“– Nem tudom, mennyire kommunkáltam ezt feléd, de […] meg voltam győződve arról, hogy […] egy idióta, elmebeteg picsa vagyok.
— Én úgy érzem, ezt eléggé hangsúlyosan kommunikáltad, igen.”

— ismeretlen kortárs műfordítók levelezéséből

Hétvégén sikerült olyan színűre festenem a hajamat (a dobozon még szép volt, a valóságban leginkább zsírkréta-meggypirosnak tudnám nevezni), hogy ilyet, mint én vagyok, szerintem még photoshoppozott katalógusból sem rendelnének. Azóta még árnyékban is csak sunnyogva közlekedek, és ha véletlenül ismerőssel találkozom, akkor nagyon gyorsan elköszönök, nehogy végleg beégjen a fejem a tudatalattijába.

Ma viszont nem halogathattam tovább, muszáj volt bemennem az alapvetően távjellegű munkahelyemre, de azzal nyugtatgattam magam, hogy ezek láttak már egyet s mást (többek közt tőlem is), és amúgy is kultúremberek, és az eszemért szeretnek, meg biztos nem is annyira szörnyű a hajam, és egyébként is, a választások alatt megitták az összes zugvodkámat, úgyhogy minden bizonnyal tekintettel lesznek az érzéseimre. Na, szóval ezen a helyen abban a húsz percben, amikor éppen besütött a nap, ketten is megkérdezték egymástól függetlenül, hogy Oroszországba készülök-e férjhez menni, és szerintem nem bóknak szánták, úgyhogy szerencse, hogy a héten csak rádióba megyek.

Pillanatnyilag ennyit tudnék megosztani izgalmakban bővelkedő életemről.

Most annyi mindent meg kellene írnom, de pillanatnyilag azok a férfiak, akiknek testi/szellemi állapota bármilyen hatással lehet az életemre,

(a) olyan személyiségzavarokat diagnosztizálnak magukon az interneten, amelyek egyenes következménye, hogy nekem kell számukra függőágyat installálnom és ebédet főznöm;

(b) Lyme-kórosak;

(c) este fél kilenckor még csupaszon (de zokniban!) nyihogva és hápogva ugrálnak lefelé a lépcsőn háttal, fél lábon, és amikor meglátnak, akkor vigyorogva közlik, hogy úgysem tudom őket elkapni.

A nők köszönik, jól vannak, mitsegíthetnek, de blogot sajnos nem tudnak helyettem írni.

Kieg1: el tudtam kapni, de előtte tett egy kört ádámkosztümben az udvaron.
Kieg2: tévedtem, a szembeszomszéd (bírjuk) is hatással tud lenni az életemre, de ő szerencsére a Halleluját üvölteti, nem Eddát.

mondjuk az L.-ről, ha már úgyis róla szoktam (pillanatnyilag nincs más téma az életemben, amelyről ne lenne necces/unalmas írni, ilyenkor az ember visszanyúl a jól bevált, biztonságos dolgokhoz), de ezt most muszáj.

Szóval én nem értem a pofozkodós BKV-villamosvezető melletti írásos és gyakorlati szimpátiatüntetést, konkrétan azt a részét, hogy a komondortartókat leszámítva bárki szerint is oké, ha valakinek sokkos állapotban, anélkül, hogy bármi a saját vagy szerettei testi épségét veszélyeztetné, az az ösztönös reakciója, hogy megüt egy védtelen vagy nála egyértelműen gyengébb embert. Nem, nem oké. Nem egészséges reakció. Ha valaki a lelki egyensúlyából kibillentve elereszt egy(-két) cifrábbat, az érthető, az, ha megüt egy nőt, egy gyereket, egy terhes nőt, vagy belerúg egy kutyába, azt jelenti, hogy olyan ember, akinek nem lenne szabad lehetőséget adni arra, hogy más emberek között tartókodjon felügyelet nélkül. És ha már itt tartunk, az egyedül nevelt gyermekével is érdemes lenne egy szakembernek elbeszélgetnie, és megkérdezni tőle, hogy apa hányszor csap oda egy héten azért, mert fáradt, vagy valami nem úgy van, ahogy szeretné (a típus széles körű ismeretében olyan 2-3-ra tippelnék).

És azt sem értem, hogy miért nem egyértelmű, hogy a BKV-nak minden emberiességi megfontolás nélkül sincs más lehetősége, mint kirúgni az ilyen munkatársait, ugyanis dolgozói munkaidőben a céget képviselik, nem csak önmagukat, és ha ugyanúgy folytathatná a munkáját, azzal a BKV azt deklarálná, hogy bármelyik munkatársa bármikor megüthet gyakorlatilag bárkit, ha rossz napja van. Ez tényleg az a kategória, hogy normális ember ilyet nem csinál, a többinek meg tilos, nem az, hogy szegény szerencsétlen.

A következő bejegyzés egyébként ettől teljesen függetlenül arról fog szólni, amikor az L. alkonyatkor beállított hozzám egy súlyos, tompa tárggyal.

Azért néha visszatér az emberiségbe vetett hitem, például amikor elszalad az idő, úgyhogy a vendégünk, miután belép az ajtón, a legalsó lépcsőfokon ülve talál rám kisminkelve, bokáig érő, fehér, diszkréten azsúrozott pántos nyári ruhában*, felette teljesen átlátszó, lengőbordáig érő (ún. hasvillantós), de kapucnis, 100% nájlom esőkabáttal**, amint részben üveges tekintettel gépelek, részben robotpilótán a superman-pólót és -palástot viselő gyerekkel vitatkozom azon, hogy a kertünkben minden bizonnyal megtalálható dinoszauruszcsontváz vajon az eperföldünk alatt (szerinte), vagy az eddig felásatlan területen (szerintem) rejtőzködik, és beléptekor azzal köszöntöm döbbenten, hogy “jézusom!!!”***, akkor minden természetes reakcióra való hajlamát egy pillanat alatt félresöpri, megjegyzi (bár kissé elcsukló hangon), hogy nagyon csinos vagyok*****, majd eltűnik valahová a gyerekkel, és amikor átöltözés után kimegyek megnézni őket, kiderül, hogy arra tanítja éppen, hogyan kell füvet vágni. Körömollóval******. Egyenként.

* Ki kellett mennünk a gyerekkel előtte a közértbe, mert elfogyott a tejföl.

** Ki kellett mennünk a gyerekkel előtte a közértbe, mert elfogyott a tejföl, és most hivatkozhatnék az esőre is, de igazából csak semmiképpen nem szeretném a szomszédokban normális ember látszatát kelteni, akivel beszélgetni lehet.

*** A ford. megj.: a vendéglátó a maga sajátos eszközeivel körülbelül azt kívánta ezzel kifejezni, hogy “úristen, megfeledkeztem az időről, de nagyon örülök neked, gyere be, és érezd magad otthon”****.

**** Igen, mi ezt nevezzük otthonnak.

***** Erre csak és kizárólag adhatott némi indokot, hogy a teljesen átlátszó, de fehérrel szegett esőkabátom csodálatos összhangban volt a tőlem pár méterre nyíló vendég/kaméleonszobával, amelyet a felújítási munkálatok miatt még mindig fehér (Távoli Vitorla-színű) festékfoltokkal tarkított átlátszó nájlom borít.

****** Van ugyan egy benzinmotoros fűkaszám, de még mindig nem szállították le hozzá a pengét, azt várom. A fű nem vár velem együtt.

A gyerekmentes estére azt terveztem, hogy kirúgok a hámból, és beülök a moziba, ehelyett impulzusvásároltam egy bosch flexet, és most körbe-körbe járok a házban, és dolgokat vágok le dolgokról (laminált padló szegélye, kamraszekrény alja, gyűlölt fordítás puhafeledes kiadásának egyik fele a másikról), miközben a Buffy 4-5. évadjának részei mennek.

Best Spike moments (do you ever have any fun?).

Amikor reggel ott ácsorogtam a durrdefekt után a szakadó hóban, az autópálya szélén, a semmi közepén, és enyhén remegő kézzel szívtam a cigarettámat (gondoltam, kell nekem ez a hét perc arra, hogy mentálisan felkészüljek a kerékcserére, mert szakadó hóban, munkába menős időben úgysem fog megállni senki, ehelyett viszont csak olyasmik jutottak eszembe, hogy ne felejtsem el kimosni a gyerek ovis ágyneműjét, szerencsére ennek ellenére olyan nyolc perc alatt sikerült a kerékcsere, és ebből három az volt, hogy ki-be transzportálom a csomagtartóból/ba a dögnehéz kerekeket), akkor meg sem fordult volna a fejemben, hogy nem ez lesz a nap legnagyobb izgalma, hanem amikor majd a munkahelyemről hívogatom öt percenként a mentőket (nem magamnak), akik nem jönnek, mert nincs kocsi (hazafelé kiderült számomra, hol vannak, ugyanis szerintem az összessel találkoztam), majd mindezt megkoronázandó, felfordul előttem egy furgon egy szűk kis utcában.

Azóta azért minden rendben, lett új kerekem, a beteg állapota stabil és panaszmentes, a furgon pedig nem az enyém, de azért, gondolom, jogos, ha most azt tervezem, hogy dobostortát fogok vacsorázni. Úgy értem, egy egészet.

Megírtam a chatben, hogy most inni fogok, mintagödény (mekis kólát kék curacaóval, mert csak ez van itthon, de biztos ennek a koktélnak is van valami neve), mire kaptam rólam egy teljesen életszerű bejegyzést:

Mintagödénynek

aww.

én: és a blogom is azt írja ki, hogy “15 people like this, be the first [to like yourself] of your friends”
én: a barátaim
én: az ún. barátaim
én: nem lájkolják a bejegyzéseimet!
én: pedig legalább egy nyomhatott volna egy “nesze, köcsög, hadd legyen jó neked”-et
nemén: most tényleg fel kell mennem ezért a fácséra?!? jaj
én: nem kötelező, de érzed

Mondjuk ez összefüggésben lehet azzal, hogy tegnap két ún. barátomat sértettem halálra (az egyik azóta sem áll szóba velem, a másiknak felajánlottam a Hungarocomixon a mellettem lévő jó pasit, alternatívaként azt, hogy bemehet a függönyünk mögé sírni, mire bement a függönyünk mögé sírni, én pedig közben leléptem, hogy az egyiket is halálra sérthessem).

Megértem a pusztulásra.

Az aktuális sikereim egyike, hogy a Sötétkék FÓKA könyvének fordítása során sikerült elkerülnöm az olyan leitereket, hogy a “no man will get left behind on my watch” mondatot “nem lesz férfi a karórám hátulján balra”-nak fordítsam.

A másik sikerem az, hogy a gyermeknek megtanítottam, hogy ha Edgár, az archenemy az oviban még egyszer lecsúnyázza, akkor a csúnya, aki mondja / nem, te vagy a csúnya jellegű nem túl konstruktív dialógusok helyett közölje vele, hogy neked meg nárcisztikus személyiségzavarod van. A hosszas gyakorlást sikeres bevetés követte.

Ma egyébként történt egy rövid értekezlet (ún. meeting) a munkahelyen abban a témában, hogy mit mondjak a faáruosztályosnak ma ahelyett, hogy egy barátnőm kigérvágta azt, amit ő akart nálam (nem, ez nem ilyen képes beszéd, a mosogatótálca helyéről van szó). A célkitűzés az volt, hogy elejét vegyem a további hasonló ajánlatoknak anélkül, hogy ártanék a további kölcsönös együttműködés (én vásárolok, ő elad) zökkenőmentességének, továbbá hogy hatékonyabbá tegyem a közösnek mondható projekteket a jövőben (például direkt nem mondta, hogy a munkalaphoz külön kell venni a felfogatást, hanem felhívott két nappal később, hogy majd ő hazafelé beugrik vele. Ebben némi szándékosságot véltem felfedezni).

A beterjesztésterv végső változata az lett, hogy “ja, azt kivágta nekem a krav-maga edzőm [ábrándosan a távolba néz], és eddig nem is tudtam, hogy ilyen gyönyörű, izmos felsőteste van, de most olyan meleg volt hétvégén, hogy kénytelen volt levenni az ingét a munkához”, mivel ez sejteti a legtömörebb formában, miszerint (a) meg tudom védeni magam (ami egyébként igaz, csak nem úgy), (b) veszélyes férfiak járnak hozzám, (c) nehezen teljesíthető elvárásaim vannak a férfiakkal kapcsolatban, (d) felszínességem egy alsó tagozatos csillámpóniéval vetekszik.

Az információ átadásra került, és annyira beleéltem magam a szerepbe, hogy amikor hazajöttem, és átsétált a szomszéd csempész számolni, majd megkérdezte, hogy én raktam-e össze a konyhabútort, majdnem azt feleltem neki, hogy ja nem, a krav-maga edzőm segített, de még időben visszanyeltem.

Ma dél és délután kettő között vettem egy családi házat, lemondott Schmitt Pál és telefonáltak, hogy jönnek a szótárgépekért*.

Történelmi időket élünk.

* A két japán szótárgépre októberben kértek tőlünk ajánlatot. A kettő együtt olyan 100e pengő magyar forint lett volna, úgyhogy adtam 5% kedvezményt, és felajánlottam őket 95e pengő magyar forintért. A vásárló erre azt mondta, hogy megveszi őket 98e-ért, előre utalással. Mivel üzleti zseni vagyok, engedtem neki.

Valóban utaltak előre, küldtem e-mailt, hogy megjött a pénz, át lehet venni az árut nálunk, vagy ennyiért kivisszük futárral (és még puszit is adunk). Semmi válasz. Decemberben küldtem a következő, hasonló tartalmú levelet. Nem kaptunk választ. Januárban kinyomoztam a vásárló telefonszámát, és felhívtam, hogy milyen címre küldhetjük a szótárgépeket, mire azt mondta, neki nem sürgős, majd bejön értük. Azóta csend volt, időnként leporolgattam az összekészített csomagot, erre ma telefonáltak, hogy valóban el fogják vinni.

Na ez olyan hét, hogy nagyon, azt nem tudom még, hol fogok lakni három hét múlva, életemben kábé először durván lehúzták az egyik fordításomat (ebben főleg az a durva, hogy hasonló témában meg ugyanezen a héten megdicsértek, igaz, abban nagyobb gyakorlatom van, de úgy dicsértek, hogy pénzt is adtak pluszban mellé, vagyis egyelőre csak ígérték), teméntelen mennyiségű hivatalban ültem és álltam (nullás igazolásokért), kiderült, hogy az oepnek fogalma sincs, mikor mennyit (sokat) fizettem nekik, ezt nekem kell igazolnom, elkezdtem dobozokba pakolni, majd kétségbeestem, a gyerek meggyógyult, majd megint beteg lett, kaptam gyerektartást, a tartozásokat viszont azóta sem utalják, és — idézném Tarhonyakártevőt — a napkitörés meghúzta a kocsimat, még szerencse, hogy nem fizettem még ki, és így van rá casco.

Ja, telihold is volt, az nem csinált a kocsimmal semmit.

Csináltam cselekvési tervet, amelynek első lépése az volt, hogy feltettem az ingatlanomat az ingatlan.com-ra (sajnos csak egy szoba, ezért abba beköltözni hosszú távra gyerekkel nem tudok, egyébként 41 nm, teljes felújításra szorul, a Margit híd budai hídfőnél van, de csendes utcára nyílik, 9,5M, ha valakit érdekel), mire rögtön ingatlanügynökök hada támadott le telefonon, noha én inkább dolgoztam volna. Tegnap munka után fogadtam is párat, és mindenki nagyon aranyos volt velem, pedig összefutottak, de semmi ahhoz hasonló véres és generációs bosszúhadjáratokat előidéző konfrontáció nem történt, mint a hordozókötésekről vagy a hörcsögtenyésztésről szóló topikokban szokott.

Az egyik ráadásul feltette az expresszre a lakás lomtalanítását (minden résztvevő számára ingyen), amire húsz telefont kaptam rögtön, szóval kapják be azok, akik eddig többtízezerért pakolták volna ki a lakást (lomtalanítást vállaló cégeket kerestem neten).

Szóval a haditerv az, és ehhez kérek drukkokat, hogy eladódik a lakás, abból részben kifizetem az autó maradék részletét (önmagában annyira nem vészes, de havi részletekben a casco miatt 2,5x annyi, plusz minden hónapban likvidnek kell lennem, és a stressz nincs jó hatással az arcbőröm üdeségére), részben pedig megkapja a pénzt az öcsém, hogy vegye meg a kinézett lakást, én meg megkapom az övét (ami lakható), vagy ha ő is el tudja adni, akkor minimál hitellel veszek egy másikat.

És egyszer talán a kiadók is fizetnek, de ez kezd ilyen vallásos meggyőződéssé válni nálam (nem az erejét, hanem a racionális alapjait tekintve). Brainoiz pl. azzal biztatott, hogy két év után őt is kifizette az X kiadó, tehát van remény.

A terv másik része, hogy nem kiadóknak, hanem egyéb megrendelőknek fogok fordítani talán kevésbé szórakoztató, de legalább időben kifizetett dolgokat.

És ó, a költözés, de ez egy másik történet, amit majd máskor mondunk el.

A karácsonyi ajándékomat meg már másfél hónapja megkaptam magamtól, egy ilyet rendeltem a mindenható információs világsztrádán (nem, nem az amazontól, itthoni forgalmazóknál olcsóbb). Nem azért vettem, mert olyan űreszközös, mint amit a Star Trekben használnak, hanem mert mágiával villanófénnyel véglegesen szőrtelenít állítólag.

Az IPL szőrtelenítést (villanófénnyel működik, a szőrszálak pigmenttartalmát felhevíti, és emiatt elpusztulnak a növekedési fázisban lévő szőrtüszők, csak aránylag világos bőrön, aránylag sötét szőrszálakkal működik) már régebben kinéztem magamnak, csak mindig tologattam, mert nem volt időm szalonba menni (a munkahelyem tízméteres körzetében csak fodrász és kozmetikus van, úgyhogy a hajam és a szemöldököm jó), aztán meg megláttam ezt valami karácsonyi katalógusban, osztottam-szoroztam, és megvettem. Most kábé két héttel vagyok túl a második kezelésen, és az érintett területeken olyan egyharmadára csökkent a szőr mennyisége (állítólag 6-10 kezelés kell a végleges eredményhez).

A legnagyobb hátránya az, hogy elég pici a villanófelület, és elég unalmas az 1×2 cm-es izével végighaladni mondjuk a vádlin kihagyás nélkül (ugyanakkor hónaljban meg bikinivonalban nem is lenne jó nagyobb, mert biztonsági okokból csak nagyjából sík területen működik). A másik hátránya, hogy aránylag hamar túlmelegszik (egy alsó lábszár), de olyan öt perc alatt ki is hűl, és lehet folytatni.

Az előnye az, hogy sokkal kevésbé fáj, mint gondoltam, csak egy kicsit csíp, de messze nem annyira, mint a gyanta vagy akár a leggyengédebb epilátor, nincsenek benőtt szőrszálak, és tényleg hatni látszik (meg persze űreszközös is). Persze a hosszútávú hatásait még nem ismerem, de egyelőre örülünk, Vincent.

Mivel úgy tűnik, hogy a környezetemben sokak megdöbbenéssel fogadják azt a tényt, hogy nyáron meleg van, illetve néha hűvösebb van és esik az eső, szeretném még időben jelezni, hogy télen hideg lesz, és előfordulnak olyan napok is majd, amikor havazik.

Most ez olyan zsarumagazinos lesz, remélem, csak az eleje, de így szoktak kezdődni ezek a dolgok (avagy a pszichopátia lélektana).

Adott egy illető, nevezzük P-nek, akivel másfél éve egy ideig tartottam a kapcsolatot. Utána kiderültek róla dolgok, ezzel párhuzamosan nagyon bekavart a munkámba és másokéba is (néha bizalmas anyagokkal is dolgozom, és nem lehetett tudni, ezekhez mennyire volt hozzáférése, ráadásul nagyon furcsán viselkedett az egésszel kapcsolatban, és mivel vannak bizonyos mentális problémái, egyszerűen nem lehetett tudni, hogy mi van). Ráadásul hozzá került pár nála felejtett holmim (oké, tudom, én vagyok a hülye, az ember ne felejtsen még kocsiban sem meg sehol sem semmit), ezek nem bizalmasok, csak pótolhatatlanok vagy nehezen pótolhatóak. Megígérte, hogy visszaadja őket.

Oké, snitt, azóta időnként aranyoskodó leveleket meg képeslapokat meg kommenteket küldött, eleinte ezekre normálisan válaszoltam, kábé tavasz óta egyáltalán nem, vagy csak annyit, hogy küldje vissza a cuccaimat, amit mindig meg is ígért, majd küldött egy újabb aranyoskodó akármit. Én közben elfajultam odáig, hogy nyár elejére már konkrétan a “gerinctelen patkány” (szerintem életemben nem mondtam még ilyet senkire) szókapcsolatot alkalmaztam vele kapcsolatban (nem csak a nem visszaküldés miatt), ami nem vette elejét annak, hogy találkozókat és egyéb bizarr dolgokat vessen fel, a dolgaimat persze továbbra sem küldte vissza, bár ebben nem is nagyon hittem már.

És akkor szombaton egyszer csak ír, hogy mikor vagyok itthon, mert áthozná a cuccaimat, ill. további bizarritások és életvezetési tanácsok. Erre visszaírtam, hogy én nem akarom, hogy áthozza, nem akarom, hogy a lakhelyem közelébe jöjjön, mert mentális problémái vannak (embereket szokott megverni hobbiból és hőstörténeteket talál ki magáról, ilyenek, és nem érti, mi ezzel a gond), adja postára, ahogy kábé már ötvenszer megbeszéltük. Azt a választ kaptam, hogy (1) akkor jön a lakhelyem közelébe, amikor akar, erre nincs ráhatással az, hogy én mit szeretnék, de miért gondolom, hogy ide akarna jönni (wtf???), (2) igen, tudja, hogy vannak mentális problémái, például a túlzott aggresszió, de nem érti, hogy ez engem miért zavar (???), (3) nem érti, hogy miért nem tudok túllépni dolgokon (??????).

Én próbáltam tisztázni a dolgokat, hátha csak félrekommunikálunk (megfeledkeztem arról, hogy az elmebajt nem tápláljuk), de csak egyre furcsább dolgokról kezdett írni, nem beszélve arról, hogy például azt is tudta, milyen kerítésen mászott át a betörő (azt a részt tudtommal soha nem láthatta), közben azt is ellenőriztem, hogy az elmúlt hat hónapban naponta átlag 10+ alkalommal kattogtatta a blogomat, amibe kéthetente írok, szóval durva ez az egész, már csak a nyilvánosság erejében reménykedem.

Ma éjjel hajnali három körül megpróbáltak betörni ide, éppen mászott át egy alak a szomszéd lakatlan telkének a kerítésén, amikor kimentem az erkélyre meglocsolni az epret meg a paradicsomokat (nem sokkal korábban értem haza), én rákiabáltam, hogy hé, mit keres itt, mire gyorsan elkezdett visszamászni, én meg a nyomaték kedvéért hozzávágtam egy cserép (amúgy is gyengélkedő) paradicsomot. A további reménybeli elkövetők okulására megjegyezném, hogy eltaláltam, az esetleges igazságszolgáltatási szervek tájékoztatásául pedig azt jegyezném meg, hogy nem diszkriminációs okokból tettem (nincs semmi bajom a gyengélkedő paradicsomokkal, nekem is vannak gyengélkedő paradicsombarátaim), és ez szerintem nem volt aránytalan fellépés (kettes voltam tornából, meg minden), vagy ha mégis, akkor nem vágtam hozzá.

Ugyanakkor a bűnüldözést nem zaklatta fel túlságosan a bejelentésem, ha akarok, menjek be feljelentést tenni, és a felvetésemre, hogy esetleg szirénázzon itt végig egy járőrkocsi, hátha most akkor inkább másnál háborít birtokot az illető, felkértek, hogy az ilyesfajta döntéseket bízzam rájuk. A bűnüldöző szerveket én életemben kétszer láttam lelkesnek, tettrekésznek és hatékonynak, egyszer akkor, amikor az aktuális pasim jött értem autóval, és késett valamennyit, én meg hullafáradtan bealudtam a kanapén, még a csengőre sem ébredtem fel, ő meg kihívta a rendőröket, hogy hátha betörtek vagy bajom esett, mert nem szoktam így eltűnni, egyszer pedig amikor a szomszéd néni hívta ki őket azzal, hogy hónapok óta a kerítése előtt (közterületen!) parkol egy autó, és reggel nyolc és tíz között már két levelet kitett a szélvédőjére, de nem reagált a tulajdonosa, úgyhogy biztosan egy roncs, amitől ott szabadult meg valaki. Az autóm akkor volt három hetes. Kiérkezett két darab rendőr, jegyzőkönyvet készítettek a tényállásról, hogy a zsákutca végén, kerítés előtt parkolok, konstruktív javaslatot tettek arra, hogy parkoljak máshol (???), majd elmentek.

Én meg most attól rettegek, hogy mi van, ha visszatér a paradicsomos a haverjaival, és nem kocsival jönnek, úgyhogy nem tudok arra hivatkozni a bejelentés során, hogy a kerítés előtt parkolnak.