csendsziget

2016-12-26T20:51:00.000+01:00

SZABÓ T. ANNA: TIZENKÉT SZABAD LÉGZŐGYAKORLAT

1. A csillagos ég, az legyen felettünk.
Ha nem néz: nézz fel, veszítsd el magad.
Szemedbe fér, agyadba és szívedbe.
Mind kicsik vagyunk, de bennünk a törvény nem emberi léptékkel mérhető.
Az égre nézz – visszapofázni hiába.

2. A lét legyen erősebb, mint a semmi.
Ebben egyenlő növény, állat, ember.
Aki öl: a létből tör le egy darabot.
Vissza nem szülhető egy hangya se.
Körbeforog, de sosem ugyanaz.
Tiszteld, ha tiszteletet követelsz.

3. Senki sem tárgy. Nem, kor, vagyon, bőrszín nem foszthat meg jó szótól, türelemtől, jogtól és szabad élettől. Soha nem sajátod más teste, ideje, lelke.
Nem uralkodhatsz a másik felett.
Ha uralkodni vágysz: csak magadon.

4. A közösből se lopj, nem jár neked.
Elnök, főnök: nem posztjától különb.
Csalás, harácsolás, aljas hazugság eltorzítja az arcod, jellemed, és nem több leszel: egyre kevesebb.

5. Ne hízelegj a gonosznak: kerüld.
Farkasmosollyal, kétszínű beszéddel ígér, fenyeget, befon teljesen, kézfogásával leránt, földre lök, megaláz, talpnyalóvá bélyegez.

6. Ne higgy a hízelgőknek: mind hazug.
Nyalnak, mert félnek. Vagy mert éhesek.
Nem vagy se bölcs, se megváltó, se isten.
Aki vaskézzel irányít, ki sem lát a gyávaság rossz rostélya mögül.

7. Legfőképpen magadnak ne hazudj.
Láss arcod mögé este a tükörben, vizsgáld meg minden tetted és szavad, tudd, mi vezeti a lépéseid, s ha mohó hatalomvágy: védekezz.

8. Ne akarj mindent irányítani.
Ha nem vagy szabad, akkor sem. A mások kiküzdött szabadságát el ne vedd.
Ha megszólalnak, figyelj oda rájuk.
És ha jót tesznek: ne légy akadály.

9. Olvass, gondolkozz, kételkedj, figyelj.
Nem vakhit kell: újraértelmezés.
Filozófia, pszichológia,
irodalom, antropológia
nem sallang: forrás, eleven erő.

10. A folyamatos tanulás a cél.
Nem zord iskola: élmény és tudás.
Nincs jobb, mint újra s újra élvezettel elsajátítani, ami érdekel.
Szeretet, tudás: komplementerek.

11. Ne gyűlölj, ne gyűlöltess.
Mind, aki eloldozza az ösztönök kutyáit és ráengedi bárki idegenre, az más ajtaján hiába kopog majd, és otthon is érzi a vérszagot.

12. És végezetül: nevess magadon.
Minden komoly és semmi sem komoly, bolhaverseny és kakasviadal, egy bábszínházban ágálsz, szónokolsz – nevess rajta, és nem lesz, aki rángat.

Radnóti Miklós: Októberi délután

2014-10-19T23:58:00.000+02:00

Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni,
s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról,
hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, -
mikor átkarolt kérte, őrizzem pihenését.

De nap kacsintgat át fodrán a lombnak,
vad darazsak dudolnak körül haraggal.
És a lomb makkal felel és feleselget,
hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.
Fanni fölébred és álmos szeme kék,
keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal
békít a lombbal, végigsimít a számon
s ujját ott tartja három harapós fogamon még,
hogy ne beszéljek. Így készül az új csend
és a csendből odafent sziszegve eső
hatnapos eső, mely elmossa a makkot
s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert.

Mai és szép...

2014-09-30T10:03:00.002+02:00

Varró Dániel: De mit vesződöm én...

De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?
A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák...
Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit,
s a szógégénkbe hátrál, akár egy pici rák.

Elég idült idill ez, még hogyha idill is.
A szíved az enyémmel nem kompatibilis.
Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem.
Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen.
De gomblukunkat mégis egymás hiánya lakja,
és elválásaink megannyi kis patakja
a visszaérkezés tavába fut be, lásd.
Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek.
Mert nem szerettem én még senkit így előtted,
és nem tudok utánad szeretni senki mást.

József Attila: A fán a levelek

2014-09-27T21:42:00.001+02:00

A fán a levelek
lassan lengenek.
Már mind görbe, sárga
s konnyadt, puha.
Egy hallgatag madár
köztük föl-le jár,
mintha kalitkája
volna a fa.
Igy csinál lelkem is.
Jár-kel bennem is,
ágról-ágra lépked
egy némaság.
Szállhatnék - nem merek.
Meghajlik, remeg
a gally, vár és lépked
a némaság.

Dsida Jenő: Pasztell

2014-09-23T22:39:00.004+02:00

Nézel hajló tölgyfa-ágat, gyomokat, miket kivágat mord paranccsal zordon kertész, széles paddal vár a kert-rész sűrüje, hogy tűnj el, vessz el jobbkezedben Sokratesszel. Délutánra enyhe, szőke fény esik a háztetőkre s szürkepettyes, gyöngyszín, halvány galamb búg az eresz alján. Alkonyatra sásos zugnak mélyén futó vizek zúgnak, csupa sötét, furcsa, hült nesz, bús suhogás, mi körülvesz. Ebben a nagy félig-csendben asszonyszemek cseppje cseppen, csak a lélek füle hallja: nyirkos lesz a lombok alja. Sok imbolygó, halk kisértet lábujjhegyen jön el érted s pillantván a barna fákra, gondolsz régi balladákra. Nappal-éjjel így terül szét fölötted az egyedüllét, lassan tompa, fullatag, nagy csöndbe merülsz, hallgatag vagy, nem akar a könny fakadni, sem a szó könnyen szakadni, mind nagyobb a néma sejtés, mindig több a mélyre-rejtés, minden nappal, amit élsz, több, amiről nem beszélsz.

Ősz, elmúlás...

2014-09-12T22:45:00.004+02:00

Búcsúzunk Sztankay István színművésztől. :(

Nyugodjék békében!

2014-09-08T23:24:00.000+02:00

Varró Dániel: Unalmas őszi vers az únalomról

Egyszer kábé este hatkor, hűs, borongós őszi nap volt,
vert avart sodort a nyirkos, őszi szél az útakon,
ültem elmerengve hosszan, s látom ám, hogy bent a koszban
hosszú árnyak szárnya moccan fönt az egyik bútoron,
fölkavart por, hollóforma ronda, súlyos únalom,
s rémisztő volt? Hú nagyon!
„Bocs, de nincs időm momentán – mondtam perceim rohantán
– régi költők régi kincsét szórom órák óta már
aprópénzre felcserélve ócska rímek perselyébe –
verset írok elsejére, hagyj merengnem, te madár,
fázom úgyis, félek úgyis, félek attól, ami vár.”
„S szólt a holló: Marimar.”
Megborzongtam este hatkor, tényleg ez vár engem akkor?
Jaj, miféle szörnyü átok károg át e hangsoron?
S elbutulva bár a bútól, mely kedélyem érte útol,
csak kilestem, mégse bútor az, min ül az únalom,
fenn a tévén, ott ül, ott ül (mondjuk nincs is Pallaszom),
s hízik ott a Dallaszon.
Én, személy szerint egészen kedvelem, ha annyi részen át
megy egy külföldi, marha sorozat, bevallhatom,
Baywatchon nőttem fel, aztán meg a Mért éppen Alaszkán,
tényleg nem lehet panasz rám, addig el nem alhatom,
míg nem láttam egyet egy nap, mondom, van rá hajlamom,
meg kellett hát hajlanom.
És azóta, mit tagadjam, leckét, verset abbahagytam,
örökösen este hat van, nyirkos, őszi szél eseng,
s hollómmal megosztva széket nézem a sok hülyeséget,
melyek mind, akár az élet, hol halózunk tévesen,
hol a fájó közhelyeknek nincs se hossza, vége sem,
s unjuk egymást rémesen.
Hát, a versnek vége itt most, unni tetszett szinte biztos,
untam én már írni is, csak bóbiskoltam dallamán,
rezgett, mint a málnalekvár, bús elődöm Allan Edgár,
félek, nem dicsérne meg már ennyi rossz rím hallatán,
búslakodna Allan Edgár ennyi rossz rím hallatán,
nézze el, ha hall talán.

KÁNYÁDI SÁNDOR: VAGYUNK AMÍG

2014-09-08T23:18:00.000+02:00

vagyunk amíg
lenni hagynak
se kint se bent
mint az ablak
ki-kinyitnak
be-becsuknak
berendeznek
kirakatnak
hol emennek
hol amannak
dicsekedve
mutogatnak
ilyen szörnyek
olyan szörnyek
be-bevernek
ki-kitörnek
kirámolnak
befalaznak
világtalan
vakablaknak
de ha mégis
lenni hagynak
szolgálgatunk
mint az ablak
se kint se bent
rajtunk részeg
tekintettel
átalnéznek
Kolozsvár, 1969.

RADNÓTI MIKLÓS: HAJNAL

2014-09-08T23:14:00.001+02:00

Lassan száll a szürke és a kék még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s minden ág
puhán mozog, úgy mint a vizfenéken.

A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden égi füstöt magába fal
s a dudoló hajnal elé szalad
két fiatal fa, sötét lábaival.

Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte vidám és egyszerre lenge lesz,

nedves fején a nappal táncba kezd
s a réten nem jöhet most senki át...
ezüst halakat virágzik a tó
és az éleshangu reggel így kiált:

halihó ha-hó ha-hó halihó!

Babits Mihály: Miatyánk

2014-09-08T18:40:00.001+02:00

BABITS MIHÁLY : Miatyánk
1914.

Miatyánk ki vagy a mennyekben,
harcokban, bünökben, szennyekben,
rád tekint árva világod:
a te neved megszenteltessék,
a te legszebb neved: Békesség!
Jöjjön el a te országod.
Véres a földünk, háboru van,
kezed sujtását sejtjük, uram,
s mondjuk, de nyögve, szomoruan,
- add hogy mondhassuk könnyebben -:
Legyen meg a te akaratod!
- mint angyalok mondják mennyekben.
Előtted uram, a hon java,
s hulljon a lomb, csak éljen a fa:
de vajon a legkisebb lombot
nem őrzi-e atyai gondod?
nem leng-e az utolsó fürtön is,
áldva miképen mennyekben,
azonképen itt a földön is?
Megráztál, nem lehet szörnyebben,
már most ami fánkon megmaradt
őrizd meg őszig a bús galyat:
mindennapi kenyerünket add
meg nekünk ma, és gyermekeinket
növeld békére, ha bün hogy lábunk
ma vérbe csuszik meg: értük az!
Bocsásd meg a mi büneinket,
miképen mi is megbocsátunk
ellenünk vétetteknek, a gaz
tied, büntetni, mienk csak az
hogy védelmezzük a mieinket!
És ne vigy a kisértetbe minket,
hogy ártatlanságunk tudatát,
mint drága páncélos inget
őrizzük meg bár véresen
hogy át ne hasadjon sohasem.
Jaj, aki ellenünk mozdul:
megvívunk, készen, bármi csatát,
de szabadíts meg a gonosztul,
mert tied az ország,
kezedbe tette le sorsát,
s te vagy a legnagyobb erősség,
ki neveden buzdul,
bármennyit küzd és vérez,
előbb vagy utóbb övé lesz
a hatalom és a dicsőség!

Baka István: Csak a szavak

2014-09-06T09:58:00.002+02:00

BAKA ISTVÁN

CSAK A SZAVAK

Csak a szavak már nem maradt más
csak a szavak csak a szavak
a tó szavában úszom én hol
a hínár mondata tapad

testemre és a mélybe húzna
de hát az is csak szó a mély
nevezz meg és a név a szó majd
kiszabadulva partot ér

csak a szavak már nem maradt más
nem táplál a kenyér s a bor
lélek vagyok ki test-koloncát
hurcolva folyton megbotol

a semmi és a lét közötti
küszöbben bár ez a küszöb
szó maga is csak és riadtan
tévelygek a szavak között

jó volna lenni még talán de
mit is tegyek ha nem lehet
a szótáradba írj be s néha
lapozz föl engem és leszek

2014-09-05T21:00:00.003+02:00

József Attila: Az Isten itt állt a hátam mögött

Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot.

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábra állni, bennem.
Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.
1937. október

SZÉP ERNŐ: NE HIDD!

2014-09-04T18:01:00.000+02:00

Ne hidd, ne hidd, ami igaz,

Ami kegyetlen, ami gaz,
Mi ocsmány és alávaló
Ne hidd, ne hidd, ami való.
Hazugság, amit a lap ír,
Félrebeszél az a papír,
Meredt szemekkel aki sug
Az mind gyalázatos hazug.
Ugratnak, játszanak veled;
Nem lehet az, hogy képzeled!
Nem hiheted, ha van hited,
Gazember vagy, ha elhiszed.
Ne hidd el, ne hidd el, mi gaz,
Ordítsd az égre: nem igaz!
Szeme közé kacagj neki,
Ki a borzasztót hirdeti.
Hátrálj, zárkózz el, menekülj,
Vigyázz, ne süllyedj, el ne züllj,
Vigyázz, a szenny meg ne egyen,
Ne rothadj itt elevenen.
Hallod, ne hidd, mi rút, mi vad,
Mi undort és gyötrelmet ad,
A fényképed, meg a tavasz,
S az Igazság, az az igaz.
Csak ami szép, jó, mindig az,
Mit álmodtál, az az igaz,
Mi nem divat, mi nem haló,
Az, ami örökkévaló.
Csak a kedvesség, az öröm,
A pardon, meg a köszönöm,
A gyöngédség, a figyelem,
Csak az az igaz idelenn.
Csak a segítség, a vigasz,
A barátság, az az igaz.
Csak az a gyémánt-szeretet,
Mi a szívekre veretett.
Beléd döfték a kést: ne hidd,
Kiszaggathatják beleid,
Míg lélegzel s eszmél agyad,
A bűnt tagadd, tagadd, tagadd.
Megmarkolom két válladat,
Szemembe nézz, ne hadd magad,
Tiszta maradj, maradj szabad,
Ne bukj el, meg ne add magad.
Légy tiszta, hős légy, légy erős,
Holtrészeg légy, légy eszelős,
A Földre felhőkből tekints.
Te légy az isten, hogyha nincs.
1942

Nemes Nagy Ágnes: A szomj

2014-09-04T16:41:00.001+02:00

Nemes Nagy Ágnes: A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Hamvas Béla: ISTEN TENYERÉN ÉBREDTEM

2014-09-03T19:57:00.001+02:00

Hamvas Béla: ISTEN TENYERÉN ÉBREDTEM
Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre,
Hófehér csúcsokra, kopár legelőkre.
Kanyargós folyók tükrében láttam kelni a Napot,
Sugaraiban álmos hajnal mosakodott.
Láttam az óceánt gyermekként ragyogni
Sirályokat felette felhőkkel táncolni,
láttam a békét az emberek szívében,
Láttam az erdőket fürödni a fényben.
Láttam sok-sok mosolyt és láttam a reményt,
Láttam az embert, és láttam a zenét,
Láttam a földet szeretetben élni,
Láttam a csöndet a széllel zenélni.
Láttam Istent amerre csak néztem,
Miközben éppen az Ő tenyerében ültem,
S az Ő hangján szólt hozzám a szél,
Mint anya, ki gyermekének mesél,
Millió apró tükörben láthatod magadat,
Hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy!

2014-09-03T13:53:00.001+02:00

ADY ENDRE: A Nincsen himnusza

A Hajnal nem ragyogó,
Az Éj fehéren lebben,
Az Isten nem jóságos,
Az Ördög nem kegyetlen.

A Nyár fagyos jégverem,
A Tél hevitő hőség,
Piros virág a Bánat
S fekete a Dicsőség.

Bivaly-fekete a hó,
Fehér a szurok korma,
A Van csak egy rossz álom
S a valóság a Volna.

A Halál nagy dáridó
S kis stáció az Élet,
A Bűn szebb az Erénynél
S legszebb Erény a Vétek.

A méz maró keserű
S édes ize a sónak,
A Ma egy nagy hazugság
S az igazság a Holnap.

Nincsen semmi, ami van,
Egy Való van: a Nincsen,
Az Ördög a rokonunk
S ellenségünk az Isten.

2014-09-03T09:58:00.005+02:00

Erdős Olga: Néha úgy hiszem

Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Már láttam mindent, mit szabad:
nyár estén napnyugtát
vörös téli hajnalt
tavasszal szél táncát
és délre húzó darvakat.

Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Éreztem mindent, mit lehet:
bódult mámort, lebegést
viszonzott szerelmet
szorító féltést
és dühös, sós könnyeket.
Néha úgy hiszem, mindenen túl vagyok.
Már nem jön több új kezdet:
az élet csak ennyi.
Majd becsapom magam is
bölcs mosolyt hazudok
mert tovább kell menni.

Rég jártam erre...

2014-09-01T20:53:00.003+02:00


	Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén valaki jár a fák hegyén ki gyújtja s oltja csillagod csak az nem fél kit a remény már végképp magára hagyott én félek még reménykedem ez a megtartó irgalom a gondviselő félelem kísért eddigi utamon valaki jár a fák hegyén vajon amikor zuhanok meggyújt-e akkor még az én tüzemnél egy új csillagot vagy engem is egyetlenegy sötétlő maggá összenyom s nem villantja föl lelkemet egy megszülető csillagon valaki jár a fák hegyén mondják úr minden porszemen mondják hogy maga a remény mondják maga a félelem

2013-08-25T11:26:00.003+02:00

Weöres Sándor: Toccata

Ahogy öregszem,
érezem:
mint forr a múltba
életem,

lentebbre váj a
gyökerem
a történelmet
viselem.

Gyerekkorom:
tündér, manó;
nem volt tévé,
se rádió,

kocogott sok-száz
ló, csacsi,
ritkaság volt a
gépkocsi,

mögötte gyors
kölyök-csapat
csodálkozón
loholt-szaladt.

Az ég üres volt,
kék mező,
még nem csíkozta
repülő.

Vasút, vagy villany:
távoli
kis állomások
lángjai.

Félszáz évem
merül tovább:
a nagyapát;
a dédapát

mendemondából
hámozom,
emlékeimből
toldozom,

Klapkát, Perczelt
rég ösmerém,
úgy szólítám:
uramöcsém,

mert már Rákóczi
vagy Drugeth
öreg koldusnak
nézhetett.

Oly vén vagyok hogy
borzalom!
Láthatott volna
már Platon,

de voltam fura
figura
s ő pislogott szebb
fiura.

Amikor még
ember se volt,
páfrány-bokor
fölém-hajolt,

apónak hívott
a bokor.
Mikor születtem?
Semmikor.

Két jó marék port
könnyedén
a teremtésből
hoztam én

kóválygó senki,
a nevem
Majtréja, Ámor,
Szerelem,

ős-kezdet óta
itt vagyok,
de a lepkével
meghalok

Kérés

2013-01-27T15:12:00.004+01:00

Kedves Akárki!
Nem akarok (lehet, hogy nem is tudnék) belepiszkálni bárki munkájába, de nem lehetne eltávolítani a keretet? Nem szép, de rendesen zavarja az olvasást.
Köszi.

2013-01-26T09:58:00.001+01:00

Radnóti Miklós: Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel.

Kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s tükre megárad.
Jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged.
Mossa az eső
össze szívünket.

http://verspatika.wordpress.com/2008/03/05/radnoti-miklos-bajolo/
Nagyon szép ez a feldolgozás.

2012-01-01T18:16:00.000+01:00

Adjon Isten minden jót

Adjon Isten minden jót! Olyant, ami sose vót,
A két kezét nagy hit óvja, midőn gyötri legfőbb óra.
Kesergőnek kacagásra forduljon lebiggyedt szája,
A beteg erőre kapjon, két bakarasznyit ugorjon,
Jobb munkához tisztességet, nagyobb kedvet, emberséget,
Minden lánynak jó szeretőt! Ha nem elég egy, hát kettőt!
Pulyákat az asszonyoknak, ameddig nem hervadoznak,
Ordas erkölcs, dölyfös ármány kezesedjen, kezes bárány,
Katonának bodzapuskát, telt kulacsot, hátsó sunkát,
Jó parolát hű tenyérnek, a világnak békességet,
Adjon Isten minden jót, olyant, ami sose vót.

(Népköltés)

Áprily Lajos: Fogyó idő

Valamikor így mértem: évek, évek,
egy idő óta így: napok, napok.
S tán nemsokára napokkal se mérek,
azt mondom: percek és pillanatok.

Szabó Magda: KARÁCSONY

2011-12-26T20:08:00.002+01:00

Oldják iszákjukat a csendesülő,
alacsony fellegek,
omlik az ártatlan, együgyű hó
a háztetők felett.
A füst elkapja derekát,
együtt forognak,
úgy imbolyodik a világ,
ahogy ők imbolyodnak.

Húzzák már komoly szarvasok
az ünnepet,
szájuk körül az esti pára
s az eltünt gyermekkor lebeg.
Omlik a hó, ömlik a hó,
nem nézi, hova hull,
csak bámulnak a szarvasok,
szarvukon gyertya gyúl.

Ömlik a hó, omlik a hó,
leng, surrog és kering,
eltemeti a surranó
december lépteit,
meztelen, ezüst lábnyoma
nem villan már sehol,
a szarvas békén lépeget,
bizakodik, dalol.
”Honnan jössz?” – kérdezem a hótól.
”Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi.
Rám néz, én meg rá. Hallgatok.
Mit feleljek neki?

Szilágyi Domokos: Karácsony

2011-12-23T13:47:00.000+01:00

A puha hóban, csillagokban,
az ünnepi foszlós kalácson
láthatatlanul ott a jel,
hogy itt van újra a karácsony.

Mint szomjazónak a pohár víz,
úgy kell mindig e kis melegség,
hisz arra született az ember,
hogy szeressen és szeressék.

S hogy ne a hóban, csillagokban,
ne ünnepi foszlós kalácson,
ne díszített fákon, hanem
a szívekben legyen karácsony.

Békés, meghitt ünnepeket kívánok mindenkinek, aki erre is eltéved a napokban.

Itt is

2011-10-30T21:12:00.002+01:00

Mert hogy a saját blogomon már megmuattam.