Ugrás a tartalomhoz

III. Szelim oszmán szultán

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
III. Szelim
Oszmán szultán
Uralkodási ideje
1789. április 7. – 1807. május 29.
ElődjeI. Abdul-Hamid
UtódjaIV. Musztafa
Életrajzi adatok
UralkodóházOszmán-ház
Született1761. december 24.
Isztambul
Elhunyt1808. július 28. (46 évesen)
Isztambul
NyughelyeMustafa III Mausoleum
ÉdesapjaIII. Musztafa
ÉdesanyjaMihrisah szultána
Testvére(i)
  • Hatice szultána
  • Emine szultána
Házastársa
  • Safizar Kadın
  • unnamed senior consort of Selim III
  • Zibifer Kadın
  • Tabısafa Kadın
  • Refet Kadın
  • Nuruşems Kadın
  • Hüsnümah Kadın
III. Szelim aláírása
III. Szelim aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz III. Szelim témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

III. Szelim (Isztambul, 1761. december 24.[1] – Isztambul, 1808. július 28.[1]) oszmán szultán 1789-től és 1807-ig.

Élete

[szerkesztés]

Ifjúkora

[szerkesztés]

Szelim 1761. december 24-én született Isztambulban III. Musztafa fiaként.

Trónra lépése

[szerkesztés]

Szelim nagybátyja, I. Abdul-Hamid halála után, 1789-ben lépett a trónra. Nagyeszű és energikus ember volt, így sokat reméltek uralkodásától. Sok időt töltött a külföldiek társaságában és meg volt győződve a reformok szükségességéről a Birodalomban.[forrás?]

Orosz–osztrák–török háború

[szerkesztés]

A még előde által elkezdett orosz háború nem fejeződött be a trónváltással, bár a végéhez közeledett.[2] A foksányi és rimniki véres ütközetek, Potemkin és Szuvorov diadalai, vagyis Bender és Iszmaila bevétele az oroszok javára döntötték el a háborút.[2] II. József magyar király és utóda, II. Lipót, Anglia és a féltékeny Poroszország sürgetésére 1791-ben Szisztovóban békét kötött, ennek értelmében mindössze Orsova került osztrák–magyar kézre.[2] Kétségtelen, a porosz befolyásnak tulajdonítható – a franciaországi forradalmi zavarokon kívül –, hogy II. Lipót követeléseit annyira mérsékelte, hogy Khocim és Bukovina kivételével (utóbbit még II. József szerezte meg) a többi elfoglalt részeket Havasalföld és Moldva területén visszaadta a szultánnak.[2]

A békekötés II. Katalin orosz cárnőt is megegyezésre sarkallta: 1792-ben megkötötték a jászvásári békét, melynek eredményeként Ocsakov és a Dnyeper, a Bug és a Dnyeszter közötti vidék orosz kézre került.[2] A megkötött 2 békeszerződések ilyen körülmények között valóságos sikereknek tűnhetett fel – a súlyosabb következményekre felkészült – törökök szemében.[2]

Belső reformok, Pázván Oglu lázadása

[szerkesztés]

Miután a külső békét biztosította, Szelim – több jóakarattal mint eréllyel – hozzálátott reformjai megvalósításához, amelyektől a birodalom politikai újjászületését remélte.[2] Pénzügyi újításai mellett terjesztette a tanítást.[forrás?] Egyik fő törekvése a régi jobbágyi viszonyok megszüntetésére irányult.[2] A ráják (az iszlámra át nem tért keresztény lakosság) kiváltképpen érezték ezeknek a viszonyoknak a súlyát.[2] A szultán reformjaival nem csak a ráják sorsán kívánta könnyíteni, hanem a földbirtok igazságosabb felosztásával a kincstár jövedelmét is szaporítani akarta.[2] Amikor nyilvánosság elé kerültek a szultán tervei, óriási izgatottság terjedt el az európai tartományokban, ahol kiszolgált katonák nagyobb tömegekben együtt éltek.[2] Pázván Oglu, egykori janicsár, most földbirtokos állott az elégedetlen és felizgatott tömegek élére.[2] A mozgalom csakhamar már magát a szultánt és trónját fenyegette veszéllyel.[2] A lázadók elfoglalták Vidint, legyőzték a megfékezésükre kiküldött fegyveres csapatokat: erre a megrémült porta alkudozni kezdett a felkelőkkel.[2] Az egyezkedések eredményeként Szelim Pázván Oglut kinevezte vidini pasává.[2]

Egyéb jelei a Birodalom bomlásának

[szerkesztés]

A török birodalom egyéb részein is fölütötte fejét a lázadás.[2] Dsáfer pasa Aleppóban lázadt fel és függetlennek nyilvánította magát.[2] A mamelukok Egyiptomban kaptak vérszemet, és miután a Konstantinápolyból küldött kormányzót elűzték, mint egyenjogú hadviselő felek kezdtek a portával alkudozni.[2]

Napóleon hadjárata

[szerkesztés]

A franciaországi eseményekkel, és Bonaparte Napóleon törekvéseivel szemben az oszmán kormány következetesen semleges politikát követett,[2] noha Anglia, Ausztria és Poroszország szüntelen ostromolták a szultánt, hogy csatlakozzék a koalícióhoz.[2] Szelim csak akkor lépett ki a semlegességből, amikor Napóleon egyiptomi expedíciójával (1798–1799) a török világot maga ellen ingerelte.[2] A szultán hadat üzent Bonaparténak, aki Szíriába indulva Jaffát ugyan bevette, de Akka előtt kudarcot vallott.[2]

Az 1799-ben megalakult második koalicióban is részt vett a porta, és ekkor történt (1799), hogy a szövetséges orosz–török flotta közös erővel elfoglalta a Jón-szigeteket.[2] 1801-ben a franciák Egyiptomból elvonultak és így a béke helyreállt.[2]

Újabb reformkísérletei

[szerkesztés]

A napóleoni háborúk befejezése után Szelim ismét nekilátott, hogy átalakítsa európai típusúvá hadseregét.[2] Ennek keretében belekezdett a nizam-i-jedid csapatok létrehozásába. Ezek a hadtestek olyan szervezettek voltak, hogy ellen tudtak állni az európai tartományokban lázongó janicsároknak is. Ezen felbátorodva Szelim kiadott egy határozatot, amely szerint évente a janicsárok közül meghatározott számú embert kell átszervezni az új csapatokba. Válaszként Adrianopoliszban több mint 10 000 janicsár lázadt fel, amire a szultán abbahagyta ezt a reform-mozgalmat.[forrás?]

Újabb orosz–török háború, Szelim trónfosztása

[szerkesztés]

1806-ban kitört az újabb orosz-török háború, Szerbiában, Egyiptomban és a fejedelemségekben pedig ellentétek támadtak, amelyek csak károsak voltak a Birodalomra, és 1807-ben egy brit flotta jelent meg Konstantinápoly előtt, hogy kényszerítsék Szelimet Napóleon követének elbocsátására.

A szultán azonban Sebastiani nagykövet hatása alatt volt, és a flotta eredménytelenül kellett visszatérjen. A janicsárok még erre ismét egyszer fellázadtak:[forrás?] mint mindig, most is a nép közé vegyültek, lázadást szítottak, ami hamarosan a forradalom jellegét öltötte magára.[2] Egy fetvát mutattak fel a seikh ul-iszlámtól, amely szerint a szultán meghamisította az igazi vallást és újításai miatt érdemtelenné tette magát az uralkodásra.[2] Ezzel Szelim sorsa megpecsételtetett: az ulemákkal szövetkezett janicsárok 1807 májusában a szultánt megfosztották trónjától, helyére pedig I. Abdul-Hamid fiát, IV. Musztafát ültették.[2]

Halála

[szerkesztés]

Szelim régi szokás szerint a trónról a börtönbe került.[2] Az erősen reformpárti Musztafa Bajraktár pasa 40 000 főnyi hadsereget szedett össze és elindult Isztambul fele azzal a céllal, hogy a volt szultánt visszahelyezze a trónra. Azonban túl későn ért oda, a szultánt a szerájban megfojtották (1808. július 28.). Erre Musztafa Bajraktár és II. Mahmudot, az Oszmán család egyetlen túlélőjét emelte fel a trónra.[forrás?]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ a b Bokor József (szerk.). Szelim (III.), A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X 
  2. ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa ab ac Bokor József (szerk.). Török birodalom, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X 


Elődje:
I. Abdul-Hamid 		Utódja:
IV. Musztafa
Elődje:
I. Abdul-Hamid 		Utódja:
IV. Musztafa
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=III._Szelim_oszmán_szultán&oldid=26360243”