Idén annyi minden történt, hogy azt nem tudom besűríteni a kívánós posztba, úgyhogy most legalább címszavakban (címszavakban, rengeteg zárójeles kiegészítéssel) összefoglalom, hátha ettől megjön a kedvem a rendszeres bejegyzésekhez.

Év elején nagyjából mindenre azt mondtam az összes barátomnak, ismerősömnek és üzletfelemnek, hogy “nem lehet, mert felvételizünk”, és valóban ez töltötte ki az életemet (a munka és a rohamszerű, podcasthallgató kertészkedés mellett). Eleinte azt hittem, hogy az lesz a legnehezebb része, amikor minden héten ráveszem Dét, hogy írjunk meg egy próbafelvételit, de (spoiler) nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Mivel Dé már akkor tökéletesen beszélt angolul, és jó úton haladt a programozóság felé, alapvetően az volt a cél, hogy egy olyan iskolát találjunk neki, ahol jól érzi magát a következő négy évben, és még tanul is egyet s mást (ebben a sorrendben) elhivatott, tárgyukért lelkesedő tanároktól. A központi felvételi idejére a matekokat már 100%-ra csinálta időre, a magyarok változó eredménnyel sikerültek (fogalmazásból talán egyre sikerült rávennem, mert fennsőbbséges idegenkedéssel kezeli azt a műfajt, amikor a feltétlenül szükségesnél több szóval írnak le emberek dolgokat). Utána behúztuk az elmúlt évek legrondább matekvizsgáját, egy félreérthető és egy csúnya szöges feladattal (amit később simán megoldott nekem az erdőben a telefonján rajzolgatva), magyarból viszont szerencsére arról kellett írnia, hogy miért jobb az IRL múzeum az internetnél, ami szívének kedves téma, úgyhogy kijött a várt átlag.

(Itt muszáj rögzítenem, hogy amikor utólag ékesszólóan, írásban megóvtam a külalakját azzal, hogy a finommotorikája talán nem a legtökéletesebb (“Mi bajod van a finommotorikámmal, anyám?”), de milyen szépen tartotta a margókat, és tettem ezt az esélytelenek nyugalmával, mert még ő sem tudja elolvasni a saját írását, a szövegfelismerők pedig hiraganákra tippelnek belőle, akkor megkapta érte a pontot, amin mindketten őszintén megdöbbentünk (bár tényleg szépen tartotta a margókat).)

Utána jött az a rész, hogy változatos iskolák informatikailag megkérdőjelezhető minőségű honlapjának eldugott bugyraiban kellett keresgélnünk, hogy mikor/hova kell bemennie szóbelire (ebből az időszakból az az emlék kísért még mindig rémálmaimban, amikor az adott napon derült ki, hogy mégis előző nap kellett volna szóbeliznie valahol, nem másnap, és az (együttérző) igazgatóval folytatott konzultáció során megtudtuk, hogy csak (igen gyors lefolyású betegségről szóló) orvosi igazolást fogadnak el, úgyhogy felhívtam az orvost, aki szerencsére együttműködő volt, az apja pedig fehér inget lobogtatva kiszedte a gyereket az iskolából, aki utólag arra panaszkodott, hogy két perc alatt lezárták az eredményét, pedig annyi mindent tudott volna még mondani angolul. Maximális pontot kapott erre amúgy, de a történet többi részének a valóságtartalmát természetesen sem megerősíteni, sem megcáfolni nem áll módomban).

Dét mindeközben az érdekelte legjobban, hogy megszerezze Karl Marx Tőkéjét, mert informáltan akart vitába szállni az internet altright nézetű szereplőivel, és digitális formában nem jó, mert az iskolába nem szabad Kindle-t vinni, és leginkább ott szokott unatkozni (megszereztük, angolul, mert angol fórumokon vitatkozik, és ezt olvasgatta a pad alatt, de sajnos nem kapott érte beírást, pedig azon nagyon jól szórakoztam volna).

Végül valamikor április-május környékén egy képként beszkennelt és szintén fura helyre rejtett pdf-ből kellett kibogarásznom, hogy az oktatási azonosítója a felvettek vagy a fel nem vettek között van-e, és hát szerencsére (valószínűleg a kiváló külalakjának köszönhetően) felvették gimibe, angol szakra (és nem az első helyre, de egyre inkább úgy érzem, hogy ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna, köszi, Uni).

Én áprilisban kaptam még egy Zsoldos Péter díjat műfordításból, amit szerencsére nem obskúrus honlapokról tudtam meg, hanem a barátaim tájékoztattak, hogy shortlistes vagyok. A fordítás A jövő minisztériuma volt Kim Stanley Robinsontól, nagyon jó realisztikus sci-fi a klímaválság problémáiról és lehetséges megoldásairól (az első fejezet nehéz, de utána jobb lesz).

Ennek örömére Annagramma elhívott a Gulácsy-kiállításra (a hagyományaink értelmében amikor ZsP-díjat nyerek, mindig a Nemzeti Galériába megyünk), és, mint kiderült, Ferenc pápa is aznap készült arrafelé járni, noha őt nem hívtuk (nem bunkóságból, csak nem jutott eszünkbe). A villamoson ülve (nem tudtam kocsival menni, mert a pápa ment kocsival a lezárt utakon) arról beszélgettek körülöttem a lelkes hívők, hogy ők a vár egy másik részében próbálják majd lecelebspottingolni, és ez reményt adott arra nézve, hogy azért bejutok a galériába valahogy.

Már majdnem sikerült is, amikor olyan húsz méterre a kaputól fennakadtam a kordonon, és éppen arról próbáltam meggyőzni a (velem ellentétben, haha) posztoló rendőrt, hogy engedjen átszaladni, mert nem akarom az egész hegyet megkerülni gyalog, amikor elsuhant előttem a pápa a kis pápamobilján, rám nézett, és esküszöm, odaintett nekem. Öt perccel később már le is szedték a kordont, és beteljesíthettem a küldetést.

Utána a kiállításon (nyomasztó volt és katartikus, egy külön bejegyzést is megérne) éppen azt magyaráztam Annagrammának, hogy ezt akár jelnek is vehettem volna arra nézve, hogy be kell térnem az egyházba, de az én tapasztalataimmal az ember már nem ugrik bele ilyenekbe pusztán azért, mert egy pasi odainteget neki, ha Jézus akar tőlem valamit, akkor erőltesse meg magát egy kicsit, és ebben a pillanatban fény támadt körülöttünk. Mármint konkrétan mindenfelől erős, ragyogó fehér fény kezdett sütni ránk.

Mint kiderült, éppen abba a részébe értünk a kiállításnak, ahol mozgásérzékelős lámpák világították be a folyosót és a falon lévő idézeteket két oldalról és felülről, de hát azért van az Uninak drámai érzéke, na.

Végül kikeveredtünk valahogy a galériából (akkor már egyetlen pápa sem állta utunkat), és elindultunk a Moszkva tér felé, ahol a hagyományaink értelmében sajtburgermenüt szoktunk enni a Mekiben találkozásaink során (lefordíthatatlan belső vicc), részben epres shake-kel, de Annagrammának eszébe jutott, hogy a Moszkván már vagy egy éve nincs shake a Mekiben valami géphiba miatt, és felvetette, hogy talán át kellene mennünk a Jászaira. Én viszont akkorra már egyáltalán nem bíztam Ferenc pápa kifürkészhetetlen útjaiban, és nem akartam egy életre a Margit-hídon ragadni, úgyhogy azt válaszoltam, hogy ha a felsőbb hatalmak tényleg azt akarják, hogy térjek be a katolikus egyházba, akkor itt a remek lehetőség Jézus számára, hogy epres shake-et fakasszon nekünk (kicsit blaszfémikusnak éreztem magam ugyan, de úgy gondoltam, Jézus biztosan értékelné a felvetésben rejlő humorfaktort).

Amikor leértünk a Mekibe, azt mondta a pultos, hogy igen, van epres shake, mert a szerelő most csinálta meg a gépet.

Ennek köszönhetően, ami a művészi kiteljesedésemet illeti, idén nem csak számtalan meg nem született poszt áll mögöttem, hanem egy meg nem született festmény is, aminek valami olyasmi lenne a címe, hogy Misztikus élményem az úr 2023. évében, a Moszkva téri McDonaldsban. (Amúgy nem tértem meg, de felmerült bennem, hogy nevet és címet változtatok, mert ez már a stalking határát súrolja.)

És valahogy ezen a ponton történt, hogy Senoinak mellrákja lett, ami jóval kevésbé vidám saga (bár időnként visítva nevettünk közben), de erről majd a folytatásban.