Illésházy István (nádor)
| Illésházy István | |
 | |
| a Magyar Királyság nádora | |
| Hivatali idő 1608 – 1609. május 5. | |
| Előd | Nádasdy Tamás |
| Utód | Thurzó György |
| Született | 1541. március[1] nem ismert |
| Elhunyt | 1609. május 5. (68 évesen)[2][3][4] Bécs |
| Párt | politikus a politikai pártok megjelenése előtt |
| Szülei | Illésházy Tamás Földes Zsófia |
| Házastársa | Katharina Pálffy |
| Foglalkozás | politikus |
| Vallás | protestáns |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Illésházy István témájú médiaállományokat. | |
Illésházai gróf (korábban báró) Illésházy István (1541 márciusa – Bécs, 1609. május 5.) protestáns főnemes, főispán, 1608 és 1609 között Magyarország nádora.
Élete
[szerkesztés]A főnemesi illésházai Illésházy család sarja. Édesapja illésházai Illésházy Tamás, Pozsony vármegye alispánja, édesanyja, nemes Földes Zsófia. Apja első felesége az ősrégi tekintélyes csébi Pogány család sarja csébi Pogány Anna úrnő volt. A család ötödik gyermekeként született. Pozsonyban végezte tanulmányait. Majd a Pálffy Miklós országbíró és hadvezér levelező írnoka lett, akivel együtt katonáskodott is. 1572-ben feleségül vette Szerdahelyi Derzsi István özvegyét, Annát, Erdődy Péter horvát bán leányát. 1573-tól Pozsony vármegye alispánja. 1577-ben magyar királyi kamarai tanácsossá nevezték ki. Felesége halálát követően, 1580-ban házasságra lépett Pálffy Katával, a gazdag Krusith János özvegyével.
.png)
1584-től előbb királyi tanácsos, majd udvarmester lett, 1582-ben kinevezték Liptó vármegye főispánjává és megszerezte Lika várát. Amikor 1586-ban Krusith leánya, Dietrichstein Miksáné Krusith Ilona meghalt, Illésházy lévén ekkor erdődy gróf Pálffy Kata férje (aki azelőtt Krusith János felesége volt), királyi adományképpen elnyerte Krusith birtokait, s ezzel magyarország egyik leggazdagabb nagyura lett. A Krusith vagyonból Illésházy 6 kővárat (Szent Györgyöt, Bazint, Csábrágot, Zsitnyát, Moszfelt isztiában és Likavárát), 3 tucatnyi hatalmas uradalmat, hétezer hordó drága bort, nyolcszáz lovat, 5-6 ezer szarvasmarhát és egyéb ingóságokat szerzett. 1587-ben előbb bárói, majd 1593-ban grófi rangot kapott a királytól. 1594-től Trencsén vármegye főispánja, majd 1600-ban megszerezte családjának a trencséni uradalmat is.
1603-ban megvádolták a király ellen lázító írások terjesztésével, és Joó János királyi személynök mindent elkövetett, hogy felségsértés miatt elítéltesse. Az idézés elől Lengyelországba menekült, így javait, a csábrági és vittnyai uradalmakat elkobozták. Az ínséges időkben sokat szenvedett Illésházy kifakadt: "Adta volna az Úristen, hogy ezt az időt nem értem volna meg, és ebből az undok világból régen kimúltam volna! Boldogok azok, akik az Úrban meghaltak, és ezeket nem látták".[forrás?] Később hazatért és csatlakozott a Bocskai-féle felkeléshez, és nagy szerepe volt a bécsi béke (1606) megkötésében is. E béke után korábban elkobzott birtokait visszakapta, majd 1608. november 20-ától haláláig Magyarország első protestáns nádora volt.
Érsekújvárt ő mentette meg a töröktől, és II. Mátyás trónra lépésének ő volt legfőbb elősegítője. Az ellene intézett hamis vád alól tisztázta magát. 1608-ban már jelen volt a koronázási országgyűlésen, mint királyi főudvarnok. Ugyanott nádorrá választották és ugyanakkor Liptó és Trencsén vármegyék örökös főispánjává nevezték ki. A két vármegye örökös főispánsága az Illésházy családnál annak kihalásáig megmaradt.
Családja
[szerkesztés]
1582-ben feleségül vette erdődi Pálffy Katalint, de gyermekük valószínűleg nem született, mert Illésházy unokaöccsét, Gáspárt jelölte meg örököséül (másik unokaöccsét, Galántai Esterházy Miklóst, a húga, Zsófia fiát, próbálta visszatéríteni a kálvinista vallásra, de azután nem békült ki vele). István házassága azonban valószínűleg főleg birtokszerzési céllal köttetett.
Művei, szövegkiadások
[szerkesztés]Mivel Balassi Bálintnak jóbarátja és szomszédja volt, az irodalom sem volt tőle idegen. Több verset is írt, latinul és magyarul is, melyek közül a leghíresebb a "Forog a szerencse, Mit bízunk őbenne, Semmiben nem állandó, Csak ideig kedvez…" kezdetű Ferendum et sperandum című,[5] amely a bujdosók legkedveltebb vigasztaló énekévé vált. 1592 és 1603 között naplójegyzeteket írt.
- Illésházy István nádor gr. följegyzései 1592–1603 és hidvégi Mikó Ferencz históriája 1594–1613. Biró Sámuel folytatásával; kiad. Kazinczy Gábor; Akadémia, Pest, 1863 (Magyar történelmi emlékek 2. oszt. Írók)
- Pálffy Kata leveleskönyve. Iratok Illésházy István bujdosásának történetéhez, 1602–1606; sajtó alá rend., bev. Ötvös Péter, latin dokumentumok sajtó alá rend. Keveházi Katalin, Varga András, tan. Ötvös Péter, Vadai István; Scriptum, Szeged, 1991 (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez)
Emlékezete
[szerkesztés]A bazini templomban van eltemetve. A 19. század utolsó évtizedéig ott volt márvány síremléke is.
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Francia Nemzeti Könyvtár: BnF-források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
- ↑ BnF-források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
- ↑ Brockhaus (német nyelven)
- ↑ Illésházy, Stephan (I.) (BLKÖ)
- ↑ Illésházi István (1540–1609), szelence.com
Források
[szerkesztés]- Andor László 2017: Illésházy István csatlakozása Bocskaihoz (1605). Történelmi Szemle 2017/3.
- Bokor József (szerk.). Illyésházy, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2009. szeptember 28.
- Illeshazy István: Gr. Illésházy István nádor följegyzései (szerkesztette: Mikó Ferenc és Biró Samuel]) 1592-1603. 1863, Pest, Akadémiai Kiadó [1]
- Károlyi Árpád: Illésházy István hűtlenségi pöre; MTA, Bp., 1883, 218 p.[2]
- Péter Katalin 2008: Illésházy Istvánról Archiválva 2014. augusztus 10-i dátummal a Wayback Machine-ben
- Vende Aladár: Bazin. in: Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Pozsony vármegye. Digitális kiadás: Arcanum Adatbázis Kft. 2004.
- Pálffy Géza 2009: Pozsony megyéből a Magyar Királyság élére. Karrierlehetőségek a magyar arisztokráciában a 16–17. század fordulóján (Az Esterházy, a Pálffy és az Illésházy család felemelkedése). In: Századok, 143. (2009) 4. sz. p. 853–882.
