A jövőben szándékosan nem fogom használni a "lemezkritika" szót, számomra elég negatív színezetű. Persze, van pl. az "építő jellegű kritika", ami azért más elbírálás alá tartozik, de mivel nem vagyok zeneprofesszor, sem zenetanár, nem fogom használni ezt a kifejezést.
Xandriáék jó néhány énekesnőcserén átestek. Az 1994-ben alakult csapat pályafutását Nicole Tobiennel kezdte, ám őt 1999-ben az akkor alig 19 éves Lisa Middelhauve váltotta, akivel első albumuk, a Kill The Sun 2003-ra készült el. Ezt követően még három korongot dobtak piacra együtt, majd 2008-ban Lisa távozott a zenekarból. Helyét Kerstin Bischof vette át, ám az ő Xandriás karrierje nem volt hosszú életű, 2010-ben ő is búcsút intett a bandának. Ez év decemberében az operás hangú Manuela Kraller lett az új vokalista, aki ezt megelőzően a Haggard zenei csoport tagja volt. A Neverworld's End címre keresztelt albumon ő énekel, sok rajongó az ő különleges hangjának köszönhetően figyelt fel a formációra. 2013 őszén az együttes bejelentette, hogy Manuela elhagyja őket - más zenei műfajokban szeretné kipróbálni magát. Ekkor került a képbe az Ex Libris és a Karmaflow énekesnőjeként ténykedő Dianne van Giersbergen, aki szintén remek hangi adottságokkal rendelkezik - a 2014-es megjelenésű Sacrificiumon már az ő hangja hallható. Az album megjelenését követően turnézni kezdtek ám eközben nem tétlenkedtek, ugyanis már 2015-ben megkezdték második közös lemezük dalainak írását, amely végül január 27-én vált elérhetővé, Theater Of Dimensions címmel.
Két dal is megjelent ízelítőként szolgálva a lemezről, decemberben a We Are Murderers (We All), alig pár napja pedig a Call Of Destiny. Fontos megemlíteni, hogy a korong az Epica munkáját is segítő Joost van den Broek szárnyai alatt született meg, teljesen új hangzásokat hozva a banda életébe. Nem lett elaprózva a mű, az biztos!
A nyitó tétel, a Where The Heart Is Home dinamikusan vezeti fel a korongot, refrénjében mintha kicsit az Epica Blank Infinity-jére hajazna, de ez egyáltalán nem rossz, mert egyébként teljesen más szisztémára épül a dal, mint a holland csapat 2005-ös szerzeménye. Az ezt követő Death To The Holy harci dobokkal és power metalba hajló intróval késztet fejrázásra. Valamiért akaratlanul előmásztak a korai Nightwish-albumok dalai emlékezetemből, különösen a Wishmaster-t és a Century Child-ot idézi a dal, némi folkos vonallal felturbózva.
A Forsaken Love nyugodtan és kissé melankolikusan indul, a folk-elemek innen sem hiányoznak. Egy közepes tempójú dal kerekedik ki belőle, amely erősen emlékeztet a Neverworld's End-en hallható Forevermore című szerzeményre. Nem rossz dal, de éppen a hasonlósága miatt nem túl sok újat tudott adni számomra. Dianne éneke teljesen rendben van, aki beleköt, az hülye és/vagy szar a füle. De kicsit az önismétlés kategóriájába estek ezzel a felvétellel.
Ezt a nótát a már klipes formában is megismert Call Of Destiny követi, amelyben már azért jóval több az eredetiség. Húzós riffek, dallamos refrén, amely beleég az ember agyába, a kórus pedig tökéletesen idomul Dianne drámai szoprán hangjához. A sorban a We Are Murderers (We All) következik, amelyhez szintén videót készített a zenekar, méghozzá nem is akármilyet. Tessék megnézni! Arcletépős, "pofátlan", odabaszós jelleggel kapjuk meg az arcunkba, hogy gyilkosok vagyunk és undorító módon kizsákmányoljuk Földünket. A lemez talán legerősebb dala, még a gitárok besokasodott jelenléte sem zavaró a végén. Ha daltól lehet orgazmusa egy zenerajongónak, akkor ez biztosan kiváltja.
Dark Night Of The Soul, a lélek sötét éjszakája. Lassan induló szám, érzelmes énekkel és gitárszólókkal. Valahogy mégsem késztet sírásra, inkább elgondolkodtat. Egyszerűen nem tudsz sírni, csak figyelni és a dallamok megbabonáznak.
A keményebb vonalat erősíti az ezután hallható When The Walls Came Down (Heartache Was Born), ám mégsem lesz belőle a We Are Murderers-hez hasonló tombolás. Van viszont magasztos kórus, Dianne drámakirálynős éneke, amely természetesen nem a szó negatív színezetében értelmezhető. Nagy kedvenc, beleszerettem.
Joost van den Broek keze nyomát főleg az ezt váltó Ship Of Doom hallgatása közben lehet érezni. Kicsit Epicás, de mégsem. Nightwish? Therion? Mindegyik csapat sajátosságai felbukkannak a dalban, ám mivel van den Broek úrról van szó, nem keszekuszaságot eredményez, sőt... kemény metál és folk együtt, megspékelve egy igazán fülbemászó refrénnel és különleges meglepetésekkel -pl. a számolgatás, ami totál váratlanul csap le a hallgatóra, és seggre ülteti. Az album egyik legprofibban hangszerelt szerzeménye.
Afféle mulatós metálnak is beillő intróval jelentkezik be a Céilí. A cím egyébként egy ír néptánc nevét takarja, ennek megfelelően a borongós és a keménykedős vonal is távol kerül tőle, vannak viszont vonós és fúvós hangszerek a gitárok és dob mellé. Instrumentális dal, a mulatós jelleg ellenére végig libabőrözik az ember, zseniális dallamérzék, vidám hangulat, amely még a legborongósabb napokat is megtölti élettel. Emlékeztek a Nightwish Moondance című dalára, amely az 1998-as Oceanborn-on hallható? :D Valami ilyesmiről van szó itt is, csak nem finn, hanem ír hangulatot teremtve.
Viszont a Song For Sorrow And Woe egyértelműen a Nightwish korai munkásságát idézi, a refrén erősen emlékeztet a finnek Deep Silent Complete, 2000-es dalára. A verzék rövidebbek azonban, a gitárok is súlyosabbak, így nem lehet lopással vádolni Dianne-éket. A fülbemászó refrén után azonban -a dal 3. perce körül- jönnek a komoly, kicsit megborítós énektémák és zenei megoldások. Először csak néztem, hogy most ez mi is akar lenni...? Aztán azon kaptam magam, hogy kb. harmadszorra hallgatom végig a számot...
Burn Me címmel egy tipikus bulislágert is hallhatunk, a koncertekről szerintem tuti nem fog hiányozni ez a darab. Hallgatható, szerethető, noha mintha kicsit az előző számok ismétlése lenne. Hallható benne férfi ének is, bár bennem nem hagyott túl mély nyomokat.
A Queen Of Hearts Reborn érzelgősen, kicsit szomorkodósan indul, ám a felvezető ének után átcsap kőkemény metálkodásba, kórussal és kifogástalanul összehozott verzékkel. A refrén dinamikája valóban újraéleszti a szíveket, és Dianne a Királynő, aki a második perc vége felé nemcsak énekével, de beszédjével is kirángat a gödörből, ha valamilyen bánatod van. A tétel lassan végződik, de nem szomorúan és lelombozón. Ez hatalmas piros pont.
A 14 perc fölé kúszó A Theater Of Dimensions zárja az albumot, kedvesen, cukin, aranyosan indul, ám a harmadik perc felé már megkapjuk a zúzást is. Filmzeneszerű, monumentális hangulatot ébresztő dal, férfi beszédhanggal, kicsit az Epica legújabb albumának utolsó trackjét, a The Holographic Principle/A Profound Understanding Of Reality-t idézi, ám Dianne nemcsak énekel, hanem elmélkedős hangon filozofál, a szám pedig mintegy összefoglalja a lemezt. A 8. perc felé vicces zenei betétek is hallhatók, a férfi énekes pedig legalább olyan zseniális, mint Dianne. Innentől inkább a Nightwish Imaginaerumján és Endless Forms Most Beautifulján hallható megoldások sejlenek fel homloklebenyünk mögött, a dalt pedig lágy, már-már gyerekdalnak is beillő ének és zene zárja.
VÉLEMÉNY:
A decemberben hallott We Are Murderers után darázs bújt a hátsó felembe, izgatottan vártam az albumot. Nem okozott csalódást a német legénység és aranytorkú holland énekesnőjük annak ellenére, hogy a Forsaken Love (számomra legalábbis) elég felejthető lett, a Burn Me pedig mintha az előző dalok ismétlése lenne. De a többi dal kellőképpen erős, megállja a helyét az album, Joost van den Broek pedig jól tette, hogy megtámogatta tudásával a zenekart. Erősebb lemez lett a Dimenziók Színháza, mint a 2014-es Sacrificium, amelyről csak néhány dal nyerte el a tetszésemet. Manuela Kraller hangjával szerettem meg az együttest, és bár Dianne is piszok tehetséges, jó ideig nem voltam hajlandó Xandriát hallgatni a bajor énekesnő kiválása után. Azonban Dianne is szép lassan belopta magát a szívembe, és bár a hangjával az előző lemez kapcsán sem volt bajom, valamiért a Sacrificium nem nyerte el annyira a tetszésemet. Viszont ezzel a koronggal egyértelműen szintet lépett a zenekar. Szép munka!
10/08
Kiadó: Napalm Records
Megjelenés: 2017.01.27.
Tagok:
Dianne van Giersbergen - ének
Marco Heubaum - gitár
Gerit Lamm- dobok
Philip Restemeier - gitár
Steven Wussow - basszusgitár