Idén egyébként nem rendezünk nagy szülinapot, rendeltem pár könyvet a kölyökcicának, de azok még nem jöttek meg, illetve tervezem, hogy kap majd valami járművet (olyasmire gondoltam, mint Timuré), csak még várok, hogy kicsit erősödjön, nehogy elkényelmesedjen a nagy motorizációban, meg holnapra lesz torta (ma kimenője van a fiúmnak), kábé ennyi. Viszont reggel nagyon-nagyon megpuszilgattuk, és egész nap tökre örültem, hogy ilyen ügyesen végigcsinálta ezt az évet.

Egyébként tökre emlékszem, mi volt a születése napján. Bementem dolgozni, ebédidőben átugrottam az albérletembe, ahol már rég nem laktam, hanem szép lassan költöztem ki, és kipakoltam a hűtőt, hogy kihúzhassam a konnektorból. Fél ötkor hazaindultam, de útközben gondoltam egyet, és megálltam a fodrásznál. Ott volt egy olyan, hogy de fura, kavarog a gyomrom a fodrászat-szagtól, de aztán elmúlt, a végén meg megkérdezték, hogy szülésre készült-e a frizura, amin csak nevettem, hogy hol van az még. Utána otthon még írtam az Agavénak a szülinapos bulijukra (akkor tartották az 5.-et, mint én a 30.-at) dexteres kvízkérdéseket, aztán meg valahogy semmi nem volt jó, elmentem fürdeni, mert a vízben legalább nem nyom a bálnahasam.

És a kádban egyszer csak kifolyt belőlem valami borzalmasnak tűnő mennyiségű vér, úgyhogy felkiabáltam a fiúmnak, hogy vészhelyzet van. Telefonáltam a dokimnak, és kábé öt perc múlva indultunk a János kórházba (az van a legközelebb), a köztes időt én öltözködéssel töltöttem, illetve dobáltam dolgokat a hátizsákomba, a fiúm meg a vért törölgette utánam. És akkor kezdődött, hogy egy tök laza csajból ilyen jiddise máme lettem, a rossz megérzéseimmel, amik sose jönnek be a gyerekkel kapcsolatban, akkor például tutira tudtam, hogy a gyerekkel nagy baj van, valószínűleg meghalt, nem is mozog, de minimum életképtelen. Egyébként nagyon szép este volt, több forró, napsütéses nap után, tiszta idő, meg minden, éppen alkonyodott. És mindenhonnan fekete furgonok kanyarodtak elénk, amit szintén jelnek vettem.

Azután a kórházban felcétégéztek, találtak szívhangot hálistennek, többen belém is nyúlkáltak, és intravénásan megpróbálták visszafordítani a szülést. Eközben a fiúm tiszta vidáman hegymászós anekdotákat mesélt, gondolom, hogy tudjam, van rosszabb is. A fájások között nevetgéltem, azután viszont egyre erősebbek lettek, felpateroltak a szülőszobába, háromnegyed tizenegykor az orvosom is megjött, nyomhattam, akkor már nagyon fájt, és életem legrosszabb pillanata az volt, amikor a legfájósabb szétszakadós részem felé odaközelített az orvos egy henteskéssel (olyannak tűnt), hogy akkor ő most akkor azt belém rakja, és burkot repeszt. De szerencsére aztán az a rész nem fájt, csak vizuálisan volt durva. És akkor kiabáltak velem, hogy nyomjak már, én meg éreztem, hogy nem tudok, meg fogalmam sem volt, hogy hogy kell egyáltalán szülni, mert annak a hetedik hónapban akartam utánanézni, és néztem a falon az órát, és mondogattam magamban, hogy tizenegyre meg kell szüljek, mert tovább nem bírom, a fiúm meg mondta, hogy látja a haját, és egyszer csak kint volt a Muci, felnéztem az órára, pont tizenegykor. És utána volt még egy kis kiabálás velem, hogy nyomjak már és szüljem meg azt a méhlepényt, mert különben esetleg elvérzek, én meg kértem, hogy vegyék már ki belőlem altatásban, mert nem tudok nyomni, mire az orvos megpróbált nagyon szigorúan rámpirítani, hogy tudom-e, milyen kockázatosak az altatásos műtétek, de tökre nem tudott érdekelni, kisebb bajom is nagyobb volt akkor. Egyébként valószínűleg tényleg nem tudtam nyomni, mert utána olyan egy napig annyira nem tudtam megfeszíteni az izmokat odalent, hogy pisiljek, katétereztek, meg az érzőidegekkel is történhetett valami, mert nem is éreztem, hogy kell-e egyáltalán. Végül persze altattak, kiszedték, utána meg ottmaradtam még vagy négy óráig megfigyelésen a szülőszobán, ami egy jobbfajta volt, nagyképernyős tévével, úgyhogy végignézhettem egy hentelős krimit, meg egy szoftpornót, bár nem pont erre vágytam, de nem értem el a távirányítót.

De egyébként miután kipottyant a gyerek, már tök jól voltam, a fájdalom elmúlt, örömhormonok ezerrel, a fiúm rohant Zorcsi után, utóbb elmondta, hogy egyrészt zárva volt a PIC épülete, és már gondolkozni kezdett, hogy felmászik a falon az első nyitott ablakig, amikor valaki kinyitotta, másrészt nem akarták beengedni a PIC-re (a pikírt nővérke volt ügyeletben, és éjfélkor nincs látogatás), de meghallotta, hogy az ápolók arról beszélgetnek, hogy jaj, nincs ki levigye a vért a laborba, mire csereüzletet ajánlott, és beengedték. Mert ő olyan, hogy megoldja. És csinált egy képet a Muciról, én meg megnyugodtam, hogy oké, gyerekformája van.

Azután másnapra én kikérdeztem minden orvost, a fiúm meg elolvasta az egész internetet, és megnyugodtunk, hogy nem lesz semmi baja a Don Mucinak, és valóban nem is lett. És igazából sajnálhatnám, hogy azt az első pár órát-napot nem együtt töltöttük, de ha csak ketten vagyunk, akkor a gyerek öt percen belül meghal, meg valahogy egyébként sem érzem, hogy számítana, sokkal jobban számít, hogy azóta mennyit voltunk együtt. Meg a pozitív szülésélményeket sem értem annyira, még ha le is vonjuk a katasztrófahangulatot, a szülés tényleg egy direkt rossz dolog, fáj, de nagyon, és az az egy jó van benne, hogy vége lesz, és akkor ott a gyerek. De az nagyon jó.