A szokásos év végi koncertjét rendszerint hazai pályán tartja az egyik legnépszerűbb hazai rockzenekar, név szerint a Tankcsapda. Rájuk különösebben nem is térnék ki, mert – az Ossianhoz hasonlóan – nagyon sokan kiszerettek már belőlük, sőt cikinek tartják, amit az utóbbi időkben művelnek. Néha nem is alaptalanul… Viszont az előzenekaraik alkalmanként vonzóvá teszik számomra a fellépéseiket. Így volt ez most is. Nem sokkal a buli előtt derült ki, hogy az Alcohol helyett a – szintén helyi – Molto és a Necropsia melegítheti be a nagyérdeműt. Ők meg éltek is a lehetőséggel. Az eredetileg egynaposra tervezett esemény ötletét anyagi okokból elvetették Fejesék, és így a Főnix Aréna helyett a sokkal kisebb Lovardába vitték át a bulit, ahol az elővételben elfogyott jegyek alapján garantált volt a telt ház.
A 19 órás kezdésre már szép számban gyűltek a ránézésre sem szomjas emberek, de a fő zenekar népszerűségét jelezte, hogy nagyon vegyes korosztály és családok is szép számban megjelentek a nézőtéren. Mindenesetre egyből megkapták az arcukba az egyszerre súlyos, groove-os, hc-s, ugyanakkor intenzív metal stílusban alkotó MOLTO dalait. A tagok korábban a Necropsia, a Szeg és a Beholder soraiban is szerepeltek. Műsoruk jellegzetességei Patai Karesz feszes riffjei és – a később a Necropsiával is fellépő – Szilágyi Pisti precíz, szeges dobolása. Az eddig kiadott három lemezük dalaiból szemezgettek, s bár – zeneileg – nem ők találták fel a spanyolviaszt, korrekt produkciót nyomtak. Ha valaki szereti a Machine Head-, Biohazard-, Stuck Mojo-jellegű zenéket, bátran próbálkozhat a nemrég megjelent Napok halottja című albumukkal.
Az előző évezred végén elég jól álltunk hazai hardcore zenekarokkal. Sokan sokféleképpen játszották a stílust. Nálam akkoriban az egyik ,,legmetalosabb” megközelítésű banda, az este kettes számú fellépője, a NECROPSIA 9230 (92-a zenekar alakulási éve, 30 az évforduló száma) vitte a pálmát (no, meg a Leukémia. 😉 ). Ha valaki esetleg nem ismerné őket, akkor annyit jegyeznék meg róluk, hogy tagváltások után alakult ki a klasszikusnak nevezhető felállásuk, amelyet a nevezett estén az énekeseket (Bodnár ,,Böske” Zsoltot és Kálmán Balázst) leszámítva egyben láthattunk a deszkákon. Még ‘94-ben megnyerték a Marlboro Music Rock-in tehetségkutatóját, majd felvették a sikeres Mélység című debütáló albumukat, amiről a rocksajtó ódákat zengett. A későbbiekben bejárták az országot. Sajnos a zenekar három aktív év után a földbe állt. A későbbiekben változó felállásokkal voltak még próbálkozásaik, és megjelent két lemezük is (A magány rítusai, Mítoszok romjain 2003), de ezeket már nem kísérte akkora hírverés, és a banda is szétszéledt a nagyvilágban.
Azt nagyjából lehetett sejteni, hogy best of programot hoznak. Mivel az eredeti frontemberek nem vállalták a szereplést, az egyetlen talány az énekes kiléte lehetett. Aztán felcsendült a lemezről már ismert, terminátorosan mélyen búgó intró, amit egyből az Ismeretlen katona/Zóna riffjeire épülő instrumentális bevezető követett, bátran mondom, kiváló hangzással. A két szélen a gitárosok, Sapó (Pósafalvy Krisztián) és Rossi (Oroszi Tibi) feszesen riffeltek, középen pedig Ales (Virág Zoltán) – aki egykoron Néma Bob hasonmásként pengette basszusgitárját – és Szegpisti (Szilágyi István), aki olyan precizitással és komplexitással ütötte dobszerkóját, hogy lélekben egyből visszarepültünk a ‘90-es évek elejére. És a lábunkat elkapta egy láthatatlan erő, ami bevitt minket tombolni. Jó kis pogó alakult ki a színpad előterében, amit a fiatalabb tankerek nem is nagyon értettek, miközben dőltek minden irányba. Aztán az is gyorsan kiderült, hogy ,,ki van a lepel mögött, kit takar…”: hát a korábban a Neurotrendből és a FreshFabrikból megismert Pityeszt, alias Horváth Pistit.
Aztán az elkövetkező háromnegyed órában azt is megtapasztalhattuk, hogy a necropsiás fiúk jól választottak, ugyanis emberünk remekül hozta le a műsort. Jöttek is egymás után a Mélység lemez és az Álmaink tükrében… demó dalai: Kitárt vénák, Rianás, Freddy, Hamut lehel a csend,.. Sajnos a későbbi anyagaikat teljes mértékben hanyagolták, pedig egy Neonég vagy A fal dala nagyot hasított volna. Viszont a debütáló albumot szinte végig elnyomták, a közönség pedig együtt üvöltötte a szövegeket Pityesszel. A végére maradt még az Esőtánc és a Trans Express, ami hatásos párosnak bizonyult ahhoz, hogy végig megmaradjon a műsor pörgése. Csak sajnálni tudom azokat, akik jegy hiányában lemaradtak róluk!
Ezek után egy kicsit olyan érzésem volt, mint ‘96-ban, amikor a Paradise Lost és a Helloween Bon Joviék előzenekaraként lépett fel… Mindenesetre megérkeztek a 33 éves múlttal büszkélkedő Tankerek és közönségük. Ekkora már az egész Lovarda egy pállott gőzfürdővé változott. Ők is 3x-es évfordulót ünnepeltek, egész pontosan a harminc éve megjelent A legjobb méreg című lemezük dalait játszották el, kiegészítve néhány későbbi sikerszámmal (Magzat a méhben, Mennyország Tourist, A Rock ’n Roll rugója, A 3 grácia…). A látvány lenyűgöző volt, ellenben a hangzás nagyon gyatra, de szemmel láthatóan Lukács Laciék akármit is játszottak volna, annak ott és akkor sikere van! Emellett még akadhatott valami technikai probléma is, mert „A legjobb…” lemezről lemaradt Csak neked alatt elhallgatott a cucc, és a közönség percekig önmagát szórakoztatta. Jutalmul a zenészek egy új nótát is eltoltak.
A második nap már kitisztult fejjel mentem megtekinteni a produkciót, amiben jelentős szerepe volt az előző esti két előzenekar akciójának. Most is minden időben kezdődött, de a közönség jóval szellősebben gyülekezett a teremben. A Molto helyett – sajnos – az eredetileg is meghirdetett ALCOHOL kezdett. De bárcsak ne tették volna! A műsoruk első felében minősíthetetlenül szólt a cucc. Nem tudom, van-e, aki még nem csípte el őket valamelyik klubban vagy fesztiválon, de annyit említenék róluk, hogy stílusban ők állnak a legközelebb a főbandához. Egyszerű, punkos, rock and rollos, minden eredetiséget nélkülöző zenéjük nem teszi magasra a mércét, ráadásul a frontemberük sem teljesített kiemelkedően, sőt! Azért próbálkoztak becsülettel. Nyomták a motoros találkozókról már ismerősen csengő himnuszaikat (A házam egy kocsma, Remélem zavarok, A jövő koldusa…), de nem igazán voltak meggyőzőek.
Ellenben a NECROPSIA 9230 ötöse ismét lenyűgözte a közönséget. Akkora pogó nem alakult ki, mint előző nap, ellenben a program megegyezett a korábbival. Csak a gitárosok pólója volt más színű, 🙂 illetve a végén készült egy közös kép az egybegyűltekkel, és Pityesz elárulta, hogy készül egy videómegosztós sorozat a bandáról, amiben több korábbi tag, barát, ismerős szerepel majd a zenekar múltjából, valamint rögzítettek hozzá egy kilencszámos zenei videót is. Várom!
TANKCSAPDÁék óriási koncertet adtak. Az előző estével ellentétben remekül szóltak. Mind látvány, mind pedig az összeválogatott dalok tekintetében meggyőzőek tudtak lenni. Vegyesen játszották a korszakaik slágereit, amelyekből emlékeim szerint az első lemezük, a Baj van! dalai maradtak ki. Mindenesetre pörgős, meggyőző bulit nyomtak sokkal precízebb játékkal, mint az előző napon. S mivel a két napon szinte teljesen más műsort játszottak, így az is elégedett lehetett, aki duplázott.
A két telt házas buli bizonyította, hogy korai még temetni a rockzenét. Van igény és fizetőképes közönség is. Kellemes két este volt! A végére megjegyezném, a zenekar Facebook-oldalán olvastam, hogy a Necropsia 9230 a továbbiakban Necropsia néven folytatja tevékenységét Horváth István (Pityesz) énekessel. Sok sikert!
Hentes
Leave a Reply