Március óta online tanítás van nálunk. Nem lehet tudni egyelőre, mikor járhatnak majd újra iskolába a gyerekek. Addig is a tanárok élőben tartják a tanórákat a neten Google Meet-en - nem irigylem őket érte, nincs könnyű dolguk, és akkor még enyhén fogalmaztam. 

 A tanév elején (idén augusztus 25-én kezdődött a suli) hazaadták a felszerelést. Be kellett jelentkezni a megadott időpontok valamelyikére, hogy minél kevesebb szülő legyen egyszerre jelen az iskolában a tankönyvek átvételénél. Mivel a múltkor jót nosztalgiáztunk a férjemmel a blogra régebben feltöltött fotókon, megörökítem, hogyan festett a lányok tanfelszerelése.

 A tanszerek egy részét nekünk kellett beszereznünk, ehhez kaptunk egy teljesen eszement listát, amin olyanok szerepeltek, hogy 36 db toll egy hatodikosnak egy tanévre, meg hasonló hülyeségek. Az eddigi évek tapasztalatai alapján (év végén zsákszámra hordják haza a gyerekek a használatlan írószereket) önkényesen lefaragtam a listából az ésszerűtlen túlzásokat, illetve a dolgok jó része megvolt itthon tavalyról meg azelőttről, így viszonylag minimális mennyiségű írószert kellett megrendelnünk a papírboltból (továbbra sem járunk üzletekbe, online rendelünk mindent). Úgyis itthonról tanulnak; a kutya sem fogja látni, hány tollat vettünk.

 Az első osztályosnak a suli egy nagy kék szatyrot (big blue bag) küldött haza, benne a következőkkel:

   Kis és nagy klasszikus írótábla, továbbá egy közepes méretű fehér tábla, amire filccel írhatnak, hozzá törlő; matekkönyv és írásfüzet, egy mappa vonalas lapokkal, amibe az írásaikat gyűjthetik, egy lila mappa könyvtári könyvekkel (füzetnyi kis könyveket kell elképzelni, elsősöknek valókat), kinyomtatott lapok mondókákkal és betűkapcsolatokkal, egy doboz grafitceruza, összetekert kartonlap, amit majd rajzórán fognak használni, benne 2 csomag levegőn keményedő gyurma és 2 filctoll, meg egy rózsaszín szütyő (pink bag), ami kis kezekbe illő rövid ceruzákat, krétát, játékpénzt és egy sablont rejt, amivel síkidomokat tudnak majd rajzolni.  

 A hatodikos csomagjában ez lapult:

Matekkönyvek, spanyol nyelvkönyv és munkafüzet, füzetek, amire a tanár ráírta a gyerek nevét és mosolygó arcocskát rajzolt rá, egy oltári klassz spirálfüzet zsebekkel, illetve egy iskolai póló az egyes házak jelével. A spirálfüzetről itt egy közelebbi fotó, mert imádom:

Emellett mindkét gyerek kapott a sulitól ingyenes hozzáférést egy rakás alkalmazáshoz: a kisebbik az Epic-en olvashat könyveket és hallgathat hangoskönyveket (múlt évben a Caribu-t is használták), a nagyobbiknak ugyanerre a Sora nevű alkalmazás áll rendelkezésére. Van még ConnectEd matekos oldal, gépírás gyakorlásához alkalmazás, a házi feltöltésére szolgáló Seesaw nevű felület, és ezek csak azok, amikről tudok, mert a felsős dolgokat már nem mindig követem.  

 

Róma Királya

 Egyszer volt, hol nem volt, a La Manche-csatorna túloldalán, de még Nottingham-en is egy kőhajításnyival túl, Derby városában élt egyszer egy Charles Hudson nevű lámpagyújtogató. Neki volt a legszebb munkája a világon: mást sem csinált, csak rendre fényt gyújtott mindenhol, ahol sötét volt. 

 Volt azonban valami, amit Charlie még a munkájánál is jobban szeretett: a postagalambjait. Talán azért is érdekelte ennyire a repülés, mert a lámpagyújtogatás közben is mindig az ég felé nézett - vagy azért lett lámpagyújtogató, mert így kedvére kémlelhette a sötét eget, ami oly ismerős volt a madarai számára... Nem is ez a fontos; inkább az, amit galambröptetéskor érzett. 

- Igaz ugyan, hogy Derby munkásnegyedében élek a Brook utcában - mondta, - és innen nem könnyű felemelkedni, de amikor a galambjaimat szabadon engedem, olyan, mintha egy részem velük repülne fénylő szárnyakon.

 Történt aztán 1913-ban, hogy galambversenyt hirdettek Olaszországban. Az olaszok földje messze van ám a Brook utcától, a nagy csatorna innenső oldalán, hegyeken-völgyeken túl; de még az országnak is a közepébe, Rómába kellett merészkedni a versenyhez. 

 - Felejtsd el, Charlie - mondták az ismerősök -, nehéz útvonal ez egy galambnak; ha elengeded, sosem látod többé.    

Charlie úgy tett, mintha nem is hallaná. Font egy csinos kis kosarat (mert hogy szavamat ne feledjem, a kosárfonáshoz is értett ám), gyengéden belehelyezte féltett galambját, és elküldte a versenyre abba a Róma nevű távoli városba. 

- Repülj, ahogy csak tudsz - mondta neki indulás előtt. - Váltsd valóra az álmomat!

Eljött a verseny napja. Hatalmas vihar tombolt, százával söpörte el a madarakat; nyomtalanul tűntek el örökre, mintha csak elköltöztek volna a szél birodalmába, Viharföldre. 

- Mi szóltunk előre, Charlie - mondták az ismerősök -, igazán tudhatnád már, hogy mifelénk az álmok nem válnak valóra.

- Tudom - felelte Charlie, - de néha unok már a földön járni. Ilyenkor az ember két dolgot tehet: vagy kúszni tanul meg, vagy repülni. Én repülni szeretnék. 

S erre aztán áldomást kellett inni, mert jól volt ez mondva. 

A csöndes iddogálást egyszer csak egy kiáltás szakította félbe: 

- Hazajött! Róma Királya hazajött! A tetődön ül!

Charlie remegő lábbal futott hazáig. A háztetőn ott burukkolt valóban Róma Királya.

- Jöjjön le felséged! - hívta Charlie. - Szállj le, kedvesem! Megcsináltad; valóra váltottad az álmomat!

S az ünneplő barátok gyűrűjében Charlie örömtől sugárzó arccal így szólt:

- Amikor a galambjaim repülnek, fénylő szárnyakon én is velük tartok. 

*

"Új hajtások a mesefán" címke alatt olyan igaz történeteket gyűjtök, amik mai népmeseként is megállnák a helyüket. Fennmaradásukat igyekszem elősegíteni azzal, hogy itt leírom őket. 

Róma Királyáról dal is született, a szerzője Dave Sudbury, az írásom során az ő dalszövegét vettem alapul. Én most az Unthanks verzióját linkelem be ide, mert az a kedvencem. A képen valóban Charles Hudson látható, a youtube-on láttam egy videóban, onnan emeltem le képernyőfotó segítségével. A megnyert verseny után sokan meg akarták venni tőle Róma Királyát, még Amerikából is érkezett rá ajánlat, de Charlie nem adta el a madarát. 

Charlie Hudson 1874-ben született, 1958-ban hunyt el 84 évesen. Róma Királya nevű galambja földi maradványait 1946-ban a Derby Múzeumnak adományozta, ahol azóta is áll kitömve. A madár, amely 1610 km-t repült vizek felett, hegyek felett, gyilkos viharban, lassan 75 éve mozdulatlanságba dermedve emlékeztet arra, hogy az álmok néha valóra válnak. Szerintem egy mese sokkal alkalmasabb erre. Ha megérintett a története, mondd el valakinek. 

Ez a csönd (hat) éve volt

Hogyan lehet bepótolni hat év eseményeinek a leírását? 

Sehogy. Meg sem próbálom, csak folytatom mostantól. (Azért lehet, hogy írok majd néhány visszatekintő bejegyzést is.) 

Hat éve ismerkedünk Szaúd-Arábiával, de ez az első itt töltött nyarunk. Nem tudtunk hazautazni a járványhelyzet miatt, így a nyári szünet a négy fal között telt. Napközben lehetetlen kimozdulni a hőség miatt (miközben ezt írom, 43 fok van odakint, de pár hete a 46 volt a jellemző). Korán sötétedik, egész évben este hat körül: akkor már meg lehet próbálkozni egy sétával, jó eséllyel már csak 38 fok körüli a hőmérséklet. Csak az a kérdés, mekkora a páratartalom, mert amikor mondjuk 70%, az olyan, mintha az ajtót kinyitva egyből egy szaunába lépnénk át. Az ablaküvegen megadóan csorog le a lecsapódó víz, mint monszun idején, csak hang nélkül. 

Március óta nagyrészt önkéntes karanténban vagyunk. Két hétre hivatalossá vált, amikor a férjem irodájában néhányan megbetegedtek. Hat hónapja kizárólag online vásárolunk, ez a heti élelmiszerbevásárlásra is vonatkozik. Visszasírjuk a régi szép időket, amikor a bevásárlást csak simán elpakoltuk a hűtőbe anélkül, hogy minden külső csomagolást lehámoztunk, minden egyes terméket átfóliáztunk vagy elmostunk volna. Húsvétkor 3 napra tojás nélkül maradtunk, mert pár hétig nem lehetett sehol kapni, ettől eltekintve nem volt fennakadás az ellátásban. Az iskola (a céges amerikai suliról van szó, ahová a lányaink járnak) márciusban bezárt, év végégig online oktatás folyt (a nagycsoportosnak előre felvett videókkal, az ötödikesnek élőben tartották a tanárok az órákat a neten). Júliusban volt 3 hét nyári suli, napi 3 órában tartottak kreatív foglalkozásokat a gyerekeknek, harminc-negyvenféle foglakozás közül választhattak. Tíz nap múlva kezdődik az új iskolaév, továbbra is távoktatásban. Egy hét múlva kiderül, ki lesz a tanáruk, kik lesznek az osztálytársak (minden évben új osztályokat alakítanak ki, és csak pár nappal évkezdés előtt derül ki, melyik tanárhoz kerültek). A gyerekeknek lelkileg nagyon megterhelő, hogy hónapok óta megszűnt mindenféle társas érintkezésük, így a nyári szünetben engedtük őket összejárni és játszani egy testvérpárral, akikkel pont egyidősek - a kockázat minimalizálásával mindketten társasághoz jutottak. 

Minket meg az tart mentálisan épen, hogy a férjem a kávéról tanul és pörkölőtanfolyamot végez, én pedig újra mesélek. Még a milánói (baggiói) időkben kezdtem meséket felolvasni olaszul, aztán januártól az egykori meditációs csoportunk vezetője, Elena nekiállt online mantraesteket tartani. Nem sokkal később egy srác improvizált sámánénekes esteket szervezett, harmadikként csatlakoztam hozzájuk a mesékkel. Az egykori baggiói mesecsoport tagjai is jöttek ismét meséket hallgatni, nagyon szép folytatólagosságot adva a felolvasásoknak, és sok új ismeretséget is kötöttem a meseesteknek hála. Aztán felkértek egy rendhagyó alkalomra is, ahol egy különleges kozmetikai szalon (á, dehogy, sokkal több annál, szellemi műhely és családi tűzhely) törzsközönségének olvashattam meséket - nagyon különleges élmény volt számomra is. A meseolvasás mellett meseközvetítéssel is foglalkozom, erről és egyéb mesés terveimről majd szépen apránként írok nektek - ha csak el nem tűnök újabb hat évre a következő bejegyzésig.

Kettős

Kállai. Látás. Mérce. Egy pár. Kötés. Állampolgárság. Identitás. Honfoglalás. Kereszt. Pont.

Milánó és Dhahran. Már nem ott, még nem amott. Félúton.

Felesküdtem az olasz államra. 

Olyan semmilyen sem volt. Készültem rá lázasan, mégiscsak nagy szó. Amikor 2002-ben kimentem Olaszországba, nem is álmodtam volna, hogy 12 évvel később állampolgár leszek. Szerettem volna egy gyönyörű ruhát az alkalomra az Igéző kollekcióból, ami kifejezte volna, hogy magyarként jövök felesküdni, de nem vállalták időre. Aztán az eskütétel napján megjelentem egy fél órával hamarabb a kitűzött időponthoz képest, és szinte azonnal behívtak. Már ettől is olyan komolytalannak tűnt az egész. A többi eskütételre megjelent mind utcai ruhában jött. Maga az eskütétel két percig tartott, az ügyintéző közölte, ma itt az egész keleti blokk, előttem egy bolgár nő járt itt, azelőtt egy albán. Neki meg amúgy Magyarországról mindig a szalámi jut eszébe. Mondtam neki, ne búsuljon, utánam egy ázsiai fiú fog következni, földrészt váltunk.

Simona barátnőm (a meditációs csoportból) még felfelé liftezett, amikor én már kiléptem a városháza kapuján. Üresség volt bennem, egy szimpla hétköznapi ügyintézés nagyobb felhajtással járt, mint az állampolgársági eskü. Mondtam is neki, még egy darab papírt sem kaptam, hogy itt jártam ma, állampolgár lettem. Még azt is el tudtam volna képzelni javíthatatlan romantikus lévén, hogy egy 5 cent értékű, 2x5 cm-s darab nemzeti színű szalagot átnyújtanak emlékbe, kifizettem volna az eljárási költség több száz eurója mellett. Nekem nagyon furcsa volt, hogy egy olyan horderejű dolgot, mint az állampolgárság, ilyen semmilyen módon kezelnek; mintha nem is értékelnék semmire. Valószínűleg ez is része az olasz létnek, mondtam, mire Simona nagyot nevetett. Aztán meghívott egy sütire a dóm tövében, hogy legyen valami ünnepélyes jellege a pillanatnak.

Ha már Milánóban voltam, megpróbáltam összeszedni, amit magunkkal szerettünk volna vinni Arábiába. Úgy kell elképzelni, hogy adva van egy garázs színültig megtöltve, tehát csak úgy férek hozzá bármihez, ha kiszedem a dobozok felét, kockáztatva azt is, hogy rámdőlnek és agyonnyomnak. Ehhez még ott volt a két gyerek, akiket anyára tudtam hagyni szerencsére, de mivel a kicsi még szopizik, néha muszáj voltam felbukkanni a közelükben. A szállásunk persze nem ott volt, ahol a garázs, tehát reggel metróztam egy órát, pakoltam kicsit, a baba kihagyott egy szopizást, helyette szilárdat evett, a következő szopizásra meg visszametróztam egy órát. Délután ismételtük. A napi 4 óra metrózás mellett nem is jutott olyan sok idő a pakolásra... 

Valahogy azért összeraktam 4 dobozt, amibe a két gyereknek némi ruha-játék-könyv és az én nélkülözhetetlen holmim került. Mivel pakolás közben az eszem folyton azon járt, hazaérek-e időben a kicsihez, utólag ráébredtem, hogy becsúszott egy-két hiba a tárgyak összeválogatásába. Már itthon voltunk Magyarországon, amikor egyik este az ágyban elmélkedve bevillant az agyamba, hogy balga módon beraktam az egyik dobozba A sehányéves kislány című könyvet (még az enyém volt valamikor). Azonmód leizzadtam, ahogy elképzeltem, hogy a cenzorok (a postai csomagokat átvizsgálják) elborzadva emelik ki a dobozból a könyvet, és rámerednek arra az illusztrációra, ami a babát az anyaméhben ábrázolja. Hát én hülye vagyok, ilyesmit postázni egy olyan országba, ahol a tengerben is csak abayában lehet fürödni! (Ez a csador helyi megfelelője.) Nem hiszem el, még a Nyúl Pétert is betettem! Abban meg az egyik rész egy malac testvérpárról szól! Mikor a sertést még képen sem tűrik meg! Te jó ég, vajon viszontlátjuk-e valaha a könyvet... Negyedik szülinapjára kapta Sara az apjától... És mivel újabban javában dúl a testvérféltékenység, betettem esti olvasgatásra a Mazsola és Tádét is - az meg VÉGIG egy DISZNÓRÓL szól!!! Nem vagyok normális! 

Most kíváncsian várom, a négy dobozból mi fog megérkezni végül a férjemhez... Ma pedig írt a kinti iskola is, hogy reggelente 6:40-re jön az iskolabusz a gyerekekért a toronyház parkolójába, délután háromnegyed négyre hozzák őket. Aki nagyon akarja, külön busszal kivételesen elkísérheti a gyerekét az iskolába a legelső tanítási napon. Mi akkor még nem leszünk kint... És Sara most olyan szeparációs szorongással terhelt időszakon megy át, hogy a lakásban sem lehet elmozdulni mellőle, a kertbe nem mer egyedül kimenni, mert mi van, ha valaki elviszi... Nem tudom, hogy fog egyedül iskolába buszozni. Nem tudom, a sofőrön kívül lesz-e felnőtt kísérő a buszon. 

Fabio két hónapja kint van Arábiában, jól érzi magát. Túl van az első Ramadánon; az irodájába visszavonulva tudott enni-inni napközben, pár naptól eltekintve, amikor kint voltak az építkezésen. Akkor azért szomjazott kicsit. Végigdrukkolták a nyarat, hogy felmegy-e 50 fokig a hőmérséklet, mert akkor felfüggesztik a munkát és mindenki hazamehet. 48-nál mindig megállt. Őt rendszeresen helyinek nézik, gyakran arabul szólnak hozzá, de már megszoktuk, török étteremben törökül szólították meg. Ahogy a Mediterraneo című remek filmben mondják: "una faccia - una razza", vagyis "egy arc, egy faj". Maradjunk annyiban, az arab hódítók nem csak csodás épületeket hagytak hátra Szicíliában, de némi genetikai lenyomatot is. Emiatt egyébként úgy is érzi magát a férjem, mintha visszatért volna kicsit a gyökereihez.  

Apropó gyökerek, és ezt most aktuálpolitikai helyzettől függetlenül kéretik olvasni: néhány barátnőm megkérdezte, megválok-e a magyar állampolgárságomtól most, hogy megkaptam az olaszt. Meg sem fordult a fejemben. Hazádnak rendületlenül.

kép innen

Elkezdődött

Mármint az arábiai kaland, ahogy férjemmel magunk közt emlegetjük; legalábbis az ő számára, mert mi csak valamivel később követjük. Szokás szerint ő az előretolt helyőrség, a felderítő alakulat. Igyekszem majd írni a tapasztalatainkról, élményeinkről (amik most még csak neki vannak), hátha tudok néha valami érdekeset, hasznosat írni erről az országról, ahová turistaként nem lehet kijutni. 

Olvastuk a kint dolgozók fórumán, hogy a legfőbb szabály arrafelé a hármas szabály. Vagyis ha valamit el kell intézned, elsőre nem fog sikerülni, másodszorra sem, de harmadszorra jó eséllyel igen. Az eddigi kevés tapasztalatunk során ez mindenképpen beigazolódni látszik. Férjemnek tavaly december 31-én kellett volna munkába állnia, ehelyett június közepére állt össze minden, hogy el tudjon indulni. Eközben az eredetileg Rómában elindított vízumügyét először áttették Londonba, hogy ott majd hamarabb elkészül, majd onnan visszatették Rómába, hogy mégiscsak ott lesz meg korábban. Emiatt háromszor csinálta végig a kötelező orvosi vizsgálatokat, a londoni vizsgálatra pedig nekem is ki kellett utaznom, így randiztunk egyet (ő Milánóból utazott ugyanis, én pedig itthon vagyok a lányokkal Magyarországon. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy mint nálunk minden, ez is izgalmasan alakult, egy filmbe illő üldözési jelenettel zárult, mert a céges fogadáson odaadtam a férjemnek az útlevelemet az ügyintézés miatt, amit aztán szépen nála is felejtettem, csak a reptérre tartó buszon vettem észre, de addigra már a következő buszon robogott vele utánam. Meg az is rém romantikus volt, amikor hajnal fél ötkor felvertem, hogy segítsen fejni, mert a kézi tejszívótól ínhüvelygyulladást kaptam.)

Na de mit számít fél év várakozás és idegbaj, amikor végre kint van. (Megmondom: több tucat ősz hajszálat mindkettőnk fején.) Az utazás jó hosszú volt, de hát mit csináljunk, Szaúd-Arábia messze van. A cég jóvoltából (az utat ők fizetik) üzleti osztályon utazott a férjem; afféle pórnépként nekünk már ez is élmény. Érkezéskor természetesen fogadta a cég képviselője, elkísérték a szállására, ami egy frissen épült toronyház 31. emeletén van. Nem tudjuk, ez a végleges elhelyezése-e, merthogy arról volt szó, családi házat kapunk apró kertecskével a cég egyik falujában, amit a dolgozóknak alakítottak ki (már csak azért is, hogy szabadabb, európai stílusú életvitelben és mozgalmas közösségi életben lehessen részük). Ugyanakkor azzal is tisztában voltunk, hogy a céges falvak annyira tele vannak, hogy az újabb munkavállalókat máshol kell elhelyezni. Előnye, hogy így legalább nem kellene ingáznia a férjemnek, mert előfordulhat, hogy valaki a munkahelyétől akár 100 km-re eső faluban kap lakást, és akkor hiába a családcentrikus munkaidő (reggel héttől délután négyig, vasárnaptól csütörtökig). Hátránya egyrészt a kertecske hiánya, másrészt az állítólag pezsgő közösségi életből így kimaradunk (bár egy ilyen toronyházban 3-4000 ember lakik, hátha nem fog üldözni a magány). A jövő hétfői eligazításon kiderül, mi a helyzet.

A lakás 158 négyzetméter, de majd összehúzzuk magunkat. (Az utóbbi három albérletünk összesen nem volt sokkal nagyobb.) Két hálószoba van benne (egy nekünk, egy a lányoknak), egy nappali (benne a falon LED TV, ami rögtön elnyerte nagylányunk tetszését, hiszen eddig nem volt tévénk, neten néztük a rajzfilmeket). A két szobához tartozik négy fürdőszoba (összes eddigi albérletünkben volt ennyi, mint ebben az egyben: egy-egy tartozik a két hálószobához, egy a nappalihoz a vendégek számára, egy pedig a mosókonyhához, hogy ha lesz mosónőnk (aki korán hal, és amúgy sem lesz), akkor ne kelljen az előző három valamelyikét használnia). Van egy szép tágas konyha étkezővel, mosogatógéppel, a mosógép mellett szárítógép, továbbá kezdő csomagként kaptunk hajszárítót, vasalót, vasalódeszkát, vállfákat, edénykészletet, törölközőket, ágyneműt, tisztítószereket és egy alap tisztasági csomagot, meg néhány tartós élelmiszert, hogy ne kelljen rögtön a boltba rohanni érkezés után. A toronyháztól naponta kétszer céges busz indul a néhány kilométernyire levő bevásárlóközpontba. A lakók rendelkezésére áll még egy uszoda, egy szauna (ami a szabadban bárhol átélhető, hiszen nem ritka az 50 fok; férjem: "ma csak max. 43 fok várható", én: "vigyél kabátot"), konditerem, billiárdterem. A lakásban három telefon van, ha netán nem hallanánk meg, ahogy átkiabálunk egymásnak a szobákból. 

Aki kedvet kapott egy kis nézelődéshez, íme a toronyház honlapja. 

Csillámok

Régen írtam gyerekszáj-bejegyzést, most egy kisebb gyűjteménnyel jövök.

*

- Mami, hozol nekem egy joghurtot? De ne legyél már lassú csiga, legyél inkább tücsökkirályfi!

*

- Anya, van itthon szőlő?
- Nincs, kicsim.
- És a pincében felakasztva?
- Ott sincs.
- Ó, pedig azt álmodtam!

*

Filmet nézünk, egy pár tánc közben csókolózik.
- Ilyen lépés nincs is!

*

Az egyik ovis dajkanéni füle be van dugva vattával.
- Anya, Julika néni fülében Tic Tac van?

*

Rossz hangulatban ébred:
- Menjetek a fogam elől!

*

- Ezen a képen úgy néz ki apád a kordbársony zakóban, mint egy forradalmár.
- Nem is , hanem mint egy kondáslegény!

*

Szintén ébredés, ezúttal a tesója verte fel:
- Kukurikú, török császár,
add vissza a fél nap alvásomat!

*

Kiscsillag vetélkedő lesz a városunkban, szeretne részt venni.
- Mivel szeretnél fellépni?
- Mondjuk egy kis süteménnyel, és azt kínálnám...

*

Rácsodálkozik a gomba kalapjának lemezkéire.
- Hogy tudta ezt így megcsinálni a Jóisten?

*

Még egy ébredés, amikor jajgatva ébred:
ő: - Jaj, istenkém!
mami: - Te kis öregasszony!
ő: - Akkor szedjétek a sátorfátokat, fiaim, és induljatok el szerencsét próbálni!
(elsőként én kelek útra)
ő: - Na, mit hoztál, fiam?
én: - Egy pogácsát, de beleharaptam.
ő: - És hol a koronád?
én: - El kellett kótyavetyéljem a pogácsáért.
ő: - Na, fiam, te nem leszel király.
(most mami indul útnak)
mami: - Én egy aranyhajszálat hoztam.
ő: - Hol a koronád?
mami: - A zsebemben.
ő: - Na, fiam, te sem leszel király.
(most a legkisebben a sor, a kishúga következik)
én: - De mit kell elhoznia?
ő: - A hegy tetejéről a legkékebb szivárványszínű piros rubintot.
én: - Hát mondhattad volna, hogy ezt keressük!
ő: - Csak most olvastam a békaújságban...

*

Húga keresztelőjére menet:
- Nagyapa, a templomban nem szabad rágózni, mert a Jézuskától nem fogsz kapni karácsonyra semmit, csak egy nagy követ, azt meg majd jól a lábadra ejted!

*

Temetésen voltam.
- Anya, milyen a temetés, hogy csinálják?
- Tudod, ott volt a pap bácsi, aki Idát is keresztelte...
- (szájhúzva) Tudom, Gábor atya... már megint!
- Mi bajod neked Gábor atyával?
- (rosszallóan) Láttam, hogy beszéltél vele a templomban.
- Igen, meghívtam ebédre, mert úgy illik, csak nem jött el.
- Meghívni ebédre??? Nem akarok új apukát!

A jövő asszonya

Szeptembertől Sara iskolás lesz. Beírattam, de magántanuló lesz, én fogom tanítani otthon, hiszen időközben elmegyünk, amint megkapjuk a vízumot. Nagyon izgulok, hogy fogunk boldogulni a tanulással, mert világosan látom, most esélyt kaptunk arra, hogy megvalósítsuk álmaink iskoláját. Ahol nem feltétlenül kell 45 percig egy helyben ülni (amire a lányom nem is igen lenne képes, de valahol a lelkem mélyén magam is berzenkedem ellene), és ahol hatalmas rajtam a felelősség, hogy mit és hogyan tanítok meg neki. Esélyt kaptunk, én pedig felelősséget is, hogy megőrizzem eredendő kíváncsiságát, nyitottságát a világra, amely minden gyerek sajátja, és ne öljem ki belőle a tudásszomjat. Esténként, amikor mindkét lánykám alszik már, tantárgyakon töröm a fejem, anyagot gyűjtök, ötleteket az otthoni tanuláshoz, rugalmasan kezelt órarendet próbálok összeállítani. Már most látom, nekem mi lesz a két kedvenc tantárgyam, és kíváncsi vagyok, vajon neki lesz-e hozzájuk kedve. A néprajzhoz szerintem igen, már most is szeret népi virágmotívumokat rajzolgatni, és rengeteg szépségre lelhet még ebben a világban. Erőltetni persze nem áll szándékomban. A másik kedvenc tárgyam a női óra lesz, melyen a női lét szépségéről próbálok majd együtt tanulni vele. Ehhez elkezdtem készíteni egy olvasókönyv-félét is felszabadító és inspiráló szövegekből, amik egy részéhez persze most még kicsi, úgyis népmesékkel fogjuk kezdeni, de nem baj, ha szép lassan összeáll egy gyűjtemény. Vágyom rá, hogy úgy érkezzen a felnőtt létbe, hogy tisztában van a női értékeivel. Tudom, nem spórolhatom meg neki a megtapasztalás, tanulás élményét, nem is ezt akarom, de hátha más kiindulópontról vághat már neki, mint én annak idején. Remélem, képes leszek rá, hogy segítsem útja elején a jövő asszonyát.