Hol volt, hol nem volt, volt egyszer (sőt, jelenleg is létezik) egy birminghami stoner/doom csapat, az Alunah, amelynek az elmúlt néhány évben – új énekesnője, Siân Blu Greenaway 2017-es csatlakozását követően – egyre ígéretesebben alakult a karrierje. Ám legfrissebb albumukon, az idén szeptemberben megjelent Fever Dream-en zeneileg történt néhány olyan változás, amelyekkel kapcsolatban sejthető volt, hogy a tagok nem mindegyike ért velük egyet. Azt azonban talán senki nem sejtette, hogy a frontember már a lemezmegjelenés másnapján bejelenti: hét év közös munka után kilép a zenekarból.
Az indok, amivel nemigen lehet vitatkozni, az énekesnő húgának tragikusan korán bekövetkezett halála, aminek feldolgozásához Siân-nek „valami másra” volt szüksége: meg kellett találnia azt az eszközt, amelynek segítségével elvégezheti a gyászmunkát – ami egy zenész számára mi más is lehetne, mint hogy kiírja magából a fájdalmát, az érzéseit. Az ilyen gyászmunkákból nem egyszer fájdalmasan szomorú szerzemények születnek, hősnőnk azonban a másik utat választotta: összeszedte magát, és a kétségbeesés némaságából és sötétségéből kilépett a fényre, az öröm forrását kereste és találta meg új projektjében.
A Bobbie Dazzle művésznevet felvéve új muzsikus- és alkotótársakat toborzott maga mellé. Az így született dalok egyik kedvenc zenei korszakának, a ’70-es évek glam rockjának legszebb pillanatait és olyan előadók munkásságát idézik meg, mint a Sweet, a T. Rex, a Slade, vagy a Ziggy Stardust-korszakos David Bowie. Vagyis a Fandabidozi albumon hallható muzsika a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető metalnak, maximum rockzenének, főszerkesztőnkkel azonban abban maradtunk, hogy adunk egy esélyt annak, hogy az Alunah zenéjét kedvelő olvasók, a Lucifer, a Blues Pills, a Blood Ceremony, a Mama Doom, a Jess and the Ancient Ones és hasonló csajos bandák elkötelezettjei, valamint a fent említett korszak és előadók rajongói is felfedezhessék maguknak ezt az albumot. Vagy, hogy egy lemez erejéig a durvább zenékből töltekezők is lelazulhassanak.
Természetesen ez alkalommal is Siân erőteljes, alt hangja van a középpontban, és ide is magával hozta kedvenc hangszerét, a fuvolát. A műfaj adta keretek között igen változatos nóták születtek. Az anyag talán legnagyobb erénye, hogy úgy invitál időutazásra, hogy közben egy pillanatra sem válik avíttá, hanem nagyon is pörög, nagyon is él.
A Lightning Fantasy keményebb rock and roll, a szintis-fuvolás Merry-Go-Round pedig az anyag talán legnagyobb slágere, amelyből az első videóklip is született. A Revolution olyan zenei és hangulati elemeket is tartalmaz, amelyektől tényleg a T. Rex világában érzem magam. Az itt hallható férfivokál egy kissé meghökkentő, de igen hatásos, a Hammond orgona szerepeltetése pedig a ’70-es évekbeli Uriah Heep-et juttatja eszembe.
A Magic of Music ismét csak erősen vintage-hangulatú darab, itt a refrén dallammenete állít maga mellé. A lendületes Antique Time Machine-ban egyes verzéit férfihang énekli. A Lady on Fire megint keményebb tétel, de a fuvola és a futurisztikus szintihangok ebből a dalból sem hiányoznak. Az April Showers-ben női kórus csendül fel, a Flowers on Mars újfent egy lendületes szerzemény, dob–basszus–taps kiállással, a Hammond orgona hangja pedig a Deep Purple és a korai Rainbow hangzásvilágát idézi meg.
Bár az Alunah Siân-nel készült lemezeit is szeretem, nem szégyellem bevallani, sokkal jobban megfogott az énekesnő szólóalbuma: sokat hallgatom, jó kedvem lesz tőle (utána pedig megint jöhet egy kis Kerry King vagy az új Grand Magus). Az év végi értékelésnél nem biztos, hogy egy kalapba tenném az igazi metal albumokkal, de egy „majdnem tökéletes” pontszámot így is megajánlok neki.
