Van egyrészt az, hogy Muci külsőre tökéletes keveréke az apjának meg nekem (aki vele látja, az azt mondja, kiköpött apja, aki meg velem, aszerint nem is tagadhatnám le), de vannak olyan hasonlóságok is, amelyek nagy valószínűséggel nem a nevelésen múlnak, viszont nem hinném, hogy lokalizálták volna már a hozzájuk tartozó géneket.
Volt például az a félelem, hogy mi lesz, ha Muci nem szeret majd olvasni. Úgy értem, van, aki attól tart, hogy a gyereke majd meleg lesz, vagy mittudomén, nem lesz érzéke a családi üzlethez, esetleg nem szeret majd focizni. Nekem meg kifejezetten fel kellett arra készülnöm, hogy mi lesz, ha Muci nem olvas, mert igaz, hogy a nemolvasók is lehetnek rendes emberek, és vannak nem olvasó barátaim, de úgy éreztem, ezen azért nehezen tudnék túllépni (kerülni kéne a témát az ismeretségi körben, meg kellene tanulnom, hogyan és miről lehet a nemolvasókkal beszélgetni, stb).
Utána Muci ovi alatt először is titokban megtanult olvasni (ugyanúgy, ahogy én annak idején, vagyis időnként rákérdezett néhány betűre, majd egyszer csak bejelentette, hogy ő tud olvasni). Ekkor már éreztem valahol, hogy jó irányban haladnak a dolgok, de csak nem sokkal a nyári szünet kezdete után kezdtem megnyugodni, amikor az én fiam teljesen magától és lelkesen kiolvasott egy igazi könyvet (regény, folyamatos cselekménnyel), és a végső bizonyosságot a tegnapelőtti nap hozta el, amikor ebédelni hívtam, de ő azt mondta, hogy majd megyek, csak ezt a fejezetet még befejezem, mert most nem tudom abbahagyni. A fejezetből ugyan három lett, de anya még nem örült ennyire kihűlt ebédnek (és ismerjük be, hogy a Brumi, mint detektív-et valóban nem lehet csak úgy a közepén letenni. Amúgy a sietve előkotort, nagyszülőkig visszanyúló saját Brumi-sorozatomból ez tetszett neki legjobban, remélem, ez azt jelenti, hogy Raymond Chandlernek is nagy rajongója lesz).
Vannak mondjuk kevésbé pozitív, de meghökkentő örökségek is, például nekem gyerekkoromban volt egy olyan bajom (néha még most is visszatér), amit zsibbadásnak hívtam, noha nem olyan, hanem egyfajta enyhe, de elalvás közben elviselhetetlennek tűnő lábfájdalom és mozgatási kényszer (amíg mozog, nem érződik), amit csak felnőttkoromban diagnosztizált a nagyvilág, és most Restless Leg Syndrome*-nak hívják (nyugtalan láb szindróma, amit szerintem a mozgószabály értelmében nyugtalanláb-szindrómának kéne írni, de az orvostársadalom felmentést kapott az MHSZ alól), állítólag idegrendszeri probléma. Szóval egyáltalán nem voltam meglepve, amikor Muci egyik éjjel azzal ébresztett sírva, hogy zsibbad a lába (pont olyan érzés, amilyen ennek a szónak a hangulata), hanem elmondtam neki, hogy mi ez, és mitől lesz jobb, de eléggé meglepődtem, hogy ő is ezt a szót használja rá.
De ott van az is, hogy nagyon élénken és filmszerűen álmodik, és nagyon fontosak neki az álmai, mindig elmeséli őket, és így derült ki, hogy a gyerekkori rossz álmaimat is örökölte (volt egy sematikus “rosszálmom”, hogy egy szörnyeteg (kísértet, sárkány, vadállat) kerget, és amikor már nem bírok tovább menekülni, és szembefordulok vele, akkor valahogy összebarátkozunk). Ilyenkor mindig sajnálom egy kicsit, hogy nem lett egypetéjű iker, és nem végezhetek rajta a legalitás határán táncoló ikerkísérleteket nature vs. nurture témakörben.
Ja, és akkor hadd tegyek még némi utalást az értelmetlen korlátozásokhoz való hozzállására (ami nekem a legnagyobb megengedett sebesség, az neki a medve):
kicsi malac 
Restless Leg Syndrome. 31 év után végre tudom mi bajom van. Hat évesen éreztem először a karatetáborban. Nem tudtam elaludni, beszorítottam a lábam két összetolt ágy közé kínomban, és bőgtem csendesen. Az kicsit segített. Azóta is sokszor előjön, általában felkelek és járkálok a szobában. Szegény Muci, ez tényleg nem kellemes. Remélem az én fiam nem örökölte.
Köszi, legközelebb kipróbálom valamelyiket. Én úgy fogalmaztam meg, mintha hangyák mászkálnának a combcsontomban. Tűzhangyák. Vagy valaki kaparászná egy kötőtűvel belülről kifelé. Mivel nem ismerek mást akinek ilyen baja van, azt hittem hogy valami egyéni nyomor.
Én úgy mondtam, hogy sózik a lábam. Borzasztó volt. A szüleim meg azzal nyugtattak, hogy “ilyenkor nő”. Ritkán előjön ma is, általában vmi nagyon mentálisan és fizikálisan fárasztó nap után.
Én régebb úgy fogalmaztam meg, hogy nem tudok aludni, mert érzem, hogy van lábam. 🙂 Nem fájt, nem zsibbadt, egyszerűen csak nem bírtam elaludni tőle és folyamatosan mozgatnom kellett. Gimis koromban gyakran jelentkezett, aztán már csak elvétve (már egyetemista voltam, amikor egy különösen durva éjszaka végén rátaláltam a gúgliban, hogy ezt nyugtalan láb szindrómának hívják és nem csak én találtam ki). Azóta szerintem nem is jelentkezett igazán (kopp-kopp) és már öt éve annak.
nekem a meleg ront csak ront rajta, fájdalomcsillapítót még nem jutott eszembe szedni, de lehet, hogy egyszer eljön annak is az ideje. a megfeszít-elenged-megfeszít-elenged izommunka jó rá, illetve a járkálás, de amikor épp gyerekaltatás közben jön rám, a gyerek pedig épp az alvás és ébrenlét olyan nagyon illékony határán leledzik, akkor sírni tudnék tőle.
fáradtan tényleg könnyebben jelentkezik, illetve én azt vettem észre, hogy nálam már sokszor akkor sem elkerülhető, ha sötétben, elalvás előtt eszembe jut – olyankor néhány percen belül tuti elkezdődik. az én leírásom az rá, hogy olyan, mintha belülről csiklandoznák a lábamat. :))