Az egész amúgy úgy kezdődött, hogy tavaly augusztusban megígértem a gyereknek, hogy valamikor majd őt is elviszem Loch Nesst meg ívó lazacokat nézni, és utána nem sokkal Lam felvetette, hogy mi lenne, ha együtt elvinnénk a mindkettőnk gyerekeit Skóciába, amibe lelkesen bele is egyeztem.

Tavasszal aztán jött az a rész, hogy konkretizálni kellene a tervet, először ugye a repülőjegyekkel, mert a szállást ahhoz kell igazítani. Ekkor kiderült, hogy Edinburgh-ba nincs közvetlen járat, és végül mindenkinek a szempontjait figyelembe véve (beleértve az ívási időszakukat illetően elég rugalmatlan lazacokat is), úgy sikerült az oda-visszát nagyjából egy hét különbséggel és nem aranyáron foglalnunk, hogy a két útban összesen olyan 19 óra várakozási idő is volt a brüsszeli reptéren (majd viszünk színezőt).

Utána jött a szállás, és az is kiderült, hogy (a) Edinburgh nagyjából Európa legdrágább városa, (b) a booking.com négy emberre/két szobára sokkal drágább (és kényelmetlenebb), mint az Airbnb, (c) a lazacok történetesen az egy hónapos edinburgh-i nemzetközi kulturális fesztivál idején ívnak, vagyis mindenki egy hónapra akar olyankor kiadni, nem egy hétre. Robert és Susanna legalábbis ezzel pattintottak le (hiába írtam meg mindenkinek egyre ékesebb angolsággal, hogy mennyire végtelenül jó fejek és intellektuálisak vagyunk, és milyen hátborzongatóan jólneveltek a gyermekeink), utána jött Linda, aki viszont azonnal elfogadta a foglalásunkat, meg is nyugodtam, de később elég csúnyán visszamondta.

A megfizethető szállások nagy része közben elfogyott, már az is felmerült bennem, hogy Jamie hajóján lakjunk az edinburgh-i kikötőben (így utólag visszagondolva elég kétségbeesett lehettem, tekintve, hogy meglehetősen tengeribeteg alkat vagyok, még akkor is, ha viszünk színezőt), és végül valamelyik májusi hajnalon négy körül frissítgettem pár percenként a kínálatot, amikor a kereső kidobta nekem Kimet a maga tökéletes helyen lévő két szobás és megfizethető lakásával. Azonnal le is csaptam rá, és szóban is megerősítettük egymásnak a szándékainkat.

Azután viszont az utazás előtt két nappal írtam egy beköszönést-járatjelzést Kimnek, aki nem válaszolt, és a telefont sem vette fel, úgyhogy az utazás előtt egy nappal, eszeveszett pakolás közben (mindenünk meglegyen, de mégis elbírjuk) ott tartottam, hogy másnap fog Muci először repülni, és hét órát kell várnunk az átszállásra, majd amikor éjfélkor megérkezünk, ki tudja, lesz-e szállásunk, még mindig nem tudom, hogy két nappal később Berwickből hogyan fogunk átkelni Lindisfarne-ba, és egyébként is elmebeteg gondolat volt tőlem, hogy a harmadik napra bevállaltam több száz mérföld vezetést úgy, hogy tíz éve nem vezettem sima váltós autót sem, nemhogy jobbkormányost, nemhogy az út bal oldalán.

Ekkor jött az, hogy az utazás utolsó délutánjára, amit a függő munkák befejezésére, a csomagok bepakolására és hajtépős, aktív aggódásra szántam volna, rajtam teljesen kívülálló okok miatt beficcent egy unokatesós strandolás a gyereknek (még egy zsáknyi cucc, megszáradnak-e a fürdőruhák másnap reggelig), úgyhogy a dolgok rendezése helyett az ezer fokban üvöltő zenében próbáltam telefonon elintézni még, amit lehet, miközben a két gyermek boldogan evett kürtőskalácsból fagylaltot.

És nem akarok így állni szép hazánkhoz, de nem tudom megint nem észrevenni, hogy amint átléptük az országhatárt, egyszeriben minden rendben lett. Kim válaszolt, hogy bocsi-bocsi, de vár minket, Brüsszelben tíz perc alatt találtunk egy szinte teljesen üres részt a reptéren, fekvőszékekkel, rengeteg árammal és tejjel-mézzel folyó ingyenwifivel, a gyerekek meg olyan jól elfoglalták magukat, hogy simán be tudtam fejezni a munkámat (vagyis be tudtam volna, ha nem azzal töltöm az időmet, hogy belga csokikat és sajtokat nézegetek, de így is megoldottam).

Ja, ha már a gyerekek. Eleve megállapodtunk abban, hogy a bombás logika mintájára (“vigyünk mi bombát a gépre, mert nagyon kicsi az esélye, hogy egy repülőgépen két bomba legyen”) mi viszünk gyereket a repülőgépre, mert a mi gyerekeink még mindig sokkal elviselhetőbbek másokénál (objektíve is, például mellőzik a nyafogást, a fejhangú visítást, a repetitív, hangos éneklést, és nem várják el, hogy folyamatosan aktívan szórakoztassa őket az ember).

Szóval, miután egy darabig sakkoztak, csocsóztak, és minden szempontból felmérték a mozgójárdák kínálta lehetőségeket,

egy idő után azt vettem észre, hogy Lammal együtt mindketten őket bámuljuk megbabonázva (és fojtottan röhögve) olvasás és munka helyett, és viselkedésüket attenborough-i stílusban próbáljuk leírni. A helyzetet leginkább a Total Eclipse Literal Version-jából származó idézettel lehetne a legjobban jellemezni, miszerint it started out as Hogwarts, now it’s Lord of the Flies, szóval valamikor, talán a megpróbáltatások hatására, de átmentek nindzsába. Erről muszáj volt videót is készítenem, rossz minőségű, mert messze voltak, és a YouTube is butított rajta (nem beszélve arról, hogy a röhögéstől remegett a kezem), de meg kellett örökítenem, amit lehetett belőle.

Később, már Edinburgh-ban elmesélték, hogy ebben a harcmodorban követtek egy biztonsági embert is az objektumban, mert furcsán nézett ránk, anya, biztosan valami rosszban sántikált, és meg akartuk tudni, hova megy, és be kell ismernem, hogy erre a gondolatra azóta is mindig elönt a vidámság (továbbá nagyon kíváncsi lennék, hogy a biztonsági kamerák felvételét látta-e valaki, és milyen következtetéseket vont le).

Mindenesetre a korábbi félelmeimmel ellentétben késő estére, a második repülőútra a csoportnak nem az a két tagja fáradt el túlságosan, akikre eredetileg tippeltem volna.

A hazaúton már szóba sem kerülhetett, hogy a tizenkét órai várakozási időre kivigyük őket a városba, mert lejátszatlan csócsópartijaik és egyéb lezáratlan ügyeik voltak (hátha most megtudják, hova is járt az a gyanús biztonsági ember), és mint kiderült, egyébként is a brüsszeli reptér a világ egyik legjobb helye. Kiemelten ajánlom egyébként családbarát utazásokra.

Visszafelé egyébként sokkal kevésbé voltam feszült, minek következtében a gátlásaimat is teljesen levetkőztem, de ekkor a brüsszeli reptér egy újabb jópontot szerzett nálam, mert amikor az átcsekkoláskor kinyittatták velem a kézipoggyászomat, amiben többek között egy kibontott red cheddar is volt, a belga hivatalnok ahelyett, hogy ott helyben tarkón lőtt volna, csak megértően a szemembe nézett, majd úgy tett, mintha nem vette volna észre a dolgot (noha a sajtok és felbontott élelmiszerek tiltására külön paragrafus van), pedig már készültem rá, hogy erős kelet-európai akcentussal előadom neki, hogy plíz ofiszer, áj kám from a púr, bekvordz lidl íszter-jurópian kántri, ver vi hev not en áunsz of red csedör in áur hól hómlend, hev szám mörszi on mí, de csak a marmalade-on és a scottish raspberry curdön akadt fent egy kicsit (a nagyjából egy kilónyi kavicsot, amit emlékként pakoltam be a gyerek megbízásából, nem találta meg).

Mondjuk hazafelé a brüsszeli duty free-ben is vettem egy érett camambert-válogatást, amit ugyan több réteg nejlonba zártak légmentesen, de amikor a repülés végén levettük a csomagtartó rekeszből, a gyermekem megjegyezte, hogy elég büdös ez a repülőgép, rá fog férni egy alapos szellőztetés (én pedig ugyanolyan ártatlan arccal bólogattam, mint amikor P. tavaly a belgium utáni kompon megjegyezte, hogy valamiért nagyon büdös van). Azt hiszem, kénytelen vagyok belátni, hogy én az a fajta lány vagyok, akinek kecses lépteit enyhe sajtszag lengi körül, ha Belgium felől érkezik.

Ja, a lazacok ívását amúgy nem láttuk, de csak azért, mert jobb programunk volt.