Álomgomba és a mókusok

Álomgomba és a mókusok.

            A reggel lágy fénnyel érkezett, a lehulló falevelek zizzenése ébresztette az erdÅ‘ népét. Álomgomba nagyot ásított, és kíváncsian nézett körül. Várakozással tekintett az új nap elé.

            A gyerekek a kis erdei házban a reggelinél ültek. Már csak néhány korty maradt a kakaóból, és néhány falat a szendvicsbÅ‘l, mikor a kislány megszólalt:

– Szeretnék minél hamarabb elindulni az erdÅ‘be! Tudjátok, megígértétek tegnap, hogy ma meglátogathatjuk Álomgombát!

– Valóban így történt. Betartjuk az ígéretünket! Amint befejezted a reggelit, azonnal indulunk! – felelte az apukája.

– Ha ti ott lesztek, akkor Álomgomba nem fog mesélni nekünk! Tudjátok, csak a gyerekeknek beszél! – figyelmeztette Å‘ket a kisfiú.

– Jól van! Elkísérünk benneteket, azután tÅ‘letek kicsit távolabb megvárunk! – nyugtatta meg az anyukája.

Hamarosan üres lett a két gyerek tányérja és bögréje, így a család szedelÅ‘zködött, és elindult az erdÅ‘ felé. Mikor néhány méterre voltak a piros kalapos, fehér pöttyös, kék lemezes gombától, akkor a két gyerek a szüleiket hátra hagyva elÅ‘re sietett.

– Megjöttünk! – mondta a kisfiú, amint meglátta a gombát, aki zöld tönkjén éppen úgy állt, mint elÅ‘zÅ‘ nap.

– Már vártalak benneteket! – mosolygott Álomgomba.

– Siettünk, ahogy tudtunk! A szüleink egy kicsit távolabb leültek egy fatönkre. Elmondanál egy történetet a mókusokról? – kérdezte a kislány.

– Örömmel! Nagyon sokat tudok róluk. Itt laknak a fejem feletti odúban, és folyton hangoskodnak! – felelte Álomgomba.

– Miért szoktak veszekedni? – érdeklÅ‘dött a kisfiú.

– Ahogy hallottam, a játékokért. Öten vannak testvérek, és ha az egyik elÅ‘vesz valamit, a többieknek is éppen az kellene! – válaszolt Álomgomba.

– Megnézhetjük Å‘ket? – kérdezte a kislány.

– Tudtok fára mászni? – nézett rájuk Álomgomba.

– Igen! Már megyünk is! Mutasd, hol vannak? – vált izgatottá a kislány.

– Mondtam, hogy éppen felettem!  A legalsó odúban!

A testvéreknek sem kellett több. Felmásztak a fára, és bekukkantottak az odúba. Mókus mama a konyhában az ebédet készítette, mókus papa már nem volt otthon, az öt kis mókus a gyerekszobában játszott. A legidÅ‘sebb elÅ‘vett egy állatos kirakót, erre a másik négy letette a kisautót, könyvet, kinek mi volt a kezében, és odarohant. Cibálták, rángatták a dobozt, egészen addig, míg az szétszakadt. Ezután jó nagy kiabálás következett, mert a darabok szerteszét hullottak a padlóra.

– Min vesztetek már megint össze? – szaladt be mókus mama fakanállal a kezében.

– Nem adta ide! – kiáltotta az egyik.

– Szétszakadt miatta! – tette hozzá a másik.

– Nem is övé! – harsogta a harmadik.

– Az enyém! – sírta a negyedik.

– Nem is, mert az enyém! – hangoskodott az ötödik.

– Hagyjátok már abba! – szólt a mamájuk, és szomorúan nézte a veszekedÅ‘ kismókusokat.

A héja éppen arra repült. A nagy zsivaj felkeltette az érdeklÅ‘dését, és elkezdett körözni a fa felett. A kisfiú és a kislány ijedten nézték a ragadozó madarat, és elkezdtek lefelé mászni, közben egy vastagabb ágra léptek, amely megreccsent a talpuk alatt, és a kislány ijedtében felkiáltott. Mókus mama erre kinézett az odúból, a héja pedig elragadta. A gyerekek kiabálni kezdtek, a mókuskölykök kilestek az ablakon, és látták, hogy a mamájuk a madár karmai között épp a magasba emelkedik.  A kisfiú a zsebében üveggolyót tartott, azzal megdobta a rabló héját, aki mérgesen elengedte Mókus mamát. Álomgomba sem maradt tétlen, világítani és vijjogni kezdett, az éles hangtól és a szokatlan fénytÅ‘l a ragadozó megijedt, és elmenekült. Mókus mama éppen a fa tövébe huppant. A testvérek, miután lemásztak a fáról, csendes szóval nyugtatgatták, eközben az öt mókuskölyök is megérkezett. Az ijedtség még most is látszott az arcukon, de látva, hogy nem történt nagyobb baj, lassan megnyugodtak. Odabújtak az anyukájuk mellé, és farkincájukkal mind az öten betakarták.

– De jó, hogy nem esett bajod! – szólalt meg Álomgomba, mindannyiuk gondolatát kitalálva.

– Igen, pedig közel álltam ahhoz, hogy elvigyen a héja! Szerencsére itt voltatok, és elijesztettétek! – felelte Mókus mama.

Ekkor érkezett haza Mókus papa. Rosszat sejtett, amint meglátta a családját a fa tövében összebújva. Álomgomba elmesélte neki, hogy mi történt. Hüledezett rajta egy sort, aztán elindult a fatörzsön felfelé, az otthonukba. Mókus mama és a kismókusok követték.

– Milyen csendben vannak! – szólalt meg a kislány, mikor az állatok eltűntek a szemük elÅ‘l.

– Mikor baj érte Å‘ket, kiderült, hogy nagyon szeretik egymást!  – mondta Álomgomba.

– Megnézem, mit csinálnak! – szólt a kisfiú, és felmászott az odúhoz. Bekukkantott, és azt látta, hogy az öt kölyök a legnagyobb egyetértésben játszik a kirakóssal, a szüleik pedig a kanapén ülve nézik Å‘ket.

– Szerintem soha többé nem fognak veszekedni egymással! – mondta, mikor ismét földet ért. Két felnÅ‘tt közeledett feléjük.

– Nem a ti szüleitek jönnek értetek? – kérdezte Álomgomba.

– Anya, Apa, megyünk már! – kiáltották a gyerekek, és eléjük mentek.

            A hazafelé vezetÅ‘ úton elmesélték, hogyan menekült meg Mókus mama a ragadozó madár karmaiból. Közben azt is elmondták, milyen jó volt látni a testvéreket, ahogy békésen játszanak. Otthon vacsora után társasjátékoztak, és közben arra gondoltak, hogy másnap is meglátogatják Álomgombát.