Whitechapel (London)
| Whitechapel | |
 | |
| Közigazgatás | |
| Ország |  Egyesült Királyság |
| Irányítószám | E1 |
| Körzethívószám | 020 |
| Népesség | |
| Teljes népesség | 13 501 fő (2010)[1] +/- |
| Elhelyezkedése | |
 | |
 é. sz. 51° 30′ 59″, ny. h. 0° 04′ 09″51.516389°N 0.069167°WKoordináták: é. sz. 51° 30′ 59″, ny. h. 0° 04′ 09″51.516389°N 0.069167°W | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Whitechapel témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Whitechapel egy London Tower Hamlets kerületében kiépült belvárosi terület. Nyugatról a Bishopsgate, északról a Fashion Street, keletről a Brady Street és a Cavell Street, délről pedig az autópálya határolja. Lakossága különböző nemzetiségű, jellemzően brit bangladesi.[2]
Története
[szerkesztés]
Whitechapel egy kis Máriának szentelt kápolna után kapta nevét. Első ismert plébánosa Hugh de Fulbourne volt 1329-ben. 1338 körül a kápolna Whitechapel plébániatemploma lett, melyet ismeretlen okokból St Mary Matfelonnak hívtak. A második világháborúban a templom elpusztult. Területe és temetője ma egy nyilvános kert.[3][4]
A Whitechapel High Street és Whitechapel Road ma az A11-es út részei, melyek az ősi római út részei voltak London és Colchester között.[5] Későbbi időkben az utazók Londonba menet és onnan jövet számos fogadóban szállhattak meg, melyek a Whitechapel High Streeten álltak.[3]
A 16. század végére Whitechapel külvárosa és környező területek London másik felévé váltak. A városfalakon kívül és a közigazgatáson túl a város kevésbé vonzó ágazatok működtek, főként cserzőműhelyek, kocsmák, öntőműhelyek és vágóhidak. 1680-ban Ralph Davenant plébános örökül hagyta 40 fiú és 30 lány nevelését az egyházközségre. A Davenant Centre napjainkban is működik, bár a Davenant Alapítványi Iskola átköltözött Whitechapelből Loughtonba 1966-ban.
A lakosság a mezőgazdasági területekről Londonba vándorolt a 17. századtól a 19. század közepéig, ezáltal nagy számú szegénységben élő ember települt át az ipari és kereskedelmi területekre.
1840-re Whitechapel és körülötte Wapping, Aldgate, Bethnal Green, Mile End, Limehouse, Bow, Bromley-by-Bow, Poplar, Shadwell és Stepney - melyeket együttesen ma East Endnek neveznek - visszafejlődött a klasszikus dickensi Londonná, annak szegénységével, túlzsúfoltságával. A Whitechapel Road a kis, sötét utcák negyedévé vált, melyekben a legnagyobb szenvedés, erkölcstelenség és veszély lakozott.[6]
A viktoriánus korban a szegény angol város törzsnépességét bevándorlók duzzasztották fel, főként írek és zsidók. A szegénység számos nőt kényszerített prostitúcióra. 1888 októberében a Metropolitan Rendőrség becslése szerint nagyjából 62 bordélyházban 1200 prostituált lakott Whitechapelben.[7] Közülük több is áldozta lett az 1888 és 1891 között elkövetett whitechapeli gyilkosságoknak, melyek némelyikének elkövetését Hasfelmetsző Jacknek tulajdonították. A támadások rettegést okoztak a kerületben és országszerte, és a társadalmi reformok szükségességére hívta fel a figyelmet, de a gyilkosságok rejtélye napjainkig sem tisztázódtak.[8]
Whitechapel a 20. század első feléig szegény negyed maradt, bár kevésbé reménytelen helyzetben, mint azelőtt. A második világháború idején komoly pusztítást okoztak a negyedben a bombázások és német támadások. Azóta a városrésznek nincs további jelentős nevezetessége.
Források
[szerkesztés]- ↑ Ward mid-year population estimates for England and Wales. statistics.gov.uk. (Hozzáférés: 2011. május 2.)
- ↑ Area: Whitechapel (Ward). neighbourhood.statistics.gov.uk. [2011. június 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. május 2.)
- ↑ a b Ben Weinreb, Christopher Hibbert: "Whitechapel" a The London Encyclopaedia-ban. 1983. 955–956. o.
- ↑ Andrew Davies: The East End Nobody Knows. 1990. 15–16. o.
- ↑ Stepney: Communications', A History of the County of Middlesex: Volume 11. 1998. 7–13. o. arch Hozzáférés: 2011. május 2.
- ↑ Ripper Casebook: 1901 The Worst Street in London. casebook.org. (Hozzáférés: 2011. május 2.)
- ↑ Donald Rumbelow: The Complete Jack the Ripper. (hely nélkül): Penguin. 2004. ISBN 9780140173956
- ↑ Nicholas Connell: Walter Dew: The Man Who Caught Crippen. 2005. 7–55. o.
Külső hivatkozások
[szerkesztés]