Maratonok, kedvtelésből

Bocsánat, kicsit elbambultam. Majdnem egy évre. Ez nem azt jelenti, hogy nem futottam, csupán azt, hogy a kezdeti fellángolás után olyan nagyon nem fejlődtem, azaz ugyanúgy megyek heti egyszer-kétszer 5-10 km-t, és továbbra is nagyon szeretek futni, de sajnos néha úgy tűnik, fényévekre vagyok egy félmaratontól.


Ami vicces volt, és rávett, hogy újra írjak, az, hogy múlt héten egy gyerekkori barátomnál jártam, és a fürdőszobában konstatáltam, hogy a kád felett tömegével lógnak a félmaraton érmek, majd bedöcögött a papája is, akit imádok, és mi volt rajta? Egy maratoni póló. Megkérdeztem, hogy ezt ő futotta-e le, de csak röhögött, hogy nem, a legnagyobb fia, de mivel mindhárom srác futott már egy csomó félmaratont és maratont, "ezeket használjuk mosogatórongynak is".
Mesélek a fiúkról pár szót: a legfiatalabb két maratont futott eddig talán 18 és 20 éves korában, nagyjából nulla felkészüléssel, ha csak azt nem vesszük felkészülésnek, hogy bár sosem futott rendszeresen, egyre hosszabb versenyeken indult, és a végén, hogy-hogy nem, befigyelt egy-két maraton is. A középső jó pár maratont és félmaratont futott már, és az meg nem is tudom, minek számít, hogy hétvégénként "lekocog" a szüleihez, ami  kb. 30 km-t jelent. A legnagyobb szintén egy csomó sikeres maratonin van túl, most babakocsis műfajban tolja, félmaratont már futott a kislányával. Ja, és a papájuk: róla annyit kell tudni, hogy tavaly, amikor Tatán nyaraltunk, és naponta körbefutottam a tavat (kb. 7 km), egyszer véletlenül szembetekert biciklivel, és megkérdezte, no, hát mégis mennyit futok, és amikor álszerény büszkeséggel közöltem, hogy megpróbálom naponta körbefutni a tavat, közölte, hogy ő ennyi idősen 20 km-t futott naponta, és terepen ám. És bár imádom, mert az egyik legokosabb pasi, akit ismerek, totál lehervadtam ettől a mondattól, és rövidesen elkezdtem ballagni, pedig még bőven hiányzott másfél km.
Ilyenkor azért néha szoktam szólni, hogy én mégiscsak lány vagyok, és nekem kicsit többet kell tepernem, ha túl akarom lépni a szokásos 5-10 km-es távjaimat. De azért irigykedem egy picit ezekre a srácokra, mert elképesztő érzés lehet, hogy valaki csak úgy, kedvtelésből letol 30-40 km-t.

Technikai ruházat – pro és kontra

Előre szólok, hogy undok és szigorú leszek, mert abszurdnak tartom, hogy emberek milliói hiszik el azt a maszlagot, hogy a technikai ruházat „elvezeti” az izzadtságot. Erről szó nincs.

A következő dolog történik: 20 fok fölött ugyanúgy megizzadunk egy sima pamut pólóban is, meg egy méregdrága technikai pólóban is, a különbség abban áll, hogy a pamut pólóban mindez futás után kellemetlenebb érzés és lehangolóbb látvány. Ha tehát pamut pólóban futsz, a hátad megizzad, és a póló is nedves lesz: ez azért nem jó, mert nem szárad meg túl gyorsan, és meg is fázhatsz, plusz nem kellemes, ha régi ismerőssel találkozol hazafelé, aki lemondóan sóhajt, hogy pedig régen még egész helyes lány voltál.

Ha viszont ugyanezt egy csini technikai pólóban teszed, akkor a hátad ugyanúgy megizzad, a pólón ugyanúgy érződik némi nedvesség, de nem látszik, és viszonylag hamar meg is szárad. Tehát technikai pólót akkor érdemes felvenni, ha a hazamenetel még időbe telik, és hűvösebb van, vagy ha az ember lánya csinosabb akar lenni, mert mit tudom én, például nem egyedül fut, vagy azt az őrültséget találta ki, hogy futás után odaszervezte a barátját. De a technikai pólónak is van hátránya, egyrészt megváltoztatja a test kipárolgását, és ha nem valami bombabiztos higanyos dezodort használtál, hát pont olyan szagod lesz, mintha egy műszálas blúzocskában húztál volna le egy három napos műszakot. Másrészt igazán melegben valahogy nem esik jól belebújni egy nejlon cuccba, mert sokkal melegebbnek hat. Én a jól szocializált napjaimon technikai pólóban futok, meleg nyári estéken meg pamut pólóban (és fura módon a leghosszabb távokat mindig pamutban futottam.) Mindezt csak azért osztom meg, mert a profi futóboltokban a pamut szitokszónak hat, ki sem lehet ejteni anélkül, hogy ne nézne minden eladó megrökönyödve, és ne kezdené sorolni, hogy az a legeslegfontosabb, hogy a fehérneműdtől a zoknidon át a pólódon és gatyádon keresztül mindig, minden nejlon (azaz technikai cucc) legyen rajtad.

De van megoldás, egy igazi fából vaskarika: aki civilben csak pamutot hord, és idegenkedik a nejlontól a bőrén (hát igen, én így voltam ezzel), az kezdjen el keresgélni, mert többféle technikai ruházat is létezik, melynek a tapintása megtévesztően hasonlít a pamutéhoz. Nos, ezek a cuccok többnyire nem szépségdíjasok (baromi rondák), viszont kellemes, szellős érzés futni bennük, futás után meg nagyon gyorsan megszáradnak. Még egy fontos dolog van, hogy sokszor ezeket éppen kivonják a forgalomból, ezért a boltok eldugott sarkait is derítsük föl! Csinálok majd egy részletes ruhatesztet a közeljövőben, beszerzési helyekkel, árakkal, kiértékelésekkel, hogy azok se tévedjenek el, akik az első futócuccukat vásárolják. 

Múltba réved – Az első másfeles Szigetköröm, avagy babakocsis futók, előre!

A másfél köröknek is történetük van. 2-3 hét alatt simán el lehet jutni odáig, hogy az ember már nem érzi olyan hatalmas kunsztnak a Sziget körbefutását. Megy és kész. De közben arra még nem gondol, hogy akár ennél többet is lehetne futni. Bennem sem merült fel. Egyszerűen hiúságból futottam az első másfeleseimet (8100 m) tavaly nyáron. Arra emlékszem, hogy komótosan zötyögök a cél felé, ahol valahogy összetorlódott néhány – nálam jóval profibbnak tűnő – srác. Én meg, mint egy kis primadonna, úgy tettem, mint aki nem a célba beesni készül éppen lihegve, hanem kecsesen csupán fordul egyet, és nekilát a következő körének. A színészi alakításom furcsa módon engem is átvert, mert ha már benne voltam, egy fél kört még rátoltam. 

Volt még egy érdekes másfelesem. Finom idő volt aznap, egy picit csepergett, és nem lehetett több, mint 16 fok, éppen a kedvencem. Az is jókedvre hangolt, hogy volt egy csini szőkeség, aki tökéletes frizurával, alakkal és szuper ruhákban elegánsan elhúzott mellettem, de hiába, nem kellett párszáz méter, és ott pihegett az út szélén. Na, most tényleg nem azért, de elégedett voltam. Egészen addig, míg egy babakocsis kismama szívfacsaró profizmussal le nem hagyott. Én abban a tudatban voltam, hogy kellemes időt megyek, és hát elvileg kifejezetten szoktam szeretni, ha babakocsival fut valaki, de hogy ennyivel gyorsabb legyen nálam, azon meglepődtem. Mert gyorsabb volt. Nem kicsit, nem egy hajszállal, hanem sokkal többel. Ragyogó ütemben, könnyedén, lazán, és sokkal gyorsabban futott, mint én. Annyira lenyűgözött, hogy a végén odamentem gratulálni hozzá, és megkérdeztem, hogy lehet, hogy ilyen tempóban megy, mert én még csak öt hetes vagyok, és lenyűgözött. Elkezdte magyarázni, hogy akkor nyugodtan futhatok, ő egészen öt hónapos terhes koráig futott, ha az ember óvatos, nem árt a babának. Elnevettem magam, hogy én futóként vagyok öt hetes, ja, vagy úgy, erre kiderült, hogy ő meg több mint tíz éve fut, ezért sprintelt le olyan könnyen babakocsistul. Elköszöntünk, és itt volt a lélektani fordulópont, mert annyit mondott: Jó edzést! Az járt a fejemben, hogy mi a szösz?? Örülök, hogy megvan a köröm, köszönöm szépen. Nem edzés előtt vagyok, kérem szépen, edzés után. Ez a szuperlény most komolyan kinéz belőlem még többet? De akkor már futottam is tovább, nem tehettem másként. Lett belőle megint egy másfeles, utólag nagyon örültem neki. Különben, most, ahogy képet kerestem a történetemhez, megint egy érdekes oldalra bukkantam, a Running Mom nevezetűre, amit sok szeretettel ajánlok mindenkinek, itt még Baby Joggins Strollers Guide-ot is találtok! 

Múltba réved - Az első Szigetköröm

Ahogy már írtam, tavaly július legelején kezdtem futni, egy párezer forintos, magas szárú tornacipőben. Senkit nem bíztatok rá, baromság. Az volt az oka, hogy nem tudhattam, meddig érdekel majd ez a játék, és gondoltam, az első komolyabb (és kitartásomat bizonyító) eredményem után majd egy normális futócipő lesz a jutalomfalat. Mindig is szerettem sétálni, és mielőtt elkezdtem volna futni, a tavaszt végiggyalogoltam, persze nem kell teljesítménytúrára gondolni, egyszerűen csak gyakran kihagytam a BKV-t, és 5-10 km-t sétáltam naponta.

Aztán június végén visszamentem kamaszkori sikereim színhelyére, a Duna-partra, és csúfosan leszerepeltem, párszáz méter után elegem volt. (Ezt még nem tekintem komoly próbálkozásnak, ez még csak egy kis rávezető gyakorlat volt.) De nem csüggedtem, pár nappal később, július elején kimentem a Szigetre, és 6 részletben(!) lefutottam fél kört (2,7 km), bár némi neurotikus bukéja volt a dolognak, mert amikor elfáradtam, rendre elbújtam a rakparton, hogy ne lássa meg senki, hogy lazsálok. Az első hét tehát így telt, fél köröket kocogtam minden alkalommal, de 3-4-5 részletben, mindezt virágos tornacipőben, a kör első felén előforduló, beton-részeken kímélő sétára váltva.

A hét végén már összejött két fél kör egymás után (5,4 km), de csak azért, mert a Margit-hídnál mintha egy korábbi interjúalanyomat (igen, betűkből élek), láttam volna bemelegíteni, és azt gondoltam, hogy ebben a szerelésben kizárólag egy elegáns, laza kocogással tudom megőrizni a méltóságomat. Így azt mímeltem, hogy futok, és olyan jól sikerült, hogy meglett az első teljes köröm. A történethez hozzátartozik, hogy a kör második felénél – anélkül, hogy tudott volna róla – nagyon sokat segített egy ismeretlen lány, akit követni kezdtem. Optimális tempóban futott (kb. 6 perces km-eket ment), és nekem semmi más dolgom nem volt, csak ráállni az ő idejére. Rengeteget segített, én ugyanis akkor még nem hittem, hogy ezt egyben le tudom majd nyomni, és teljesen rábíztam magam. Amire emlékszem: barna gatya, barna copf, zömök test, nyugis mozgás. Végül ő nem tudta végigfutni a kört, párszáz méterrel előbb kiállt. Nekem összejött, neki meg nem, de én tudom, hogy mégis ő hozott át a hátán. Köszönöm!  

A második héten már kétszer futottam ilyen megszakításos teljes kört, a harmadik héten pedig végre vettem egy rendes Saucony futócipőt, (járt a jutalomfalat), és abbahagytam a belesétálásokat, mert így már a beton részeken is tudtam futni. Mit mondjak? Elképesztő paradigmaváltás volt a virágos tornacipőm után. Konklúzió: szinte nulláról egy Szigetkörig minimális edzettséggel 1-3 hét alatt minden további nélkül el lehet jutni, én a harmadik héten már 1,5 kört futottam (8,1 km), havi szinten kb. 50 km-nél tartottam ekkor, a második hónapomban pedig már közel 70 km-t futottam. Mindezt 34 évesen, úgy, hogy 20 éves korom óta egyszerűen semmit nem sportoltam. 

Másfél hónapnyi gyakorlás után, augusztus elején-közepén már rendszeresen mentem  dupla Szigetköröket (10,8 km), és a hónap végén, két hónapos futómúlttal összejött egy tripla Szigetkör is (16,2 km). Mindegyiknek története van, ráadásul elég furák, az egyiket bodybuilderek, a másikat egy babakocsis anyuka, a harmadikat meg egy ál-Monspart Saci néni hozta össze nekem. Majd mesélek még. 

Állatbarát poszt

Ma, amikor kocogtam, átfutott előttem egy kis gyík. Villámgyorsan cikázott: volt köztünk némi tempókülönbség az ő javára. Nagyon megörültem neki, és úgy döntöttem, szentelek egy posztot a futás közben szembejövő állatoknak, ha már így alakult.

Kezdjük, mondjuk a muslicákkal. Ezek a kis lények vad hordában támadnak meleg nyári estéken. Szájra és szemre mennek. A szájat be lehet csukni futás közben, a szemet viszont nem ajánlatos. Napszemüvegben én még nem próbáltam futni, így mindig csak reménykedem, hogy kikerülnek. A szem különben nagyon okos szervünk, kilöki a szennyeződést magától is: a szembe belerepült muslica pár km után általában hősi halottként távozik a szemünk sarkán.

Aztán vannak a kutyák. Én bírom őket, és nem félek tőlük, bár jobban szeretem, ha a pálya mellett ügetnek, és nem a hátunk mögött. Soha semmilyen rossz tapasztalatom nem volt ez ügyben, sőt egy reménytelenül esős napon például Gusztost is, (akinek ezer éve olvasom a www.gusztosfut.hu nevezetű, nagyszerű blogját, de kezdtem gyanakodni rá, mert még sosem futott szembe) a kutyája alapján azonosítottam be. 

A legjobban különben eddig egy mókusnak örültem, ami előttem ugrott fel egy fára szélsebesen, mire én elkezdtem vadul kiabálni meg mutogatni a szembejövőknek, hogy ők is lássák. És persze ott vannak még a vadasparkbeli lakók, akik szintén fel tudnak dobni egy-egy napot, mostanában kiskorú őzikéket lehet látni a kerítésen túl, ennek örömére zártkörű kvízt hirdetek, vajh, ki ő: „Patácskájukat összefűzik ők / az őzikők!     

Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van

Sohanincs. Jóidő. Mindigesik. A zeső.                               
Á, ez különben nem is igaz, minden idő jó a futásra, még ha kicsit kalandosabb is! Előrebocsájtom, hogy tavaly júliusban kezdtem futni, átlagosan 26-27 fokban, napsütésben, és meg sem kottyant. Simán lecsúszott két Szigetkör reggelente, egy dögmeleg augusztusi este meg három is, szóval nem értem, hogy mostanában miért viselem nehezebben a hőséget. Néha egyenesen fel kell ébresztenem magam, hogy ne totyorásszak, hanem tényleg fussak. (Azt veszem észre, hogy az energiáim kb. 25 %-át használom, mert amikor gyorsabb fokozatra váltok, kiderül, hogy nem okoz gondot. Szerintem még életemben nem futottam ki magam, nagyon kényelmes vagyok, és ráadásként totálisan immunis is minden versenyhelyzetre.)

Viszont mostanában kezdenek gondok lenni, a mai, éjjeli zivatar utáni monszunos levegőtől például már kifejezetten durcás voltam. Úgy tapasztaltam, 27-28 fok a maximumom, felette nincs kedvem elindulni, hidegben pedig 3 fok, de a kedvenc időjárásom a 8-18 fokos, borús, kicsit szeles idő. Egész évben futottam különben, télen is, egészen január végéig, csak a február-márciusi időszakot hagytam ki a nagy hó miatt. Mivel akkoriban még nem volt profi téli futócuccom, (pamut leggingsre húzott zsebes gatyában futottam, és egy nagyon egyszerű polárban), egyetlen szabályt határoztam meg, hogy mínuszokban nem futok, mert ilyen cuccban őrültség. Talán a sok őszi-téli futkározástól érzem most sokkal melegebbnek a levegőt, mint tavaly ilyenkor, mindenesetre rövidesen helyszínt és időpontot fogok váltani, hogy elszórakoztassam magam, majd mesélek. 

Kistáskák, női futóbloggerek, véletlenek

Nyilvánvaló, hogy nem indulhatunk el csak úgy, cucc nélkül futni. Ha bízunk benne, hogy útközben lesz pár kút, a vizet esetleg otthon hagyhatjuk, de feltehetően még így is nálunk marad egy lakáskulcs, egy telefon, egy kocsikulcs vagy egy bérlet, pár szem szőlőcukor és néhány papír-zsebkendő. Ez alá nem nagyon lehet menni.

Aki rendszeresen fut, az biztos látott már vízzel, apró hátizsákkal, övtáskával esetleg oldaltáskaként felvett övtáskával kocogó kolleginákat, a férfiak pedig, – akik jóval minimalistábbak ez ügyben – gyakran kocognak súlyos, csörgő kulcscsomókkal. Szerintem nem nagyon érdemes semmiféle kistáskával kísérletezni, mert vagy melegít, vagy kileng, de mindenképpen zavar, sőt, én a profi csuklótáskában sem hiszek, szerintem viccesen néz ki és melegít, ami nekem bevált, az a zárható zseb és a szétszerelt kulcscsomó. Vagyis kizárólag az a kulcs van nálam, amire szükségem van, a futógatyám zsebére pedig felvarrtam egy patentot, hogy bent maradjon az a pár cucc, amire szükségem van.

Érdekes különben, hogy a futógatyák tervezői nem mindig számolnak ezzel a szemponttal. Nekem egy bővebb technikai nadrágom van, amin ugyan van zseb, de eredetileg nyitott, (bár néhány modellen azért akad zárt, rejtett zseb is), a szűk technikai nadrágokon meg maximum egy aprócska kulcsnak való rejtett zsebek az általánosak, melyekbe egy mobil vagy egy bérlet már nem fér bele.

Szóval, ha még nincs futóruhátok, és a civil ruhás korszakotokban vagytok, zsebes gatyákkal érdemes próbálkozni, ha éppen most szereznétek be életetek első, profi futógatyáját, mindenképpen zárható zsebű modelleket nézzetek, ha pedig már van futógatyátok, de nyitott a zsebe, varrjatok bele egy zipp-zárt vagy patentot, és minden megoldódik.

Az övtáskákat, hátizsákokat meg tényleg hagyjátok szépen otthon!

Hát, fura dolog történt, elkezdtem táskával futó csajokat keresgélni a neten, és ezt a képet találtam. Méghozzá a Running With Myself nevezetű, nagyszerű női futóblogon, amibe itt tudtok belenézni, nagyon érdemes, a leányzó 5 maratonon van túl: http://chelseyclammer.wordpress.com/