The end

:(

maminti pont kicsizold kukac gmail

Epilogue

Pénteken minden komplikáció nélkül utaztam haza, azóta itt csupa izgalom az élet, de ez már egy másik történet, amit máshol mesélek majd tovább*.

A leideni fejezet lezárásához viszont még szükséges megemlékezni a búcsúvacsorámról, amire végülis Rotterdamban került sor, és viszonylag sok dolgot megtudtam még a holland pszichiátriai ellátásról, ami bizonyos szempontból nagyon hasonlít a magyarra (főleg a betegek), más szempontból meg nagyon nem, és inkább olyan mint a skandináv országokban (protokollok, evidence based irányelvek, nulla kreativitás). 

...

Az utolsó napokban egyetlen feladatom maradt, forgalomban lévő igazi holland postai bélyeget szerettem volna beszerezni a gyűjteményembe. A holland postát néhány éve privatizálták, és a postahivatalok megszűntek, vagy postaládákba lehet bedobni a leveleket, vagy üzeltek hátsó pultjainál lehet feladni mondjuk csomagokat. A "postán" nem árulnak bélyeget, mindenre matricát nyomnak, vagy simán lepecsételik őket. Az emberek nem értik, hogy miért akarna valaki bélyeget venni, vagy legalábbis fogalmuk nincs, hol lehet kapni. Egyébként trafikokban, és 2014 óta ugyanaz a kétféle bélyeg van: egy belföldre a király arcképével, és egy külföldre szélmalmokkal és tulipánokkal. (Állítólag karácsonykor szokott lenni spéci, olcsó bélyeg). Ezek mind ilyen matricaszerű bélyegek, klasszikus, perforált bélyegek évek óta nincsenek. (azért hoztam belőlük egy-egy ívvel) 

Mire mindennek az információnak a birtokába jutottam, viszonylag sok embert kellett megkérdeznem. Papír-, szuvenír- és könyvesboltok eladói egyaránt tanácstalanok voltak. Kétségbeesésemben egy képregénybolt teljesen átlagosan normálisank tűnő eladóját is megkérdeztem, hátha ott találkoznak mindenféle furcsa kérdésekkel. Ez a fickó sem tudta, hogy hol lehet bélyeget venni, viszont eszébe jutott, hogy otthon van egy csomó régi holland forgalmi bélyege, amivel már nem tud mit kezdeni (az online rendeléseket már nem ilyen módon kézbesítik) és szívesen odaadja nekem, ha másnap arra járok. Végül másnap - kifejezetten ezért - arra jártam, viszont ő reggel elfelejtette elrakni őket. 

Eléggé kiülhetett az arcomra a szomorúság, mert így azt a megoldást találta ki, hogy akkor majd - stilszerűen - elpostázza nekem őket. Alig várom, hogy megérkezzenek. 

...

Végül.

Fájó szívvel hagytam ott a kórházi belépőkártyámat, az albérlet kulcsát és a csodálatos friss levegőt, de ma reggel észrevettem magamon, hogy itt is a szép és jó dolgok ragadják meg a figyelmemet, ami felveti annak a lehetőségét, hogy nemcsak az ország volt önmagában csodálatos, hanem bennem változott meg valami. 

Akárhogy is van, most rendkívül hálás vagyok.    

* ha valaki nagyon szeretné olvasni, kérjen meghívót a zárt bloghoz, oda térek vissza

Farewell S02E762536

Tegnap megvolt az utolsó heti meeting a tutorommal (ahogy itt leginkább hívják: promoteremmel), és amellett hogy kedves szavakkal reflektáltunk egymásra és az elmúlt hónapokra, kaptam ajándékokat, amitől teljsen meghatódtam. Egy fotós könyvet Leidenről, egy szép grafikát a legrégibb egyetemi épület utcai homlokzatáról, és egy delftblue kerámia stroopwaffeltartó edényt (abszolút a gyengém, esélyem sincs leszokni, ha egy tartóedényem is lesz hozzá ezentúl). 

Ma nekem kellett készülni, de mivel magyar jellegzetességet nem tudtam adni, ezért a régi utolsó mentsváramhoz nyúltam, és rajzoltam egy-egy személyre szabott köszönőkártyát, meg vettem a boltban a kedvenc itteni sütimből egy csomaggal.

Amúgy a mai egy tudományos megbeszélés is volt egyben, és persze kiderült, hogy még mindig nem jutottam a végére az egésznek, jövő héten online folytatjuk a közös munkát. 

Ennyit a lezárásról. Az viszonylag egyértelmű, hogy megmarad a tartós együttműködés, két évre meghosszabbították a klaszterhasználati engedélyemet, azalatt csak alkotunk valamit.  

Incurable anti-epicure

Úgy tűnik nemcsak a mindenkori kezdeteknél, hanem a befejezéseknél is központi problémám, hogy mit egyek. Napok óta azon sakkozom, hogy hogyan tudom elfogyasztani a maradék élelmiszerraktáram* legnagyobb részét anélkül, hogy indokolatlaul sok kalória is jöjjön vele.

(Valószínűleg az segít, ha nem eszem meg az otthonra szánt ajándékokat, mert az mind ötmillió kalóriától kezdődik.)



* vettem egy kiló lisztet, valamikor a karantén derekán, de fél kilót ki fogok dobni csütrötökön. Sejtelmem sincs, hogy tudnak a rendes emberek felhasználni sok kilókat.

Last days

Az utolsó hétévége szombat reggele pontosan olyan esős és kellemetlen volt, mint amikor megérkeztem februárban, csak most tíz fokkal melegebb volt. Kicsit szomorkodtam, hogy akkor mégsem élvezem többet a tengerparti napsütést, aztán nekiestem az elemzésnek csúfolt tanulási folymatom melléktermékekét keletkezett óriási digitális hulladéktenger összetakarításának, plusz megcsináltam még egy post hoc elemzést (amiben volt még egy pici újdonság), hogy szépen rendszerezett és instrukciókkal ellátott mappákat hagyjak majd magam után.

Elég fárasztó, monoton és bosszantó tevékenység, de nagyon hasznos ez Nekem magamanak is sokkal tisztább a képem arról, hogy mit is tanultam meg ezalatt a pár hónap alatt. Korábban is minden vizsgálat végén terveztem ilyesmit, de nem volt semmilyen kényszerítő erő, így a legtöbb adattömeg, amit valaha piszkáltam, az évek távlatából értelmezhetetlen katyvaszként hever valamilyen eszköz merevlemezén, tiszta pazarlás.

Szóval szombat este viszonylag elégedetten kapcsoltam ki a gépemet.

Vasárnap reggel - az időjáráselőrejelzésre fittyet hányva - ragyogó napsütés fogadott, ráadásul az ébresztőórám előtt keltem fel, így hirtelen felindulásból megvettem a jegyemet a kompra, ami átvisz a Texel szigetre. Így nem is maradt más lehetőség, mint szépen elvonatozni északra, a szárazföld csúcsáig.

Eleve nagyon szeretek vonatozni, kikötőkben sétálni, kompozni és aranyos kisvárosokban bóklászni, nagy baj nem történhetett. Az a csodálatos ebben az országban, hogy az elvárásaimtól ritkán marad el az élmény, (mondhatni konstans módon alacsony a predikciós hiba nagysága), amitől nekem valahogy mégsem unalmassá válik a világ, hanem sokkal könnyebb figyelni a részletekre, benne lenni a pillanatban, élvezni és értékelni azt, amire amúgy számítottam. Nekem sokkal optimálisabb ez a szetting, mint állandóan kapaszkodni a nagy meglepetések és csalódások hullámvasútján.

Szóval semmi extrát nem tudok elmondani, másodpercre pontosak voltak a vonatok, szépek a házak, gondosan ápoltak az előkertek, finom a kávé, kellemes a tengerparti szél és néhány sirályfajtát már meg tudok külöböztetni. (ezüstsirály, dankasirály, heringsirály; meg több helyen láttam kis csért és csigaforgatót, ez utóbbi sokkal szebb, mint a neve)

Több napot is el lehetne tölteni ott, elég nagy sziget, de néhány órára is csodás volt.



Den Helder (a szárazföldi oldal)

és Texel sziget

Den Burg 

Saying goodbye, S02E762534

Ma voltam a helyi okmányiradának vagy kormányablaknak megfelelő intézmnényben, kérelmezni a deregisztrációmat, ami miatt izgultam kicsit, szokás szerint. Az univerzum úgy gondolhatta, hogy még mindig szükségem lehet némi limitált szülői újragondoskodásra, mert minden egyes ember, akivel találkoztam, szuperkedves és megnyugtató volt, mindenről teljeskörűen tájékoztattak és még a várakozás is egy élmény volt. Negyedórával előbb érkeztem, -  nem voltam biztos benne, hogy gyorsan megtalálom az új helyet, mert az 1596-ban épült városházát éppen felújítják -, de már ezalatt kétszer megkérdezték, hogy nem volt-e már a sorszámom, mert gyanúsan hosszan vártam az amúgy előre foglalt fix időpontomra.

Jó, most egy plexifal is elválaszt minden dolgozót az ügyfelektől, de a növények!!!

 


Ráadásul ma eladtam a biciklimet is, egy nagyon kedves magyar párnak, akik a kutyájukat szeretnék a kis elülső kosártartón utaztatni, és nem akartak egy centet sem alkudni (ellentétben egy csomó furcsa alakkal, aki olyan remek ajánlatokkal keresett meg, hogy a meghirdetett összeg negyven százalékáért azonnal hajlandó elvinni). 

:):

Ezek már ilyen végleges dolgok.

....

Közben otthon a macskák ismerkednek egymás szagával. 

It is a direction not a destination

Elkezdtek nehezek lenni a napok.
Ma hajnalban kiköltözött a furcsa lakótársam, akivel szinte alig találkoztam, de az éneklését sokan hallgathatták, miközben skypeoltam velük.

Azt vettem észre, hogy bár gyakolratilag végtelen felfedezni való hely lenne még, de újra és újra azokat az útvonalakat választom, ahol már sokszor jártam. Taln hogy jól megjegyezzem a látványt, az érzést meg az illatokat.

Tavasszal egy csomó ház ablakában plüssmedvéket lehetett látni, akiket azért ültettek oda, hogy a gyerekek, akik nem járhatnak óvodába és iskolába, tudjanak vadászni. Az volt a játék, hogy séta közben medvékre lehet bukkani.
Mostanra nagyjából eltűntek a plüssmedvék, és újra macskák ülnek az ablakokban. A tanév végén idén is kikerültek a zászlórudakra a hátizsákok. Ez azt jelenti, hogy ebben a házban valaki befejezte az iskolát.
Az előkertek először kizöldültek, aztán sorban elvirágoztak a nárciszok, tulipánok, jácintok, levendulabokrok, most épp a hortenzia van soron, a petúniák is tartják még magukat. Az elmút hónapokban két komplett fészekaljnyi ludat láttam pihés csibéből szüleitől megkülönböztethetetlen madárrá felnőni.
Az ablakom alatti parkban építettek egy új játszóteret, elkészült egy autópálya kereszteződés, fejújítottak egy hatalmas felnyitható hidat és a kórházban a pszichiátriai részleget.
Közben a borongós télből csodálatos tavasz, és nagyon világos nyár lett.

Egyszerre érzem azt, hogy a legjobb időszakott láttam, és hogy nem jöhettem volna rosszabbkor. Valószínűleg persze egyik sem igaz, mindenesetre összességében rendkívüli élmény volt. 

A blog egy hét múlva értelmét veszti, nagyon fog és fogtok hiányozni.

Let's start reflecting

Elég tipikus módon szerintem az itteni munka nyolcvan százalékát az utolsó két hétben végzem. Egy egészen pici szegletében az idegrendszeri képalkotó módszereknek talán sikerült valami használható skillsetre szert tennem, és nagy vonalakban megértettem valamit az egész koncepcióból.

Ma prezentáltuk az egyik projekt eredményét, ahol végig kellett mondani, hogy mit miért és hogyan csináltunk, és talán először az életemben - annak ellenére, hogy eleve számos kérdés volt bennem, amiket fel is tettem - nem éreztem magam totálisan imposztornak és inkompetensnek. Sokat segít ebben, hogy szép ábrákat tudok csinálni, viszonylag könnyen kezelem az adattáblákat, megtanultam végre rendesen használni pár alap statisztikát*. Szerintem sokat ügyesedtem több programnyelvben is, bár sajnos továbbra is vannak helyzetek, amikor elakadok és segítséget kell kérnem.
A szerencsére a segítségkérés nem kellemetlen élmény, az oxfordi fiú és a nagyon kedves phd-s lány, (akivel az új projekten dolgozunk, és irszonyú cuki cicája** van) is türelmesen segített.
Mondjuk azon még mindig meglepődöm, hogy az emberek nem néznek hülyének - ami természtesen irracionális -, nem tudom, mikor fog ez végre elmúlni.




* a biztonság kedvéért elvégeztem két hét hetes coursera kurzust ebben a témában is. 
**

Life is like riding a bicycle: to keep your balance you must keep moving

Elvileg mostantól indul Magyarországon a kerékpározás éve. (Legalábbis azt ígérik.)

Én első körben a közterületi kerékpártárolókkal kezdeném. Otthon a biciklimet nem tudtam normálisan tárolni, nagyon pici lakásom van és a konyha/előszoba plafonjára rögzített kampókon lóg, ahonnan leszedni és felrakni, plusz a gangon és a lépcsőházban le- és felcipelni sokszor több idő, mint mga az utazás. További nehézség, hogy Budapesten lényegében bárhova megy az ember, nem fog találni megfelelő helyet ahol leparkolhatja és lerögzítheti, vagy ha mégis van ilyen hely, akkor nem lehet biztos benne, hogy ott találja, miután végzett a dolgával, és mondjuk hazatekerne. 

Arra, hogy ennek a procedúrának és a járulékos szorongásnak a hiánya milyen életminőségbeli változást okoz, a hollandiai rutinszerű, mindennapi biciklihasználat világított rá. 

A ház előtti biciklitárolóban tartott és mindössze egy kerékzárral biztosított (5 másodperc kinyitni, nem leszek koszos közben, nem kell egy hatalmas nehéz lakatot vagy láncot cipelnem stb.) biciklimre csak felpattanok, a célhelytől maximum ötven méteres körzetben található bicikliparkolóban leállítom, és kész. 

Az csak extra, hogy az autósok maximálisan tiszteletben tartanak és mindenhova vezet széles és kényelmes bicikliút - egy csomó hely van, ahova ezerszer bonyolultabb kocsival eljutni, mint biciklivel.    

Gyors, kényelmes, biztonságos. 

Szerintem az első lépés, hogy legyen hol tárolni, ne kelljen a lakásokba felcipelni. 

Persze, ha nem a saját biciklijét szeretné valaki használni, akkor a bubi megoldás lehet - akkor mondjuk nem izgat, hogy ellopják-e -, bár én nem bánnám a sajátomat. 

Kicsit hosszúnak tűnik nekem még ez az út, de szívesen veszek részt az építésében. 

Explore vs. exploit dilemma

Két és fél hét van hátra, megvan az időpontom a helyi okmányirodába a kijelentkezéshez, a hétvégén meghirdetem a biciklimet is, elkezdtem gondolkodni és tervezgetni, hogy mi lesz majd otthon, a landlady megtalálta már az utódomat a szobámba, a tutorom a visszatekintésről és a további távoli együttműködés terveiről beszél, félig megírtam a beszámolót az ösztöndíj időszakáról és egyelőre még nem törölték a gépemet sem.

Közben nemcsak a pszichoterápiás csoport, hanem az arra reflektáló intervíziós csoport is megtartotta a záró ülését, az önismereti terápiámban is hosszú szünet következik.

Nekem meg szokás szerint sikerült az utolsó előtti pillanatban megérkeznem. Úgy érzem éppen mostanra szoktam meg annyire a környezetet, hogy el tudjam kezdeni igazán felfedezni, az egyik PhD-s lány jól szórakozik, de kitartóna válaszol hollandul a holland szerű mondatkezdeményeimre, elkezdtek emberek megjelenni az irodában (a járvány közben felújíották a részleget, így új helyre költözött), és kezdem kiismerni a kávés (és sütis - uramirgalmazz) sarkot, valamennyire belejöttem a biciklis közlekedésbe és parkolóhasználatba, megtaláltam a kedvenc helyeimet és rájöttem, hogy még millió és millió dolog van, amit nem láttam és el kéne menni, ki kéne próbálni, meg kéne kóstolni.