Koncertbeszámolók Rock (Archív) (2009-2011)

Előzetesen nem mertem volna megtippelni, hányan veszik a fáradságot, hogy adjanak még egy sokadik utolsó esélyt is a Queensryche-nak, akik körülrajongott istenekből váltak fokozatosan páriává a rajongók szemében. Az új énekessel, a Geoff Tate helyére állított Todd La Torrével adott első magyarországi koncert nézőszáma alapján egyből látszott: a váltás és a rajongócsalogató old school setlist nem édesgette vissza automatikusan a bandától elpártoltakat. A Club 202 tánctere elég jól megtelt, kicsit még talán többen is jöttek össze, mint három évvel ezelőtt a PeCsában, de nagyságrendi különbségekről így sem számolhatok be: az egykori sztárzenekar egyelőre még mindig csak a gödör aljáról mászik felfelé, az pedig csakis rajtuk múlik, közben visszazuhannak-e oda, ahová évek kitartó munkájával küzdötték le magukat. A koncert fényében igen jó esélyekkel indulnak a küzdelemben, de ehhez hosszabb távon bizony a lemezfronton is masszívabb folytatásra lesz szükség. Az Ad Astra rokonszenves csapat, a dalaik is tele vannak kreatív, ütős ötletekkel, két dolgon azonban muszáj lenne javítaniuk. Ezek közül az ének a fontosabb, ami lemezen is messze van a száz százalékostól náluk, élőben azonban még inkább kiütköztek a hiányosságok. Pontosan a fejemben van, mit kellene hallanom, és az tetszik is, a gyakorlati megvalósítás azonban nagyon nem klappol: Erdélyi Peti hangadottságai a jelenlegi formában egyszerűen nem alkalmasak arra, hogy maradéktalanul visszaadja általuk az elképzeléseket. Ez bizony így, ebben a formában kevés az okosan megírt, fogós témákkal is bőségesen megpakolt dalokba, a Peter Gabriel-féle Sledgehammer egyébként szintén ötletes feldolgozását pedig szabályszerűen kivégezte az ének. A problémán vagy profi énektanárral, vagy egy képzettebb hang gazdájának bevételével lehet segíteni, de mivel utóbbiból Magyarországon nincs túlkínálat (pláne ezen az agyas, progos vonalon), én inkább az első verziót favorizálnám náluk. A másik kényes pont a még mindig kissé amatőr benyomást keltő színpadi kiállás, ami szintén messze elmarad a tagok hangszeres tudásától. Minden tekintetben szimpatizálok az Ad Astrával, a lemezeiket is érdemes meghallgatni, mert tényleg marha jó dolgokat játszanak, de ez a produkció azért még nincs teljesen készen. Megpróbálhatnám mindezt elkenni, de csak velük szemben lennék inkorrekt. A Perfect Symmetryt a magyar progresszív metal színtér legfényesebb időszakában, az ezredforduló környékén nagyon sokszor láttam, most azonban már évek óta nem, így kíváncsian vártam őket. A régi-új énekessel, Kovács Attilával kiálló, sok mindent megélt banda tavalyi lemeze, a Tökéletes szándék jól sikerült, így a feltételek is adottak volt a tökéletes hangulathoz, a színpadi jelenlétet azonban náluk is lehetne erősíteni, mert emlékeim szerint régebben azért ennél dinamikusabban, lendületesebben hozták magukat. Nyilván nem várok Death Angelt idéző rohangászást tőlük, ez a finoman meghangszerelt, sok ízes dallammal teli muzsika nem is kívánja meg mindezt, de azért nem is kellene úgy játszani, mint akiket a színpadhoz szegeztek. perfect_symmetry_k2013_01Egy frontember esetében különösen zavaró az ilyesmi. Zeneileg amúgy nem lehetett belekötni a produkcióba, jól játszottak, a dalaikkal sincs gond, de hát ebben nincs semmi újdonság. A közönség le is vette őket, még ha nem is róluk szólt ez az este. Őszintén szólva felemás érzések keringenek bennem a Queensryche fellépésével kapcsolatban. Előrebocsátom: egy olyan koncert egyszerűen fizikailag nem lehet rossz, amely a Queen Of The Reich-hal kezdődik, majd a Take Hold Of The Flame-mel ér véget, és a köztes időben a banda három új dalt leszámítva kizárólag a legjobb, 1990-ig tartó korszakából válogat. A korszakalkotó seattle-i heavy metal csapat tábora elképesztően régóta várta, hogy végre élőben hallja ezeket a dalokat, a tavaly forgószél-sebességgel Geoff (egyszer és mindenkorra tisztázzuk: nem dzseoff, dzsioff vagy pláne dzsoff, hanem dzseff) Tate helyére állított Todd La Torre ráadásul tökéletes énekes, erről az oldalról tehát biztosan nem érheti szó a ház elejét. Katarzisom viszont ennek ellenére sem volt, ami akár az én cinikus hülyeségem is lehet – így, egy nappal később egyelőre még nem tudom pontosan eldönteni.

Valami teljesen varázslatos dolog történt az Epitaph elnevezésű turnéján Budapestet is elérő Judas Priest koncertjén csütörtök este. Soha korábban nem voltam még JP koncerten, a klipeken kívül koncertfelvételekkel sem szórakoztattam magam soha, így csak sejtéseim, részleges információim voltak a fellépéseikről, elvárásom semmi.

Sting minden bizonnyal unja azokat a dalokat, amelyeket harminc éve játszik. Hogy ő is élvezze a koncerteket, ne csak a közönség, lenyomott egy komplett szimfonikus zenekart a torkunkon. És mi élveztük.

Budapest – Igazi rocklegenda lépett szerda este a Papp László Budapest Sportaréna színpadára: Roger Waters, a Pink Floyd egykori alapító tagja tavaly szeptemberben Amerikában indult turnéja magyarországi állomásán is egykori zenekara 1979-ben megjelent, The Wall című dupla albumának anyagát adta elő.

Az Iron Maiden szombat esti szigetes koncertje valószínűleg nem a pozitív hangon emlegetett események sorát fogja erősíteni. Sajnos. A zenekar igyekezett, az idő jó volt, a közönség szép számban eljött, de nem elégült ki elvárható mértékben.

Koncertet másfél évtizede nem előzött meg akkora felhajtás kis hazánkban, mint a rockveterán AC/DC tegnap esti Arénás koncertjét. A jegyek 26 óra alatt keltek el még októberben, így a jegyüzérek jókat kaszáltak a koncert előtt. Azt ugyan nem értem, hogy ha anno, tíz perccel a jegyirodák nyitása után állóhelyi jegyhez jutottam, az miért nem a színpad elé szól, de ezen a csalódáson viszonylag hamar túltettem magam. A rajongók hosszú tömött sorokban érkeztek már hét órakor, sokan nem átallottak villogó AC/DC feliratú ördögszarvat húzni a fejükre a hecc kedvéért. Az Aréna az ír The Answer félórás bemelegítésére gyakorlatilag már megtelt. A négytagú banda élőben egész jól nyomta a 70-es évek füstjével erősen átitatott muzsikáját.