Érzékszervek

Teknősök érzékszervei és szaporodásuk

Habár a teknősök agytérfogata igen kicsi, bizonyos központok szinte elképesztően fejlettek. Ilyen pl. a szagló-, látó-, halló- és az ízlelésért felelős központjaik, bár ezeket illetően nem sok tapasztalattal rendelkezünk. Az azonban biztosan állítható, hogy a szárazföldi teknősök többsége igen rövid távra ugyan, de remekül lát. A színeket például nagyon jól megkülönböztetik. Legfőképp a piros (saját tapasztalataim szerint is, bárminemű piros gyümölcsöt kaptak, egyből „odarohantak”), sárga és a narancs színeket kedvelik. Képesek három-négy méterről is felismerni az adott színt. Valószínűsíthető, hogy ezeknél az eseteknél inkább látásuk, mintsem szaglásuk segít számukra. Vízi teknősök esetén a látás és a hallás rendkívül kifinomult. A 30 méterre lévő zavaró körülményt is képesek észlelni. Ha például napozás közben bármilyen zajt hallanak, rögtön vízbe vetik magukat, vagy ha a víz alól kikandikáló teknős mozgást észlel, a biztonságosabb víz alatti mélységbe húzódik vissza.

A vízi teknősök látása igencsak figyelemre méltó. Az ideghártyában egy narancssárgára színezett zsírcseppekből álló réteget találunk, amely elősegíti látásukat a zavaros, kevéssé tiszta vízben is. Az a tény, hogy az állatok a vízparton álló embert is képesek érzékelni (természetesen a víz szintje alól), ugyancsak a látás minőségét bizonyítja. A teknősök szeme képes az infravörös sugarak egyik tartományát is érzékelni.

Az egymást együttesen kiegészítő látás- , íz- és szagérzékelés hasznos segítséget nyújthat a teknősnek tápláléka kiválasztásában. A szárazföldi teknősök például hosszas szimatolás után harapnak csak bele kiválasztott ételükbe. Az aligátorteknősök olyan kifinomult szaglással rendelkeznek, hogy régebben a vízbe fulladt emberi tetemek felkutatásában aligátorteknősök segítségét vették igénybe.

Tapintási készségüket átfogóbban nem vizsgálták. Csupán csak valószínűsíthető, hogy eme érzékük a „párzási szertartásokra” korlátozódik.

Sok teknős mondhatja sajátjának az igen jó tájékozódási készséget. A több kilométerre elszállított teknősök rövid idő elteltével hazatalálnak. Egyes szárazföldi teknősök pedig állandó rendszerességgel térnek vissza megszokott tojóhelyükhöz. A tengeri teknősök vesztét is az okozza, hogy az emberek felszámolják az állatok által megszokott fészkelő helyeket.

A teknősök fajtól és más tényezőktől függően más-más életkorban érik el a szaporodásra képes életkort. Általánosságban összefoglalhatjuk, hogy a kisebb fajok korábban, míg a nagyobb fajok később válnak ivaréretté. Kis termetű fajok, mint például a 8-12 centiméterre megnövő iszapteknősfélék már két-három évesen is szaporodhatnak. Ezzel szemben a 15-30 centiméteres, közepes nagyságúnak mondható fajok 4-10 év múlva érik el az ivarérett kort. Az ezeknél nagyobbra növő szárazföldi-, tengeri-, és mocsári teknősök még később, mintegy 12-20 évesen válhatnak nemileg éretté.

A fiatal teknősöknél általában semmiféle különbséget nem találunk a két ivar között. Egyes fajoknál pedig a két nem között is igen nehéz különbséget tenni. Találhatunk azonban olyan jegyeket, melyek utalnak az állat ivarára. Ilyenek lehetnek többek közt a hím teknősöknél a homorú haspáncél. Egyes esetekben a hímek megnyúlt orra, kisebb és karcsúbb teste is árulkodó jelként tárul szemünk elé. Farkuk sokszor hosszabb, a tövénél vastagabb és rajta a kloáka nyílása a farok hegyéhez helyezkedik közelebb.

A nemi aktivitást a teknősöknél többféle tényező is kiválthatja. A mérsékelt égövben élő fajoknál a telelés után beköszöntő tavaszi felmelegedés hatására kezdenek el udvarolni a hímek a nőstényeknek. Számos más fajnál a szárazságot követő esőzések adják meg a jelet a párzás megkezdéséhez. A trópusokon élő (egyenletes hőmérséklet, gazdag csapadék) teknősök szaporodása szinte egész évben zajlik. Az amfimixist a teknősök többségénél udvarlás előzi meg. Ez többféle módon nyilvánulhat meg. Egyes vízi teknősök esetében a hím a mellső lábainak újait legyezgeti a nőstény szeme előtt (fajtól függően vele szemben vagy felülről, vele egyirányban). A szárazföldi teknősöknél is előfordulhat néhány eset. Ilyenek például, amikor a hím bólogat a nőstény előtt és ezzel tudtára adja szándékát, vagy amikor a hím a nőstény lábait, illetve páncéljának széleit harapdálja és ezzel készteti megállásra és párzásra, vagy amikor a hímek haspáncéljuk első felével lökdösik, öklelik a nőstényeket. Természetesen előfordulnak olyan esetek is (pl.: lágyhéjú- és aligátorteknősöknél), amelyek hímjei minden udvarlás nélkül rávetik magukat a nőstényre.

A sikeres megtermékenyítést követően a tojásrakásra ezek után néhány héttel később kerül sor. Megeshet azonban, hogy ez utóbbira csak egy – két hónappal később kerül sor. Mint tudjuk, minden teknős tojásokkal szaporodik. Elevenszülők nincsenek köztük. A nőstények egy évben több fészekaljnyi tojást is tojhatnak. Természetesen e téren is vannak szélsőségesnek mondható tojásrakások. A közönséges levesteknős pl. évente tíz fészket is megtölthet tojásaival, míg pl. az egyiptomi teknősök csak minden második vagy harmadik évben raknak tojásokat. A fészkekbe rakott tojások számában is elég nagy eltéréseket tapasztalhatunk: ez a szám 5 és 30 között lehet. Alakjuk gömbölyű, ovális vagy megnyúlt formájú. A lerakott tojásokat a nap melege, illetve a szerves anyagok bomlásakor felszabaduló hő kelteti ki. A kelés ideje a hőmérsékleten kívül nagymértékben függ a fészekben lévő páratartalomtól. Ez a kelési idő a teknősfajok túlnyomó többségénél 50-150 nap közötti, de itt is előfordulhatnak szélsőséges értékek.

Teknősök esetében semmiféle utódgondozásról nem beszélhetünk. A tojásból kikelő apró jószágok teljesen magukra vannak utalva mind a táplálékszerzés, mind saját maguk megvédése terén.

Magyarázat:

Kloáka: A bél végső részének az a része, melybe a kiválasztó szervek és az ivarszervek vezetékei is benyílnak.

Amfimixis: A megtermékenyítés második szakasza, amikor az apai és az anyai fél sejtmag egész sejtmaggá egyesül. A fél -, illetve az egész elnevezés a kromoszómák számára vonatkozik.

Forrás: Farkas Balázs / Sasvári László: Teknősök (1995 Kitaibel Kiadó Bt.)