Nyakmelegítők

Bal oldalon a Szilvi által kötött, jobb oldalon az általam gyártott nyakas :D

Karácsonykor az ember megajándékozza a barátnőjét, nincs ebben semmi különös. Kötős körökben az sem nagy szám, hogy köt neki egy nyakmelegítőt. Én viszont még sosem kötöttem Szilvinek semmi használhatót, mindig csak porfogó amigurumikat meg Tölcséreket kapott tőlem. 

Idén viszont végre teljesen biztos voltam benne, hogy mi legyen a meglepetés. Kutas Ági Dancing Fireflies nyakmelegítője biztos sikernek látszott, főleg, hogy a fonal felől sem voltak kétségeim, hisz mindketten egyetértettünk abban, hogy a Barka (Kacskaringó?) Praliné erdőszínben nagyon is közel áll hozzánk. Ennek tudatában vágtam bele a nagy projektbe, nekifutottam vagy háromszor, de végül el is készült (ellentétben az előző évi próbálkozásokkal, amikor mindig lebeszéltem magam, mert valamiért nem láttam jónak a készülő darabot). 

Elkészült a nyakas, és eljött a nagy nap is, amikor végre átadhattam. Én egy kicsit izgultam, főleg, amikor láttam, hogy a csomag már majdnem fel van bontva, Szilvi csak belekukkantott, szemlátomást rá is jött, hogy mi van benne, de nem bontogatja tovább, csak vár. Oda sem mertem nézni, gondoltam, majd megmondja, ha nemjó/nemtetszik/minekezneki. Inkább elkezdtem bontogatni a sajátomat. Aztán amikor oldalt felnyitottam, és belekukkantottam, akkor jöttem rá, hogy miért állt meg az ő keze is. 

Az én csomagomban egy pontosan ugyanolyan nyakmelegítő volt pontosan ugyanabból a fonalból, pontosan ugyanabból a színből. Különbség csak annyi volt, hogy én több ismétléssel kötöttem, mert tudtam, hogy Szilvi halmozza a nyakasokat, neki jobb a szélesebb. És onnantól már tényleg csak sírtunk a röhögéstől. 

Történt ez úgy, hogy igazán sosem beszéltünk erről a nyakmelegítőről, bár annyit tudtam, hogy Szilvi szerette kötni, ő meg tudta, hogy nekem tetszik.

Az már csak hab a tortán, hogy másnap, amikor találkoztunk, mindketten ebben a nyakmelegítőben pompáztunk, a tetemes szatyorkészletünkből aznapra ugyanazt a szatyrot választottuk, és a cipőnk is ugyanaz, de mondjuk az már régóta... :D

A duplafalú

Az én gyerekem a praktikus holmikat szereti, bár persze ez nem zárja ki azt, hogy jól is nézzenek ki azok a cuccok, és a szín sem mindegy. Pici gyerekként rajongott a sárgáért, főleg ha az párna volt, így sok-sok sárga ikeás párnánk volt akkoriban. Azóta nem vettem észre, hogy valamelyik szín különösebben a szíve csücske lett volna, most volt az  első alkalom, hogy kiderült, a petrol és a piros kombinációja nagyon is közel áll hozzá. Így amikor ezt a nyakmelegítőt kitaláltam neki, egyértelmű volt, hogy ez a két szín mindenképp kell hozzá. A szürke pedig megmaradt valamelyik projektből, így aztán raktam bele azt is. Dupla fala miatt jó meleg, a fazon pedig roppant egyszerű és praktikus, nem kell vele bíbelődni, nincs tekerészés, igazgatás, egyből melegít. 

Eredetileg egyébként szimpla, de jó magas nyakmelegítőt akartam kötni, de amikor elkezdtem csíkozni, és rájöttem, hogy azt a sok szálat valahogy majd el is kéne varrni, úgy döntöttem, hogy inkább eltakarom, és dupla nyakast csinálok. ;)

A nyakmelegítőről a részletek itt találhatók.

II. Tölcsér

Kreatívság szempontjából nem jó év ez (már a tavalyi sem volt az). Minden lassan megy, bizonytalanul, nehezen kezdek neki új dolgoknak, bár a fejem tele van ötletekkel, mégis a halogató taktikát választom inkább, így aztán soha semmi nem valósul meg a jobbnál jobb gondolatokból. Jó lenne lassan visszatérni a régi kerékvágásba, mert így csak megy az idő, én meg csak nézek ki a fejemből, a fonalboltnyi fonallal semmi nem történik, és van egy kazal megvarrni való anyagom is.

No, de II. Tölcsér* (© Zsangyal és Tamás) legalább elkészült, még ha jó hosszú idő alatt is. Sokat nyűglődtem vele, macerás volt. Amikor például készen lettek a lábai, kiderült, hogy az egyik egy szemmel vastagabb, mint a másik (gyerek: persze, mert arra jobban gyúrt). Akkor kezdhettem elölről. A feje púpos lett, hiába horgoltam újra azt a részt, így most nagyjából úgy néz ki, mint akit jól fejbe kólintottak – pedig istenbizony nem bántottam. Hiába, no, nem megy ez most úgy, ahogy szeretném.
Amúgy  ha valaki ilyen madarat horgolna, nagyon készüljön fel a macerára, mert ahogy készül, úgy lesz egyre hisztisebb. Nem csak a készítő, a madár is. Alig lehetett összerakni, annyira ideges volt, hogy mikor mászkálhat már (először repülni akart, de mondtam neki, hogy ekkora dundi testet ilyen pici szárnyakkal megmozdítani is lehetetlenség, nemhogy felreptetni). Aztán amikor helyére került a szeme, állandóan csak forgatta, dumált, hogy csináljam már, így sosem lesz kész, miért vagyok ilyen lassú. Enni nem lehetett mellette, mert mindenbe beleütötte volna a csőrét. A pattogatott kukoricát különösen szerette, de ettől nagyon kell óvni, mert bármennyit meg tudna enni, és attól csak dagad a test, mint tudjuk.
Szóval minden kellemetlenségre fel kell készülni egy ilyen madár készítésekor, és csak remélni tudom, hogy az új helyén jól viselkedik.
Ha mégis valaki van olyan bátor, hogy belevágna a madárgyártásba, a mintát itt találja.

* Az egyes számú Tölcsér Zsangyaléknál lakik, és nem én készítettem.

Egértanya

Visszanézve a bejegyzéseket, rájöttem, hogy Konrádról nem szól blogbejegyzés. Vétkes hanyagság részemről! Szóval Konrád, a zöld csíkos egér ugyanabból a könyvecskéből bukkant elő, amelyikből Csámpi, a vagányan pózoló kutya.

Szívből jövő kérésre született meg került elő Konrád nagybátyja, aki Kázmér névre hallgat. Kázmér kicsit nagyobb termetű unokaöccsénél, és a bundája mintázata nem zöld, hanem kék. Néhány hónapos brüsszeli tartózkodás után azonban búcsúzniuk kellett, hogy örökbefogadó gazdájához utazhasson Budapestre. 

Kázmér most már Gyöngyinél van, aki néha biztosan magával viszi majd a Budavári Palotába egy kis könyvraktári barangolásra.

A csomagolást és szállítást külön köszönöm Eszternek, mint Egérügyi Megbízottnak! :)

Csámpi

Első brüsszeli bejelentkezésem a blogon. Az inaktivitás nem teljes, néha készülnek mindenféle lények, például Csámpi.

Még januárban láttam meg az élelmiszerboltban egy kupac könyv, és mindenféle ügyködésre buzdító készletek közt egy dobozt, amiben kevéske fonal és egy kis könyv lapult. A címe: Des doudous* au crochet. Szóval dudukönyv. :) A marketingszöveg szerint "adorable doudous": röfi, majom, méhecske, egér és kutya leírása van a könyvben. Próbáltam kivárni a leárazást, de rettegtem, hogy az akció végén egyszerűen eltűnik a boltból, és soha többé nem juthatok hozzá. Úgyhogy szent ígéretet tettem Tamásnak, hogy kap egy dudut ebből a könyvből, ha megvehetem. Az ígéret mostanra öltött testet egy kutyus formájában.

Eredeti neve Inu le chien, tehát fiúkutyus. A Csámpi nevet kapta a keresztségben, azon egyszerű oknál fogva, hogy kicsit elcsúsztak a szemei és az orra a testéhez képest. Mintha görcsben lenne a nyaka. :)

Ez egy rettentő egyszerű darab, ennél fogva több napig készült. Miért ez a késedelem?

Horgolni csak angol nyelvű mintából tudok, ám ez francia volt, tehát fordítanom kellett. Ezen kívül nagyon utálom, hogy össze kell varrni az alkatrészeket. Így a fej és a test egy darabból készült, a mindenféle alkatrészeket pedig a test felől kezdtem horgolni. A minta természetesen fordítva szólt, lábujjtól kezdve combtőig, fülcimpától fültőig, és így tovább. Tehát ezt is meg kellett fordítani, meg néhol átalakítani. Nem volt egyszerű, viszont annál küzdelmesebb. A végeredménnyel elégedett vagyok, szerintem helyes kis jószág kerekedett.

Itt mintha épp eldőlne, de nem,
egy fűcsomónak támaszkodik, csak görcsöt kapott a dereka.

Jó a szimata, kiváló kopó lesz belőle! Vagy parfümkészítő.

Az eredeti fonalból csak a türkizekből került bele, egyébként Drops Safrant használtam hozzá, valamint biztonsági szemeket. Az eredeti leírás biztonsági orrot javasol, csak ezt nem kaptam, úgyhogy hímzett orra lett...

*A francia nyelv találékonysága, doudou-nak nevezi a mindenféle plüssfigurákat. Magyarban nem is tudom, van-e erre gyűjtőnév.

nem kötés, nem horgolás

Hú, eléggé meglepődtem, amikor megláttam az utolsó bejegyzés dátumát: október 4. Nem idén :D

Jó sok minden történt azóta; Zsangyal messzire ment, mi is odébb költöztünk, jó sok energiát le is kötöttek ezek a dolgok, de most  - ha módjával is, de - belecsapunk a lecsóba.

A  hosszú hallgatás alatt már részt vettem egy workshopon (van ennek magyar neve? aki tudja, írja meg kommentben, kérem szépen!), ahol a tejfestékkel ismerkedtem. A tanultakat elraktároztam, és mindenféle bútorfestéseken töröm a fejem, de az majd csak később lesz. 

Január végén pedig az Apacuka kerámia műhelyében kerámia tányérokat készítettünk. Keramikusok fellélegezhetnek, ezután sem fogok kerámia tálakat gyártani, de nagyon érdekes volt belecsöppenni egy olyan világba, amiről eddig fogalmam sem volt. Mindig is érdekelt az agyag, de eddig csak a korongozást gondoltam kipróbálni, bár még nem jutottam el odáig. Ez egészen más technika, látszólag könnyebb, de azért az elkészült darabok formáján eléggé látszik, hogy avatatlan kezek készítették. A mi dolgunk csak a formázás, a minta kitalálása és agyagba applikálása volt, a mázazást és az égetést már Juditék végezték el. Nagy köszönet érte! :)

Színben, mintában, formában a kedvencem a bilobás tál, abba nagyon beleszerettem. De igazából mindegyik valamiért érdekes, ha másért nem, akkor azért, mert a fene sem érti, hogy tudott olyan kacska széle lenni :D :D

Szóval, menjetek workshopozni Juditékhoz, nem fogjátok megbánni :)