Kenyérmesék II.

Valaha Szicília Ceresnek, a gabona és a bőség úrnőjének földje volt. Ezen a tájon tanította meg az istennő az embereket a szántás, a vetés, az aratás fogásaira. A sziget aztán olyan bőségesen termette a gabonát, hogy a rómaiak idején a birodalom hombárjaként emlegették.

Ha egy hely efféle múlttal dicsekedhet, talán egyenesen úgy illendő, hogy tömérdek fajtájú és formájú kenyere, péksüteménye legyen. Szemet gyönyörködtető látvány a sokféle alakzat; a baj csak az, hogy ezeknek mind külön nevük is van. Mondjuk a kémelhárításnak direkt kapóra jöhet: ha bárki beépülne közéjük, akit a külseje nem árul el, a kiejtése tökéletes, beszéli a helyi dialektust, a gesztusai sem idegenek, az a kenyérneveken biztosan lebukik.

Szicíliában a mai napig kultusza van a kenyérnek. Mindennapos rituálék fűződnek hozzá (például a napi kétszeri kenyérvásárlás, délben és este, a mindenkori friss sütésből). Mindenkinek megvan a maga kedvenc kenyérfajtája. Össznépi szórakozás a kenyérről lehullott szezámmag felcsipegetése az asztalterítőről az étkezés végén. Vallási ünnepek alkalmával különleges kenyérformák készülnek, és a sziget egyes részein is más és más helyi jellegzetes kenyérfélék léteznek.



Én sokáig kívülállóként, szinte közömbösen szemléltem ezt a kenyérkavalkádot. Érdekes volt a sok sosem látott forma, de nem érintett meg, hogy az egyes fajtáknak szinte önálló személyiségük van. Úgy voltam vele, kenyér-kenyér, az alakja nem számít, a lényeg ugyanaz.



Aztán egyik nap, a második palermói évem alatt szintén magyar barátnőm, Panka csillogó szemmel elémállt a munkahelyemen, és egy kiflit varázsolt elő a háta mögül. Akkor bukkant rá frissiben egy pékségre, ahol a szokásostól eltérően kiflit is sütöttek. Az őt elkísérő kollégánk kétszer nézett nagyot: először, amikor Panka a pékségben lázba jött, és kijelentette, ebből nekem is hoz egyet, mert hogy fogok neki örülni, aztán meg akkor, amikor kézhez kaptam a kiflit, és az első örömkiáltás után a könnyem is kihullott.

Azóta tudom: mégiscsak számít a kenyér alakja.

Kötők, réklik, rokolyák - dédanyám ruhái

Mesélt aztán nagymamám az anyja ruháiról is.

A selyemkendőiről - volt fekete, meg egy lila, fehér csillagmintával, azt már nagymamám hordta el szalagnak. Mesélt a világot körülölelő szoknyáiról, melyekből egy-egy egész ruha telt ki később, hosszú ujjal, körülrakott szoknyarésszel. A parhet alsószoknyájáról, amit nagymamám testvére, Boris varrt; az alját cérnagurigával rajzolta körbe, úgy varrta cakkosra. A csipkés aljú lüszterkötőjéről, meg arról a szoknyáról, aminek az alja más színnel volt szegve, s ettől úgy nézett ki, mintha két szoknya lett volna dédanyámon. A szegélyére meg kefezsinórt varrtak, úgyhogy el nem kopott az soha.

Nincs már meg ezekből semmi, csak a babafőkötő, amit tán dédanyám testvére, Borca néne horgolhatott. Mikor nagymamámék hordták, még szalag volt fűzve a fodrok közé. Nekem is volt a fejemen, a kislányomnak is. Borca nénéről nem is tudnék, ha jó 90 évvel ezelőtt hátra nem hagyja a keze nyomát.


Ajánlom e képeket szeretettel a Horgo-blog tagjainak; őrizzék munkáitokat hálás szívvel a ti dédunokáitok is.

Tavasz? Pizzica!

Látom, mindenki a tavaszt várja... Na, drágáim, elmondom nektek, hogy vagyok én ezzel.

Az olaszoknál lent a csizma sarkában van egy pizzica nevű tánc, ez egyfajta tarantella. Eredetileg a csizmasarokból indult (a régió neve Salento), de mára egészen a sarkantyúig elterjedt (Puglia). A pizzicáról egész könyvek szólnak, úgyhogy nem képzelhetem, hogy kimerítő ismertetését adhatom néhány sorban. Távirati stílusban: a pizzica szorosan összefonódik a tarantismo nevű jelenséggel. Ez utóbbinak lényege, hogy a tarantula pók csípése a néphagyomány szerint hisztérikus rohamokat és transzszerű állapotot okoz, s ennek egyetlen gyógymódja a pizzica. Vagyis a tarantata-hoz, azaz ahhoz a nőhöz, akit a tarantula megcsípett, íziben zenekart kell hívni, akik (akár napokon vagy heteken át játszva!) kizenélik belőle a "rosszat", ami a pókcsípéssel került belé. A pizzica tényleg elég hisztérikus egy tánc volt, szokás is az általános rossz közérzet, a hisztéria, a frusztráció levezetésének tekinteni. Így adták ki magukból a salentói parasztasszonyok a felgyülemlett feszültséget, keserűséget. Az biztos, hogy egy öt perces pizzica után is szépen leülni támad kedve az embernek; gondolom, néhány nap után megszelídült a legházsártosabb asszony is.

Ma már csak a hagyományőrző csoportok táncolják ezt a fajta "vad" pizzicát (hivatalosan: pizzica tarantata), hogy feledésbe ne merüljön. Hatalmas fesztiválja a műfajnak a Notte della Taranta, amit idén már tizenharmadszor fognak megrendezni Salentóban, augusztusban. Zene és tánc napokon át, szó szerint rogyásig. Egyszer ide is el kell menni...

És hogy hogyan jön mindez a tavaszváráshoz? Csak úgy, hogy ajánlom mindenkinek, akinek már herótja van a téltől: járjon el egy pizzicát, mint én ma. Nem a tavaszban, egyenesen a nyárban fogja érezni magát.

Zenei aláfestésnek a fantasztikus Alla Bua együttes Pizzicarella című száma a tavalyi Taranta-fesztiválról (a legvégén táncol is az énekesnő). Aki a vadabb változatot is elsajátítaná, az ezt nézze meg. Én megelégszem a szelíd verzióval. Kivéve, ha még sokáig tart a tél...

"Zoltán akkoriban Debrecenben színészkedett. De farsang lett, nagyszerű bálakról lehetett olvasni az újságokban és Zoltán, bár nem volt táncos ember, vágyat érzett, hogy a debreceni disznótorok, szemérmetes civislányok és az anyáskodó, kerek polgárasszonyok után körülnézzen a pesti szállodákban, ahol selyemben, bársonyban táncol az úri nép és a lányoknak bűvös, észvesztő fényesség látszik a szemükben. Az asszonyok szerelemre vágyók és szenvedélyesek, mint Stuart Mária."

(Krúdy Gyula: Pesti farsang)

Mamuthones

Majdnem szó nélkül hagytam a farsangi időszakot, pedig azt nem szabad. Évek óta tervezem, hogy megnézem a mohácsi busójárást, de valahogy mindig másképp alakul. A mohácsi mellett van egy másik felvonulás, amit nagyon szeretnék egyszer látni, ez pedig a szardíniai Mamoiada-ban zajlik.

Szardínia szigetének közepe táján található Mamoiada, ahol évente néhányszor, például farsang idején is hangulatos látványosság a maszkosok felvonulása. Az itteni az egyik legrégebbi ilyen jellegű ünnep Szardínián. Kétféle alakja van a felvonulásnak: az állatbőrbe öltöztetett, fekete maszkos mamuthones, hátukon több kilónyi kolomppal, és a színes ruhás, fehér maszkos, kecses mozgású issohadores, kezükben kötéllel. A fekete, szőrmés alakok az elűzendő telet jelképezik, a színes ruhás figurák a tavaszt. Ez utóbbiak köteleiket olykor kivetik a nézőkre is, ezzel jó egészséget és a fiatal lányoknak termékenységet kívánnak.

A fenti figurák mellett sok más érdekesség látható a mamoiadai Mediterrán Maszkok Múzeumában - például egy mohácsi maszk is.

itt: bepillantás a felvonulásba

Látogatható a kézművesműhely is, ahol a maszkok készülnek.

A Mester és Kardos

Mostanában több olyan blogot is sikerült találomra meglátogatnom, ahol A Mester és Margaritát emlegették (legutóbb pl.lúdanyóét ). Olyannyira (egyik? vagy a?) kedvenc könyvem, hogy ez volt első ajándékom a férjemnek, amikor megismertem. Nem tudom, hányszor olvastam, mert időről időre a kezembe kerül.

Van egy vers, ami nekem teljesen a Mester és Margarita hangulatát idézi. Nem tudom a címét, mert csak úgy kézzel másolva kaptam valakitől, és fogalmam sincs, a központozás és a sorok tördelése mennyiben követi az eredetit, de a lényeg szerintem így is változatlan.

A szerző Kardos Tiborc.

Hallom fiú azt gondolod te vársz még
Téged húgom meg üldöz minden árnyék
Itt téged üldöz minden éjszaka
Siess haza nagyon siess haza
Tudod te mennyit vártam én
Hol visszanézett búcsúzni a fény
Hol égiek a poklok táncát járják
E percben érted mindörökkön árvák
Hol szépanyád az égi korzó dísze
Kacagva hív éjféli ebédre
Ezüst a hal fehér kezében alma:
Vigyázz fiam ez mások birodalma
Itt szörnyű mester csarnokába érsz
Kapaszkodj hogyha félsz
Hé nagyfiú öreg barát a hajnal
Mellém fiú s a hét egek kinyílnak
A hét egek tudom neked kinyílnak
Hol láng a hold mögéd került a holnap
Hallom fiú azt gondolod te vársz még

Szegény Mohovics Anna

Az első világháborúban elesett Mitru Pali gyerekei sorra kirepültek, a saját lábukra álltak. A legkisebbik, Anna azonban még egy rövid időre visszatért Mitru Jancsi házába.

Az úgy történt, hogy Annát kiszemelte a sógora az öccse számára. Anna azonban nem akart hozzámenni a fiúhoz, mert a sógora nagyon rossz természetű ember volt, és tartott tőle, hogy az öccse is olyan lenne. A sógora erre dühében megverte, s akkor Anna összeszedte a kevéske holmiját, és elment Mitru Jancsiékhoz.

Nagymamám akkoriban öt éves forma kislány volt (tehát 1930 körül járunk), és a rajongásig imádta Annát. Egyszer lementek a kertbe krumplit szedni ők ketten, de nagymamám egy óvatlan pillanatban elélépett, és Anna véletlenül fejbe vágta a kapával. Rohant vele rémülten, nagymamám meg csak azt ismételgette, hogy nem az Anna hibája volt, hanem az övé. Szerencsére nem lett nagy baja, de a forradás mentén nem nőtt haj többé. Nevetve emlegette mindig, hogy neki ott Anna megkapálta a fejét.

Anna két bátyja Pesten dolgozott, nekik panaszolta el levélben, hogy járt a sógorával. A fiatalabbik, Péter aztán érte jött, és felvitte magával a fővárosba. Anna a Péter feleségével dolgozott együtt Budán a szövőgyárban.

Ott ismerkedett meg egy Vass nevezetű fiatal gépésszel, el is jegyezték egymást. Májusra tervezték az esküvőt, mert akkor nemzetközi vásárt készültek tartani Pesten, és a vidéki rokonok félárú jeggyel utazhattak volna fel.

Húsvét harmadik napja volt, Anna bement Szentlőrincről Budára a gyárba. Ahogy a villamosról leszállt, a másik irányból épp akkor futott be a szerelvény. Anna hátralépett, az induló villamos ajtaja odazárta a kabátját, és ő a jármű alá esett. A jobb lába teljesen összeroncsolódott. A kórházban a vőlegénye igyekezett rábeszélni, egyezzen bele, hogy levágják a lábát, de Anna azt mondta, ő fél lábbal nem tud élni, akkor inkább meghal. Végül vérmérgezést kapott, és már nem tudtak rajta segíteni.

Csak hegek maradtak utána: a nagymamám fején meg a Vass gépész szívében.

Ritli Mihály Amerikában

Anyai ágon a másik ükapám, Ritli Mihály nekivágott a nagyvilágnak. Családos ember volt, Sultész Mária három gyermeket szült már neki, mikor megegyeztek, hogy Mihály elmegy dolgozni Amerikába. (Ez valamikor közvetlenül a századforduló előtt lehetett, mert az első gyerekük 1885-ben született, és még iskoláskorú volt, amikor az apja elment.)



Akkoriban már fizetni kellett a hajójegyért, nem lehetett az úton ledolgozni az árát, mint korábban. Így aztán kölcsönt vettek fel ükapámék a hajójegyre, s az ükanyám otthon maradt a három gyerekkel meg az adóssággal. Napszámba járt mindenfelé, hogy a tartozást ledolgozza,közben a dédanyám a két kisebb testvérére meg a tanító gyerekére vigyázott, így aztán iskolába sem járt. Írástudatlan maradt, akárcsak ükapám, aki Amerikából küldött leveleit is egyik barakktársával íratta.



Egyszer aztán megüzente ükanyámnak, hogy készüljön, mert összegyűjtött annyi pénzt, hogy az egész családnak meg tudja venni a hajójegyet, és kihozatja őket is magához. Nemsokára jött egy másik levél, melyben az állt, hogy Ritli Mihály meghalt. A családja semmi egyebet nem kapott utána, se személyes holmit, se pénzt. Hogy a leveleit író barakktársa tette-e el láb alól a félretett pénzéért, vagy más történt vele, kiderülni már nemigen fog. Ott nyugszik valahol Amerikában, haló porában is messze mindenkitől.

Mohovics Dömitru két szép fia

Egyik ükapám anyai ágon valahonnan az akkori határszélről érkezett, az anyanyelve is más volt (nagymamám emlékezetében német, bár a nevéből szerintem nem ez következne). Furcsa hangzású keresztnevét a faluban csak Mitrunak becézték. Ez a becenév aztán a fiaira is ráragadt vezetéknév formájában; csak Mitru Palinak meg Mitru Jancsinak hívta a két fiút mindenki. (Ezt nagymamám annyiszor elmesélte, hogy nekem már mondókává állt össze a fejemben, mintha csak Tarbay Ede varjúdombi meleghozóiról lenne szó: "Sluga Márton, Sluga János, Sluga Pál"... Mitru Pali, Mitru Jancsi.)

Az első világháború már családos emberekként érte őket. A fiatalabbik fiú, Jancsi a tüzéreknél szolgált. Egyszer a kezén megsebesítette egy szilánk, és a kórházban megálmodta, hogy megszületett a harmadik gyermeke. Erre kapott három napi szabadságot, hogy hazamehessen megnézni.

Az idősebb, Pali odamaradt a háborúban. Öt nagyocska gyermek maradt utána: János, Mária, Péter, Erzsébet és Anna. Az öt árvát Jancsi magához vette, a fiúkat kitaníttatta: Jánost asztalosnak, Pétert cipésznek.

Mitru Jancsi megérte még egy háború kezdetét, de a végét már nem: 1941-ben halt meg betegségben, 59 évesen. Nagymamám az ő legfiatalabb gyermeke volt a négy közül.




a képen Mitru Jancsi (Mohovics János) és felesége, Ritli Mária - a dédszüleim

Még egyszer a kénbányászokról

A január 15-i bejegyzés írásakor sehogy sem találtam ezt a szicíliai népdalt, de most előkerült. Nézzétek el nekem a hevenyészett fordítást, azért igyekeztem hűen visszaadni mind a tartalmat, mind a hangulatot.

Cantu du surfataru

Talía chi vita chi fa u surfataru
Ca’ nott’ e gghiornu sempri a travagghiari
Scinni a la cala puru quann’ é sulu
Metti a scippari surfu cu li manu

E ’ntá stu locu amaru nuru e sulu
Si cala e ghisa senza mai firmari
E lu sururi ci scinni a funtani
E lu so’ cori é sempri in pena

Si fa lu cuntu e lu cuntu nun veni
Li figghi chiancinu sempri ri fame
Li talia ’nsiccu senza parrari
Tutta la vita si senti muriri

„Sirici uri si bboi travagghiari”
Chistu mi rici lu ’nfami patruni
„Cu llautri cani lu sangu a ghittare”
„O li to’ figghi arrestanu rijuni”

Comu lu Cristu jo staju ’nta ’sta cruci
E ’nta ’sta cruci mi tocca patiri
La petra scaccia cu forza la nuci
Cusí la vita mi sentu scacciari

Jorna vicini jo sentu ca vennu
Ca pala e piccu sempri am’appigghiari
Li surfatara chi un vonnu patiri
A li patruna l’han fari paari














A kénbányász dala

Nézd, milyen élete van a kénbányásznak
Éjjel-nappal mindegyre dolgozik
Egymaga is lemegy a bányába
Puszta kézzel áll neki a ként kifejteni

És ezen a keserű, csupasz és magányos helyen
Hajladozik megállás nélkül
Patakokban szakad róla a verejték
És a szíve szakadatlan sajog

Számot vet és a pénze nem elég
Gyermekei folyvást sírnak az éhségtől
Nézi őket meredten, szó nélkül
Úgy érzi, kihuny benne az élet

„Tizenhat órát dolgozol, ha kell a munka”
Ezt mondta nekem az alávaló gazda
„Véred hullatod a többi kutyával,
Vagy éhen maradnak a fiaid”

Mint Krisztus, úgy vagyok ezen a kereszten
És ezen a kereszten kell szenvednem
A kő összeroppantja erejével a diót
Úgy roppan össze az én életem is, érzem

Közel már a nap, érzem, közeledik
Hogy lapátot és csákányt fogunk
A kénbányászoknak, ha szenvedni tovább nem akarnak,
Meg kell fizettetniük mindent a gazdákkal

Készülődés

Kenyérmesék I.

Munkába menet olykor megálltam a Vucciria piacon a pékségnél, hogy csokipöttyös brióst vegyek reggelire (édes élet... Jut eszembe, számomra elképesztő, hogy az olaszok reggelire csak édes dolgokat képesek enni. Tejeskávé pár szem keksszel az év 365 napján át. Ha egyszer arra lépnék be a konyhába, hogy a férjem mondjuk vajas pirítóst reggelizik, tudnám, hogy itt a világvége. Felvágottat még világvége esetén sem tudnék a kenyerére képzelni, az túlontúl abszurd lenne. Ezek után gondolhatjátok, micsoda megrökönyödést váltottunk ki családommal, amikor szicíliai nyaralásunkon egyik reggel előszedtük az előző estéről maradt rántott húst pritaminpaprikával. (Hogy teljes legyen a kép: az olaszok semmilyen körülmények között nem fogyasztanak nyers paprikát.) Barátaink eme kedélyes magyaros kirakodásra léptek be. Én olyan döbbent arckifejezést sem azelőtt, sem azóta nem láttam... Az incidenst máig csodálattal vegyes borzalommal emlegetik, a hasára gombot varró indiai fakírral egy sorban.)

No de kissé elkalandoztam. Mondom egyszer a péknek, mennyire szeretem én azt a verset, ami a papírzacskóikra van nyomtatva. Azt mondja:
-Milyen verset?
Mutatom neki, olvassa, majd megjegyzi:
-Ezt Mussolini írta.
Azóta már nem szeretem annyira, mint mielőtt megtudtam, kitől származik, de ha megpróbálok elvonatkoztatni a szerző személyétől és csak a szavakra figyelek, még mindig megcsillan valami a mélyén.



Amate il pane
cuore della casa
profumo della mensa
gioia del focolare

Onorate il pane
gloria dei campi
fragranza della terra
festa della vita

Rispettate il pane
sudore della fronte
orgoglio del lavoro
poema di sacrificio

Non sciupate il pane
ricchezza della patria
il piú santo premio
alla fatica umana

~~~


Szeressétek a kenyeret:
az otthon szíve az,
az étel illata,
a tűzhely öröme.

Tiszteljétek a kenyeret:
a mezők dicsősége az,
a föld illata,
az élet ünnepe.

Becsüljétek a kenyeret:
a homlok verejtéke az,
a munka büszkesége,
az áldozathozatal verse.

Ne pazaroljátok a kenyeret:
a haza gazdagsága az,
legszentebb jutalma
az emberi fáradságnak.