Ajándék

Klárika gondterhelten ült a művészeti kávézó teraszán egy café latte felett. Szépen ívelt szemöldöke összeszaladt, miközben az aznap történteket próbálta feldolgozni. Reggel felkelt, haját szigorú kontyba kötötte, felvette szűk szabású kiskosztümjét és dolgozni indult egy multinacionális cég vezérigazgatójának asszisztensi székébe. Semmi sem utalt arra, hogy ez a nap más lesz. Anya szabadszellemű, nyitott gondolkodású, ugyanakkor biztonságos, szeretetteljes és következetes légkörben nevelte őt fel - miközben felismerve a rendszerváltozásban rejlő lehetőséget - fiatal elvált nőként közgazdász diplomát is szerzett. Anya hitt a változásban, és a piacgazdaság felszabadító erejében. Egy bankban helyezkedett el, ahol végigjárva a tisztességes szamárlétrát, fiókvezetői pozícióig jutott. A beosztottai és főnökei, akárcsak a családtagjai, tisztelték, becsülték. Anyának kiváló teljesítményértékelései voltak, és rendíthetetlenül hitt abban, hogy közös érdekért csapatban dolgozni minden körülmények között kifizetődő. Anya ma délelőtt telefonált, hogy a válságos gazdasági helyzetre való tekintettel a főnökei fájó szívvel ugyan, de a bankban töltött szakmai pályafutásának lezárása mellett döntöttek. Nem értékekről vagy eredményekről szól a történet, hanem „a kígyó a farkába harapott”: a jól teljesítő, magas szakértelmű, emiatt méltán magasan fizetett, a válságban azonban nyilvánvalóan túl drága fiókvezetőket érte a csapás: megszűnik a munkahelyük. Szellemi tőke-irtás. Anya ötven évesen, egy óra leforgása alatt, a megbecsült fiókvezetői székből a munkaerőpiacon találta magát – álláskeresőként. Apa ugyan nem élt velük, de folyamatosan jelen volt Klárika életében. Ő jelentette a mókát, a vidámságot. Ugyanakkor a bajban mindig lehetett rá számítani. Apa mezítlábas tanyasi gyerekként nőtt fel, és csak saját ambíciójának köszönheti, hogy küzdelmes munkával, támogatás nélkül, diplomát szerzett. Apa hitt a közjóban, az anyatermészetben és a környezetvédelemben. A rendszerváltás meghozta számára a kiteljesedés lehetőségét, miután elnyerte az önkormányzati környezetvédelmi vállalat ügyvezető igazgatói címét. 16 évet töltött a pozícióban, egy haldokló céget vezetve a modernizáció útján egy versenyképes jövőbe. Közben a polgármesterek jöttek-mentek, de megkérdőjelezhetetlen szakértelmének köszönhetően Apa maradt. Apa ma délután telefonált, hogy a frissen lezajlott választások újdonsült képviselői megszavazták leváltását, az összes többi önkormányzati vállalat vezetőjével együtt. Csoportos lefejezés. Okok nincsenek, ha csak az nem, hogy Apa is „kiszolgálta” az előző, jelen pillanatban ellenzéki városvezetést. Hiszen kiszolgálta ő mind a négyet a rendszerváltás óta, mivel nem a pártokban, hanem eszmékben és a szakmájában hitt. Ráadásul, hogy valódi színezete legyen az elemi felháborodást gerjesztő esetnek, hűtlen kezeléssel vádolják, így Apa ötvenöt évesen, egy óra leforgása alatt a megbecsült igazgatói székből védekező pozícióba került, ahol a legalapvetőbbet, a tisztességét kell bizonyítania. Laci sietve lépett be a kávézó teraszára, tudta, hogy a szavaknak most nincs helyük, így csak lecsókolta Klárika szájáról a tejhabot, kinyitotta a laptopját, és elindított egy dvd lemezt. Klárika a felvételen huszonéves édesanyjával és édesapjával találta szembe magát, akik kézen fogva, lobogó hajjal szaladtak a budapesti utcákon az Ikarus buszok akkori csúcsmodelljei között. Majd esküvői képsorok következtek, apa a nyakkendője hegyével játékosan megsimogatta anya pisze orrát, aki nem átallott virágos ruhában oltár elé állni. Aztán sok-sok jelenet, ahol már a kis Klárikáé a főszerep, és a jövőbe bátran tekintő harcosok - a szülei, akikben buzgott a fiatalos tettvágy, lendület és erő - őt a legnagyobb szeretettel veszik körül. Hogy hogyan történhetett mindez, és hogyan talált el hozzá ez a csodálatos látomás? Volt valaha egy 8mm-es tekercses filmfelvevőjük, de Klárika legjobb tudomása szerint a szerkezet réges-régen elveszett. Anya azonban megtalálta a felvételeket, Apa pedig a technika vívmányainak köszönhetően digitalizáltatta a tekercseket, és elküldte Lacinak. A születésnapjára szánták, de Laci megérezte: nem szabad tovább várni, most van szüksége rá. Klárika látott ugyan régi képeket arról, ami a filmen játszódik, tudta, hogy volt egy szerelem, egy házasság, amiből született, de mindez úgy élt a fejében, mint az évszámok és illusztrációk a történelemkönyvek lapjain. Filmen látni ezerszer élőbb, szinte húsba vágó élmény volt. Már nem csupán elhitte, hanem hitt benne, hogy a szülei voltak fiatalok, akik nem csak képesek voltak a rendszerrel megújulni, hanem maguk is újítóként vettek részt egy korszak lezárásában. Egy pillanat alatt beleivódott a vérébe a változás képességének csodálatos ereje. Ebben a pillanatban tudta, hogy a szülei, egy letűnt korszak utolsó harcosai ismét győztes csatába fognak vonulni, és ezúttal ő is csatlakozik hozzájuk. Épp csak indulás előtt még kibontotta a haját, intett a pincérnek, és kérte a számlát.

Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond

A fiam augusztusban ünnepelte a 19. születésnapját. Egy fejjel magasabb nálam, már kinőtt a kamaszkori sutaságból, de még nem kész fiatalember. Egy fejjel magasabb nálam, néha csak nézem, hogy hogyan nőhetett ekkorára, és el se tudom hinni, hogy ő ugyanaz a 3 kilós, pirított cukor illatú, szuszogó gombóc, akinek nem is olyan régen a baldachinos bölcsője felett álltam. Egy éve felnőtt korú, talán kicsit hátra is dőltem, megtettem, amit megkövetelt a haza, felneveltem, felvették a főiskolára, mostmár a saját sorsának a kovácsa. Talán ezért döbbentett meg az a fojtott hangú telefon, amit tegnap éjjel kaptam.
- Anya, Pécsen vagyok. Mit csináljak? Zsuzsi szakított velem.
- Micsoda, mi van, drágám, Zsuzsi, szakított, és hogy kerültél Pécsre?
- Miután elmondta, hogy vége, hazautazott a szüleihez. Én meg utána jöttem – habogta a kagylóba.
- Utána mentél? Pécsre? Értem, és mi történt? Hol vagy most?
- Hoztam neki virágot. De nem kellett a virág. Azt hittem kibékülünk, ő meg elzavart. Az apja zavart el. Igaziból nem is akart látni. Azt hittem kibékülünk… Azt hittem, ha teszek valami romantikusat…
Sírásba fulladt a beszámoló. Én meg csak néztem az órát, hajnali fél egy volt. És hihetetlenül groteszknek éreztem az egész jelenetet. Ahogy ülök a sötétben, és a majdnem felnőtt fiam sírása kőgombócot nyom a torkomba.
- Drágám, ne sírj, kérlek kicsim, szedd össze magad… - de éreztem, erőltetett a próbálkozás.
Hallgatás. Hosszú, jeges másodpercek.
- Szívem, - szólalok meg újra – hol vagy most? Mikor megy vonat?
- Nem tudom, nem tudom. Anya, én nem akarok tovább élni nélküle. Nekem ő a mindenem. Én nem tudom, hogy mit teszek, ha ennek tényleg vége.
- Mit teszel, mit teszel, nem teszel semmit! Főleg nem valami ostobaságot, szépen felülsz hajnalban az első vonatra, és visszajössz Pestre! Hallod? Majd itthon megbeszéljük!
- Nem tudom, nem tudok…
Éles sípolás, katt, a telefonja lemerült. A sötétben tapogatom a villanykapcsolót, remeg a kezem, a gyomrom, a szívem. Én se tudom, hogy mit tegyek. Mit mondjak? Mit csináljak? Mivel teszek jót, ha beleavatkozom? (Szívem szerint széttépném azt a kis lotyót…) Vagy ha hagyom, hogy maga küzdje meg élete első szerelmének konfliktusait, és gyötrelmeit? Mi ilyenkor egy anya dolga?
Míg gondolataim sorában idáig jutok, előtűnik egy kép. A kisfiam másfél éves, a játszótéren vagyunk. Odatotyog egy másik gyerekhez, és szeretne ő is játszani a dömperével. Mikor megfogná a kis játék kerekét, a másik gyerek felkapja a dömpert, és azzal együtt boxol bele a nála egy fejjel alacsonyabb kicsinyem mellkasába. Villámló szemekkel üvölt rá: nem, nem, nem!!!. Engem elfog a kétségbeesés, csak állok a homokozó szélén megfagyva, és azon gondolkodom, hogy mit mondjak? Mit csináljak? Mivel teszek jót, ha beleavatkozom? (Szívem szerint széttépném azt a kis fattyút…) Vagy ha hagyom, hogy maga küzdje meg élete első játszótéri konfliktusait? Mi ilyenkor egy anya dolga? Óráknak tűnő másodpercek múlnak el, mikor végre a lábam magától mozdul, odaröppenek, felemelem a gyermekem, a másikhoz nem szólok semmit, nem mondom, hogy nem szabad, nem kiáltok rá, csak odébb megyünk, magamhoz ölelem, aztán a szemébe nézek, magabiztosan rámosolygok, és azt mondom: semmi baj! Gyere, játsszunk mást! Van itt annyi játék! A rémült madárkám csak néz, nem érti a helyzetet, nem volt ilyen élménye. Ne félj, a kisfiú most nem szeretne veled játszani. De gyere, nézzük meg azt a kislányt, aki ott tologatja a szép kis babakocsiját. A kicsi gyermekem szemében érdeklődés csillant, és már totyog is tovább, bátran, mint egy apró részeg ember a babakocsis kislány felé.
Ebben a pillanatban újra szól a telefonom.
- Anya, vissza tudtam kapcsolni még egy percre. Az állomásra megyek.
- Jól van drágám, menj csak oda. De nem kell megvárnod a vonatot. Felveszem a kabátom, és érted megyek! Hallod? Várj meg az állomáson!
És elindultam. Visszhangosan kopogott a cipősarkam a kihalt lépcsőházban, kezemben türelmetlenül csörrent a slusszkulcs, és ahogy kiléptem a házból az éjjeli levegőben pirított cukor illatát sodorta felém a szél…

Mi, nők

Édes Istenem, milyen hosszú nap volt ez a mai. Hulla fáradt vagyok. Reggel rohantam a megbeszélésre, alig tudtam rendesen elkészülni, nem csörgött az ébresztő. Utána még a busz is dugóba került, még jó, hogy nem késtem el. Aztán minek voltam ott? Az összes zselézett hajú, nyálfejű huszonéves menedzserpalánta játszotta az eszét. Mert ők csak aztán a fontos emberek. Megtartottam a prezentációmat, persze egyik se figyelt oda. Az összes a mobiltelefonját, a notebookját, meg az ipodját (vagy mi a francok ezek), nyomkodta az asztal alatt. Ezért igazán kár volt három napig készülni. Mikor a végén megkérdeztem, hogy kinek van kérdése, akkor is csak egy jelentkezett, a legostobább, aki csak azért mondott valami oda nem illő baromságot, hogy mutassa, neki van kérdése, vele nem lehet kukoricázni, a főnök láthatja, hogy ő nem megy el semmi mellett szó nélkül. Szánalmas. Ráadásul a maratoni megbeszélés végén a főnököm közölte, hogy remek volt a prezentáció, de legközelebb igyekezzek még többet kihozni magamból. Még többet?! De mégis mennyit? Este hétnél soha nem tudok előbb eljönni. Mindig csak abbahagyom a munkát, mikor már nem fog az agyam, és sosem fejezem be. Mindig leragadok a tűzoltásnál, és még azzal sem végzek. Hát igen, a multinacionális vállalatok átka. De nem panaszkodom, ezt vállaltam, érdemi tetteket akartam hozni a társadalomba, ezért tanultam. Megint este hét óra van, itt állok a villamoson, ami rázza ki a lelkemet a körút fényei közt. Töri a lábam a körömcipő, és egy talpalatnyi helyem nincs, mert megjelent egy pöffeszkedő anyuka a babakocsijával, és ide állt a számba. A gyereke meg ordít, mindjárt szétreped a fejem. Nem igaz, hogy nem tud vele valamit csinálni! Pedig ő aztán igazán ráért volna még egy villamost várni, hiszen semmi dolga. És ahogy rám néz! Ítélkezik, azonnal! Egyértelmű, hogy azt gondolja, na a karrierista picsa, képtelen egy lépést tenni, hát nem látja, hogy gyerekkel vagyok? Mintha én kevésbé hasznos tagja lennék a társadalomnak azért, mert még nem potyogtattam ki egy-két porontyot. Arra persze nem gondol, hogy az ő GYED-e abból a pénzből van, amit én megkeresek, és leadózok, amíg ő otthon pelenkát cserél, meg papikát turmixol. Hihetetlenül idegesítő ezeknek a családosoknak a dölyfössége!

Édes Istenem, milyen hosszú nap volt ez a mai. Hulla fáradt vagyok. Reggel megetettem a kicsit, utána mentünk a védőnőhöz, aki nem mondott semmi értelmeset, onnan irány a gyógyszertár, majd a postán felvenni a leveleket, még a közértbe is be kellett mennünk, hogy bevásároljak, a férjem későn jön haza, igazán nem várhatom el tőle, hogy ezeket ő intézze. Meg a vendégségbe se érkezhettem üres kézzel. Egyetlen szórakozásom azokkal a barátnőimmel vendégeskedni, akik szintén kisbabával vannak otthon. Csak ennek a mainak a fele se volt szórakozás. Mire odaértünk, a kislányom hulla fáradt volt, aludni szeretett volna, de persze a zajban nem tudott. Hiába tologattam fel-alá egy órát. Nem is tudják, csak az anyák, hogy mekkora trauma az, ha nem tud aludni egy gyerek… A férfiaknak fogalmuk sincs, mennyire el lehet fáradni egy fáradt kisgyerek jó kedélyű állapotba terelése közben. Ami persze általában csak kísérlet, mert hogyan legyen egy 15 hónapos jó kedélyű, aki fáradt, és mind a négy őrlőfoga egyszerre jön. Nem ettem, még a kávémat sem tudtam meginni, csak őhercegnőségét szeretgettem, vigasztaltam, és igyekeztem a figyelmét elterelni hamis vidámsággal, harsány „ide nézz drágám” és „jaj de érdekes” felkiáltásokkal. Ráadásul délután még el kellett mennünk a Nagyihoz, akivel az egész család szerint nekem kell bájologni, mert én ráérek. Nagyi panaszkodott, lelkileg zsarolt, és rossz hangulatot keltett. Főleg a férjem rokonságát szidalmazta. Közben Csillagvirág rohant fel-alá, az asztalról a terítőt lerántotta, hatszor elesett. Még az orrát is lehorzsolta. Milyen anya vagyok én, hogy a gyerekem örökké csupa seb?! De nem panaszkodom, ezt vállaltam, gyermeknevetést akartam hozni a világba, ezért lettem anya. Végre hazafelé tartunk, sötét van már, állok a villamosom, ami rázza ki a lelkemet a körút fényei közt. Közben egy talpalatnyi helyem sincs, mert egy karrierista picsa ideállt a számba, a laptop táskájával leveri az oldalam. Hát nem látja, hogy gyerekkel vagyok? Aki ráadásul ordít a fáradtságtól… És ahogy rám néz! Ítélkezik, azonnal! Egyértelmű, hogy azt gondolja, na a pöffeszkedő anyuka, ő aztán igazán ráért volna még egy villamost várni! Neki nincs dolga! És nem igaz, hogy nem tud a bőgő gyerekével valamit csinálni! Mintha én kevésbé fontos tagja lennék a társadalomnak, azért mert jelenleg nem dolgozom. Arra persze nem gondol, hogy az én gyerekem fogja majd az ő nyugdíját is fizetni, mert neki a gyerekvállalásnál fontosabb a saját fontossága meg a kényelmetlen körömcipője! Hihetetlenül idegesítő ezeknek az üzletasszonyoknak a dölyfössége!

Édes Istenem, milyen hosszú nap volt ez a mai. Hulla fáradt vagyok. Pedig nem csináltam ma semmit. Ma sem. És hány ilyen eseménytelen, hosszú nap vár rám, mire végre eljön a békét hozó halál. Nem tudom már mióta nincs fedél a fejem felett, és mikor aludtam utoljára ágyban. Besötétedett, ülök a villamoson, ami rázza ki a lelkemet a körút fényei közt. Persze, csak amíg nem jön az ellenőr, és le nem szállít. Vagy amíg a többi ember ki nem utasít. Itt áll a fejem felett egy karrierista picsa, meg egy pöffeszkedő anyuka a gyerekével. Nekik persze van feladatuk az életben. Nevetséges, hogy bár idegenek, mégis látszik a feszültség köztük, egy kanál vízben meg tudnák fojtani egymást. De ezen csak én mulatok magamban, másoknak nem tűnik fel az ilyesmi, csak nekem, akinek egész nap van ideje az embereket figyelni a villamoson. Persze ők észre se vesznek, rám se néznek. Hála Istennek. Mekkora szerencse, hogy tegnap sikerült megmosdanom egy nyilvános wc-ben.

Budapest, 2010.11.11.

Gondolatok a metrón

Elég unalmas az életem. Erre tegnap jöttem rá, a 10 éves osztálytalálkozón.
Mert mégis, mit tudtam előadni? Megismerkedtem egy évfolyamtársammal, egymásba szerettünk, az iskola végeztével összeházasodtunk, lakást vettünk, amit törlesztünk, robotolunk, és ha minden jól megy, nemsokára lesz egy gyerekünk is.
Sablontörténet. Láttam, az egykor ismerős, mára már megtört tekintetekből az érdektelenséget.
Most is itt ülök a büdös metrón, minden nap ugyanaz a szürkeség, ugyanaz az arctalan tömeg. A munkahelyemen ugyanaz a robot, ugyanazok a problémák, ugyanazok a korlátolt emberek. Aztán egy napon megöregszem, és rájövök, hogy az életemet az ismeretlenség szürke, fullasztó homályos unalmában éltem le.
Nem! Hiszem, hogy nem ez lesz a sorsom! Próbálom magam mások szemével látni, de nem megy. Hála Istennek! Hiszen, ha jobban belegondolunk, nem hasonló sablonra vágyik minden ember?
Mert a valóság az, hogy romantikus, vadregényes szerelem a mienk, minden pillanata rózsaszín, narancs meg türkizszínű, emlék. Életünk első lakása valódi otthon, banán, virág és pörkölt kávéillatú fészek. Minden reggel figyelem az arcokat a metrón, mosolygok az emberekre, majd belépek az irodámba, ahol fontos feladatok, szakmai kihívások és támogatásra számító csapat vár. Ráadásul minden reményem megvan arra, hogy a szívem vágya teljesül, miszerint egy új életet hordok a szívem alatt, benne a jövőt, a megváltást, a fényt.
Itt ülök a metrón, néznek rám az emberek, néhányan visszamosolyognak a hétköznapi lányra, és senki sem tudja rólam, hogy az én életem izgalmas, tartalmas és boldog. Ugyanis ezek a dolgok fejben dőlnek el.

2010.11.11.

A lord

Az egyik kedvenc könyvem Daphne du Maurier: A Manderley ház asszonya című remekműve. Érthető volt tehát az izgatottságom, mikor férjemmel a regényből készült musical előadására váltottunk jegyet. Ezt fokozta az is, hogy kisfiúnk születése óta nem igazán volt alkalmunk esti, intellektuális programokra kiruccanni. Így hatalmas lelkesedéssel sminkeltem magam, és öltöttem fel a legszebb alkalmi ruhámat. Kézen fogva mentünk a színházba, előtte forró feketét ittunk, és apró süteményt ettünk, és mikor felvonták a függönyt, csillogó szemmel vetettem bele magam a történet és a zene élvezetébe. Lebilincselő volt. Annyira magával ragadott az előadás, hogy mikor rebbenve körbepillantottam a félhomályos nézőtéren, akkor az egy irányba bámuló arcok látványa tűnt szürreálisnak, és a darab valóságosnak.
Ezt követően jó néhány napig nem tudtam szabadulni a hatás alól. Ráadásul igen kellemetlen, negatív gondolataim támadtak. Úgy éreztem, hogy bár boldog házasságban, sőt, immár boldog családban élek, ezzel le kellett mondanom annak a kamaszlánynak minden kalandos ábrándjáról, aki valaha voltam. Fájt, hogy én sosem fogok megismerkedni Monte Carloban egy szenvedő angol lord-dal, aki az első feleségét gyászolja, és az apám lehetne. Félreértés ne essék, soha nem cserélném el a drága férjem senkire, mégis sóvárogva vágytam arra a képre, ahogyan láttam magam húsz évesen, rajztáblával a kezemben a Francia Riviéra csipkés szikláin, egy jól öltözött, visszafogott, deresedő halántékú férfi karjában, aki arra vár, hogy megmentsem saját magától és a démonaitól.
A hétvégén elutaztunk, ha nem is a Riviérára, de Esztergomba egy kicsit kikapcsolódni. Sétáltunk a fő utcán, üldögéltünk a főtéren, kicsi fiúnk kergette a galambokat. Megvolt ennek is a kispolgári bája, romantikája, de szánalmasnak tűnt a monacoi vágyott kalandhoz képest. Aztán autóba ültünk, hogy megkeressük a szállodát, ahol az elkövetkező napokat fogjuk tölteni. Ahogy egy piros lámpához közelítettünk, hirtelen éles csaholás, szenvedő vonyítás és hangos sírás hallatszott. Mivel én voltam a sofőr, hirtelen azt se tudtam mi történt, vagy hogy honnan jönnek a hangok, mikor a férjem határozottan rám parancsolt: „Azonnal állj félre, ki kell szálnom!” Kábultan engedelmeskedtem: félrehúztam a kormányt, leparkoltam a járdán, és benyomtam a vészvillogót. Mire ez megtörtént, ő már nem volt az autóban. A visszapillantó tükörbe nézve jeges rémület fogta marokra a zsigereimet. Egy 8 éves forma kislány a kicsi kutyáját próbálta megmenteni, akire rátámadt egy nagytestű kóbor kutya. Életem párja egyenesen oda tartott, ellentmondást nem tűrően a háta mögé terelte a kislányt, és hangosan ráüvöltött a kóbor ebre: TAKARODJ! A kóbor kutya ekkor vette észre, hogy megzavarták, és ahogy felemelte a fejét, még hatalmasabbnak látszott. Végigfutott az agyamon, hogy mit tehetnék, ha rátámadna a kedvesemre, és reszketni kezdtem, mikor tudatosult bennem, hogy valójában semmit. A kicsi miatt még a kocsit se hagyhatom el, de ha a torkának ugrik, oda sem érek. Bátor nőnek tartom magam, mégsem mertem nézni, hogy mi történik. Kényszeredetten hátramosolyogtam a kicsinyemre, és próbáltam úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Ő csodálkozva nézett vissza rám, a gyerekeket nem lehet becsapni. Féltem, hogy elsírom magam, de nem lehetett, nem engedhettem, hogy a pánik legyűrje az ép elmémet. Mély levegőt vettem, és újra hátra néztem. Férjem még mindig a kóbor kutyával ordított, aki nem tudta mit tegyen. Valahányszor újra neki akart támadni a kiskutyának, az emberhím üvöltése megzavarta. A kislány sírt, félt is, de a kutyusát annál is jobban féltette. Láttam emberemen, a feszültséget: nem tud két helyen lenni, a kislányt, a kiskutyát és a nagykutyát háromfelé szeparálni.
Az emberek fel se fogták a jelenetet, nyugodtan sétáltak, maximum megbámulták a furcsa cirkuszt.
Mikor már-már sikeresnek tűnt a hadművelet, és a kislány be tudott szökni a kicsi kutyussal a házba, a nagykutya utánuk vetette magát. Uram is bement a házba, és kiküldte a gyámoltalanokat, hogy egyedül zavarja ki az ordast. Sikerült, hála Istennek. A kóbor kutya meggyőződött arról, hogy ki az alfahím, és elszaladt. A kislány, és a kutyája bemehettek végre a házba.
Nyílt a kocsi ajtaja, és az én hősöm sápadt arccal, remegő térdekkel, de a tekintetében a gyümölcsöt termő elszántsággal ült be az autóba. Nem szóltunk semmit. Ráadtam a gyújtást, és ebben a pillanatban az angol lordokat tartogató Monte Carlonak kihunytak a fényei.

Budapest, 2010.11.08-09.

A globalizáció hatása a magyar gazdaságra

Harmadéves doktorandusz lévén órára siettem a XIII. kerületbe. Rohanni kellett, mert miután a kisfiamat leadtam gyermekmegőrzésre a nagyszülőknél, már az Üllőin befelé dugó volt. Az eső is eleredt, igazi, szomorkás, novemberi délután volt. Semmi kedvem sem volt dolgozó anyából diáklánnyá vedleni.
Két év kihagyás után folytatom az iskolát, nagyon furcsa volt beülni a vadidegen elsőévesek közé, akikben még ott volt a lelkesedés, a vidámság, az érdeklődés. Az én évfolyamomból valószínűleg már mindenki végzett, kicsit szégyelltem magam, nem is nagyon elegyedtem szóba a folyosón beszélgető, ostobán kacarászó társaimmal.
A tanárnőnk, aki „A globalizáció hatása a magyar gazdaságra” elnevezésű tantárgyat tartja, egy neves jobboldali közgazdász. Az első órára két könyv elolvasását írta elő. Az egyik Korten „Gyilkos vagy humánus gazdaság”, a másik Susan George „Börtön vagy Szabadság” című műve.
Én, minden körülmények közt szabálykövető lévén, természetesen elolvastam a két könyvet, és meg kell mondanom, rendkívül bosszantottak. A pénzvilág és a multinacionális cégek fantomvagyonáról, összefonódásáról, az emberiségre gyakorolt negatív hatásáról szólnak, leszólják a szabad piacot, amiben én minden körülmények közt rendíthetetlenül hiszek, és a kézzelfogható megoldások, amiket ajánlanak, nos, azok se nem kézzelfoghatóak, se nem reálisak. Ez volt az én véleményem, amit nem terveztem kifejteni, főleg, mivel nem értettem annyira a témához, hogy biztos legyek a közgazdász-naívaként a zsigereimben megfogalmazott ellenérzés szakmai helyességében.
Az óra egyébként igazán jó hangulatban telt. Persze egy-két okostojás-szakértő előadta az „Én szerény véleményem szerint…”, illetve a „Tanárnő, én vitatkoznék ezzel a kijelentéssel…” kezdetű monológját, melynek egyetlen és egyértelmű célja a tanárnő elkápráztatása volt. Sajnos a mesterkélt mondatkezdést legtöbbször egyszerű, silány, gyenge okfejtés követte. Mondanivaló nélkül. Természetesen.
Sokat beszéltünk arról, hogy mennyire égetően szükséges lenne minden ember otthona, a Föld védelme. Az lehetne az emberiség szent és sérthetetlen célja, hogy megóvjuk a bolygót, amelyen élünk, abban létrehozzunk egy egészséges társadalmat, abban pedig egy versenyképes gazdaságot, aminek a pénzügyi rendszer csupán része. Ehelyett jelenleg a pénzvilág dróton rángatja a gazdaságot, a gazdaság körül ugrál az egész társadalom, és a bolgyónk, nos, csupán szánalmas díszletet játszik mindehhez. Ez a gondolat, mely Susan George-ot dícséri, áthatotta az egész óra szellemiségét, és éreztem, hogy megszületik a közösségben valami jó, valami szándék, melynek én is része vagyok. Hiszen a nagy változásokhoz is mindig egyének kellenek, akik elindítják azokat. Ha sokan akarunk közöset, akkor van remény a sikerre, és ezt soha nem szabad elfelejteni.
Az egyik legjobb ötletnek azt tartottuk, hogy a tőkét, a környezetbarát technológiák innovációjába, történő beruházásokba lenne jó koncentrálni, mint amilyen a megújuló energiaforrások - a szél, a nap - felhasználása, mert ez nem csak a gazdaságot élénkítené, de ugyanakkor segítene kímélni lakhelyünket, a Földet.
Többek között volt szó a szerzői jogok védelmére szolgáló törvények újragondolásáról is, mely lehetővé tenné, (a szerzői jogok maximális tiszteletben tartása mellett) az újítások gyorsabb elterjedését.
Az építő erejű szakmai vitát, beszélgetést, személyes élmények felsorakoztatását alig tudtuk abbahagyni, senkit sem zavart, hogy hivatalosan már rég vége van az órának.
Végül a tanárnőnek sikerült magához ragadnia a szót, és kiadta a következő órára ajánlott olvasmányokat. Megemlítette, hogy az egyik cikk nem tölthető le az internetről, nem nyomtatható, de olvasási jogot lehet kérni. Erre az egyik hímnemű okostojás lelkesen felkiáltott: „Tanárnő, feltörjem magának?”. A tanárnő szelíden mosolygott, és bizonytalanul annyit mondott: „hát igen, talán kényelmesebb lenne, ha ki lehetne nyomtatni”. Mire egy másik, nőnemű okostojás affektálva közbevetette: „igen, igen, rettenetesen kényelmetlen a monitorról olvasni, bántja a szemem, mindenképpen ki akarom nyomtatni!” Döbbenten dörrentem a dialógusba: „És a szerzői jogok? És a környezetvédelem?” De erre már senki sem figyelt. A lány válaszát elnyelte a távozófélben lévő diákok zsibongása, de le tudtam olvasni a szájáról: „Engem az egyáltalán nem érdekel!”

Budapest, 2010.11.08.

Amit csak akkor értünk meg

"Édesanyám 50. születésnapjára"

Az én anyukám. Mindig nagyon szép volt, pedig nem viselt párizsi ruhát, nem hordott bubifrizurát, és mégis… Nekem ő volt a legszebb a világon. Ahogy próbálok visszaemlékezni a gyerekkoromra, minden emlékemben elővillan a tekintete, amiben olyan fénysugár volt, ami megvilágított engem. Barna őzikeszemében mindig ott volt a szeretet, a jóság, a kedvesség, a büszkeség, és még valami, valami megfoghatatlan. Ezt a megfoghatatlant féltésből, aggodalomból, szomorúságból gyúrták, de mégsem az volt, hanem valami egészen más.

Ezt láttam a szemében, mikor oltást kaptam és utána mentünk vissza a bölcsibe, én a kerítés rámpáján mentem, anya fogta a kezem, én meg már régen elfelejtettem azt, hogy fájt.

…mikor kézen fogva először indultunk együtt a piros oviba, és ott meg kellett mondania, hogy a jelem nem alma lesz, hanem napocska.

…mikor a könyvtárban otthagyott a délelőtti matinén, ő meg felszaladt a másodikra, az unalmas felnőtt könyvekhez.

…mikor az Éntáncolnékveledet, az Izaurát meg a Névtelenvárat néztük az első színestévénken.

…mikor ezredszer kérdeztem meg tőle, hogy benne van-e a már a rég áhított kistestvér a hasában, és ő végre igennel válaszolt.

…mikor biciklizni tanított a lakótelep egyik hátsó parkolójában, és én a környék összes Ladájának nekimentem.

…mikor először hagyott ott az iskolában az általa varrt iskolaköpenyben a postairónokkal, a piros-kék ceruzákkal, a színes pálcikákkal.

…mikor elköltözés utáni első este lefekvéshez készülődtünk az új, idegen és trolik zajától hangos gyerekszobában.

…mikor átadta a levelet arról, hogy nem vettek fel a 8 osztályos gimnáziumba, ahová járni szerettem volna.

…mikor kitűnő lett a bizonyítványom, és akkor is, amikor nem.

…mikor az elit gimiből hazahoztam egy hónap alatt az ötödik kettest.

…mikor feljelentettünk a barátnőmmel egy magamutogató és zaklató szatírt a rendőrségen.

…mikor a ballagás előtt benézett délutánonként a szobámba, ahol a felvételire tanultam.

…mikor az érettségi büfében kente a szendvicseket.

…mikor 18 évesen először otthagyott a rideg és idegen kis albérleti szobámban, a nagyvárosban, egyetemistaként.

…mikor nem sikerültek a vizsgáim, és akkor is, mikor sikerültek, és hazatértem vidéki illatú nyárra egy fáradt péntek délután.

…mikor egy felbontott eljegyzés után újra szerelmes lettem vadul és menthetetlenül.

…mikor igazságtalanul kirúgtak az első állásomból, amit annyira szerettem.

…mikor férjhez mentem, és bevonultunk a csillogó-villogó házasságkötő terembe, kezemben virágcsokor, mögöttem a hófehér ruha uszálya, fejemen fáty(ol).

Ezt láttam, valahányszor ránéztem, valahányszor boldog voltam, vagy féltem, de sose értettem, sose kérdeztem…

Aztán egy este, mikor szalmonellás voltam, ráadásul akkor tudtam meg, hogy kisbabát várok, felhívtam őt. Elmondtam, hogy mennyire félek, aggódom, és szorongok, nehogy ennek a pici életnek baja essen a betegségem miatt. Talán sírtam is, és mondtam, hogy csak annyit kérek a Jóistentől, hogy a jövő héten, mikor eljutok az orvoshoz, akkor legyen minden rendben. Aztán már sínen leszünk. Csak ott, a jövő heti ultrahangon hadd lássam meg először a kicsi szívét dobogni. Anyukám erre csak hallgatott, majd lassan, tagoltan, minden szót megfontolva, nagyon kedvesen így beszélt hozzám: „Kislányom, ne hidd, hogy ez így működik. A jövő heti ultrahang, ha rendben lesz, utána kezdődik csak az izgalom. Hidd el, az csak a kezdet. Egy csodás korszak kezdete, de egy olyan korszaké, ami tele lesz aggódással, szorongással, féltéssel, vágyódással. Vizsgálatok sorozatai, vérképek, ultrahangok, eredmények és vizsgálatok megint. Mindig izgulni fogsz, hogy minden rendben legyen, és ez így van rendjén.”
„Akkor ez addig fog tartani, amíg meg nem születik?” – kérdeztem megrökönyödve.
„Nem – lehelte halkan – amíg a szemünk nyitva van…”
És akkor megértettem.

2009. szeptember 23-24.