Miután több helyen is olvastam, hogy a Grand Magus önismétlővé vált, hogy már nem olyan jó, mint a 2010-es Hammer of the North idején volt, arra gondoltam, megírom, nekem miért tetszik nagyon a csapat új albuma.
Egy negyedszázada létező, 2012 óta változatlan felállásban működő, markáns énekhanggal és egyedi stílussal rendelkező bandától nem várható, talán nem is igazán értékelnénk, ha hirtelen új koncepcióval, más megszólalással állna elő. Mert EZ a Grand Magus, egy alapvetően heavy/doom banda, amelynek a lendületesebb dalok is jól állnak. Nagyon bírom a súlyos, vastag hangzást, amelyet sűrűn átitatnak a fogós dallamok, s amely helyenként nagyon közel áll a Spiritual Beggars zenei világához (ami nem csoda, hiszen JB Christoffersson nyolc éven át volt, Ludwig Witt pedig jelenleg is a banda tagja) – annyi különbséggel, hogy itt nem jut szerep a billentyűs hangszereknek.
A mostani a stockholmi trió tizedik stúdióalbuma, amely öt év szünet után követi a legutóbb megjelent Wolf God-ot (amiről itt írtam). Mint említettem, a csapat eddig kiadott lemezeinek felét a jelenlegi trió – JB Christoffersson énekes-gitáros, Fox Skinner basszusgitáros és Ludwig Witt dobos – jegyzi. Hogy mennyire tudja átlépni egy zenekar a saját árnyékát, képes-e újat adni közönségének, talán azon mérhető a leginkább, hogy új albumaira tud-e még emlékezetes nótákat írni. Amit úgy is fogalmazhatnánk: vannak-e az adott lemezen olyan dalok, amelyek felkerülhetnének egy best of válogatásra?
Nos, ezen a korongon több ilyen is akad. Például a címadó Sunraven, amely egy óriási gitárdallammal indul, amire aztán az egész dal és maga a refrén is épül:
„I’’l be your Sunraven
A safe haven
I’m your spear
Sunraven”
Az ember akaratlanul is énekli, fütyüli a dallamát. Plusz a gitárszóló elején is hallunk egy hasonlóan finom dallammenetet. Ezzel a nótával nálam még két szám veszi fel a versenyt. Az egyik a gyors és a középtempót váltogató Hour of the Wolf, amely „viharosan” kezdődik, majd egy olyan zseniális melódiával szögez a falhoz, amelyet jobb napokon az Amorphistól szoktunk hallani, és amit nemcsak gitáron, hanem férfikórus előadásában is elővezetnek. A másik az utolsóként előbrummogó The End Belongs to You, amelyben előbb Witt pörköl oda a doboknak, majd megint jön az ellenállhatatlan dallamcsoda, amelynek lecsengése után nagy csend marad bennem; valamit nagyon kellene hallgatnom, talán újra a Sunravent…
De a dobogóról lemaradt nótákról is szinte kivétel nélkül csak jót írhatok. A nyitó Skybound bizseregtetően pörög, és utólag a refrénjére sem nehéz visszaemlékezni:
„You know I’m skybound
I’ll never falter
Oh yeah, I’m skybound
To the hereafter”
Na és milyen riffel nyit már a The Wheel of Pain, és milyen alapritmust ad ez a dalnak?! Elismerem, ez tipikus Grand Magus-os téma, szerencsére nem ismerem olyan mélyrehatóan a teljes életművet, hogy zavarjon egy esetleges korábbi szerzeménnyel való hasonlóság. A Winter Storms epikus-dallamos refrénje is a jól bevált GM-sztenderdek szerint íródott. Nagyon tetszik, ahogy ebben a dalban a ritmusszekció döngeti a mély alapokat, JB pedig ezekre egy kissé visszhangos, az űrbe kilövő szólót játszik. Finom pengetéssel és Christoffersson bársonyos énekével indul a The Black Lake, amelyből talán az egész lemez legsúlyosabb nótája kerekedik.
Kilenc dal bő 35 percben, úgyhogy még csak ráunni sincs időnk a svédek muzsikájára. Számomra talán a vége felé műsorra kerülő két nóta, a Grendel és a To Heorot halványabb valamivel a többinél.
Jókor érkezett a Sunraven, nem sokat kell hallgatnom ahhoz, hogy az év végi Top 10-embe is beverekedje magát.
