Nálam annak idején nagyon betalált a Thronehammer 2019-es debütje, az Usurper of the Oaken Throne; az újgenerációs doom csapatok alkotásait számon tartó listámon máig előkelő helyet foglal el ez a lemez. A két évvel későbbi Incantation Rites felejthetőbb alkotás és éppen ezért csalódás volt, úgyhogy az idei album kapcsán reménykedtem abban, hogy végre az Usurper… méltó utóda, hasonlóan színvonalas folytatása is megérkezik. Az LP első két dala igazolta is a várakozásaimat, az utánuk elhangzó nótákkal kapcsolatban azonban már jóval vegyesebbek az érzéseim.
A 2012-ben alakult Thronehammer muzsikája olyan nagy elődök árnyait idézheti fel a hallgatóban, mint a Bathory, a Paradise Lost, a Candlemass vagy a Katatonia, illetve leggyakrabban olyan 21. századi csapatokhoz hasonlítják őket, mint a Khemmis, a Conan vagy a néhai The Wounded Kings. Számomra minden egyes alkalommal a meglepetés erejével hat, hogy a banda frontembere egy hölgy, mégpedig az angol Kat Shevil Gillham, háttérinfók hiányában, pusztán a zenét hallva ugyanis nem erre tippelnék: egyértelműen férfihangok törnek elő a torkából, ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy személyében – a Life of Agony-s Mina Caputóhoz hasonlóan – egy transznemű női előadót tisztelhetünk. Hangszeres kollégái – Tim HammerSmith gitáros, Uwe Void basszusgitáros, Stuart West gitáros, billentyűs és Markus Ströhlein dobos – Németországban látták meg a napvilágot, úgyhogy esetükben egy nemzetközi produkcióról beszélhetünk.
Visszatérve a dalokra, a nyitó Reign of Steel és az azt követő Kingslayer is a melodikus és tempósabb doom metalt kedvelők álma: hömpölyögnek, gördülnek a súlyos témák, a tiszta éneknek pedig végig van egy jól követhető, dallamos íve; utóbbitól – és persze a hasonlóan markáns gitármenetektől – válnak igazán fogóssá a nóták. Számomra eddig hibátlan az anyag, ám a Sacrosanct Groundsban, ami nem mellesleg a lemez egyik leghosszabb, csaknem 11 perces dala, a vendégművész Daniel Kaufmannak (Destroy Judas, ex-Mindrot, ex-Dystopia, ex-Eyes of Fire) köszönhetően a hörgős ének is megjelenik. Az elnyújtott játékidő és a végig azonos tempóban áramló hangok együttesen egy vontatottabb, felejthetőbb produkciót eredményeznek. Tény, hogy ez az „igazi” doom, én viszont ezen az irányzaton belül is a gyorsabb nótákat és a változatosabb anyagokat szeretem. Ez a szám sem rossz, Gillham ugyanúgy hozza a dallamokat, mint korábban, a gitárról a Shades of God/Icon-korszakos Paradise Lost jut eszembe, ám egy idő után az van bennem, hogy „Na, mi lesz már!?”, de sehol egy tempó- vagy témaváltás, és ez így egy kicsit bizony túl van tolva, nálam a nyomába sem ér az első két kompozíciónak. Az Echoes of Forgotten Battles ugyanerre a kaptafára készült: tíz perc feletti játékidő, váltott ének – szerencsére itt gyorsabb az alaptempó, amit menet közben némileg még fokoznak is, de ezzel együtt is olyan érzésem van, mintha még mindig az előző dalt hallanám.
Így aztán nálam már itt, a harmadik-negyedik dal táján átkattan valami, az anyag a „reményteli” kategóriából a „hallgatható”-ba játssza be magát. Persze vannak még kellemes pillanatai a lemeznek: a Triumphant Emperorral például egyértelműen a Celtic Frost életműve előtt tisztelegnek, a Halcyon Days of Yore pedig kántáló énekével, zizegő dallamaival szippant be a révület örvényébe – utóbbi nótát szintén az album dobogós szerzeményei közé sorolom.
A Kingslayer számomra egyértelműen jobb anyag, mint az Incantation Rites volt, az Usurper…-rel azonban sajnos nem említhető egy lapon. A kilencszámos, csaknem 74 perces album hosszúnak tűnik; egy két-három nótával rövidebb dalfüzér jóval befogadhatóbb lenne. Összességében kellemes muzsika, ám a jövőben sejthetően nem fogom túl sűrűn hallgatni.
