VKF! X.

Azt hiszem, a nagymamám konyhájában ivódott belém a tűzhely körüli tevékenységek iránti szeretet és érdeklődés. Teljesen természetesen, észrevétlenül. Az ő napsütéses -gyerekszemmel nézve óriási- konyhája volt az élet központja, ahol a nap nagy részét töltöttük. Mint a legtöbb lakókonyhában, nála is ott állt egy kanapé, ahol kényelmesen üldögélve várakoztak a felnőttek az ebéd elkészültére. Sosem felejtem a halványzöldre festett magas hokedlit, amire a papa rácsavarozta a pici kék mákdarálót, és ami alá alig pár évesen simán be tudtam bújni a nagy karéj vajas-cukros kenyeremmel. Még előttem van az alacsony, fehér "NOVA" márkájú sütő is, mely a legfinomabb, jól megpirult talpú pogácsákat sütötte, és a fanyelű fekete vasserpenyő, amiben a "leggyöngébb" -vagyis zsenge, lágy, finom- palacsintákat forgatta a mama.

Nagyon rossz étvágyú, válogatós gyerek lévén nem is annyira az ételek emléke maradt meg bennem, hanem inkább az atmoszféra, vagyis az a magától értetődő munkás tevékenység, amivel napi rendszerességgel friss, változatos főtt ételt vitt az asztalra a dolgos kezű, ma már fehér hajú pici mamika.

Gyakran előfordult, hogy a nagy ki-be rohangálós játék közepette egész nap elfelejtettem enni (ezen is látszik mennyire változnak az idők ;o) de ilyenkor egy alkalmas pillanatban elkapott, és a kezembe nyomott egy jól megtermett vajaskenyeret, zöldpaprikával a tetején. Hogy az milyen jól esett!!! (A cukorral habosra kevert tojássárgája mellett a vajaskenyér volt a másik kedvencem. )
Amikor viszont nem a konyhában tébláboltam, akkor a fiókokban kutakodtam az elsárgult szélű fekete-fehér fényképek között, vagy épp a könyvespolcról rámoltam le a szakácskönyveket. Ott találtam olyan kincsekre, mint a nemrég említett Turós néni süteményes könyve, vagy a még sokkal lebilincselőbb -mert már eleve illusztrált- Váncza süteményes könyv. Teljesen odavoltam a sütiket ábrázoló tusrajzoktól, amelyeknek már az elnevezése is maga a mennyország volt: Ördög pilulái, Bóbitás csók, Álkomiszkenyér, Mesealmás, Négerkifli, na de a vágyaim netovábbja konkurencián kívül a CUKORSZALÁMI volt. Ennek elkészítése a 70-es évek eleje-közepe táján majdhogynem lehetetlen volt, ugyanis mandulát nem lehetett kapni hozzá az ABC-ben és a titokzatosan hangzó alkörmösről sem hallottam sehol másutt, csupán ennél a receptnél. Így hát cukorszalámi megmaradt soha be nem teljesült gyermekkori álomnak, a Váncza könyvet viszont magammal hoztam a "felnőttkorba", és azóta is szeretettel lapozgatom. 1936-os kiadás, sokat megélt, hihetetlenül megviselt de annál inkább féltve őrzött példány. Talán ennek a könyvnek is része van abban, hogy szenvedéllyé vált nálam a sütés?
Mikor belegondolok, hogy én gyerekként mennyi érdekes dolgot láttam és tapasztaltam a konyhában, sajnálom a mai városi gyereket, akik egy félkész, előrecsomagolt steril világában nevelkednek. Kezdem a nagyszabású nyári paradicsombefőzéseknél, amikor az egész konyha csak a paradicsomról szólt. Mindenütt lecelofánozott üvegek álltak, édes-zamatos paradicsomlével. Ribizli, málna-, és meggyszörpöt csinált a mama, kompótokat rakott el, savanyúságot, lekvárokat, ecetes-hagymás sült keszeget. Bár sosem pucoltam halat, de annyiszor láttam, hogyan kaparja a mama a pikkelyeket, hogyan vágja le a tükörponty bőrét, hogy akár magam is meg tudnám csinálni. Disznóvágási szezonon kívül néha hurkát töltöttek a konyhában, amihez a papa keverte a frissen főtt, "hokedlin darált" alkatrészeket. De maga az 1-2 évente előforduló disznóvágás is egy teljesen magától értetődő izgalmas élmény volt számomra, nem borzasztott el a látványa sem. Hajnalok-hajnalán való kelést jelentett, és egész napos sürgés-forgást kint a csípős hidegben, ahol még nekem, 6 éves kis fruskának is jutott valami hasznos tennivaló. Ezek a pillanatképek, a hangulatok, a mozdulatok, a zajok, az illatok örökké emlékezetesek maradnak számomra.

Abban reménykedem, hogy egyszer majd valamikor én is olyan zsenge rántotthúst fogok tudni sütni, amilyent csak a mama tud, olyan uborka-, egres-, és zsemlemártást a főtt hús mellé, amilyent csak ő szokott, olyan daramorzsát, rétest, tökfőzeléket, petrezselymes krumplit, tejfölös zöldbabot, becsinált levest, és főleg húslevest, amiről azonnal ő jut eszembe. De azt hiszem ez mind cukorszalámi marad...

Az emlegetett Váncza könyvből a rózsafánk receptjét választottam ki erre az alkalomra, amely szintén ábrándozásra késztetett anno. Nem szerettem volna lerombolni az évtizedeken át ápolgatott, cukorszalámihoz fűződő illúzióimat, tehát nem azt néztem ki a X. VKF! fordulójára. A forduló háziasszonya Lila Füge, neki ezúton is gratulálok az igazán jubileumi hangulatú téma kiötléséhez!
Rózsafánk a Váncza süteményes könyvből:

"35 deka lisztből 3 egész tojással, 1 csomag Váncza-sütőporral, 15 deka cukorral, 3 kanál tejfellel és kevés sóval nyujtható tésztát gyúrunk. Vékonyra kinyjtjuk es fánkszaggatóval vágjuk. A tésztadarabokból, amelyeket a széleiken sugárszerűen bevágunk, 4-5 lapot egymásra teszünk, középen, hogy széjjel ne váljanak, ujjunkkal összenyomjuk, és forró zsírba téve szép pirosra sütjük. A kisült és kinyilt rózsák tetejére egy-egy szem cseresznyebefőttet teszünk s az egészet vanilincukorral beszórjuk."

Annyit változtattam a recepten, hogy a 3. tojás helyett 2 evőkanál sherryt gyúrtam a tésztába, 1 tasak sütőpor helyett csak 2 teáskanállal tettem bele, és 3 lapot nyomkodtam egymás tetejére, nem 4-5 darabot. Mivel eléggé ragadt a tészta , kénytelen voltam még kevés lisztet is hozzágyúrni, és a deszkát is alaposan megliszteztem.