Sick Of It All: Scratch the Surface (1994)

A 90 -es évek elején a hardcore bandák egyre nagyobb népszerűségre kezdtek szert tenni. Hogy ez köszönhető -e a annak, hogy néhány zenei csatornán (MTV, VIVA, stb.) megjelentek hardcore bandák klipjei vagy éppen ilyen jellegű interjúk, kritikák szaporodtak el egyes metal magazinokban? Valószínűleg igen! Bár a fanatikus underground hívek morogva vágták a bakancsaikat a televízió képernyőjébe, ha felbukkant ott egy klip, de a hullám megállíthatatlan volt. Egyre több metal rajongó és zenész feszített HC bandás pólóban, s a Biohazard berobbanása után a nagyobb kiadók is megrögzötten kutattak egy újabb „dobás” után. Nem tagadom, én is ekkoriban kezdtem el evvel a stílussal barátkozni, bár nem gyűjtöttem megrögzötten a klasszikus anyagokat.

A Scratch the Surface a SOIA harmadik albuma, s ez már egy nagyobb kiadónál, az EASTWEST-nél jelent meg. Lou Koller (Innen is jobbulást neki!!!) énekes szerint a kiadó nem fektetett nagy energiát a banda népszerűsítésébe, de azért csak volt két klippes nóta is az albumon. Kétségtelen tény, hogy csapat ismeretségének növekedése nagyban volt köszönhető a sok koncertezésnek, s annak, hogy nevük szájról szájra terjedt. De hát ez már régen volt, úgyhogy hagyjuk a nagy megfejtéseket! Ekkortájt már itthon is megmozdult valami, hiszen egyre több hardcore csapat alakult, sőt még metal zenével indító bandák is elkezdtek kacsingatni a stílus felé! Hogy ez kiktől volt hiteles, vagy éppen mennyire állt jól nekik, azt majd az illetékesek megvitatják egy vitafórumon. HEHE!!

Tény, hogy a hardcore szárnyra kapott, így nekem sem volt nehéz dolgom ezt az albumot begyűjteni. Lazán besétáltam az elektromos krokodilba, s lepengettem a lét a műsoros kazettáért. A második lemezük, a Just Look Around már otthon feszített, igaz csak másolva, így kíváncsi voltam, hogy mit kapok a pofámba, ha hazaérve megpörgetem a szalagot! Megmondom őszintén, hogy az első pár hallgatásnál úgy voltam vele, hogy a J.L.A. sokkal erősebb cucc, de aztán egyre jobban ráharaptam. Ettől függetlenül, a második lemezt még a mai napig is tökösebbnek tartom, de a Scratch the Surface is remek hangulatba tud hozni, ha kedvem támad egy kis bakancsdöngetős hardcore-hoz!. Hallatszik, hogy nagyon ráfeküdtek a dalokra, s megpróbáltak minél színesebb anyagot összerakni. A második lemezhez képest itt már kicsivel tisztább a hangzás, de így legalább le tudja rólam rugdosni a mackógatyát Craig Setari basszusgitárja. Pete Koller riffjei nagyon jó tapadóképességgel rendelkeznek, talán ezért is van az, hogy ez az album a banda egyik, úgymond „legslágeresebb” alkotása. Szerintem a „Step Down” című nótára még az is táncra perdül, aki nem csípi a zenekart! A csapat nem arra koncentrált, hogy egy végig felpörgött albumot készítsen, inkább a középtempós, izmos szerzeményeké a hangsúly, bár van pár nóta, amely képes megkergetni a hallgatót. Craig és Armand Majidi dobos szinte kézen fogva alapoz Petenek, míg a vékony dongájú Lou a világ arcába üvöltözi a gondolatait!

Három év elteltével jött a Built to Last album, de már nem volt akkora hajcihő körülötte, mint a Scratch esetében. Én sem hallgattam annyit, mint az első három lemezt. Amúgy is kezdett már túlkínálat lenni a piacon, na meg jöttek a burjánzások vég nélkül. Punk/Hardcore, Dallamos Hardcore, Metalcore, Deathcore meg a franc se tudja már, hogy mik. A Sick Of It All pályán maradt, s kitartó hűséggel jelentette meg az újabb műveket. 2018 óta nem jött új cucc tőlük, s most, hogy Lou betegséggel is harcol, nem tudhatjuk, hogy kezünkbe vehetünk -e még valaha egy friss albumot. Szorítsunk, hogy így legyen, s addig is pörgessük meg a régi lemezeket. Leginkább az első hármat!