Egy ékszerkészítő családhoz mentünk, ahol a fantázia, a kézműves alkotás sokadik generációban jár a csúcsra. Náluk lehet olyan láncot venni, amin csizmás malacka fityeg, de láttam én katicát, cseresznyét, alvó vizslát, kicsi tacskót, csibész majmot, még sajtszeletet is. Játékos figurák, népi szűrminták és geometrikus formák olvadnak össze egységes stílusban. 

Az Orsiékszer női berkekben fogalom, a barátnőim is lelkesen bólogattak, amikor elhangzott a varázsszó, hogy hozzájuk megyek. Aztán megérkeztünk a székesfehérvári házba, és megállt az idő. Komolyan mondom, rég találkoztam három ennyire helyes, kiegyensúlyozott és vidám nővel. Háromgenerációnyi derű, ragaszkodás, szeretet. Gyakorlatilag átbeszélgettük és átnevettük a délutánt. Csak egy kérdésre nem tudtam kicsikarni belőlük a választ: arra, hogy mikor dolgoznak. Pedig nekifutottam néhányszor, elhihetik. Rá kellett jönnöm, hogy ha valakik ennyire szeretik a munkájukat, akkor mindig dolgoznak, más szempontból meg sohasem. Lehet irigykedni… 

Németh Kálmánné Juci néniről – a többieknek Mamus – először az derült ki, hogy az édességek, azokon belül a gumicukor lelkes rajongója. Több történet szól arról, hogyan nem maradt egy darab sem belőle, mire az unokák odaértek a nagyihoz. Ennél fontosabb információ, hogy Juci néni álomszép képeket fest. Papírra, fára, még tojásra is. Gyümölcsöket, havas karácsonyi tájat, virágokat. Gyümölcsöket! Olyan pasztelles, békebeli képeket, én ilyeneket vadászok a Vaterán.

„Óvónőképzőben végeztem 1956-ban, de nemigen volt akkor állás, így elmentem Herendre porcelánfestőnek – meséli Juci néni. – Boldog évek voltak. Azután férjhez mentem, idejöttünk Székesfehérvárra, és elhelyezkedtem óvónőként. Nagyon szerettem a szakmámat, különösen a csibész gyerekekért voltam oda…”

„Én meg öt-hat évesen azt figyeltem esténként, hogyan festi anyu a tányérokat. Mert az óvoda mellett mellékállást vállalt egy szövetkezetnél. Nálunk a festés természetes volt, a nagymamám is festett, ezért sokáig azt hittem, minden nagymama hálószobájában áll egy festőállvány – nevet lánya, Németh Orsi. – A szüleim alkotó, vidám lelke találkozott egymással, mi a bátyámmal ebben nőttünk fel, egy hangos szó nélkül. Apu szerette, amiket anyu készített, pártolta és bátorította. Ő vadászott, horgászott, mindent megcsinált a ház körül. Mindketten örültek, hogy én is babrálgatok.”

Orsi már nyolcadikosként faliszőnyeget szőtt a szüleinek, rajzversenyeken indult, korán elkezdte az ékszerkészítést is, de művészeti iskolába nem akart menni. „Már akkor megvolt bennem, ami ma is: én a lelkemben vagyok alkotó. Nem akartam, hogy szabványosítással kiöljék belőlem. Mint rendes kislány, követtem az anyukámat, és óvónő lettem, amit nagyon szerettem. Nem is volt könnyű otthagyni, amikor az ékszerek átvették a hatalmat.”

Körbeüljük az asztalt, velem szemben a nagy akváriumban egyetlen komor tekintetű hal úszkál. Neve is van, Balázs. Ennek a triónak elhiszem, hogy ez a citromsügér is egyéniség, erőteljes és szigorú. Ha a másik akváriumban elkanászodik egy hal – azt nem kérdeztem, hogy tud egy hal elkanászodni… –,  beteszik Balázs mellé, és ő megneveli. 

Három kutya jár ki-be a konyhai ajtón, egyiküknek három lába van. Vemhesen eshetett rókacsapdába, onnan szabadította ki magát, ők meg befogadták. És imádják.

„…és tanulunk tőle rengeteget – mondja Orsi, megint az anya-Orsi, és a lánya is bólogat hozzá. – Járunk ki sétálni a Sóstóra, de Füli nem bír sokat menni. Kiírtam a Facebookra, ki tud adni használt babakocsit, le is írtam, mire kellene. Kaptunk is, abban tologatjuk, és nem érdekel, ki mit gondol rólunk. Igen, Fülitől tanultuk, hogy nem számít, mit gondol, aki nem ismer minket.”

Esszük a szomszédos pékség sajtos rúdját, hallgatjuk tovább Orsi történetét. Elmeséli, hogy gyerekként külföldről kapott gyurmával kezdte az ékszerkészítést, akkor tanult meg a gombostű hegyével formázni.

„Ilyen apró, pár centis figurákból megcsináltam az egész Micimackó családot – mutatja –, de úgy, hogy Nyuszinak csíkos sálja volt, és arcpír mindegyikükön. Láttam belül egy képet, azt már csak el kellett készítenem. Mindig így van. Amikor hatévesen rajzversenyt nyertem, és a zsűri el volt ájulva, hogy a nyuszicsalád lakásának falán salátanaptár van, csak néztem rájuk: mégis miből lenne a naptár nyúléknál?! Nekem evidens volt, azt hittem, mindenkinek az, de kiderült, nem. Néha hiába rakok ki valamit egy vevő elé, hogy ez és ez lenne a láncon, még úgy sem tudja elképzelni, milyen lesz. Ebből értettem meg, hogy nincs meg mindenkiben ez a képesség.”

Ha már vannak kis figurák, legyen belőlük ékszer, gondolta Orsi, és édesapja fogóival, a tőle kapott drótokból hajlítgatta az első darabokat. Most már egész arzenáljuk van finom, kézre álló kis fogókból, pillanatok alatt rövidítenek egy láncon, hajlítanak egy fülbevaló-akasztót. Azt mondják, olyan még nem volt, hogy ők csak úgy leüljenek a tévé elé megnézni egy filmet. Olyankor maguk elé veszik a tálcát, és jár a kezük. 

Az ifjabbik Orsinak, hivatalosan Tárnok Orsolyának látványosan hosszú körmei vannak, az ember nehezen tudja elképzelni, hogyan boldogul az apró darabokon. „Csak ezzel tudok” – mutatja nevetve. Tíz ujján összesen nyolc gyűrűt visel, gyönyörű a nyaklánca és a hosszú, rúd formájú fülbevalója. Két lábon járó reklám és referencia.

„Ez az úgynevezett jégcsapkollekciónk – mutat a fülbevalójára –, négy éve terveztem, azóta is nagy siker. Van belőle kisebb, nagyobb, láncon, nyakéken is feltűnik. A mi ékszereink úgy épülnek fel, mint a legó. Variálhatók, építhetők. Mi ketten is így dolgozunk együtt. Ha megkérdezed, ki találta ki ezt vagy azt a darabot, valószínűleg azt feleljük, együtt, mert szinte mindig így történik.”

Az, hogy Orsi is beáll az édesanyja mellé, nem volt magától értetődő, pláne nem volt elvárás. „Sok kézműves gyereke ott van a vásárokon a szüleivel, és mire eljut abba a korba, hogy belépjen a vállalkozásba, már mindent csinálna, csak azt nem. Anyuék ezt nem akarták.”

„De nem ám – teszi hozzá az édesanyja. –

Én nagyon szeretek anya lenni, nem akartam, hogy bármikor is útban legyen a gyerekem, azt mondjam neki, most menj arrébb, ne zavarj. Ezért, amikor vásárokra mentünk, ő a mamánál és a papánál volt.”

„Szegény mamus! – simogatja meg a nagymamáját Orsi. – Azt hitte, anya kirepülésével vége annak, hogy van otthon egy gyerek, aki hajnalban kel, és máris bütykölni akar. Erre jöttem én… Ha jól emlékszem, úgy tízéves korom körül kezdtem én is ékszerezgetni, először egy kézfejéket készítettem, ami gyűrűből ment át karkötőbe egy medállal. Sikere lett, anya többet eladott belőle, abból lett a zsebpénzem.”

„És milyen a vállalkozó gyereke?! – állítja meg a történetet anya-Orsi. – Közölte velem, hogy jó, anya, de nem mind az enyém, amennyiért eladod. Mert van az anyagköltség és a helypénz. Már tisztában volt ezekkel.”

A vállalkozói szemléletet és persze sok mást is Orsi második férje, Pisti hozta a családba. Ő biztatta a feleségét, hogy menjen a szíve, a vágyai után, valósítsa meg önmagát, ne féljen anyagra költeni a pénzt. Bátorította és segítette, ezt teszi ma is. Meg is keressük őt a végtelen hosszúságú telken, ahol a tágas terasz, az árnyékliliomok és a kis tó mögött a kert végében gyümölcsfák, és még csak sejlik a távolban a kerítés.

„A férjem biztatott arra is, hogy álmodjak nagyot, ne féljek elképzelni, hol szeretnék élni. Hol? Hát bent a városban, legyen nagy kert állatokkal. Semmi esély nem volt rá, és tessék, most itt van! Sosem gondoltam volna, hogy megvalósul, hatalmas szerencsénk volt. Meggyőződésem, hogy azzal kell kezdeni, hogy az ember mer nagyot álmodni.”

A kapunál elektromos rollerek parkolnak, azzal jár a család, úgy a leggyorsabb. Bent az előző tulajdonosoktól maradt fontos relikvia is látható, egy bekeretezett, sikeres kazánfűtői tanfolyamot igazoló oklevél 1965-ből. Pontosan értik, mit jelentett ez annak az embernek, aki bekereteztette mint élete nagy sikerének bizonyítékát. 

A két Orsi beavat az ékszerkészítési folyamatba is, ami nem meglepő módon tervezéssel kezdődik. Utána jön a formázás viaszból, majd a szilikonba sütés, de mindvégig tudni kell, hová folyik majd be az antikoló folyadék, hogy megadja a kontúrokat, árnyékokat. A kész medálokat ezüstözik, antikolják és festik. Utána már csak a fúrás jön, és a döntés, mi kerüljön láncra, fülbevalóra, karkötőre. Saját technológiájuk van, amit családilag, sok-sok év alatt kísérleteztek ki, hogy a mai minőséget elérjék. Amúgy a legórendszer miatt bármi kerülhet bármire, ahogy a vevők és az alkotók akarják.

A két Orsi vásárokra is jár, de jó ideje a webshopban történik az értékesítés zöme. Már a covidjárvány előtt elkészítették az internetes árusító oldalukat, de azon jószerivel nem volt forgalom. Aztán egy kedves családi barát felhívta őket egyik nap: nézzetek csak rá az oldalra! Ránéztek, és csak néztek. Bogi egy hónap alatt készített egy kedvükre való, a stílusukat tükröző felületet, amit azóta is sokan látogatnak. „Mert Bogi a lelkünkből való – bólogatnak –, ő tudja, milyenek vagyunk mi.”

„A járvány alatt jöttek először ide, a házhoz a vevők – mondja Orsi. – Mert akkor ugye nem volt nyitva semmi. De azzal, hogy jöttek, nem is tudom megmondani, mennyi szeretettel telt meg a ház. Éppen abban a mindentől elzárt időszakban hozzánk csak jöttek-jöttek az aranyosabbnál aranyosabb emberek. Mi csak olyat készítünk, ami a szívünkből jön, hogy úgy mondjam, önazonosak vagyunk. És ez a hasonlókat szólítja meg. Mondtam is nemrég Orsikának, mennyire hálás vagyok azért, hogy a világ személytelen részével mi nem is nagyon találkozunk. Mert csak az ír, rendel, áll meg a standnál, akit a munkáink megszólítanak.”

(Németh Kálmánné Juci néni, Németh Orsolya, Tárnok Orsolya)