Pati játékra hívott, ennek most nagyon örültem, egyrészt mert így talán kicsit visszahúz a blogíráshoz, másrészt mert nagyon tetszik a téma. A játékról:
Gyűjtsük össze gyermekkorunk kedvenc ételeit, sütijeit blogunkon!
Bizonyára mindenkinek vannak kedvencei, melyekhez akár kedves történetek is fűződnek. Emellett persze akadnak olyan ételek is, amiket valamiért nagyon nem kedveltünk. A számot tekintve nincs szabály, mindenki annyi ételt sorol fel, amennyihez kedve van! Így jobban megismerhetjük egymás ízlésvilágát és egy kicsit nosztalgiázhatunk is!:)
Egy bloggernek 5 másikat kell meghívnia a játékra!
Jó olvasgatást és kellemes időtöltést kívánok a játékhoz!
Nos, én nem ígérem, hogy minden kedvencemre úgy emlékszem, ma már főleg a saját ételeim a kedvenceim. Nálunk anyukám volt a fő szakácsnő, aki a dédimtől tanult. Nagymamám (az anyai, akivel együtt éltünk) nem igazán tudott főzni, hiába volt három gyereke, viszont keményen dolgozó anya volt, szabónő sok megrendeléssel és sok varrólánnyal. Szerencséje volt, mert velük élt a dédi, aztán mire a dédi öreg lett, addigra már anyukám nagylánnyá, asszonnyá cseperedett, és ő tudott főzni. Emlékszem, amikor nem lehetett beférni a konyhába, mert hárman nyújtották az igazi rétest... Később, amikor mi gyerekek a nagymamára voltunk bízva, daragaluskalevest (nálunk gríznokedli) és tejbegrízt kaptunk, vagy anyu előre megfőzött, de nosztalgiával és szívesen emlékszem a mama csomós tejbegrízére is.
Úgy emlékszem, már gyerekkoromban is az egyszerűbb és nem édes ételeket szerettem jobban. Anyukám néha jól kinevetett, amikor születésnapomra bármilyen finomságot kívánhattam, és mondjuk mákos tésztát vagy zöldbabfőzeléket kértem. Hát istenem, épp azt kívántam, nem kérhetek akkor pecsenyekacsát :D!
Ezenkívül nagy krumplistót voltam (vagyok), a krumpli bármilyen formában jöhetett. Volt olyan, hogy egy tál héjában főtt krumpli volt a vacsora vajjal, nagyon szerettem. Meg olyan is, hogy nem szerettem a húst, amit a többiek ettek, úgyhogy krumplit ettem salátával, de azt háromszor :)
Nagyon szívesen emlékszem anyukám szilvásgombócára, császármorzsájára, máglyarakására, és a kedvenc levesem azóta is a fokhagymás rántott leves. De zseniális a húslevese is!
A másik nagymamám viszont nagyon jól tudott főzni! Ő is csak két utcányira lakott tőlünk, sokszor aludtunk náluk, mentünk át délután vagy mentünk velük nyaralni. A mamánál az volt a szabály, hogy mindent meg kell enni, különben útilaput kötnek a talpunkra. Ettől jól beijedtünk, aztán a mama megkérdezte, mit főzzön :) a trükkre már csak jócskán kamaszkoromban jöttem rá. Mamánál a csúcs a krumplibaba volt, ezt ő hívta így, és a nyomán mi is mind a mai napig, ez a tócsni vagy lapcsánka, amit minden vidéken többféleképpen készítenek, mifelénk nyers reszelt krumpli, reszelt hagyma, leve jól kicsavargatva, esetleg pici víz hozzá, só, bors, kis liszt, ebből olajban kerek, szabálytalan pogácsákat sütünk. Ezt mindig kértem. Ő készítette a legfinomabb házi lángost, és az a köret, ami azóta is a kedvencem, bár nem valami diétás: héjában főtt krumpli meghámozva, lereszelve, és már reszelten zsírban pirítva, nagyon finom! Szívesen emlékszem még Mama kerti levesére, pedig igazából sose - azóta se - szerettem a vegyes zöldségleveseket, de ez még az útilapus történethez tartozik. Amikor megkérdezte Mama, hogy mi legyen, és mondtuk mondjuk a palacsintát, azért főzött elé a kert kincseiből egy vegyes zöldséglevest, amit szigorúan tálalt ki azzal, hogy ezt meg kell enni, mese nincs! Kis asztalnál ültünk a kertben kis fa székeken, félárnyékban, és sürgősen kanalaztuk a nemszeretem levest, aztán persze megkaptuk a palacsintát. Az útilaput sosem :)
Kinek adjam tovább a játékot? Lássuk csak:
