tudom én, erős vagy, persze, de ha fejedben ott van a fejsze*

Voltak romantikus elképzeléseim az első félmaratonról, hogy majd mire gondolok, mikor már nehéz lesz, hogy a férjem, aztán Gábor, a barátaim és hogy hányan itt vannak szurkolni, meg ilyesmi   -  de semmi ilyesmi nem jutott eszembe, őszintén mondom, hogy amikor már nehéz volt (és volt!), akkor beszűkültem és csak arra gondoltam, hogy ... csak végigmegyek.

Amíg viszont nem volt nehéz (az első 15 km), addig meg úgy éreztem, hogy ez jó, ezt szeretem, ez kell, rendben van a dolog.

 szépek vagyunk vagy szépek vagyunk?

A szombati félmaratont választottam a Balaton Maratonon, mert tudtam, hogy ha péntektől lent vagyunk, velem már nem lehet bírni, elviselhetetlen leszek, szétstresszelem magam, nem tudok vasárnapig várni, jobb a békesség. Igyekeztem nem sokat nyüszögni, de így is szépen beterítettem a közelemben lévőket. Volt a szokásos aggódásom, hogy hogy futom én ezt le, de mivel nagy volt a veszély, hogy esetleg ezt már tudom kezelni, legalábbis mederben tartani, így a verseny előtt 2 héttel elmentem egy 50-es, szintes túrára, ahol ugyan nem történt semmi, de a lábamat mégis megviselte. Konkrétan fájt. Nem is futottam 10 egész napig (!), verseny előtt egyszer elmentem kipróbálni, mégis mennyire rossz. Eléggé. 15 km körül már nagyon fájt, de azért 18-ig kihúztam. Nem szívesen gondoltam arra, hogy onnan még 3 km...

(*) Én fejben még gyengébb vagyok, mint testben, így nekem ez a két hét kemény küzdelem volt, nem futhattam, viszont tartani kellett magamban a reményt, hogy mégis jó lesz ez - miközben több opció is fennállt, akár az is, hogy rajthoz sem állok. Ezt vetettem el elsőre, mondogattam, hogy óh, dehogynem, simaliba, helyrejön a lábam. Ettől mentálisan elfáradtam, nem tagadom, bár érzem a fejlődést, hogy mennyit számít, ha fejben is odateszem magam. Ezen a területen már jobb a helyzet, mint korábban, hiszen nem roskadtam össze, végig úgy voltam vele, hogy elindulok, az tuti, de azért ez nem megy magától, dolgozni kellett rajta. Fizikálisan viszont nem tudtam  készülni, úszáson és spinningen voltam, ennyit tudtam tenni.

A rajt előtt idegroncs vagyok, na, ez még nem megy, ott adtam meg magam az enyészetnek, ilyenkor szükségem van, hoyg egyedül legyek, hogy bemelegítsek, s közben valahogy összeszedjem magam. Én komolyan irigylem azokat, akik viccelődnek (!), szelfizgetnek (!), másokkal  beszélgetnek (!), röhécselnek (!), nem tudom, ezt hogy? Biztos tudnak futni, másra nem tudok gondolni.

Természetesen a fekete zónából indultam (halálzóna), bár igazából nem is tudom, mert Istvánnal és Lacival mentem be a zónába, lehet, hogy nem is jó helyre álltam? Nekik 30 perccel kevesebb idő kellett az fm-hez, hadd ne nyilatkozzam erről... én meg még az utolsó napon is még tettem fel pár számot a telefonomra abbéli aggodalmamban, hogy nem tart ki a távon. :)

Idén nem sok versenyre mentem, nem vagyok versenyzős alkat, nem bírom én ezt a stresszt (persze, értem, hogy a rutin ezen változtatna), nem bírom ezt a sok embert, mind futni akar, körbevesznek, iszonyú boldogok (mire föl? :) ), eh, hagyjuk is. Felkészülni szeretek a versenyre, na, az már döfi, valahol a távolban van valami homályos verseny (konkrét dátummal), sokat kell tenni érte, dolgozni kell érte, menni hidegben - melegben, reggel - este, ha tetszik, ha nem - ezt szeretem. A versenyt magát kevésbé, de ez is érdekes, mert ha valaki belök a rajtzónába, vagy átlök a rajtvonalon, akkor az már oké, akkor már csak menni kell, azt ismerem. Mint bármelyik vizsgámon. A tételhúzásig szétcsúszott drogos állapot, onnantól koncentráció.

És akkor végre elrajtoltunk. Én pontosan tudom, hogy mire vagyok képes, lassú vagyok, mindig leköröznek, de azért az, hogy a 7 perces tempómmal már a 2. km-en utolsó vagyok, az azért meglepett, hát hol vannak a lassú futók? a pufik? nem neveztek? ránéztem az órámra, láttam a tempót, mondtam, hogy oké, én ezt így tudom hozni, remélem, tud lassan tekerni a bringás kísérő. Persze, nem maradt ez így, nem is izgattam magam ezen, utolértem, leelőztem pár embert.

A verseny napján süvítő szélre ébredni nem jó ómen, én azt hiszem. A parton olyan szél volt, hogy a Balaton hullámzott és kicsapott a sétányra a víz, de nekem ez nem volt rossz, nyilván nem örültem neki, de nem volt tragédia. Iszonyatosan odafigyeltem a frissítésre, ittam pár kortyot a frissítőpontokon, betoltam előtte - alatta egy gélt, sőt, még egy Mg-ampulla is volt nálam, azt is megittam valamikor féltávnál. Félelmetesen fejlődőképes vagyok, a verseny előtt pár nappal lefutott 18 km elején még a bokorba hajítottam a kulacsom, visszafelé vettem fel.
Az első kör végén jó sok ismerős, barát, futótárs szurkolt nekem, az azért elég klassz,  lehet, hogy mégis el kell járnom versenyre.

Tök jól éreztem magam, de tudtam, hogy a neheze még hátra van. Nyilván önmagamhoz mérten, de nem mentem rossz tempót, 15 km -ig 7,20 min / km alatt volt a tempóm, de 13-tól már éreztem a lábam és 15-től már nagyon fájt. Móni barátnőm legalább négyszer felbukkant a távon, hol itt, hol ott várt engem, elém szaladt, futott velem, mondta, hogy nem, nem fáj az annyira, mindjárt vége, jó lesz az  - ez mennyire jó, ugye? Gábor is várt a körökön, a végén még kocogott is mellettem, nagyon - nagyon jólesett a támogatása, de ott már nagyon ingerült voltam, mondtam, hogy menjenek, hagyjanak meghalni. Úgy fájt a lábam, bele kellett jó párszor sétálnom, és esküszöm, volt az a pillanat, amikor a legszebb gondolatom az volt, hogy a pi...ba a félmaratonnal.

 nos, a képen nem én vagyok elöl... de látszik a testtartásomon a fentebbi gondolat

Viszont nem jutott eszembe, hogy feladjam, ez jó. Tudtam, hogy végigmegyek. Olyan furcsa, hogy a verseny előtti mentális téboly magán a versenyen átfordul, ott valami nem is tudom, minek kell történnie, hogy feladjam. Pedig láttam, hogy egyre rosszabb a tempó, ez azért elég demoralizáló, ráadásul messze vagyok még a céltól, még jó pár km van előttem, a lábam nagyon vacak, szenvedek. De azt is láttam, hogy vannak mögöttem és arra koncentráltam, hogy megtartsam legalább ezt a pozíciómat.

Ritka rosszul frissítek, ezt meg kell hagyni, de most nagyon figyeltem erre, így nem esett jól, hogy az utolsó 6 km-en egy korty víz nem volt, a fene a BSI-be, most komolyan. Minden bokorba hajított kulacsos történetet megbántam.

A végén Móni újra várt, felbukkant István is (gondolom, ő már beért, zuhanyzott, ebédelt, kiposztolta a FB-ra a befutóképét, majd kényelmesen elém sétált :) ), kocogtak mellettem, hát nagyon aranyosak voltak. Aztán valahogy bekocogtam a célba, kínosan ügyeltem rá, hogy a chip-et rejtő bukkanókon emeljem a lábam, nem akartam beesni. Van valami videó is, szorosan a palánk  mellett futottam be, nem ám középen, mint mások, hanem a surranópályán. Ezt  azért még gyakorolnom kell.

Nem tudom, mire gondoltam, de azt tudom, hogy odarohantak hozzám a Piroskák és ölelgettek, meg ott volt Zsuzsi is, aki Bécsből (!) jött el, nem lehetne, hogy én csak befutok?  :) Ja, és kaptam érmet is, meg adtak másfél liter vizet, itt tudom, hogy eszembe jutott, hogy bazz, nem lehetett volna ezt az utolsó km-en? Meg talán arra is gondolhattam, hogy máma már nem fut tovább, mindenesetre amikor betántorogtam a céltól talán 70 méterre lévő szállásunkra, az ajtóban azt találtam mondani a Futóműveseknek, hogy 
ezt. én. soha. többet.
Nevetgéltek.

Hát így történt. Lefutottam. 2: 43 lett az időm, nem izmos, de

1. az enyém
2. fájt a lábam
3. legyőztem a félelmeimet
4. a feladás nem opció
5. legalább már van min javítani!! :D

Sokat dolgoztam érte.
Megmondjam, mi a legjobb az egészben? Hogy most hónapokig csak úgy ... futkosok. Hogy egy jó darabig nem megyek versenyre, simán csak felkészülök egy versenyre :D

Ja, mert neveztünk Gáborral az áprilisi Vivicitta fm-re. ;)

* Tankcsapda

Szelce50B

Az egész úgy kezdődött, hoyg Panka kérdezte, nincs-e kedvem ehhez a túrához. És volt. Nagyon régen jártam Aggtelek környékén, s mindösszesen egyszer, akkor is csak a barlangban, szóval, menjünk.

Maga a túra úgy 50 km-es, hogy a B verzióba beillesztettek egy 2,5 km-es barlangos részt, ami azért igen előnyös, mert bár a táv nem számított bele a nagy egészbe, de a szintidőbe igen, tehát kapásból 1 órát vesztettünk, mire végigértünk rajta - viszont klassz vezetést kaptunk. Én ugyan kihagytam volna szívesen, de ha barlangásszal megy az ember túrázni, akkor le kell menni. 598 lépcsőfokon. 

A szervezők több távot is kínáltak, de mindösszesen 200-an vehettek részt rajta, gondoltuk is, hogy hű, ez nem a Gerecse50 (azon is együtt voltunk), ahol tele volt az erdő - és nem is. A mi távunkon 11 ember rajtolt  és egy kezemen meg tudom számolni, a nap folyamán hány emberrel találkoztunk. Nem túratárssal, hanem úgy egyáltalán.

Jól felkészültünk az útra, mert a kiírásból számomra az derült ki, hogy nem lesznek frissítőpontok, s sokat nem is tévedtem, bár egyszer megkínáltak minket borral, egyszer pedig friss kávét kaptunk - de alapvetően magunk gondoskodtunk magunkról. Nekem ezzel nincs bajom, bár zsíroskenyeret hagymával legális csak túrán tömhetek  a képembe, ezért járok túrázni szeretek is élni  a lehetőséggel.

A szintidő 12 óra 30 perc volt, nagyjából egész napra való folyadékot és élelmet vittünk magunkkal, meg persze meleg holmit, esőkabátot. 

Valami egészen hihetetlen és elképesztő helyek mentünk, azóta is úgy gondolok vissza rá, hogy talán még soha nem jártam ilyen gyönyörű vidéken. Ez, persze, lehet, hoyg nem így van, de a kijelentés jelzésértékű.

tengerszem

Nem vagyok az a típus, aki lépésről lépésre leírja, hogy hol fordult jobbra, hol balra, az ellenőrzőpontokat sem fogom részletezni, inkább csak a benyomásaimat írom le, perpill  nem tudok szabadulni az élményektől, nem is szeretnék még. 

Az itiner nem a legjobb volt, voltak benne kisebb bakik, az egyik ilyen éppen a "forduljon jobbra" volt, miközben az EP az ellenkező irányban volt. Az útjelzés hiányos volt, jó párszor előfordult, hogy volt jelzés - nincs jelzés. Szalagozás sehol. Ellenben elágazás. Többször megtettük, hogy Panka ment az egyik úton, én a másikon, hátha valamelyikünk meglátja, melyik is a helyes út, de nem láttuk meg, így elindultunk az egyiken. És időnként, konkrétan háromszor, nem jól döntöttünk. Eltévedtünk. Mondom, háromszor.

Emellett kétszer áztunk meg, mindkétszer a bugyinkig. Volt nálunk esőkabát, hogyne lett volna, így én csak deréktól lefelé áztam át teljesen az esőtől. Deréktól felfelé az eső nem tett bennem kárt, remekjó a Fregatta esőkabátom, érdemes volt belefogynom - hogy mégis ugyanolyan vizes voltam, mintha? ... hát, megizzadtam alatta rendesen. Az első eső kétszer fordult jégesőbe, egy ideje már nézegettem, mégis mik lehetnek azok a helyre kis fehér gyöngyök a lábaink alatt, mire összeállt a fejemben a kép. A második esőről annyit tudok mondani, hogy másfél órás volt és ömlött.  

itt történt a második eső, mely egyben az egyik eltévedésünk helyszíne is volt

Volt egy Szelcepuszta nevű EP, amit egyszerűen nem bírtunk elérni. Mentünk, mentünk és mintha nem közeledtünk volna, Panka szerint már ott kellett volna lennünk, meg már a valamilyen jelzésbe bele kellett volna futnunk, de nem, így csak mentünk és mentünk - mondtam is neki, hogy ez a Szelcepuszta olyan, mint a lochnessi szörny, mindenki beszél róla, de még senki sem látta. Szerencsére igen jókat tudtunk vihogni.

 és létezik

A második megázás során (miközben eltévedtünk, csak akkor ezt még nem tudtuk) történt, hogy a szakadó esőben felértünk valami dombra (ebből nyilván több is volt), elkezdtünk (az itiner szerint) beereszkedni a völgybe, kicsit csúszkáltunk, kicsit villámlott, ezért kézen fogva mentünk lefelé, majd ezen az idilli feltételek közepette megálltunk és egyszerre mondtuk, hogy ez valami  csodálatos. És nekiálltunk fényképezni....  (lásd fentebb)

Valahol a 36. km körül rám tört a ... minden. Fáradt voltam, szokás szerint fájt a talpam (7 vízhólyag, ez később derült ki), de jó, ezt tudtuk, menni kell. Teljesen nyilvánvaló volt, hoyg nem érünk be szintidőre, de az is egyértelmű volt, hogy nem érdekel minket. Most vagyunk itt (250 km-re a fővárostól), most van lehetőség, most megyünk. Ha nem érünk be, márpedig nem, akkor nem. Mi azért megyünk és megcsináljuk. Mert akarjuk, ennyi.

Bevergődtünk Aggtelekre, s reménykedtünk, hogy lesz valami büfé vagy kocsma, de legalább egy ivókút, mert elfogyott a vizünk (én még soha nem ittam ennyit), márpedig még volt előttünk nem kevés km. Cukros kólát vételeztünk, cukrosat, igen, de ez semmi, én itt konkrétan bedrogoztam magam, először is bevettem egy Algoflex-et (talpfájás), ráöntöttem egy Mg-ampullát, egy koffeines gélt, megettem egy PowerBar szeletet, majd ezt a koktélt leöblítettem fél üveg kólával. Tudok élni, no. Viszont ettől helyreállt a világbéke, s azt gondoltam, ha 5 km-re tart ki, már megérte.

ez itt, kérem, a zöld határ

Továbbindultunk, ekkor már egy ideje nem az itinert használtuk, hanem a térképet, nem én, dehogyis ... Panka, ő tudja kezelni. A magyar- szlovák határ mellett haladtunk, de nem ám úton, hanem fűben. Derékig érőben. Vizesben. Később ez váratlanul megnőtt és Panka válláig ért, eléggé röhögtünk. Megint. Sötétedett (9 körül voltunk), két hátizsákos nő battyog a vállig érő fűben az országhatár mentén, nem létezik, hogy nem néztek minket drogcsempésznek.

És akkor beértünk az utolsó erdőbe, mely alaposan megtréfált bennünket, ugyanis egyszer csak eltűnt alólunk az út. Na jó, előtte sem széles erdei úton baktattunk, mindenféle ágakon lépkedtünk át, én tele lettem sebekkel (éljen a 3/4-es futógatya), de egyszerre csak ott álltunk jelzés nélkül a sötétedő erdőben és ez belőlem valami olyan ingerlékenységet energiatöbbletet váltott ki, hogy mikor felhívtak a Nemzeti Parktól, hogy élünk-e még, megvagyunk-e és hogy küldenének értünk autót, akkor azt mondtam, hogy N - E - M. Nem, ezt mi most már megcsináljuk, lesz, ami lesz, kiverekedjük magunkat a mezőre és valahogy igenis beérünk a célba. Még egyszer felhívtak később, hogy de ott van az autó a közelünkben, biztosak vagyunk benne? Abszolút. Pankát is hívta Balázs, hogy értünk jönne, ő ugyanúgy nyilatkozott. Ezt pedig mi már letoljuk.

Annyi engedményt tettünk, hogy aszfalton mentünk be a célba - erősen besötétedett, mire a mezőről (átvágva mindenen...) leértünk az aszfaltra, már fél 10 volt. És akkor hihetetlen tempót kezdtünk el menni - felfelé. Aggtelek közepén, a sötétben, rendes tempó mellett énekelni támadt kedvünk, így Eddát énekeltünk. Én.... én azt sem tudtam, hogy én tudom a Kölyköd voltam... szövegét, ráadásul én igazán hamis vagyok, meg elég gátlásos is, de ezek szerint létezik az az erdő, mely kihozza belőlem az Eddát. És mentünk felfelé.

Általában az a rend, hogy Panka megy elől, én pedig baktatok utána, nyilván, ha elférünk egymás mellett, akkor úgy, de ő azért gyorsabb, mint én. Most itt fordulat következett be, én mentem elől, haladtam az élen, s minden km-nél hátrakiabáltam Pankának, hogy már ennyi és már csak annyi van hátra. Végül fél 11-kor beértünk.  Diadalittasan, jókedvűen, vihorászva.

És megvártak bennünket. Jócskán túl a szintidőn ott várt ránk két szervező, volt bőven zsíroskenyér, volt hagyma, és bizony, megkaptuk a két oklevelünket is. A Legkitartóbbaknak.

Nehéz volt, mert eltévedtünk párszor, mert elfáradtunk, mert ömlött az eső, mert mindenünk csuromvíz volt, mert csúszkáltunk a sárban, mert összekaristolt minket az erdő, mert fáztunk, mert, mert, mert... De egy percét sem cserélnénk el, és ezt Panka nevében is mondom. Értem én, hoyg  teljesítménytúra, meg szintidő, meg beérkezés, meg csak akkor számít, meg akármi, de nem érdekel. 250 km-re voltunk az otthonunktól (én 300-ra), egyedül voltunk az egész úton, százszor feladhattuk volna, körülöttünk sokszor csak az erdő volt, semmi más, és bár sokszor nem is értettük, hogy hol vagyunk?, jó helyen vagyunk?, meg párszor választhattuk volna a kényelmesebb (és ugyanúgy érthető) megoldást, hogy akkor telefonálunk, hogy itt a vég, jöjjenek értünk, vagy elfogadhattuk volna a többször felajánlott segítséget, de nem tettük. Meg akartuk csinálni, s úgy voltunk vele, ha a fene fenét eszik, akkor is megcsináljuk. Túl voltunk már rég az érthető - érthetetlen mezsgyéjén, meg is beszéltük, mikor baktattunk a koromsötétben, hogy ez kívülről biztosan nem tűnik ésszerűnek, sőt, talán még mi sem tudunk magyarázatot adni rá - de kell egyáltalán?

És szerintünk ez is teljesítmény. Uff.

coming out

Hetek óta minden áldott nap elhatározom, hogy ma aztán végre megírom, hogy mennyire fostalicska alulmotivált vagyok, de valahogy még ahhoz sem volt kedvem, hogy ezt így megírjam, mígnem aztán a mai nap, amikor ügyesen tömbösítettem a dolgaimat, hogy akkor úszás előtt még lefutom a penzumom, mert kiderült, hogy az usziban ezt simán meg tudom tenni, úgy értem, beadni  a cuccom, futni egyet, majd visszamenni, átöltözni, úszni, szóval, fejben olyan klasszul ment a logisztika, hogy már be is csomagoltam mindent, sőt, a munkát is úgy időzítettem, hogy adott időpontra készen lettem, na, és akkor leültem egy picit a kanapéra. Ott aztán az egész nap  fejben körvonalazódott gondolat masszív testet kapott. 

Most akkor majd csomagolhatok ki.

Így állunk, feleim. Jó, tudom én, hogy sok összetevője van a dolognak, és nem is arról van szó, hogy nem teszem a dolgom, meg még arról sem, hogy ne lenne időnként jó, de át kell valahogy vergődnöm ezen  nyomorult időszakon és nem a futás / mozgás a legnehezebb benne, elhihetitek.

Jó lenne, ha tudnék nevetgélni magamon, most még ez sem megy, gondolom, ez  véghez közeli állapot ismérve.

A télen volt a makacs, hetekig tartó nátha, aztán volt, hogy januárban egyedül alapozok, ebből lett egy csonthártya-irritáció, aztán jött egy másik nátha (vagy ugyanaz, de visszakanyarodott), majd mintha megint a sípcsontos dolog, így aztán többször kihagytam kényszerből egy - egy futást. Nem tragédia, persze, hogy nem, de azért a francba, hogy így megérzem. Február elejétől Gábor kivette a kezemből az alapozást, ennyit nem lehet rám bízni - ja, mert az irritáció nem véletlenül lett, tettem róla, túlspiláztam a téli futást.  Szóval, most terv van újfent, ez mennyivel jobb nekem így, ésszerű, logikus, profi, átgondolt, személyre szabott, klassz. Én meg hálás. Egyelőre nem vagyok az őszi formámnál, lihegek és fújtatok, de alakul, úgy érzem.

Már csak a mentális gondjaimon kellene segíteni, hosszú ez a tél nekem nagyon. Minden reggelt úgy kezdek, hogy na, ma aztán olyan, de olyan összeszedett leszek, mint fénykoromban, este meg úgy fekszem le, hogy na, hát ma sem. 

A kettő között kimondottan jólesik izzadni a friss levegőn, átmenetileg szoktam érezni, hogy ez kell nekem, pont ez, a hosszútávú hatás azonban még várat magára. Egyszer voltam bringázni, azóta is esik az eső. Járok úszni tanulni, hajnal 4-kor kelek, hogy 7-től a medencében emelgessem  kezem-lábam, meg a medence szélén üljek 20 percet, miközben türelmesen tanítgatják nekem azt a rohadt lábtempót (szegény Gyuszi), meg elmegyek heti többször is futni, tehát látszólag nincs nagy baj.

Magamban azonban... eh.

Mindenesetre ma van a napja, hogy se nem futok, se nem úszom, se nem semmi se nem, hanem alszom egyet. És bízzunk benne, hogy kikecmergek ebből is, újra is.

sós ropogós / gasztro I.

Nincs mese, neki kell állni a következő etapnak. Tudom, nem diéta, hanem életmódváltás, de ezt meséljék be annak, aki még nem számolt kalóriát életében soha.

Szóval, hogy öt étkezés, ez rendben van, bár én már a reggelinél elcsúszom, ha nem figyelek, nem a bevitt mennyiséggel, hanem a kései időponttal van a baj. Nem esik jól az ébredés utáni pár órában enni, kávé az jöhet rendesen, de enni. Eh. Bezzeg este.. Este bírnék.

Mindenesetre akkor most  legyen itt egy recept, kisétkezésre, úgy értem, tízóraira vagy uzsonnára és persze, nem az egész mennyiség, hova gondoltok.

SÓS ROPOGÓS (mondjuk)

 

hozzávalók*

Nem egy nagy truváj, a hozzávalókat össze kell gyúrni, én hagytam állni egy picit, hogy a zab jól megszívja magát.  A zabot ismerjük, szeretjük, le kell számolni a fehérliszt diktatúrájával. A zabnak jó a GI-je, az pedig igen fontos, mert nem dobja meg a vércukrot (vajh jól mondom-e?), ill. jóval magasabb a rosttartalma, mindehhez pedig lassú felszívódású szénhidrát. És finom.

Trendi.

Pihentetés után kinyújtottam nagyjából 1 centi vastagra, tojással lekentem, csíkokat szabtam belőle és megszórtam sajttal, még inkább szezámmaggal. Hogy meddig sütöttem, nem kellene megkérdezni, jó régi sütőm van, nem mér sem időt, sem hőfokot - mégis megsül. Bízzatok magatokban, jó lesz az.

A fenti mennyiségből nekem 38 darab ilyen cucc lett, így ha jól számoltam, akkor 

 egy darab kcaltartalma durván 29 kcal (F: 1,7 - CH: 3,6 - ZS: 0,7) 

 hát, soha rosszabbat, ugye,  mert ez azt jelenti, hogy ha az uzsonnára engedélyezett kalóriamennyiséget veszem alapul, akkor is megehetek belőle pár darabot és még utánaküldhetek egy joghurtot is. Gátlástalanul.

Akinek ez sok, az egyen Korpovit-ot, itt van a tápanyagtartalma, nem sokkal jobb, ugye.

Zabliszt: én nem sokat tökölök, egyszerűen ledarálom a zabpelyhet, kedvemtől függően egészen finomra vagy picit darabosabbra. Az olyan apróságokkal, mint só vagy szódabikarbóna, nem számoltam, a darabra vetített értékekhez csapjatok hozzá valami minimálértéket, ha úgy tetszik.

 lehet azt mondani, hoyg megégett - mi így szeretjük

* ha hiba van benne, az azért van, mert ember vagyok. és nem a számok barátja.

(g) az úszásról

Én például abban a 40 +-os években egyetlen mozgásformát voltam képes végezni (ha éppen úgy adódott és minden, de minden efelé terelt), az úszást. Mell-és hátúszásban vagyok járatos, viszonylag könnyen rávehető vagyok, hogy úszni menjek, leúszom 1 óra alatt 1,5 km-t mellben, ami nem nagy szám, de érzékelteti, hogy belefulladásról szó sincs, normál úszásban tolom. Na, erről derült ki, hogy egy nagy kalap kaki.

Igazából azért kezdtem el ezt az egészet, hogy megtanuljak gyorsúszni és még nem is adom fel a reményt, csak az első úszásórán bemelegítésképpen kellett úszni pár hosszt az általunk ismert úszásnemben - és a mellúszásomnál megálltunk. Botrányos a lábtempóm. Jó, hát éreztem én, hogy időnként megcsavarodom, de elfértem, nem okoztam nagy galibát, vissza is tudtam csavarodni, ki gondolta volna, hogy a lábtempó, barátaim, a lábtempó...!

Egy órán át küzdöttem, hogy pipában tartsam a lábfejem, közben, persze, haladgattam fel-alá a medencében, ismételgettem, hogy pipa, pipa, pipa és nem. Néha már sikerült egy - két rendeset elvégeznem, de ennyi. Én nem értem, ha azt az üzenetet küldi az agy a megfelelő helyre, hogy pipa, akkor mi  francért nem csinálja a láb? Nem vagyok én olyan hosszú, hogy a kettő közötti távolságban elvesszen az infó.

Totál demoralizáló volt, el is határoztam, hogy holnap lesz egy relaxos úszásom, megpróbálom pipában tartani a két végtagom (egyidejűleg...), de amikor legközelebb megyek csiszolásra, megmondom, hogy hagyjuk a p-be ezt a mellúszást, ez már így marad, keressünk szűz területet, a gyorsúszásban még rejtőzhetnek oktatói babérok, adjunk esélyt egy új ismeret elsajátítására, hátha. Remélem, ott nincs pipa.

És mindezért 4-kor keltem. Van egy érzékem a kudarchoz, ugye?

minden dolgok értelme a 42

És lőn. Olyan káromkodások törtek fel belőlem, amelyekről nem tudom, mikor kerültek belém, de azt már tudom, hogy milyen extrém körülmények között bukkantak felszínre.

Talán az elején kellett volna átgondolni ezt az egészet, amikor még Budaörsnél nekicsapódtunk a szalagkorlátnak (trailer, újratervezés, új autó, új gondolatok), s éjfélre értünk le Sopronba? Ébresztő 2,30-kor. Jó, felkeltünk, lehetett volna rosszabb is.

4 előtt már Oggau-ban voltunk, 2 perc alatt kezünkben volt a rajtcsomag (sapka, csősál, mindenféle finomság - mindennek hasznát vettük, mindennek), reggeli. Én nem nagyon éreztem, hogy nekem hajnal 4-kor ennem kellene, a kávé oké, az jöhetett, ugyebár, de enni... Elképesztő terüljterüljasztalkám volt, kávé, kenyér, körözött, kalács, narancslé, almalé, energiaitalok. Az egész szervezés, végig a túra alatt, flottul ment, kalapemelés.

Rengeteg ember és komolyan, az milyen jó már, hogy Bozóttal összefutottunk. És hogy Ufóműves Bálint (nem is tudtam, hogy jön) is odajött hozzám. És hogy biztattak. Ilyen embereket ismerek, tiszta büszke vagyok*. Volt, akivel szerettem volna összefutni, de nem sikerült, jó, hát 1000 fölötti emberszámnál azért ez előfordul.

4,30- kor rajt. Töksötét, tök jó hangulat. Mondanám, hogy bizakodóak voltunk, de azért nem, mert fel sem merült bennünk a nem-bizakodás. Volt valami kis szél, éppen annyi, hoyg jólesett. Nevetgéltünk, röhögcséltünk.

Már valamikor az elején, pár km után éreztem, hogy hűhahűha, itt valami vízhólyag alakulgat, meg kellene állni. 10 km-nél ez megtörtént, ott már éreztem, hogy mindkét talpamra akkora hólyag nőtt, hogy úgy gördültem rajta, mintha MBT cipőben lettem volna. Volt nálam váltócipő, nekem ez a gyenge pontom, az én Achilles-inam a talpam, ez van. Szerencsére nem láttam a sötétben, hogy milyen a talpam, őszintén mondom, hoyg szerencsére.

Mentünk tovább.

Volt egy kis szürreális abban, hogy beérünk valahova, mit tudom, mondjuk, Balfra, s az ott élőknek ez csak egy péntek. A bolt kinyit, a járdát lesöprik, a kukásautó összeszedi a szemetet, az apuka elviszi iskolába a kisfiát - tehát, hoyg ez egy hétköznap, egy normál hétköznap, emberek élik a megszokott életüket, miközben mi (és még 1100-an) átvágunk a falun, hátunk mögött 15, előttünk még 100 km.

Időnként megálltunk fél pillanatokra, hol ezért - hol azért, de ezekkel együtt 5 km / h tempóval mentünk, jó ez, jók vagyunk, jók leszünk - mondogattuk. Panka rendszeresen ismételgette, hogy egyél! vagy: igyál! - egy idő után úgy éreztem, megfojtom. Puszta kézzel. De azért engedelmeskedtem, mégiscsak van rutinja. Meg erősebb is, ez később kiderült.

hihetetlen szép - ha nem esik... és itt még nem

20 km körül kezdett el esni, először az eső. Amikor túra előtt kabátot kerestünk a számomra, egyszerűen nem találtunk olyat, ami megfelelt volna nekem. Nyilván, ha Columbus lett volna a cél, találtunk volna, de szegény ember azzal főz, amije van, Decathlon- nal. Vagy vékony volt és nem légáteresztő, vagy légáteresztő volt, meg vastag is, de nehéznek tűnt, zavart, hogy ha felveszem a hátizsákom, akkor nem komfortos - végül egy vitorláskabát mellett döntöttünk. Vízálló (még szép, ugye..), szélálló, de még légáteresztő is. Nincs bélése, de ez engem nem izgat, én termelem a hőt, aláöltözni meg bármennyit, a felesleget rétegenként le is vethetem, soha rosszabbat. Életem egyik legjobb döntése volt, egyedül a felsőtestem nem ázott cafatokra.

Egyszer csak elkezdtünk fázni, fáradni, ez már jóval 20 km után lehetett, onnan tudom, mert már nem eső esett, hanem hó - és ekkor kitalálta ez a két jóember, a Panka, meg a Zoli, hogy kocogjunk, mert az jó. Nekem eddig ez nem jutott még eszembe, érteeed, kocogj, ha fáradt vagy, de igazuk lett. Kocogtunk (én a vízhólyagjaimon) az öklömnyi "pihékben" szálló hóban, tényleg átmelegedtünk, nem is esett rosszul. Ezt még párszor eljátszották velem, csökkenő lelkesedéssel vettem részt  a mókában, a szálláson később, a zoknilevételnél kiderült, hoyg miért.

Mobil frissítőpontokat állítottak fel a szervezők, talán a 20. körül lehetett az első, forró teát töltöttem  a termoszomba. A hátizsákomban Camelbak volt, tehát víz volt nálam végig, sőt, becsomagoltam isoport is, hogy majd beleszórom, vagy flakonba töltöm, de erre nem került sor. Elég sok mindent tanultam a praktikumból, az egyik mindenképpen az, hogy a hátizsákba kerülő cuccokat nejlonba csavargatjuk, úgy tesszük bele, mert hiába szuper a hátizsákod, hiába van esővédőd rá (nekem volt, de ez csak a végén derült ki), ha rendesen esik (és rendesen esett), akkor minden szétázik benne.

aha, itt már esett,  még eső

Később megálltunk egy fedett buszmegállóban, ahol már mások is öltöztek, pihentek, gondoltam, hogy leragasztom én ezeket a vízhólyagokat (volt nálam ragtapasz), mert ez így elég szar, ezeken.. közlekedni. Levettem a zoknim és megláttam a talpam, na, hát addigra a 8 centis vízhólyag kipukkadt, s a gyaloglástól felgyűrődött az ujjaimon lévő vérhólyagok alá. Ez annyira megdöbbentett, hogy az, hogy a hátizsákomban lévő cserezokni csuromvíz volt, már nem is érdekelt. Úgy gondoltam, nem érdemes megnézni a másik talpam, hagyjuk. Ekkor érkezett egy minibusz a szervezők részéről, kérdezték, megvagyunk-e, minden oké? kiszáll-e valaki, vigyenek-e valakit vissza? Panka tömören annyit mondott, hogy a lófaszt. Ezen eléggé röhögtünk.

Hidegség, Hegykő, elértük azt a szakaszt, amelynél a szervezők már idejekorán felhívták a figyelmünk, hogy itt vegyünk egy nagy levegőt, mérjük fel az állapotunkat, mert ez a Nemzetipark része, nem tudnak bejönni autóval, tehát komolyan gondoljuk át, vállaljuk-e, odabent nincs segítség. A bejárat előtt volt még egy frissítőpont, kb. húsz ember ácsorgott ott, nem is értettem,  hogy miért - na, ők már be sem indultak. Nem tudom, hoyg sejtettek valamit, látták az utat? vagy egyszerűen elfáradtak? Mi nekifutottunk. Hogy is mondjam. Nemzetipark, a francokat. Mocsár. Ez a 7 km úgy kifogott rajtam, hogy én a végére totál kimerültem.
Végig ilyen volt.

Csúszkáltunk. Imbolyogtunk. Bokáig merültünk el a hideg vízben, sárban, latyakban. Átgázoltunk egybefüggő tengereken. Próbáltunk nem elesni. Nekem közben fájt a talpam, de csak egy darabig, pár km után a jobb forgómat kezdtem érezni - valószínűleg az imbolygás miatt. Közben esett a valami, már nem emlékszem, hoyg mi, ott talán már eső. Megint eső. Úgy éreztem, végtelen az út, meg hogy innen nem kecmergek ki az életben. A kecmergés szó sokat elárul.
A társaim jól haladtak, Zoli ment elől, neki rossz volt, hogy nem mehetett gyorsabban miattunk, még inkább, hogy miattam,  de nekem baromira fájt a talpam. Érdekes módon nem fázott a lábam, pedig ekkor már szabadon áramlott a víz a cipőmből ki és be, nem cuppogtak, hanem úsztak a lábaim a cipőben.
Egyre ingerültebb lettem, próbáltam én úrinő lenni (a mocsárban), de egyszer, mikor Panka azzal biztatott, hogy lesz ez még rosszabb is, mondtam, hoyg ezt most hagyja abba, értem én, hogy segíteni akar, de ez most nem - hála Istennek, Panka izmos barlangász- és túratapasztalattal rendelkezik, fel sem vette, később azt mondta, ezek ilyen szituációk, ami ilyenkor elhangzik, az nem számít.

kicsit feszültnek látom a bal oldali nőt

Úgy éreztem, hogy mindjárt ránk sötétedik. Ember nem jár arra. Eleinte még megelőzött pár ember, de már nem - utólag kiderült, hoyg még sokan jöttek utánunk, csak az ő tempójuk sem lehetett valami fényes.. Nem tudom, mennyi idő alatt tettük meg ezt a 7 km-t, de én háromszoros időtartamra tippeltem. Eddigre már a kesztyűmből csavarni lehetett a vizet (Zoli az övéből már korábban...), levettem, mert eleve is csak félig tudtuk felhúzni. Az nagyon röhejes volt, nem fázott a kezem olyan 15 km-ig, de akkor már elég volt a hóból, esőből, gondoltam, felhúzom. Hát basszus, úgy bedagadt a kézfejem, hoyg nem fért rá. Ezt nem is értettem. Panka felfeszegette a kezemre félig, mindegy, fedve volt a kezem, ez számított, de itt már le kellett venni, mert miközben alant gázoltunk a vízben, fentről is érkezett ránk továbbra is a valami, és ha a végtagok fáznak, hát...
Nyilván nem sötétedett ránk, de az érzés, na, az megvolt.

Muszáj volt pisilnem, de km-eken keresztül reméltem, hogy elkerülöm a végzetem, ám a hidegben ez még rosszabb, így meg kellett állnom. Itt történt meg az, hogy mivel totálisan átázott a nadrágom, a kezem meg fázott, nem tudtam felhúzni, feljött valameddig, és kész, sem cipzár, sem gomb. Nagy kínnal bekötöttem, majd odaálltam a többiek elé, hoyg ez sajnos nem megy, mostantól letolt gatyával kell továbbmenjek. :)
 

a hír igaz, volt hő bőven (a képen nem én vagyok, forrás: 24 Stunden FB csoport)

Ha korábban kíváncsi voltam rá, milyen érzések és gondolatok születnek meg bennem egy ilyen túra alatt, elmondhatom. Tényleg káromkodtam időnként (a mocsárban, előtte nem). Nem vagyok rá büszke és nem is tudom, mikor kerültek ezek belém, de azt már tudom, milyen szituációban bukkantak a felszínre. Úgy képzelem, hogy az Úr türelme fogyóban lehetett, így amikor kiverekedtük magunkat a főútra, szinte azonnal küldött egy Extrem buszt, s mi úgy döntöttünk, hoyg kiszállunk és felszállunk.
Felcihelődtünk, levetkőztünk, leültünk, egymásra néztünk és azt mondtuk: jövőre is.

Először vacak volt, mert mondtam, hogy bocs, hogy miattam, de kiderült, hoyg senki nem bánta - ráadásul az érzés, hogy csak adtuk fel, 200 méter után elillant, amikor több tucat ember szállt fel a buszra. Bementünk Apletonba, ott derült ki, hogy 800-an adták fel. Akkor.  Mert egyébként mindösszesen 124-en értek célba az 1200-ból. Sokatmondó, nem ragozom.

Apletonban ittunk forraltbort, kaptunk virslit, zsömlét, s megvártuk, míg visszavittek  minket Oggau-ba - szervezetten történt az egész. Nekünk nem volt mázlink, a mi buszunk késett egy órát, így mi a bőrig ázott mivoltunkban álltunk és vártunk, azt hiszem, állva el is aludtunk.

És akkor a soproni szállásra visszatérve végre megláttam a talpam. Nem nagyon volt ép bőrfelület, nagy, ronda vízhólyagok.  Jól van, túlélhető, muszáj egy tökéletes bakancsot beszereznem, ez van.

ezzel 42 - t

Most sírjak? Nem sírok. Fáj, hogy a francba ne fájna. Fájdalomcsillapítók, meg krém, meg minden. De közben meg örülök. Nem szégyellem magam, hogy 42-nél kiszálltam. Én megtettem, ami ezzel a talppal a legtöbb volt, eljutottam nemcsak a határomig, hanem azon bőven túl. Nem arcoskodom, hogy ha nincs a talpam, akkor bezzeg...! Mit tudom én, mi lett volna akkor, azt tudom, hogy mi volt. És az volt, hoyg szerettem, nagyon jó volt, minden fizikai kín ellenére is. Jó társaságban voltam ( <3), szép terep volt, nagy kaland, még nagyobb kihívás és csak mondom Burgenlandnak, hogy  jövőre visszavágunk.

* tudom, sekélyesség. nem zavar

meg tudom magyarázni

Az Extrem Burgenland (legalábbis számomra) baromira nem arról szól, hogy lépjünk túl a komfortzónánkon. Az én komfortzónám egy elég szűkre szabott kis köröcske, nem sokkal a saját kiterjedésemen túl már ott is van, talán picit nagyobb csak az átmérője, mint az intimszférámnak. Valahányszor kimegyek terepre futni, rúgok egyet a falán, hadd táguljon. Amikor meg benevezek valami versenyre, akkor páncélököllel esek neki.

Az EB viszont egy teljesen más történet, teljesen más fiókban van, még inkább, hogy más polcon. Más teremben. Nem tudom, mi a frász vonz ebben engem, miközben a mission impossible talán a legtalálóbb kifejezés, de attól a pillanattól kezdve, hogy elémkerült, nem tudtam szabadulni tőle. Alig vártam a nevezést, alig várom az indulást.

Benne van minden, amit utálok. Hosszan baktatni (kéretik tempósan menni), hidegben! sötétben! télen! hóban! szélben! esőben! - ha elképzelem (és el...), megjelenik előttem három ember, akik dacolnak az elemekkel, a fáradtságukkal, az ólmos lábaikkal, a monotonitással, a rájuk boruló szürkülettel és a rohadt kilométerekkel -  ellenállhatatlan. Must have.

Gondolom én, hogy majd lesz sírás és fogcsikorgatás, meg csapkodás és egészen biztosan eljön  a fásultság is, de lesz ingerültség, anyázás, wtf, meg hogy rohadjon meg, aki kitalálta (én) és törjön el a kezem, ha én még egyszer erre nevezek. Olvasom az időjárásjelentéseket, röviden és tömören extrém időt ígérnek. Klassz. 

Ha fel kell fejtenem magamban és mindenképpen kell magyarázat, talán azt tudom mondani, hogy meg kell néha őrülni egy kicsit. Hogy nem elég a komfortzónáink feszegetése. Hogy kellenek teljesíthetetlen vágyak. Meg borzongás*. Kell, hoyg azt érezzem, elment az eszem**. Hogy még van  bennem valami a fiatalkoromból. Hogy van bennem még, ha nem is lángoló tűz, de forró hamu. Hogy ennyi évesen is. És igenis. Ahogy Murakami Haruki mondja: megvan még bennem az erő magamtól bevállalni valami rizikósat.

Természetesen ma éjszaka már nem aludtam, vert a szívem veszettül, holott ez nem is verseny. Jó, hát van egy szintidő,  24 óra / 120 km - de mi egészen biztosan nem tudunk végigmenni idén. Még nem konkretizáltuk a célokat (két nem különösebben aggódós társam van, hehe), szerintem 60 km a terv, 80 az álom. Ez nagyjából 2,5-szerese az eddigi leghosszabb túráimnak, ez milyen klassz már, nem? Majd amikor a  beígért "pofaszélnek" nekifeszülök, igyekszem erre gondolni.

Úgy gondolok erre, túl a fizikai valóságon (de én szeretek ezen túlra gondolni), tehát túl azon, hogy rohadt hideg lesz, esni fog a hó, átázik a cipőm, a zoknim, lefagy a lábam, a talpamon vízhólyagok lesznek, elmerevedik a vádlim és majd kocogni kell, hogy ritmust váltsak és felrázzam őket, meg amikor éhes leszek és szomjas, de hiába lesz nálam minden és hiába lesz frissítés, nem esik majd jól semmi, meg túl azon is, amikor már minden idegesít, hogy fúj, hoyg nem fúj, hogy sötét van, hoyg akármi, szóval túl ezeken van egy belső utazás is, egy belső megmérettetés is és na, hát az nagyon izgalmas lesz.

Egyrészt van bennem egy kíváncsiság, hogy amikor már pár órája baktat az ember, már elég sok mindent kitárgyalt a többiekkel, már elég jól átfagyott és nincs kedve beszélgetni és magára marad, akkor mire gondol? Nekem speciel elég sok átgondolnivalóm van mostanában és sokszor olvasom, hogy másoknak futás közben rendeződik az élete, de legalábbis összeáll a kép - nekem nem, én egyszerű ember vagyok, nekem nincsenek nagy gondolataim, inkább légüressé válok. Bár egyszer kitaláltam futás közben, mi legyen az ebéd, az igaz. 

Szóval, ez is érdekes lesz, hosszan magamban lenni, másrészt viszont szerintem izgalmas lesz a fáradtsággal párhuzamosan érkező gondolatok ... minősége. Hogy mikor gondolom azt, hoyg kész, itt a vége. Hogy nem megy tovább, nem bírok többet, elég volt. Hogy mi lesz az, ami mégis továbbvisz egy ilyen helyzetben? És mikor lesz az, amikor tényleg nem megy tovább? Hogy fogom megélni? Örülni fogok? Sopánkodni? Sírni? Vagy teljesen kimerülten nem gondolok én már semmit, csak hogy itt temessenek el? Jaj, hát ez is olyan izgalmas, most őszintén, nem? Lehet, hoyg a belső út nem 120 km lesz.

Jó, hát félek is, persze, de bizsergek is.

* borzongásban, fázásban nem lesz hiány

** mert mondani mondják, meg lehet nyugodni