Ez egy legendás lemez. A HEAVY METAL lemez. Az első igazi, szó szerint értendő heavy metal album. Ezen a korongon mindaz megtalálható, ami később a klasszikus heavy metal lemezek alapfelépítése lett (az eredetinek szánt változaton, és nem a kiadó által felcserélt sorrendű albumon): intró (Prelude), tempós kezdő szám (Tyrant), közönség-énekeltető sláger (Ripper), epikus tétel (Victim of Changes), lírai szerzemény (Dreamer Deceiver), középtempós döngölés (Genocide), gyors, headbangelős, léggitározós szám (Tyrant, Island of Domination). Plusz kimunkált ikergitár-szólók, a fellegekben járó magasak és dobhártyaszaggató sikolyok, a kemény riffek mellett fogós dallamok, a hard rocktól való szándékos eltávolodás egy keményebb irányba (ami a Black Sabbath-tól teljesen elüt). (A kétlábdobos speed metal majd a Stained Class lemezen kerül bevetésre az Exciterrel.)
E nélkül az album nélkül az Iron Maiden, a Running Wild, a Helloween (és a rajtuk felnövő klasszikus heavy és power metal zenekarok) is teljesen másmilyen zenét játszanának. Aki szerint a hangzás gyenge, annak csak annyit mondok: 1976-ban egy második lemezes, kiskiadós zenekartól ez a hangzás egyáltalán nem volt rossz (a teljes lemez felvétele kétezer angol fontba került, ami akkoriban, még a ’70-es években is kevésnek számított; a következő lemezüket egy nagy kiadónál már 60 ezer fontból vették fel). Koncerten viszont a számok az igazi erejüket is megmutatják, bármelyik mai heavy és power metal banda dalaival felveszik a versenyt. Nem véletlenül származik annyi klasszikus és kultikus nóta erről a lemezről: The Ripper, Victim of Changes, Tyrant, Genocide.
Akár ennyi is lehetne a lemezkritika, mert ez a két bekezdés mindent elmond az albumról. A lemezcímnek (A Sors szomorú szárnyai) van egyfajta ironikus jelentése is, ugyanis a korong az első albummal, a Rocka Rollával együtt a Gull Recordsnál jelent meg, kis példányszámban. Jogi okok miatt sokáig a Gullnál is maradtak a jogok, így az album körülbelül másfél évtizedig nagyon nehezen volt beszerezhető. Sokkal könnyebben hozzá lehetett jutni a szintén a Gull Records által kiadott Hero, Hero és The Collection válogatáslemezekhez, amelyek kizárólag az első két album (vagyis amelyek jogai a kiadónál vannak) dalait tartalmazták. A hivatalos Judas Priest válogatáslemezekre pont e jogi okok miatt nem nagyon kerültek fel az eredeti lemezen lévő számok, hanem csak azok koncertváltozatai. Én is először a The Collection révén jutottam hozzájuk, és a hivatalos kiadást csak évekkel később tudtam megvenni.
Mi sem bizonyítja jobban egy lemez legendás státuszát, mint a terjesztési/beszerezhetőségi nehézségek ellenére is sikeressé vált dalok. A koncerteken a Victim of Changes a mai napig örök szereplő, de a Rippert is jó sokáig műsoron tartották. A Tyrant-et pedig 1983-ig játszották, majd 35 év szünet után 2018-ban újra elővették.
A Gull Records sajnos felcserélte a lemez A és B oldalát, így (a legtöbb kiadáson) a Victim of Changes eposszal nyit az anyag. Ez az egyik legrégibb daluk, amit valójában két külön számból gyúrták egybe: a zenekar egyik alapítója és Halford előtti énekese, Al Atkins 1972-es Whisky Woman cmű dalából és a már az új énekes, Halford által hozott Red Light Lady-ből. A szám egyszerre volt modern, valami újnak az előfutára, mégis érződött benne a ’70-es évek ősrockja. Rob torokgyilkos, fülszaggató magasai teljesen mások voltak, mint a korszak többi jó torkú énekeséé (pl. Ian Gillané vagy Robert Planté).
Aztán, ha a magasakat valamivel lehet még fokozni, azt úgy hívják: The Ripper. Ez már teljesen az új korszak zenéje. Halford játszi könnyedséggel váltakoztatja a hangját, és nemcsak a mélyek és ultramagasak között, hanem hangulatilag is az elbeszélő és az elborult elméjű pszichopata, Hasfelmetsző Jack szerepe között. Nem véletlenül ezt választotta becenevéül a zenekar Halford utáni időszakának frontembere, Tim „Ripper” Owens (aki aztán az Iced Earth-ben és Yngwie Malmsteen mellett is énekelt, majd a zenekarból 2011-ben kivált alapító tag, K.K. Downing 2021-es lemezén is szerepelt). Élőben Halford ugyanígy kiénekelte ezeket a magasakat, csak a riffeket gyorsabban, keményebben játszották.
Ezután egy kicsit megpihenhetünk, mert jön a Dreamer Deceiver/Deceiver párosa (valójában egy szám, csak két részre van osztva). Az első része egy csodálatos ballada olyan gyönyörű magasakkal, amilyeneket rocklemezen addig még nem nagyon lehetett hallani. A második fele pedig egy zakatolós metal szám, amelyen még érződik a Black Sabbath hatása, de a végső kompozíció mégis eltér tőle, majd a legvégén visszatérnek az akusztikus hangszerek, így adva keretet a dalnak. Sőt, az eredeti számsorrend szerinti egész lemeznek is. Sok rajongó szerint ez a zenekar legjobb számainak egyike, ahogy egy szép lassú balladából kibontakozik a kemény, döngetős nóta, közben gyönyörűen kidolgozott gitártémákat hallunk, és Halford még fiatal és minden hangot kiénekelni képes torkát. A Beyond the Realms of Death című számuk (a Stained Class lemezről) jut róla eszembe, mert zeneileg ennek a párja.
A lemez eredetileg a billentyűs hangszerrel játszott, gyönyörű szép, de melankolikus Prelude-del kezdődik, amely az egész lemeznek az intrója, amit a gyors és kemény Tyrant követ. Ez már – a mívesen kidolgozott, dallamos ikergitár-szóló, a gyors (de még nem speed metal – az majd az Exciter lesz) riffek és a nagyívű refrén – a ’80-as évek heavy metalját vetíti elő. A végét pedig Halford szintén egy dobhártyaszaggató sikollyal zárja.
Ezt követi a középtempós, headbangelős Genocide. Koncerten mindkét számot átalakítva játszották. A Tyrant-et sokkal gyorsabban, keményebben, a refrént is picit módosítva, amit akár már proto-thrash metalnak is nevezhetnénk. A Genocide-ot pedig hosszabban, dögösebben, kiegészítve egy olyan résszel, amelyet a Slayer a ’86-os lemezén használ majd fel.
Ezután jön egy újabb kis pihenő, a zongorával feljátszott Epitaph, ami a Queent és Freddy Mercuryt idézi meg, de náluk sokkal melankolikusabb hangulatot árasztva. Ez a dal egybeolvad a következő tétellel: még megy a zongoratéma, miközben a háttérben egyre hangosodnak a gitárriffek, majd Halford sikolya jelzi, hogy ez már a következő szám, ami egy tempós, közép-gyors, headbangelős tétel. Eredetileg az A oldalt zárta volna, de a kiadói baki miatt végül a teljes lemeznek lett a zárótétele.
A maga idejében, 1976-ban a lemez egyszerre volt progresszív és stílusteremtő, gondoljunk csak K.K. és Glen ikergitár-szólóira, a kemény riffekre, valamint Halfordnak a hard rocktól és a blues rocktól direkt eltérő énekhangjára. A lemezborítón a logó még gótikus stílusban szerepel, de a Pokol tüzéből felállni akaró angyal a zenekar emblémájával már azt jelzi: megszületett a heavy metal. A hangzás ugyan még vékony, de tiszta, minden hangszer rendesen hallatszik, csak még nincs benne elég dög. Koncerten azonban ezek a számok is vadállatként dörrennek meg, és a mai napig hatalmas közönségkedvencek. Ha azt nézzük, hogy a Victim of Changes egyik felét még 1972-ben írták, akkor elmondhatjuk, hogy a zenekar pontosan 50 évvel később került be a Rock and Roll Hírességek Csarnokába.
Hogy jobban át tudjuk érezni, mit is jelentett a Sad Wings of Destiny 1976-ban, nézzük, milyen lemezek jelentek meg ekkor a keményebb zenék közül! AC/DC: Dirty Deeds Done Dirty Cheap, KISS: Destroyer és Rock and Roll Over, Led Zeppelin: Presence és The Song Remains the Same, Scorpions: Virgin Killer, Black Sabbath: Technical Ecstasy, Thin Lizzy: Jailbreak, Rainbow: Rising, Rush: 2112, Nazareth: Play ’n’ the Game, Uriah Heep: High and Mighty, Aerosmith: Rocks, Alice Cooper: Alice Cooper Goes Hell. Ebben az évben alakult az Accept, a Diamond Head, a Foreigner, az Angel Witch, de az 1980-as években befutott Ratt és Running Wild is. Ezt tudva látjuk, mennyire forradalmian új és a többi anyagtól eltérő volt a Sad Wing of Destiny. Jól mutatja a lemez legendássá válását, hogy dalait számos metal zenekar feldolgozta. A teljesség igénye nélkül:
Dreamer Deceiver: Steel Prophet, Skyclad
Tyrant: Overkill, Tyrant, Held Under, The Brown Note
The Ripper: Mercyful Fate, Iced Earth, Icarus Witch, Agent Steel, Equinox, Six Feet Under, iRockers Crew
Victim of Changes: Gamma Ray, Forbidden, Fireball Ministry, Destiny’s End
Nagyon jo iras, hatalmas lemez. Mondjuk szerintem az „elso heavy metal lemez” cimert vivott versenyben a Black Sabbath 1975-os Sabotage lemeze fej-fej mellett halad ezzel a koronggal. Ott mar szinte teljesen levetkoztek Iommi-ek is a blues es os-rock megoldasokat, amennyi pedig maradt belole, annyi ezen a lemezen is van. A Symptom of the universe nyitoriffje egy thrash bandanak is jol allna. (A Sepulturanak jol is allt). A Megalomania-rol nem is szolva, abban a dalban mar akkor NWOBHM riffeket nyomott Iommi, amikor a heavy metal, mint fogalom meg csak nem is letezett. Persze ezzel nem akarom kisebbiteni a Sad Wings erdemeit, mert egy hibatlan klasszikus, amit termeszetesen en is az elso metal lemeznek szoktan titulalni, mert ugy illik.
A Black Sabbath természetesen az első igazi Metal zenekar, de a BS inkább tágabb értelemben az, míg a Judas Priest a Sad Wings Of Destiny-vel a klasszikus Heavy és Power Metal útját fektette le. Majd a Stained Class lemezzel pedig a Speed Metalét is (bár mondjuk a Sin After Sin lemez Let us Prey száma megelőzte az Exciter-t, a Dissident Aggressort pedig nem véletlenül dolgozta fel a South of Heaven lemezén a Slayer – de a S.A.S. lemez egésze még nem állt össze olyan egységessé, mint a Stained Class)
A Judas Priest-et úgy lehet a legjobban megérteni, ha a saját korába helyezzük, hiszen az egyik oldalról a Black Sabbath, Led Zeppelin, Deep Purple, Uriah Heep jelentették a kemény zenéket, a másik oldalon pedig a Punk zenei mozgalom. A JP úgy akart kemény lenni, hogy egyikre se hasonlítson, hanem teljesen újat alkosson, ami teljesen egyedi, és mindegyiknél úgy keményebb, hogy közben mégis dallamos és nagyon magas fokú zenei tudásról tesz bizonyságot.
🙂