Ugrás a tartalomhoz

Sárvár–Répcevis–Felsőlászló-vasútvonal

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Sárvár–Répcevis-vasútvonal szócikkből átirányítva)
Sárvár–Répcevis–Felsőlászló vasútvonal
Vasúti emlékhely Csepreg Tömörd felőli határában
Vasúti emlékhely Csepreg Tömörd felőli határában
Vonal:régi 14-es vasútvonal
Hossz:41 km
Nyomtávolság:1435 mm
A Wikimédia Commons tartalmaz Sárvár–Répcevis–Felsőlászló-vasútvonal témájú médiaállományokat.
25 Ukk felé
Zalabér
25 Zalaegerszeg felé
Zalavég
Mikosdpuszta
Szajki erdő
Hosszúpereszteg-Alsófalu
Vashosszúfalu
Káld 6-os számú őrház
Vásárosmiske
Gérce
Sitke
Sárvár-egykori fatelep (az épület ma MÁV tárgyalóközpont)
20 Székesfehérvár felé
Rába
Iparvágány az egykori Cukorgyár felé
0 Sárvár
20 Szombathely felé
4 Rábasömjén
8 Felsőpaty
12 Zsédeny mh.
16 Szombathely felé
14 Hegyfalu
16 Hegyeshalom felé
Répce
18 Mesterháza-Tompaládony
21 Chernelházadamonya
23
Bükfürdő mh.
15 Sopron felé
29 Bük
15 Szombathely felé
Répce
36 Csepreg
Vas vármegye / Győr-Moson-Sopron vármegye
45 Répcevis  Magyarország
48 Locsmánd (Lutzmannsburg)  Ausztria
50 Répcemicske (Strebersdorf)
Raidingbach patak
52 Répcesarud (Frankenau)
56 Borsmonostor (Klostermarienberg)
59 Alsólászló (Unterloisdorf)
Sopron–Kőszeg-vasútvonal Sopron felé
61 Felsőlászló (Oberloisdorf)
Sopron–Kőszeg-vasútvonal Kőszeg felé

A Sárvár–Répcevis–Felsőlászló-vasútvonal egy megszűnt magyar vasúti mellékvonal.

Története

[szerkesztés]

Az 1800-as évek végén fogalmazódott meg egy új vasútvonal építése Sárváron, többek között az ott 1895-ben megnyílt cukorgyár ellátására. Végül 1911. április 27-én született meg a Dunántúli HÉV engedélyokirata, mely új vasútvonal építéséről szólt ZalabérSárvárBükFelsőlászló (ma az ausztriai Oberloisdorf) között, ahol a vonal a Sopron-Kőszegi HÉV Sopron–Kőszeg-vasútvonalába csatlakozva Kőszeg végállomásig vezet.

A SárvárBük közötti 26,5 km hosszú szakasz műtanrendőri bejárására 1913. szeptember 27-én került sor, a teljes vonalat 1913. november 9-én nyitották meg.[1] A vonalat a MÁV helyiérdekű vasutak szabványai szerint építették, a felépítmény 23,6 kg/fm tömegű „i” jelű sínekből készült.

A trianoni békeszerződés a RépcevisKőszeg szakaszt Ausztriához csatolta. A vonal kiszolgálását Locsmándig (ma Lutzmansburg) a MÁV, onnan a GYSEV végezte tovább. A vonal engedményese az első világháború után is a Dunántúli HÉV maradt.

Osztrák oldalon a személyforgalom 1933. május 14-én szűnt meg. A pályát Répcemicske és Répcesarud között a második világháborúban találat érte. Egyes feljegyzések alapján 1955-ig a megmaradt vonalat teherforgalomra, többek között cukorrépa szállítására használták Felsőlászló-Répcesarud között. A Raiding patak felett ívelő híd alapjai még láthatóak.[2] Az L225 jelű Locsmándra menő út korszerűsítésével Répcemicskén a vasútállomás területét átvágták és az egykori vasútállomást keletről elkerülő ország út mellékút lett, ma Obere und Untere Bahnzeile (Felső és Alsó vasútsor).

A vonal jelentős műtárgya volt a Csepreg és Bük közötti alsópályás acélrácsos-tartós Répce-híd, amelyet 1945. márciusában felrobbantották, éppen amikor egy 424-es mozdonnyal vontatott lisztes szállítmányt igyekeztek a közelgő front elől Répcevisről kimenekíteni. A mozdony személyzetét nem értesítették, így a vezér tragikus módon a gép és a szerkocsi közé szorulva lelte halálát. A híd helyén egy évtizedig provizóriumon közlekedtek a vonatok, majd újjáépítették.[3]

A második világháború után 1945. augusztus 15-én indult újra a vonatforgalom, immár csak Répcevisig, mivel Locsmánd és Répcesarud között a pályát felszedték. 1963. május 26-án a büki gyógyfürdő megnövekedett forgalmának kiszolgálására a fürdőtől négyszáz méterre Bükfürdő néven megállóhely nyílt. Naponta két közvetlen fürdővonat közlekedett Szombathely és Bükfürdő között.

Megszüntetése

[szerkesztés]

Az 1968-as közlekedéspolitikai koncepció értelmében 1972. május 26-ig vizsgálták a SárvárRépcevis vonal területét, melynek következtében a vonal forgalmát 1974. május 26-tól közútra terelték, majd a 41 km hosszú vasútvonalat felbontották. Sajnálatos módon a BükBükfürdő szakasz sem maradhatott meg. Megszűnése előtt a 14-es menetrendi számot viselte.

Vontatás járművei

[szerkesztés]

A forgalmat 375-ös és 376-os sorozatú MÁV-gőzmozdonyokkal bonyolították le, majd a MÁV Ganz gyártmányú két-, illetve háromtengelyű BCmot (később AB) jelölésű motorkocsijai is közlekedtek itt. Ritkábban 22-es sorozatú mozdonyok is feltűntek. Az 1970-es években a pályán közlekedett Abymot 459, a háromtengelyes motorkocsik egyike. Ebben az időben a megnövekedett igényeket az Abmot 438 és az Abmot 371 vontatta a négy mellékkocsis szerelvény is szolgálta a 8925-ös személyvonattal. 1970-től közlekedtek rövid ideig négytengelyű személykocsik a Sárvár–Bük vonalszakaszon. A vonal sajátossága volt a vegyesvonat, amely az egyes állomásokon szükséges tolatások miatt kisebb-nagyobb késéssel közlekedett. A vontatást a zalaegerszegi fűtőház látta el. A második világháború után, 1950-től Répcevis–Sopron-Déli pályaudvar között munkásvonatok és Szombathely–Sárvár–Bük vonalon fürdővonatok is közlekedtek, melyeket a szombathelyi vontatási telep állított ki. Bük-fürdő kiépítésével az utolsó időszakban megjelentek a négytengelyes személyvagonok.[3]

Állomások képei

[szerkesztés]

Jegyzetek

[szerkesztés]

Források

[szerkesztés]
  • Lovas Gyula: A nyugat-magyarországi kérdés vasúti vonatkozásai II. Vasúthistória évkönyv 2002.