Ennek a brandoni (Florida) zenekarnak a pályafutása, úgy gondolom, alaposan ki lett vesézve oldalunkon, különösen annak tükrében, hogy egyik legnagyobb kedvencemről van szó, de ha jól tudom, John Quail kollégámnak is az egyik favoritja ez az együttes.
Többek között „azok” közé sorolandók, akik sohasem kapták meg az őket megillető elismerést, nagyjából a „futottak még” kategóriába „gyömöszölték be” a csapatot, holott a komplett floridai death metal színtér nekik köszönheti létrejöttét. Példának okáért, 1984. 12. 30-án, a helybéli (értsd: Brandon) Ruby’s Pubban adott koncertjük alkalmával a Death volt az előzenekaruk. Ezennel ott veszem fel a fonalat, hogy a ’90-es évek végén/2000-es évek elején szárba szökkent újjáalakulási hullám – amikor a ’80-as években működött csapatok közül sokan döntöttek a visszatérés mellett (Agent Steel, Necrodeath, Heathen, Death Angel stb.) – őket is elérte, és a Penetration Point albumot elkészített felállás öltött testet, azaz Ronald „Nasty Ronnie” Galletti énekes, Ben Meyer és Dave Austin gitárosok, valamint Richard Bateman (R. I. P.) basszusgitáros, Curtis Beeson (R. I. P.) dobos alkotta ritmusszekció. Promócióban sem volt hiány, hiszen az akkori vadonatúj, kitűnő Psycho Psycho lemezt megelőzően a Cleveland ’87 koncertanyagot és a Wage of Mayhem demót (2003) dobták piacra. Aktivitásuk 2012-ig tartott, majd jött egy négyéves szünet, és 2016-tól tevékenykednek újra.
Mondhatni, hogy szinte a semmiből bukkant fel az új korongjuk, amely október 4-én látott napvilágot. Miután „az utolsó mohikán” (értsd: eredeti tag) David Austin gitáros 2022-ben elhagyta a fedélzetet, oda jutottunk, hogy Ronnie Galletti énekes az egyetlen eredeti tag az aktuális csapatban, akinek James Coker dobos, Pete Sykes és Dave Orman gitárosok, valamint Kyle Sokol basszusgitáros a társai napjainkban. Ez a garnitúra követte el az ötödik Nasty Savage albumot. (2019-ben napvilágot látott egy Wage of Mayhem + Rarities (1983-1985) válogatás.) Úgy gondolom, hogy ezen albumukkal a legkeményebb, leggyorsabb anyagukat tették le az asztalra, amely a csapat rajongóinak (mennyien vagytok?) szemernyi csalódást sem okozhat. A Morrisoundban felvett lemez szó szerint a falhoz állítja, löki a hallgatót, ennyire durván, brutálisan sohasem vezették még elő mondanivalójukat. Miután az új tagok főleg death metal bandákban pallérozódott „veteránok”, így, értelemszerűen a Jeopardy Room kap egyfajta death metalos beütést.
Ahogy az Invocations intrót követő címadó dal berobban Coker kétlábgépes témáival, az mindenképpen ezt az állításomat támasztja alá. Miként a múltban, úgy ezen az alkotáson is a változatosságra törekedtek, adottak a rájuk jellemző komplex struktúrák, dallamok, a hihetetlenül magas színvonal megkérdőjelezhetetlen. Brain Washer, Southern Fried Homicide, Schizoid Platform, Operation Annihilate, Blood Syndicate (nyögésekkel indul), mind-mind gyilkos tételek, és azt mondatják velem, hogy a legjobb Nasty Savage lemezt hallgatom most már hetek óta. Jellemző volt rájuk mindig, hogy egy-egy instrumentális felvétellel rukkolnak elő, ezen a lemezen a The 6th Finger testesíti meg ezt, amelyben Kyle Sokol óriásit brillírozik. Az akusztikusan kezdődő Southern Fried Homicide fenyegető, doomos hangulatot vonultat fel, progresszív irányba tendál a Schizoid Platform a maga melankolikus megközelítésével, és szintén akusztikus részekkel színezik az Aztec Elegance-t. Ron hangja semmit sem változott az idők folyamán, azonnal felismerhető, beazonosítható orgánumával adja elő a dalokat, maximum a korai idők falzettjeit spórolja meg. Az albumot záró Sainted Devilből itt-ott az Unchained Angel motívumait érzem ki, valamint ezúttal is előkaptak egy, a kultikus Wage of Mayhem demóról származó nótát, a Witches Sabbath-ot, amelyben a dobokat Donald Tardy üti, az éneket pedig bátyja, John Tardy nyomta fel.
Ron: „Felhívtam őket, és örömmel megtették. Így válik egy klasszikus epikussá. Szeretem ezeket a srácokat, és tiszteljük Fred Dregichant is, akivel 40 évvel ezelőtt írtam a dalt. Az életre keltése kötelező volt. Közreműködésük egyfajta pluszt adott hozzá, úgymond, nagyot ütött rajta. Ron: „A pokolba is, IGEN! Remélem, hogy a rajongóik meghallgatják a Jeopardy Room-ot, és megtalálják az utat thrasherek felé, és tanulnak a ’90-es évek old school metaljáról, meg a floridai Brandonról, ahol minden kezdődött. Teljes tisztelet John és Donald Tardy-nak és DT’s dobolásának és Johns énekének, amik lenyűgözőek.” Mindez hogyan jött létre? Ron: „Mondok neked valamit. Ez egy igazi mesterterv volt az első naptól kezdve, és máris rengeteg emléket idézett fel oly sok rajongó számára, de egy igazi fordulatként.”
Nincs mese, újabb klasszikust készített el a banda, és nem kérdés, hogy év végi listámon bérelt helye van, lesz. Egészen pontosan a második pozíciót kapják meg.
