Pillanatok az örökkévalóságban

" Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni, majd az unokáknak..."  Hallgatta és a szívébe valami csendes szomorúság költözött. Nem az zene, az élete miatt. Néha, mint most is, rátört a kétségbeesés. Mintha egy váróteremben ülne vonatra várva.... A vonat nem jön, az élet pedig lassan elrohan mellette. A váróterem piszkos, bűzös falai, kongó csöndje úgy élt emlékében, mint ez a perc. Ugyanolyan elhagyatott volt a lelke... Szállni szeretett volna, levetkőzni mindazt, mi megkötötte. Nem is vonatra, szárnyakra vágyott. Erős, izmos szárnycsapásokkal magasra szállna... az egekig fel, majd egyetlen nekifutással körbeszárnyalná a földet. A tenger felett beszippantaná annak sós illatát, a szél a szárnyaiba kapna és gyönyörű  madárteste a vízben csillogva tükröződne vissza. Meleg napsütésre vágyott, didergő lelkét melengető sugarakra. Hatalmas, szikrázó napsütésben fürdőző, vakítóan fehér hóval fedett hegyek közé... Mély barlangok mélyére... Sivatagi homok fölött szállni... Hogy

Szerettem volna valami biztatót írni az új évre, de most valahogy semmi ilyesféle nem jut  eszembe. Azon morfondírozom, hogy mit számít, hogy 2013, vagy 2014!?  Az évek sorra váltják egymást miközben elmúlik az életünk. A gyermekből felnőtt lesz és neki magának is gyermekei lesznek... Ez reményteli, ugyanakkor lehangoló is. Minden Szilveszter közelebb visz éltünk utolsó megélt évéhez... Ez a dolgok rendeje, átadjuk a helyünk, mi kilépünk míg mások belépnek. Ilyen ez!  Miért is jutnak most ilyenek az eszembe??? Örülnöm kéne az új évnek... Annyi szép dolog vár rám, ránk...  Miért nem tudom átadni magam a boldog várakozás örömének??? Pedig jó lenne!!! Az eszemmel tudom, hogy sok szép napunk lesz, a szívemmel is érzem, és mégis, kattog bennem valami, ami azt mondja, hogy  ez mind nem elég. Időnként talán ti is vagytok így... Időnként  nem tudok megbékülni azzal a monoton élettel, amit élek, miközben tudom, hogy a legtöbb embernek ilyen élet adatik. A legtöbbnek! Néha vágyom arra, h

Néhány hete történt, baráti társaságban a beszélgetés arra terelődött, hogy mit ér az ember, ha becsületes és hogy ebben a becstelen világban megéri-e egyáltalán becsületesnek lenni? Mivel mindannyiunknak volt valamilyen tapasztalata, véleménye a témával  kapcsolatban és ezek nem feltétlenül fedték egymást, csakhamar parázs vita alakult ki köztünk. Úgy másfél óra telt el különböző érvek, gondolatok vívtak ádáz csatát egymással, anélkül, hogy a végén győztest avathattunk volna. Nagyjából mindenki maradt a saját „hite” mellett. Én is, de ...  És ez a „de”, mint keserű szájíz, azóta is kísér. Azt hiszem, hogy természetemből és neveltetésemből adódóan idealista vagyok. Egyszerű, dolgos szülők gyermekeként nőttem fel, mindig azt hallottam otthon, hogy csak az szegény, aki nem szeret dolgozni. Szüleim azt tartották, hogy aki becsületesen dolgozik, az nem nélkülöz, hiszen a legszükségesebbeket két kezük munkája biztosítja. Természetesen ezekről a „legszükségesebbekről” megoszlanak

Hiába küszködött, sehogyan sem tudta visszavenni az élettől, amit az elvett tőle. Próbált nem gondolni rá,  de úgy tolakodott jelenébe minden hiánya, mint  szemtelen légy, mely újra s újra visszatér. A fájdalmas gondolatok ott sajogtak benne, késsel sem tudták volna kivágni onnan. Arra gondolt, hogy milyen lett volna ha… és ez a gondolat még inkább emésztette lelkét. Nem tudta elengedni annak a gondolatát, hogy ő is megérdemelte volna, éppen úgy, ahogy gyermekek milliói megérdemlik és meg is kapják. Nem értette, hogy neki miért kellett magára hagyottan élnie és boldogulnia az életben? Őt miért nem kísérte az a féltő anyai tekintet, amely annyi kisgyermeket kísér? Nem nézett senki féltőn utána, ahogy iskolába indult és este hiába várta, senki nem ült le az ágya mellé. Mindezek helyett időről-időre idegen emberek lakásaiban kellett meghúznia magát, idegen szabályokhoz alkalmazkodnia, idegen embereket szeretnie. Azt hitte, hogy az idegen emberek is szeretik őt… Hitte míg rá nem döbb

A hétvégén Erdély déli részébe látogatva szívszorító élményben volt részem. Magukra hagyott, elromosodó templomok, kidőlt, omladozó falak vigyázzák magyar múltunk. Az egykor őseink által benépesített falvak sorra nélkülünk maradnak. Kupolák épültek ég felé törő tornyaink mellé. Magyariak és Jókaiak végtisztesség nélkül temetik drága nyelvünk. Nem lassan, nem évről-évre, napról-napra fogyunk. Szám szerint és lélekben egyaránt. Fogyunk, mert elmegyünk és fogyunk, mert maradunk. Aki elmegy spanyollá, olasszá próbál válni, aki marad, csak románná. Iskolákban és osztálytermekben némul el a magyar szó. Magyar szülők román gyermeket nevelnek. A gödör megásva! Vannak ugyan kevesen, akik magukat naponként megfeszítve próbálnak ellenállni az árnak. Csaba testvérek és Lóri atyák, papok és tanárok... Szélmalomharc mit vívnak, pedig mennyire szeretném hinni, hogy nem az. Meddig, kérdem én? Meddig bírják ők és meddig nézzük mi? Meddig lehet nézni, hogy fogyunk, hogy halódó magyarságunk helye

Fülöp Miklós: Ablak Irodája ablakából kinézve a tejszerű ködbe burkolódzott eget látta, amelybe a szomszéd torony órája úgy lógott bele, mintha felülről  láthatatlan szalagok tartották volna. Egy hajdan jobb időket látott italos üveg árválkodott az ablakpárkányon, mintha azon gondolkozna, hogy ugorjon-e, vagy maradjon. Maradt! Napok, vagy talán hetek óta állt már ott, nem siettette semmi.  Amúgy is minden ólomlábakon vánszorgott, s a délelőtt köszvényes, hajlott háttal köszöntött rájuk ismét. Nem volt nagy iroda, szép, sőt rendezett sem. A helyhiány miatt a földön sorakoztak az amúgy polcra szánt dolgok.  A kábelek hosszan tekergőztek, a padlószőnyeg helyenként felkunkorodott, a nyitott ablakon pedig úgy szálltak ki az álmok, mint ősszel elröpülő madarak. Csak a számítógép billentyűjének kattogása zavart bele néha a csendbe. Egy-egy billentyű néha beragadt nagy odafigyelést igényelve a gépelni vágyó részéről.  Mindenki  szöszölt valami fölött. Jelentések, különböző tervek és

Szeretett így  behunyt szemmel feküdni, végignyújtózva az ágyon… Mindenféle dolgok tolongtak elméje kapuja előtt… aznapi események jutottak eszébe… Szomorúan, szinte lemondással konstatálta, hogy ismét minden holnapra maradt: a kifizetetlen számla, a mosás, a mára betervezett tanulás… Haragudott magára. Haragudott, mert nap, mint nap ugyanazt játszotta el magával… “Majd holnap” gondolta, “majd holnap”. Aztán ahogy a holnap besétált az ajtón ő  újra bújócskázni kezdett. Úgy lopakodott a feladatok elől, mint riadt állat, ha érzékszervei veszélyt jeleznek. Nem tudta, hogy milyen veszély leshet rá, nem értette, pedig próbálta. Nem akarta elfogadni, hogy felelőtlen, más magyarázat után kutatott, mert ez előbbi túl profán lett volna. Próbálta elhessegetni magától  ezeket a gondolatokat. Nem akart elszomorodni, beleesni abba a tompultságba, amibe folyton bele szokott esni. Reménytelen próbálkozásnak tűnt. Ott feküdt elernyedt tagokkal, de a gondolatok, mint gyors áramkörök cikáztak agyá