Profizmus és virtuozitás
Sok olyan zenekar létezik a világban, akik méltánytalanul alul vannak értékelve, legalábbis szerintem, mert ugye ez is szubjektív dolog. Sok jó Metalcore, Deathcore és Nu metal bandával találkozom zenehallgatásaim során és sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon miért nem lettek nagyobbak, miért gondolja a zeneipar őket nem nagy durranásnak? Ugyanez a helyzet a Within The Ruins-al is, de hogy őszinte legyek, én magam is elég ritkásan hallgatom őket és ezután ugrik csak be: amikor a banda 2003-ban elindult és 2005-ben kiadták az első Ep-jüket, a Driven By Fear-t, kb akkor kezdett el egy picikét a Metalcore és Deathcore kicsit egysíkú ipari gépezet jellegű műfajjá válni. Pedig, ha jobban belegondolok a Within The Ruins esetében nem beszélhetünk vegytiszta Metalcore-ról, mert a zenéjükben ugyanúgy megtalálható a Deathcore és a Djent bizonyos elemei és zenéjük ettől igazán különleges. Igaz, annyi negatívumot elismerek a zenéjük hangzását illetően, hogy tényleg elég gépiesen szólnak, majdnem minden anyagukon, de talán ez a zenekarban a báj, akárcsak anno volt a Fear Factorynál a 90-es években.
A zenekarnál azonban voltak más bajok is: 2014-ben az akkori vokálosuk, Tim Gorgeon kórházba került szív és máj problémák miatt és ezért az akkori turnéjaikat le kellett mondaniuk, azután 2015-ben jött a másik tragédia, ugyanis egy súlyos buszbalesetet szenvedtek el az államokban az év elején. Igaz a tagok kisebb karcolásokkal megúszták a dolgot, ez azonban a felszerelésükről már kevésbé mondható el. És ez pont a Phenomena lemezük turnéjának a kezdetén történt, ami szerintem az egyik legjobb anyaguk, de azt hiszem erre lehet azt mondani, hogy szar repült a ventilátorba! Ettől függetlenül a Within The Ruins rendületlenül adta ki a sorlemezeiket, csak valahogy ezek részemről egy idő után a feledésbe merültek. De spotify bácsi jelzett nekem, hogy megjelent a Phenomena II címet viselő új lemezük és kapva kaptam az alkalmon, hogy végig kéne hallgatni. És bizony az ösztöneim ismét nem mondtak csődöt, mert a Phenomena II egy irgalmatlanul profi, technikás és bizonyos értelemben virtuóz lemez lett, ha Metalcore/Djent értelemben nézzük. A lemez agusztus 23-án jelent meg az MNRK Records égisze alatt és 11 elég erőteljesen masszív nótát tartalmaz, aminek játékideje korrekt mód 50 perc. Annyit még érdemes megemlíteni, hogy a tagságot már Steve Tinnon erősíti vokáloknál 2018 óta és innen is érződik, hogy mennyire figyeltem a bandák tevékenységeit. (szégyellem is magam, tudom!)
Ahogy a lemez már megindul, az fület gyönyörködtető! A Castle In The Sky kiválóan reprezentálja a banda modernitását, és hogy mindig képes megőrizni a profizmusát. Módfelett tele van tűzdelve dallamokkal és modern megoldásokkal és a különböző effektek használata is igazán kiemelkedő. A dal hosszúsága pedig egyáltalán nem teszi unalmassá a dalt, hanem sokkal inkább teljessé. Kezdésnek nagyon is jó! Lássuk a többit!
Következik a Daywalker című dal, ami sokkal inkább Djentcore stilusúbb, mint az előző, de viszont intenzív, és ez sem szenved hiányt dallamok és fogós témákban. Talán az egyik legkiemelkedőbb része a dalnak maga refrén, ami lenyűgözően dallamos effektekkel van feltuningolva, de az egész dal struktúra felépítése tele van virtuóz és komplex elemekkel és a benne lévő gitár szólók is remek ízt adnak a dalnak.
Harmadikként jön a Demon Killer, ami modern melankolikus dallam világával és izmos komplex riffelésével küldi a mélységbe az alvilág lényeit. Itt is a sok impozáns riff mellett a harmonikus dallamok visznek mindent a dalban, és a dal karaktere ahogy felépül, az szabályosan mestermunka!
Következik egy érdekes rész, mert ezzel nem számoltam, hogy lesz, egy csak és kizárólag instrumentális dal is a lemezen (főleg hogy kettő is van belőle). El kell ismernem, hogy sokszor az ilyen diverzáns dalok okozzák a legnagyobb meglepetést és örömöt az egyes lemezeken. A Level 12 pedig bemutatja, hogy banda bizony el tud rugaszkodnia legprogresszívebb, legDjentsebb vonalak felé is. Gyakorlatilag mintha egy Animals As Leaders dalt hallgatnék, csak sokkal értelmezhetőbb és karcosabb.
Az instrumentális remekmű után következik az Eater of Worlds, ami sokban hajaz a régi stílusú Göteborgi Melodikus Death Metalra, ha pontosabb akarnék lenni, akkor határozottan At The Gates inspirált nóta, leszámítva a modern elemeket és az erőteljes Breakdown-t a dalban. Mondjuk a svéd hatásban fölösleges meglepődni, mert a Metalcore együttesek 90%-a az At The Gates, és a többi göteborgi együttes továbbfejlesztett verziói, már ha szabad ilyen kijelentést tennem (nem érdekel, ha mások nem értenek egyet, ez az én meglátásom). Ettől az igazán extra inspirációtól lesz ez a dal egyik hatalmas kedvencem a lemezen.
Hatodik dalnak jön a The Last Son, aminek a melankolikus dallam vezetése és picivel lassabb tematikája ad egy igazán érdekes atmoszférát ad neki, és teljesen más dimenzióba varázsolja el az embert, egyfajta nagyon futurisztikus fantasy világba, ahol bizony nincs happy end.
7. Tételnek jön a Chaos Reigns ami szerintem fogékonyságával és némi trükkös dallamozásával azonnal megfogja a Modern metalosokat. A hangzásánakl köszönhetően ez a dal szintúgy komplex, de sokkal könnyebben emészthető, mint a lemez elején lévő dalok, és ettől lesz szerintem mindenki kedvence, akárcsak nekem!
Nyolcadik nótaként jön a második instrumentális remekmű, a Death Mask, ami elődjéhez képest egy sokkal agresszívebb és közvetlenebb, de ez ne tévesszen meg senkit, mert ugyanúgy vannak benne komplex témák és egyszerűek is egyaránt, akárcsak igazán dallamos harmóniák is és egy kegyetlen thrashes gitár szóló is.
Az utána érkező Corruption pedig ismét feltekeri az agressziómetert, és teljes erőbedobással igyekszik szétrombolni azt a maradék részét is az agyunknak. Ha még képesek vagyunk egyáltalán valamilyen alap funkciókra, ugyanis a hangzásnak köszönhetően ezek a pince mélyen megszólaló hangszerek ugyanúgy szállítják a mérhetetlen düh és virtuózitás szimbiózisait, mint eddig a többi.
A Worlds On Fire újfent ékes példája annak, hogy a Modern Metalcore csipetnyi progresszióval, emlékezetes dallam vezetésével és virtuóz harmóniáival mennyire jó összhangban tudnak lenni, és ezáltal lesz a dal egyik igazi nagy kedvencem, de lassan már ott tartok hogy mindegyik dal egyszerűen zseniális!
Utolsó dalnak pedig jön az Enigma II, ami tökéletesen megadja a lemez zárását, és későn kapcsolok, hogy ez már a harmadik instrumentális nóta, ami miatt egy picit még érdekesebb lett. A plusz erénye a dalnak, hogy a csapatnak sikerült belecsempészniük a régi 80-as évekbeli rajzfilmnek az X-Men-nek a főcímdalát és ez sokat dob rajta a szememben és egyben megmosolyogtató is.
A Phenomena II ismét azt mutatta meg nekem, hogy a Within The Ruins még mindig ugyanolyan jól tud dalokat írni mint azelőtt, és habár sokan nem ismerik olyan jól ezt az együttest, de higgye el mindenki: ezt a bandát nem feltétlenül szabad lebecsülni, csak azért mert Metalcore.
