Ugrás a tartalomhoz

Északi germán nyelvek

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A skandináv nyelvek elterjedtsége. Kék szín jelöli a kontinentális skandináv nyelveket, zöld pedig a szigetek skandináv nyelveit
  Dán
  Svéd
  Norvég
  Izlandi és feröeri

Az északi germán nyelvek vagy skandináv nyelvek közé soroljuk a svéd, a norvég, a dán, az izlandi, valamint a feröeri nyelveket.

Eredetük

[szerkesztés]

A germán nyelvek az ún. első germán hangeltolódás során különültek el az indoeurópai, más néven indogermán nyelvektől. A folyamat a Krisztus előtti 123. század között zajlott le. A germán népek szétvándorlása során azok nyelve maradt azonos, akik nagyjából egy régióban éltek. A német nyelv fejlődése az ófelnémet hangeltolódás során kezdett külön fejlődni, míg az angolok és szászok nyelve a Kr. u. 5. századi, Brit-szigetek ellen irányuló invázió után fejlődött a többi germántól eltérően.

Az északiak

[szerkesztés]

Az első indogermán lakosok a Kr. előtti 4. században érkeztek a skandináv területekre. Nyelvük egészen a Kr. u. 13. századig csak dialektusok szintjén különbözött. A viking kalandozások megindultával az egy területen élő északi germán népek egyre "öntudatosabban" használták saját nyelvüket, és egyre inkább önálló népekként kezdték definiálni magukat.

Mindeddig egyfajta óészaki nyelvről beszélhettünk, a 13. századtól azonban az ósvéd és az ódán egyre inkább elkülönült az ónorvégtól, mely utóbbi az izlandi és feröeri nyelv alapja lett. Ennek oka, hogy az Izlandra letelepülő vikingek a norvég területről származtak. Apró érdekesség, hogy a mai izlandi nyelv, elszigeteltségének köszönhetően kevéssé tér el a kora középkori norvégtól. Feltűnő az európai szemnek az izlandi szövegekben olvasható þ, valamint ð karakterek.

Mára a svéd és a dán viszonylag egységes képet mutat a kontinens északi germán nyelvei közül. Ezek ketten egyébként a skandináv északi germán nyelvek keleti ágához tartoznak. A nyugati ághoz tartozó norvég fejlődése során azonban két ág különült el, így a mai norvég nyelvben beszélünk nynorsk és bokmål norvég variánsokról. A nyugati ághoz tartozó másik két nyelv az izlandi és a feröeri nyelvek. A norvég, a svéd és a dán egymás számára lényegében kölcsönösen érthető nyelvek, jellemző tendencia, hogy a norvég és dán beszélők egymást remekül értik, a svéd beszélők őket kevésbé, de az értési problémák inkább nyelvjárások közötti, mintsem nyelvek közötti eltéréseknek tűnnek. Azonban a kontinensen élő skandináv beszélők mindegyike jóval nagyobb nehézségekkel képes csak megérteni az izlandi és a feröeri beszélőket, akiknek nyelve archaikusnak tűnik a modern svédhez, dánhoz és norvéghez képest.

Történelmi tagoltság

[szerkesztés]

A nyelvtudomány a skandináv nyelveket történelmi periódusok szerint is elkülöníti. Az 1100-as évek előtt egy viszonylag egységes óészaki nyelvről beszélünk, mely dialektusok szintjén mutatott különbségeket. Ebben az időszakban az óészaki egy nyugati és egy keleti ágra tagolódott[1]

  • Nyugati ág
    • Óizlandi
    • Ónorvég
  • Keleti ág
    • Ódán
    • Ósvéd

Az 1100-as és 1300-as évek között újabb tagolás lép érvénybe, mivel a dán egyre inkább elkülönült a többi északi nyelvtől.[1]

  • Déli ág
    • Ódán
  • Északi ág
    • Óizlandi
    • Ónorvég
    • Ósvéd

Az érett középkorban az egyes nyelvek fejlődése egyre nagyobb eltéréseket mutatott. Az izlandi és feröeri nyelvek megtartották archaikus struktúráikat, míg a norvég és a svéd jelentősen leegyszerűsödött.

Az 1500-as évektől újabb felosztás lép érvénybe:[1]

A Grönlandi norvég nyelv legkésőbb a 16. század folyamán kihalt.

Ez a felosztás azonban nem felel meg a nyelvek "genetikai" rokonságának, melyeket a nyelvek családfa-modellje (Stammbaumtheorie) ír le. A fenti modell a nyelvek között egy adott pediódus alatt érvényes hasonlóságokon alapszik. A nyelvek változásával a fenti modell így folyamatosan átdolgozandó.

Különleges karakterek

[szerkesztés]

Északi germán nyelven íródott szövegeket olvasva érdekes karakterekre bukkanhatunk, melyek más nyelvekben nincsenek jelen. Az alábbiakban azok a karakterek olvashatók, melyek a magyarban nincsenek jelen:

  • a svédben: ä, y (mint magánhangzó), å
  • a norvégban: æ, å, ø
  • a dánban: æ, å, ø
  • az izlandiban: þ, ð, ý, æ, í, á, ó, é, ú (utóbbiak a magyartól eltérő hangértékkel)
  • a feröeriben: ð, ý, æ, ø, á, í, ó, ú, (utóbbiak a magyartól eltérő hangértékkel)

Források

[szerkesztés]
  1. a b c Odd Einar Haugen, Grunnbok in norrønt språk, 2. utgåve, Gyldendal, Oslo 1995, ISBN 82-417-0506-9