heti visszaesés miatt ugyanott vagyok mint a legelején.

• naponta meditálok egy kicsit, hogy legalább azalatt stresszmentes legyek
• és elkezdtem jógázni!! ami szuper, egyelőre heti egy, de kezdetnek valami
• masszázsra már régóta járok de azt folytattam, mert jó
• helexet is szedek a pszichiáter javaslatára a többi gyógyszer mellett, de nappal nem érzem hogy felszabadultabb lennék vagy kevésbé stresszelnék, inkább talán kicsit álmosabb (most is azért kezdtem írni hogy nehogy elaludjak, mert megyek masszázsra). viszont éjjel jó mert a nyári éjszakák sokkal ingergazdagabbak és a trittico önmagában nem mindig elég izmos ellenük. csak közben meg motoszkál hogy attól még hogy a pszichiáter rohadt határozottan állította hogy nem fogok hozzászokni mert ez lassú felszabadulású, attól még hozzá fogok szokni és rossz lesz abbahagyni
• de amúgy szedek meg kenegetek magamra egy marék vitamint és étrendkiegészítőt
• kértem mindenhova beutalót kivizsgálásra, de időpontot még sehova se sikerült szerezni
• kicsit már kertészkedtem, aztán a(z és az áldásos tevékenységem és a perzselő nap által 60 fokosra hevített erkély által) kipusztított növények földjében elkezdtem komposztálni. még rengeteg kertészkedős tervem van, illetve van néhány életben lévő növény is
• óvatosan elkezdtem felszámolni a lakást nagymértékben eluraló koszt és rendetlenséget. haladgat, de azért még van hátra, meg vannak hátráltató tényezők mint hogy olyan jól kitakarítottam a mosdókagylót hogy lefolyócső gyorsan meg is adta magát, két helyen eltört, szerencsére T ehhez is ért és megcsinálta, de elment vele jó sok időnk
• tegnap estére eljutottam oda hogy van erőm és időm is leszedni a karácsonyfát (vagy legalább elkezdem, félbe is lehet hagyni), kb mire ezt bejelentettem T-nek, lekapkodta az összes díszt, nekem csak dobozba kellett rakni őket, és elrakta a fát is. úgyhogy még a téli cuccokat is elraktam a szobám közepéről
• vettem egy új telefont, mert a régi már a használhatatlanság határát súrolja, de az új meg rossz, úgyhogy most azt is intézni kell
• viszont vettem egy air fryert, ami forradalmi változást hozott. (nyilván Berci attól nem vált sem mindenevővé, sem önellátóvá hogy én többet szeretnék pihenni. de halad, fejlődik, ennek továbbra is nagyon örülök)
• vannak terveim hogy mit szeretnék változtatni a szobámon
• csináltattam szúnyoghálót a gyerekek szobájába, mert ezekre az ablakokra nem lehet belülről rögzíteni a tépőzárast
• kis pluszért az egyik srác megigazította az ablakkereteket is, ez is nagy öröm és előrelépés (halkan és jól záródnak az ablakok! nem fog beesni az eső az erkélyajtón!)
• kimenni nem igazán sikerült, max boltba párszor de az nem nyújt feltöltődést. de hátha augusztusban egy icipicit az időjárás is hozzájárul a gyógyulásomhoz
• 10-12 órákat aludtam csak a kiszámíthatlan fények és zajok miatt sokszor elég felszínesen
• nappal is nagyon sokat feküdtem, néha aludtam is
• amióta megint rosszabb a szédülés, naponta csinálom a szédülés tornát is

Még nem igazán jött meg az érzés hogy hipp-hopp minden rendben lesz, de az is jól esett hogy az egyik kolléganőm írta hogy az már jó hogy a kedvem javult, testileg meg még idő és pihenés kell.

most épp ezen a levélen sírtam taknyosra magam, amit egy kolleganőmtől kaptam. persze az első gondolatom hogy ez erős túlzás, meg hogy nem volt elég ideje igazán megismerni, de akkor is.

“Szia sulemia!

Csak most írok, mert nem igazán tudtam még felfogni, hogy többé nem jössz…

Tudom, hogy mi nem is beszélgettünk,

de nekem elmondhatatlanul sokat jelentett, hogy TE ott vagy.

Rengeteg erőt adott,

hogy egyáltalán találkozhattam egy olyan csodálatos, empatikus, érzékeny, zseniális SEGÍTŐ emberi lénnyel, aki TE vagy.

Tudom, nem kellene ilyen szentimentálisnak tűnő dolgokat írnom, de ez igazak.

Családi okok miatt is kerestem, figyeltem, hol lehetnek olyan emberek, – ha vannak –

akik ennyire emberfelettiek;

de egy kezemen meg tudom számolni, hánnyal találkoztam 30 év alatt…

Ehhez hatalmas lelki mélység és gazdagság, igazi szeretet és intelligencia kell.

Nem vagy helyettesíthető és soha nem is leszel.

Sem itt, sem bárhol a világban, az életben.

Ha másért nem is, már ezért; hogy találkozhattam Veled, megérte; hogy eljöttem erre a munkahelyre, akkor is, ha egyáltalán nem itt a helyem.

Köszönök Neked mindent, hogy erőt adtál kitartani a mindennapokhoz! ❤️

Nagyon vigyázz magadra és keresd a szépségeket legalább a természetben!

Sokszor adnak erőt!

Puszi! 😘”

kellett ez most, amikor egy kicsivel normálisabb az idő, végre haladhatnék az elmaradt feladatokkal, de én egész héten egyre szarabbul vagyok megint (testileg). pedig elmentem megint jógázni is tegnap (pedig egy porcikám se kívánta), és még így is jó volt hogy szarul voltam közben is.

Alcím: sötétebb lesz-e az árnyék ha egy másik árnyékkal fedik egymást

Azt olvastuk valahol a filmről hogy nagyon relaxáló, meditatív, feelgood hangulata van, annak ellenére hogy egy tokói vécépucoló életét mutatja be elég ismétlődően, és sok érdekes tokiói vécé is van benne. Megnéztük T-vel egy ideje, sem relaxálónak, sem feelgoodnak nem éreztem. A főszereplő, egy már nem túl fiatal férfi (Hirayama) életében ha minden jól megy, nagyjából egyformán telnek a napok, és ő kb nem kell hogy megszólaljon egyszer sem, ezért az elején kicsit aggódtunk hogy unalmas lesz, de hamar lettek eltérések a napjaiban, a vége felé nem is kicsik.

Úgyhogy unalmas se volt, nekem elég hamar kicsit balsejtelmes volt inkább, pl. csak mert a zenék között, amiket hallgat Hirayama vezetés közben, sok olyan van aminek a szövege sokkal negatívabb mint amit a dallamból sejtenénk. Vagy legalábbis valami sejtetés van benne, néha feszültség is. Bár mellette tényleg szépen láttatja az apró hétköznapi örömöket is, amik igazán boldoggá tehetik az embert.

— innentől spoileres —-

amiket nem értettem a filmben (főleg):

1. a film közben kiderül hogy Hirayama bárhol élhetne és bármit csinálhatna, miért pont ezt az életet választotta magának? a legmegalázóbb munkát (nekem nagyon undorító is), amiből éppenhogy meg tud élni, még egy nyomorult zuhanyzó sincs otthon? miért él Tokióban ha ennyire imádja a természetet és a fákat? miért szigeteli el magát ennyire az emberektől? (gondolom neki így jó, csak nekem ez is meglepő, nem tudok teljes életet elképzelni legalább egy erős emberi kapocs nélkül) (vagy ha el kellett szigetelnie magát azoktól is akiket szeret, hogy megőrizze a belső békéjét és a szabadságát, akkor már nem olyan felhőtlen az egész)
2. miért zokogtam a végén? 2x is? (amellett hogy a zene és a színészi játék is nagyon hatásos)

aztán filmklub is lett belőle a Carol sikere után, manchagurumi ebből is felkészült, utánanézett a háttérnek és egy csomó érdekességnek. sok apró részlet értelmet nyert. arra jutottunk közösen, hogy mindenkinek máshogy teljes és boldogító az élete, és mindenkinek a sajátját kell megtalálni. ami nem könnyű, áldozatokkal jár és minden nap (jó nem szó szerint minden nap de gyakran) meg kell küzdeni érte. és valamiért ő így lett boldog, illetve neki nagyon fontos a szabadság, és azt így találta meg. ezek alapján talán azért zokogtam a végén, mert én már elég régóta küzdök azért hogy megtaláljam az életet ami jó nekem (kb 10-12 éve felismertem hogy addig rossz irányba haladtam, csomó mindent, de tényleg rengeteget változtattam már, tanultam magam stb stb), és bár néha úgy érzem hogy már nagyon közel van, de máskor meg nem. és hogy vajon milyen áldozatokra és küzdelmekre lesz még szükség.

mancha elmondta hogy a filmnek van egy honlapja, ahol interjúk vannak a rendezővel (Wim Wenders) meg a főszereplő színésszel (meg talán még valakivel. mindegy.), a filmklub után ezeket is megnéztem. Wenders valamennyit elárul belőle hogy ő hogy képzeli el Hirayama múltját és jelenét. sikeres üzletember volt, de nem érezte jól magát, nem elégítette ki az élete, ezért nagyon sokat ivott, és egy másnapos reggelen egy napsugár ráébresztette hogy a napsugár csak neki süt be az ablakon, vagyis ő különleges, és ugyanígy mindenki más is. és akkor megváltoztatta az életét, és praktikusan szerzetesi életet kezdett élni (kivéve a megbecsülést) – minden ember és a természet felé is határtalan szeretet és alázat van benne.

na most engem ez egy picit felbosszantott, mert hogy hú tényleg mennyire csodálatra méltó ez a karakter, szinte tökéletes ember, semmi földi hívság nem érdekli, mindenkit szeret, mindenkin segít, alig lehet kihozni a sodrából (kivéve ha a délelőtti mellett a délutáni műszakot is neki kell elvinni), az alantas munkát is nagyon precízen végzi, mert belátja milyen fontos hogy tiszta vécében pisilhessenek a tokióiak. és azért bosszantott, mert oké hogy mindenkinek teljesen egyedi az élete meg a boldogsága, de szinte lehetetlennek tartom hogy egy nő, aki korábban mondjuk munka mellett felnevelt néhány gyereket és vezette a háztartást, akár csak hasonló életet választana öregkorára.

korábban valamelyik egzisztenciális pszichológiáról szóló irományban olvastam, hogy a középidős válság idején sok férfi talál valamilyen altruista hobbit vagy elfoglaltságot vagy munkát. mert addig egész életükben magukat építették, 40-50 éves korra megüti őket hogy nem élnek örökké, volt-e értelme az életüknek, és eljutnak oda hogy ideje másokért is tenni. mert rájuk ezt a feladatot adja a társadalom születéstől kezdve hogy teljesítsék ki és valósítsák meg magukat. a nőkre meg hogy gondoskodjanak róla hogy a környezetükben mindenki jól érezze magát és senki ne szenvedjen hiányt. ezért jutnak ők gyakrabban arra az életközepi válságban hogy ideje hogy néha magukra is gondoljanak (igen, tudom hogy sarkítok).

szóval csak irigykedem, hogy a nők által nap mint nap hozott áldozatok és alázatos élet nincs úgy felhájpolva általában mint amikor egy férfi sok év után rájön hogy lehet néha önfeláldozó is. (de biztos van olyan film is ami a nők áldozatáról szól) (de azért kevesebb) (abban semmi csodálatos nincs, teljesen hétköznapi, mondhatni alap)

meg az volt még érdekes a filmben, hogy nekem Hirayama a jelenlegi életében kifejezetten autisztikusnak tűnik- mivel a szigorú fix napirend és társas izoláltság megnyugvást és kiteljesedést tud hozni a számára. a háttérsztori alapján meg neurotipikus (egy sikeres üzletembernek fejlett társas készségekre és nagy rugalmasságra, alkalmazkodókészségre van szüksége). sokszor az az érzésem hogy írók, rendezők megfigyelik az embereket maguk körül és aztán próbálják valahogy értelmezni. pl Wenders látott jól funkcionáló* autistákat és elgondolkodott, hogyan lettek ilyenek (vagy magán gondolkodott hogy miért ilyen; nem ismerem őt de az interjúban nagyon monotonon és lassan, csukott szemmel beszél). hopp, ez hasonlít a szerzetesek életére. és akkor nem arra jut hogy a szerzetesrendeket és a szabályaikat autisták alakították ki, és azóta is őket vonzzák főleg, hanem hogy ez egy magasabb rendű létforma, amit csak az ért meg igazán aki már elég érett hozzá lelkileg, mint a főhős.

izgalmas, hogy mivel a főszereplő ilyen keveset beszél és azt is talányosan, lehet elmélkedni, nyomozgatni hogy mi(k) a film üzenete(i) (pl. amikor az unokahúga Niko kérdezi hogy elmennek-e az óceánhoz, mondja hogy legközelebb, visszakérdez Niko hogy az mikor lesz, erre azt mondja hogy a legközelebb az legközelebb, a most az most van – és utána ezt énekelgetik nevetve. vagy az álmok (amik szintén nagyon szépek, de jelent valamit hogy épp mi jelenik meg bennük?). vagy amikor Hirayama felháborodik hogy nem lesz sötétebb a két árnyék egymáson, így nincs is értelme, kell hogy értelme legyen.)

de közben kicsit olyan érzésem is van, hogy Wenders akart egy filmet készíteni Tokióról és a szép vécékről a parkokban, és eköré kellett egy történet, ezáltal a történet nem lett olyan kiforrott és kerek egész mintha az lett volna a kiindulópont, azt szerette volna elmesélni. és pl. belerakta a saját fiatalkora kedvenc zenéit, de nem mindig gondolta végig hogy miről szólnak, és az hogy illeszkedik a filmbe (pl. a Redondo beach, ami Ayának tetszik). persze hát ki vagyok én hogy ezt mondjam, ő meg egy nagy művész, ráadásul alig láttam filmjét, simán lehet hogy minden másodperc gondosan meg van komponálva, és pont úgy van értelme mindennek, csak én nem látom át.

*bocsánat, kevés támogatást igénylő

mindenféle történt / történik, azért nehéz bármiről írni mert akkor az összes többiről is kell. na de hát valahol bele kell kezdeni.

szóval akkor folytatom az április végi panaszkodóstól – végül a munka még elnyúlt július elejéig*, de végül nagyon erőszakosan elértem hogy cserébe még egy darabig nem raknak ki amíg táppénzben leszek. az utolsó hónapokban azt éreztem hogy elfogyott körülöttem a levegő, sok kolléga nem nézett rám, nem szóltak hozzám, nem is mindig válaszoltak (kicsit visszajutott hozzám hogy mik mentek a hátam mögött), majd (szerintem kb amikor a főnököm ráébredt hogy nem fognak könnyűszerrel lazább és produktívabb embert találni helyettem) újra derűsebbek lettek felém a kollégák és kezdték kérdezgetni hogy ugye majd visszamegyek ha kicsit kipihentem magam.

júliustól meg tőlem szokatlan asszertivitással kiharcoltam hogy táppénzbe vegyen a háziorvos, (pedig nincs is semmi bajom csak fáradt vagyok meg szomatizálok), azóta mindenféle furcsa érzések kavarognak bennem. először a lelkiismeretfurdalás dominált ami általában akkor történik, ha elérek valamit ami nekem fontos (hogy nem érdemeltem meg, nem jár, ezzel mennyit ártok másoknak stb). Aztán a félelem, hogy sikerül-e majd tényleg jól eltölteni az időt, hasznosan abból a szempontból is hogy jobban legyek, meg hogy a lakást kicsit helyrepofozzam, haladjak az intéznivalókkal. az is stresszel hogy mennyi időre tudom kierőszakolni a táppénzt (mert azzal is necces lesz, de nélküle végképp. mert persze ja, bárki bármennyit pihenhet otthon ha van olyan félretett pénze amire úgy igazán nincs is szüksége – én nem ilyen vagyok).

mindenesetre voltam pszichiáternél, nagyon érdekes volt. jól esett, hogy komolyan vette a problémámat, semmi olyan nem volt amitől féltem, hogy hagyjam már a nyafogásommal, persze mindenki fáradt stb. (ezt nem szokta így kimondani a környezet, de azért érződik). adott papírt és visszahívott még beszélgetni.

egy kicsit persze fel is szabadultam, lettek ötleteim, elkezdtem a lakás összerántását, vettem egy air fryert amitől azonnal több pontot javult az életminőségem. ültettem virágmagokat és vettem egy mini monsterát. aztán a hőhullám nem akart elmúlni, csak kitart-kitart, egyelőre ugye egyre rosszabb, de majd ha elvileg ma eléri a csúcsot, utána sem lesz jelentősen jobb. a magból kikelt virágokat meg is ölte az erkélyen (lehet hogy túl is öntöztem, lehet hogy tetvek, atkák vagy egyéb kártevők is beszálltak, de az se segít hogy egész délután tűzi a nap az erkélyt). a fejfájás lassan egy hete az elviselhetetlen és az elég zavaró között ingadozik (gyógyszerre kicsit tompul, de nem szeretném marokszám tömni magamba a fájdalomcsillapítót), szóval most megint kicsit standby üzemmódba kerültem, próbálok túlélni. de ezt is úgy érzem hogy a környezet nem fogadja el érvnek (ha mondjuk azzal mennék vissza a pszichiáterhez hogy semmivel se haladtam, mert rohadt meleg volt) – mert ugye nekik is melegük van, mégis bírják – igaz a háziorvosnál van légkondi, a pszichiáter meg most megy el szabira, aztán 1-2 hetet lesz aztán megint elmegy. Meg hát van aki jobban bírja, van aki rosszabbul, de annyira az orvosokban sem érzem az empátiát ezekben, meg ott van a millió sokkal betegebb ember mint én, akik súlyos szív-vagy tüdőbetegek satöbbi.

azért voltak jó dolgok is, pl Bercinek meglett az éve, nagy nehezen de rávette magát a tanulásra is és még mindig nagyon jó az agya (minimális tanulással 4-est kapott és meg is dicsérte a hírhedten szigorú tanár). van egy kolleganőm, akire úgy gondoltam hogy vele esetleg a jövőben is szívesen dolgoznék együtt, mert elég hasonló a gondolkodásunk, de nem mertem ezt neki mondani mert féltem hogy kiderül hogy ő nem kedvel engem csak mindenkivel ilyen kedves. de aztán kb ugyanezekkel a szavakkal jelezte, hogy ha később látnék módot együttműködésre, ő nagyon szívesen. úgyhogy ennek nagyon örültem, hogy jól éreztem. és egy ideje (egy éve kb?) a nálam is csendesebb lánnyal “szorosabbra” fontuk a kapcsolatunkat, mármint magunkhoz képest. már nemcsak akkor beszélünk ha hazajön külföldről, hanem kb havonta videótelefonozunk – ez nekem valamiért nehéz lépés volt, a kliensekkel megszoktam de barátokkal tartottam tőle 😀 nagyon sokat jelent nekem a barátsága, remélem neki is ad valamennyit. és emellett a tumblin is mintha alakulgatna egy kis csapat akikkel megértjük egymást, néha beszélgetünk (filmklubot tartunk) és úgy valamennyire, kezdetlegesen ott vagyunk egymásnak. és T-vel voltunk a falmászás olimpiai kvalifikációs rendezvényén a ludovikán, jó élmény volt élőben is látni a sportolókat. és a kollégáimtól búcsúajándékként kaptam egy 3D moving sandscapes nevű dolgot zöld homokkal, élvezem nézegetni, nagyon relaxáló. és vettem itthonra egy mini felfújhatós medencét, hogy abban lubickoljak ha melegem van, de még nem fújtam fel (mert előtte kicsit racionalizálni kéne a bútorok elrendezését a szobában, ahhoz meg végre le kéne szedni a karácsonyfát és a téli ruhás dobozt is el kéne rakni, csak hát most meg meleg van, és meg kell próbálnom valahogy időpontokat kinyerni a nyomorék magyar állami járóbeteg-ellátásból.

disclaimer: nem azzal a céllal írtam meg ezt hogy javaslatokat kapjak, de ha valakit nem zavar ha megírom hogy már próbáltam és nem vált be, az írhat.

*a felmondást követő események már önmagában biztosíték hogy ha rám is törne a nosztalgia egyes kollégák miatt, ne akarjak visszamenni

2 nap alatt végignéztem a Carol and the end of the worldöt, ez egy 10 részes mini rajzfilmsorozat arról hogy mit csinálnak az emberek ha tudják hogy kicsit több mint fél év múlva mind meghalnak, a főszereplő egy középkorú, egyedülálló nő (valaszínűleg autista) (végtelenül cuki, nagyon könnyű vele azonosulni) (vagy hogy van magyarul hogy relatable). Nagyon tetszett, lebilincselt, vártam hogy mi történik ezután, aztán hogy mi lesz a vége, mert volt jó pár jelenet amit nem igazán tudtam hova tenni. Miután vége lett, csak néztem hogy ez meg mi volt, kicsit elégedetlen voltam. Utána lefeküdtem és azt álmodtam hogy régi ismerősökkel beszélgetek róla, és kérdezik hogy “miért, hogy kellett volna vége legyen szerinted?” és akkor megvilágosodtam hogy teljesen jó így 🙂

csak a szokásos tobzódás, vagyis amint teszek egy bátortalan lépést abba az irányba hogy jobb legyen, mindig felmerül ezer új kérdés. hosszú és uncsi.

pár hete felmondtam ami amellett hogy nagyon nehéz döntés volt, megszenvedtem és most is aggódok a munkahelyem miatt, lett bennem egy kis remény és lelkesedés hogy innentől talán könnyebb lesz. a tegnap is jól sikerült, T-vel sikerült átbeszélni pár dolgot aztán meg a Gellért hegyen heverésztünk.

ma pont hullámvölgybe kerültem megint, elvittem Bercit pszichológushoz, sétáltam a környéken ahol mindig szoktam, január óta csak rövíditett útvonalon mert emelkedőn kb csiga sebességgel bírok menni. meleg is volt de volt sapkám, visszafele így is rosszul lettem, le kellett ülnöm a padkára kicsit pihegni. utána tudtam folytatni de nem lettem túl jól, a tervezett lidl-t kihagytam, megint csak a kisboltig jutottam el. aztán bealudtam.

oké hogy ez amiben vagyok nem olyan súlyos mint egy “igazi” long covid, vagy krónikus fáradtság szindróma vagy hasonló, de akkor is elég szar. nem oldotta meg hogy tavalyelőtt félállásba mentem. januárban még egy lépcsővel rosszabb lett és nem igazán javul. Bercit szeptember óta a pszicho és a röpi mellett iskolába is hordtam, meg kísérgettem gyalog hogy tanulja az utat, már kezdett egyedül járni (kivéve a pszicho), alig vártam hogy tovább erősödjön és visszafele is egyedül jöjjön, de ehelyett visszaesett és kérte hogy vigyem is megint. mondjuk akkor szóltam hogy az már nem fog menni, az apja viszont csak nagyon alkalmanként tud ezekbe besegíteni, ha éppen ráér és kedve is van. de most már újra egyedül megy (Berci), csak fog majd jönni is valamikor. emellett csináltam a munkát ami ugye sok volt és stresszes, most hogy felmondtam, még többet kaptam a maradék másfél hónapra mint ami eddig volt. igyekszem magam fékezni és nem még betegebbre dolgozni mint eddig, de azért általában elég nehézre sikerülnek a munkanapok és kimerülten érek haza, utána már nem sok mindenre van erőm. emellett ugye muszáj hogy mindketten együnk Bercivel és legyen tiszta ruhánk, meg kéthetente hétvégén itt van Nudli, ezek így együtt már messze túlmennek azon amire erőm lenne. anyu meg nevet amikor meglátja a karácsonyfát, hogy még mindig áll, mintha ez vicces lenne vagy direkt csinálnám. más meg nevet amikor megjegyzem hogy valamit nem pakolt el elég rég, mert az én lakásomban meg halmokban áll a lom, mindenhol dobozok meg elöl hagyott cuccok, és undorító kosz van hónapok óta, kilóméter hosszú a to do listám. közben még járok a vállam miatt gyógytornára, ami amúgy nagyon jó, kedves a gyógytornász, sokat segít a torna, már csak egy kicsi kell hogy teljesen visszaálljanak a funkciók, de na. ez is energia és pénz és idő.

lehet hogy segítene ha kiderülne bármi konkrétum arról hogy miért van ez velem, megint elmegyek majd laborba de legtöbbször ha laborba vagy orvoshoz megyek, általában az derül ki hogy minden rendben. az a legvalószínűbb hogy igazi pihenésre lenne szükségem ki tudja mennyi ideig, hónapok minimum. de ezt meg nem tudom hogy valósíthatnám meg, korábban nem mehettem el több hónap táppénzre a munkahelyemen mert ugye egyedül voltam és úgyse hagytak volna békén. most… kellene egy könyvelő aki megmondja hogy mit lehetne, nekem felületes utánaolvasás alapján úgy tűnt hogy akkor mehetnék el úgy hogy kapok is valami szemmel látható összeget, ha nem indítom addig el a vállalkozást. munkanélküli meg szerintem az én szakmámban nem megvalósítható, mindig vagy ezer üres állás. de persze azon is át kéne verekednem magam hogy valakinek addig panaszkodom amíg hajlandó kiírni pár hónapra, ami szintén nehéz. de a táppénz nem fedezné a költségeinket, és ha nincs vállakozásom, nem tudok dolgozni (vagyis valamennyit tudok, csak ingyen), ha meg van, az meg önmagában egy csomó költséget vonz magával, vagyis ha fokozatosan akarom elkezdeni, az elején azért fizetek, hogy dolgozhassak. van valamennyi megtakarításom is, csak nem tudom erre akarom-e költeni.

és itt van Nudli, akit az apja etet meg ruház ahogy én Bercit, csak neki emellett van a gyúrás, a gitár, most a végtelen eposszá nyúló jogsiszerzés, osztálykirándulás, haverokkal bulizás-kajálás-biliárd stb, nyáron pedig külföldre mennek a haverokkal. és hogy igazságos legyen, ezekre kb felváltva kér pénzt mindkettőnkről, ami most pluszban pont nem annyira megnyugtató, hogy a következő időszakban mondjuk nem lesz bevételem de ő akkor is megy vizsgázni meg utazni.

miért nincs olyan ember akihez el lehet menni a kérdéseinkkel még megmondja mit csináljunk. miért nincs univerzális alapjövedelem.pffff.

Na hogy jóról is legyen szó, Nudli addig-addig gyakorolt amíg most már elképesztő ügyesen gitározik, és csomó jó számot tud. (sok metallica, guns, red hot chili, nirvana pl). Én kedvenceim közül is párat pl wish you were here, don’t cry, could have lied. Amikor a foodora-s srác hozta az ebédünket alig tudtam megállni hogy ne mondjam neki hogy a fiam gyakorol a háttérben 😀

Megnéztük a Priscilla filmet, elég nyomasztó volt. El tudom képzelni hogy tényleg csak pontosan ennyi történt amennyi a filmben van, néhány incidens. Ez pont elég volt egy nőnek, aki gyerekként odáig volt Elvisért, és 14 éves korától traumakötésben volt tartva, hogy éveken keresztül a legeslegutolsó részletig pontosan úgy éljen ahogy a párja elvárta. Ilyeneken gondolkozom hogy a környezetében volt-e bárki aki megmondta neki hogy ez nem oké, csak azokkal megszakította a kapcsolatot, vagy akkor még ez ennyire elfogadott volt mindenki által? És az se háborított fel senkit a közvéleményből hogy Elvis nyíltan csajozik miközben a felesége otthon ül 8 hónapos terhesen? Hogy lehetett ezek ellenére ennyire pozitív a megítélése? Vagy minden rossz elfelejtődött amikor meghalt?

Viszont ilyen szempontból a Poor Things (Szegény párák) nagyon tetszett. Leegyszerűsítve nekem arról szólt, hogy mi történik, ha a 19. században egyszercsak születik egy nő, aki nem tudja, hogy ő alacsonyabbrendű a férfiakhoz képest (ami akkor köztudott volt).

Láttuk még a Dűnét, kicsit régebben a Wonkát, (szerintem az a szerep jobban illett a kisfiúhoz), a Téli szünet című filmet (aranyos), voltunk a Trash Art Múzeumban és a biodómban a fényes kiállításon, csak hogy meglegyen ha esetleg később sem írok róluk részletesebben, ahogy eddig.

Mennyire vicces lenne ha pont én szereztem be a long covidot, aki annyira rettegtem tőle hogy még idén is maszkban jártam a tömegközlekedésen és a boltokban, kivártam amíg behozták a friss oltást a legújabb variánssal, és azt adattam be! Haha! Ha!

A fejfájás doktornő ma felhívott negyed órával az időpont előtt, és sikerült is gyorsan tisztázni hogy elnéztem az időpontot, egy órával későbbre készültem. Felajánlotta hogy ma telefonon beszéljük meg, így a több órás program 20 perc lett. Végighallgatta az összetett és fordulatos történetemet az elmúlt 2 hónapomról, mondott ötleteket hogy melyik tünetemet mi okozhatja és mit tehetek a jobbulásért (így is hogy nem mind neurológia), felírt gyógyszert. Mindezt kedvesen, nyugodtan, türelmesen. Ő az az extrém ritka kivétel aki ezt tb alapon tudja nyújtani ráadásul – ez csak annyiban érződött ma hogy épp nem működik az időpont foglaló rendszer, úgyhogy újat nem tudott most adni, de úgyis meg kell várni hogy jobban legyek mielőtt továbblépünk.

Kezdek arra jutni hogy kifejezetten női orvosokat keressek a jövőben, ha bármi bajom van. Tudom hogy nem mind ilyen, de nagyobb az esély.

A vállammal az van (hogy valamiről írjak), hogy 2 injekció és kb 20 nap COX2 gátló szedés után tényleg javult! És elkezdhettem a gyógytornát, ugyanoda mentem a jó helyre, Revita rendelő, a gyógytornász is profi volt és aranyos*. Szóval most van egy csomó torna amit csináljak naponta, meg még legalább 4x kell menni, de meg fog gyógyulni a vállam!

*nagyon úgy tűnik hogy ez egy ilyen hely mert az én reumatológusom alapította, akinek épphogy aranyba nem foglalnám a nevét szívem szerint, magánban is ritkaság hogy ilyen odafigyeléssel és szakértelemmel látnak el.

vagy valami január eleje óta elhúzódó rejtélyes izét szereztem ami majd hamarosan elmúlik, vagy a szervezetem végképp bemondta az unalmast, miután több mint 20 éve könyörgött hogy törődjek vele többet, és minél tovább erőltetem annál rosszabb lesz.

Értem kedves (drága és mélyen tisztelt) Univerzum, hogy ha mindig minden jó lenne akkor nem tudnám annyira értékelni, de szinte biztos hogy egy újabb betegség nélkül is nagyon örültem volna hogy ezer év után végre eljutottam síelni a szerelmemmel, élveztem és értékeltem volna a siklást és a napsütést. Vagy elég lett volna néhány kisebb rossz dolog is, mint hogy nem mehettem gyorsan mert semmiképp sem eshettem el a vállam miatt, vagy hogy megváltozott az inno reuma krém illata, de azért így is élveztem (még abban a napban is voltak jó momentumok amikor nem voltam elég jól hogy kimenjünk a pályára).

Nézzük a jó oldalát: kiderült hogy miért voltam már  megint rosszul tegnap. Ugyanakkor lassan jöhetne  idén akár több egybefüggő nap bármiféle vírusos nyavalya nélkül, jó lenne a korábbi állóképességem legalább töredékét visszanyerni, jó lett volna a “síelés”* előtti éjszakát nem agonizálással tölteni.

De lesznek hegyek, tiszta levegő és természet!

*inkább csak valami kis enyhe csúszkálás, mivel semmiképpen nem eshetek el, az erőnlétem pedig nulla lesz akkor is ha majd tudok már enni.

a vállammal az van (ami ugye valamikor nyár végén elkezdett fájni, aztán egyre jobban fájt és egyre kevésbé mozgott), hogy valaki azt mondta hogy biztos befagyott váll, és amennyire felszínesen utánanéztem illettek is a tünetek, a masszőröm akinek volt már egy vendégének befagyott válla is azt mondta hogy szerinte is az, aztán az ellenszenves ortopéd orvos azt mondta hogy lecsúszott a nyáktömlő a vállamban, nyomkorászta- rángatta és felírt Feldene-t hogy szedjem 5 napig és jó lesz, de nem lett, aztán az uh-os bácsi azt írta le hogy impingement szindróma, és szóban azt mondta hogy a bicepsz ina szorult be, aztán a gyógytornász-manuálterapeuta azt mondta hogy befagyott váll, és mindenképp kell injekció is bele a torna mellé, és elküldött egy aranyos nénihez, tegnap az aranyos reumatológus néni normálisan megvizsgált (finoman), azt mondta hogy a supraspinatus izom ina gyulladt be (nem tudni mitől, lehet egy rossz mozdulat amire nem emlékszem, vagy porckopás), aztán a gyulladás továbbterjedt, az izmok meg egyre jobban befeszültek, és ez még nem teljes befagyott váll de közelíti. de injekcióval és tornával meg fog gyógyulni, és rögtön adott is egy injekciót, és 10 napig szedni kell valami olyan nemszteroidot ami csak gyulladást csökkent és nem bántja a gyomor nyálkahártyát, és tényleg jobb a vállam. és nem engedte kifizetni a vizsgálatot csak az injekciót.

utána meg megnéztük T-vel a Priscillát, szép volt de elég megrázó.

lassan lehet hogy ideje lenne leszedni a karácsonyfát.

Ja és azt kifelejtettem a pár nappal ezelőtti óvatosan örülős posztból hogy voltam a fejfájás doktornőnél is, egyrészt jó ott lenni mert bár államiban van és teljes őrület van az egész házban, az ő rendelője ilyen béke szigete, rád szánja az időt, figyel, nyugodt, kedves. A múltkor megállapítottuk hogy hat a gyógyszer amit a fejfájásra adott, pár hónapig még szedem, aztán abbahagyom. A december kicsit rosszabb volt de azt gondoltam azt fogja mondani hogy hagyjam abba, aztán majd jöjjek vissza ha megint rosszabb. De ő hümmögött a fejfájás naplóm fölött hogy ez a helyzet nem kielégítő, és inkább megpróbálna egy másik gyógyszert. Ez meglepett (nem ezt szoktam meg az egészségügyi szolgáltatóktól, még így, orvosként sem), de nagyon jól esett, nyilván én is szívesen kipróbálnék egy másik gyógyszert, hátha a havi 7-10 fejfájós napról lehet még lejjebb faragni (nekem hatnak a nemszteroid fájdalomcsillapítók, úgyhogy nem szoktam borzalmasan rosszul lenni, de akkor is, és a sok ibuprofen se tesz azért jót). Jövő héten kezdem majd, mert a mostanit még ki kell futtatni, várom már.

Megint válaszolt az e.on, és bár nem rágta a számba az ügyfélszolgálatos hogy azért nem sikerült regisztrálni mert rossz appot töltöttem le, sikerült most úgy hangsúlyozni a tájékoztatóban (ami egyébként csatolmányként jön, az email egy oldal hosszan arról szól hogy hogyan tudod megnyitni, a csatolmányt és mit csinálj ha nem sikerül, de egy kattintásra megnyílik), hogy az e.on hálózati appot kell letölteni, és nekem tényleg nem az volt, hanem az e.on ügyfélszolgálati app. Itt működtek a megadott számsorok, sikerült regisztrálni. Kaptam is rögtön egy negyedik számot is (mindnek kb ugyanaz a neve, ilyen-olyan azonosító), gondolom az kéne az ügyfélszolgálathoz de egyelőre azt megpróbálom nélkülözni.

Azt is elmagyarázták, hogy miért nem elég az mvm-nek küldözgetnem a mérőóra leolvasást: mert az mvm a szolgáltató, az e.on pedig az elosztó. Aztán miután regisztráltam és beléptem az új appba, maga a felület a mérőóra leolvasáshoz egy az egyben ugyanaz volt mint az mvm, úgyhogy még mindig nem értem hogy miért nem az mvm-től kérik le az adatokat.

De csak hogy nehogy megnyugodhassunk, hogy végre happy end, nem fogadta el a számot amit leolvastam, mert “alacsonyabb a számlázási rendszerünkben más szereplő vállalat által leolvasott óraállásnál”, úgyhogy megint a pukkasztott egyesnél tartunk. Nem baj, én ellevelezgetek velük, csak telefonálni ne kelljen.