Áriáról kapta nevét, száz éve lett országos sí- és szánkóközpont Normafa, „a magyar Grönland”

Évszázadokkal ezelőtt egy magányos bükkfa állt a Svábhegy legmagasabb pontján. Akkor még elképzelhetetlennek tűnt, hogy lábszánkózóktól és ródlizóktól lesznek hangosak a havas lejtők. A századfordulón felbukkanó új téli sportok olyannyira népszerűvé váltak, hogy az 1930-as évekre a Normafa az ország egyik legjelentősebb síközpontjává vált, ezreknek kínálva kikapcsolódást.

Két hölgy gyönyörködik a tájban a Normafa legendás bükkfájánál, 1900-ban – Forrás: Fortepan

A Viharbükktől a Normafáig 

A Svábhegy erdői és lankái már az 1600-as évektől vonzották a vadászokat, a zugligeti pálos kolostor pedig a zarándokokat. Ahogy a fejlődő Pesten egymás után bukkantak fel az épületek, egyre nőtt az igény a parkok iránt, így a kirándulók számára is ideális célponttá vált a Budai-hegység, azon belül is a Svábhegy–János-hegy vonulatának legmagasabb, 477 méteren fekvő pontja, egy több száz éves bükkfa körüli tisztás, ahonnan csodás panoráma nyílik a városra. Egyes legendák azt állítják, a bükkfa Mátyás király születésekor sarjadt ki, mások szerint az uralkodó a vadászat fáradalmait pihente ki alatta. Bárhogy is történt, a fa, túlélve az évszázadok villámcsapásait, az 1800-as évekre Viharbükk néven vált ismertté a természetjárók körében. 

A kirándulóhelyen gyakran megfordultak művészek is, többek között Jókai Mór író és Keleti Gusztáv festő is. 1840-ben, egy nyári napon a Nemzeti Színház színésznője, a népszerű Schodelné Klein Róza is ellátogatott a fához. 

A magányos bükkről Bellini Norma című operája jutott eszébe, így elénekelte annak nagyáriáját. Ezt követően kezdték Normafaként emlegetni a fát, az 1860-as évek térképein pedig már így hivatkoztak a közeli rétre is. 

Az 1890-es években egy villám hasította ketté a bükkfát, mindent megtettek a megmentéséért, azonban az 1927 nyarán újra elszenvedett villámcsapást már nem élte túl, emlékét 1967 óta tábla őrzi.

A lábszánkózás kezdetei 

Régészeti kutatások bizonyítják, hogy az emberek már 3–4 ezer évvel ezelőtt is használtak lábra erősíthető fadarabokat, amelyek a jeges, havas utakon megkönnyítették a mozgást. A sísport Norvégiában született meg, az első síugróversenyt Telemark fennsíkján rendezték meg 1879-ben. Másfél évtizeddel később, 1895-ben Demény Károly, Bély Mihály és társaik Budakeszit fedezték fel síléceken, a Normafán keresztülvágva, és hamarosan létrejött az első magyar síegyesület is 

„A mi a ladik a vizen, az a lábszánkó a havon” – olvasható az első szakirodalomban, Chernél István 1897-ben megjelent A lábszánkózás kézikönyve című kötetében. Az író a történeti ismertető mellett olyan gyakorlati tanácsokat is megoszt az olvasókkal, mint a lábszánkó készítése, felkötése, a felszerelés gondozása, emellett tippeket ad az új mozgásforma elsajátításához is. A síelés eleinte úri sportnak számított, de az 19. század utolsó éveire a polgárság körében is egyre népszerűbbé vált. A Svábhegyen az is meghozta ehhez a kedvet, hogy 1871-ben átadták a fogaskerekűt, emellett pedig az autók elterjedésével jobb minőségű utakat is építettek.

„Élet a sí-korzón” 

Az első budapesti síversenyt 1909-ben rendezték meg. Az országos megmérettetésben rövid lesiklás, műfutás és síugrás számokban indult el 26 versenyző. Ekkor még egy domboldalban alakították ki az ugratót, az első igazi sáncra 1919-ig kellett várni. Öt évvel később már egy 30 méter hosszú, 9 méter magas és 3 méter széles új sáncot avattak, az eseményről a Színházi Élet is beszámolt: „Esztendők óta nem ébredtem ilyen korán. Hamarosan fölöltöztem, mert ma sporttörténeti nevezetességű nap van. Az új síugrósáncot avatják föl. [...] Félórai kalandozás után fölértünk a Normafához, ahol vagy ezer síbarát gyönyörködött a síugrók bámulatos technikájában. […]” 

„A sport rajongóinak csak azt ajánljuk, hogy jobban tömjék meg a háti zsákjukat és a tárcájukat, mert a magyar Grönlandban nemcsak a fiataloknak, de az öreg sportmedvéknek is farkas étvágyuk támad.” 

A rákövetkező évtizedekben több sáncot is építettek, a következő nagy lépést pedig a PVC jelentette. „Ez nem egyesület, hanem az a műanyag, amelyből elkészült a szabadsághegyi [svábhegyi] síugrósánc. A síugrósánc fehér a PVC-anyagtól – ez a műhó. […] Körülötte színpompás kép: zöldellő lombok között sárguló és pirosló falevelek. Közben süt a nap és legjobb síelőink merészeket ugranak a síugrósáncról” – írta a Magyar Nemzet 1958 szeptemberében. 

Kép
A Normafánál síelő emberek 1936-ban – Forrás: Fortepan/Ebner

A divat természetesen a sípályákat sem kerüli el. „Ma már egyetlen sí-divat kombinációból sem hiányzik a hosszú, bő nadrág, amelyet a bokában színes szalag köt le. Az előírás szerint ehhez a kék nadrághoz rövid, éppen csak derékig érő kék kabát, színes nyaksál, öv és kék norvég sapka kell, hogy az ember akár Oslóban is megjelenhessék. [...] A nadrág teljesen kiszorította a síeléshez valóban nagyon célszerűtlen szoknyát. [...] A rúzsról, festékről és egyéb szépítőszerekről nem is kell külön említést tenni, ez már egészen természetes dolog itt a hóban is, persze azok között, akik ezt a területet sem akarják kihagyni a hódítási tevékenységük köréből” – olvasható a Pesti Hírlap 1931-ben megjelent Élet a sí-korzón című cikkében. 

A Normafa és környéke az 1920–30-as évekre az ország legjelentősebb síközpontjává vált, egy havas napon akár több ezren is megfordultak itt. Hét pálya várta a síelőket: a Nagy- és a Kis-Norma, az Ötlövetű, a Nagy-, valamint a Kis-egyetemi lejtő, a Cső, illetve a Harangvölgyi sípálya. A feljutást négy sífelvonó segítette – az első elektromos drótköteles szerkezetet 1971-ben adták át. 1931-ben épült fel a Normafa Síház, amelyet a Honvéd-Auróra SC és a Vízművek, valamint a Vasas SC síháza követett.

Három embernél több ne üljön egy szánkóra 

„Szánkón, a tiszta téli levegőn, miként a madár, repülni: gyönyör és pompás mulatság. Hej! – micsoda egészséges légfürdő az. Amellett az ember gondjaitól megszabadul, kedélye fölvidul” – idézte a Hegyvidék Újság 2021-es cikkében Bély Mihályt, aki nem csupán a síelés, hanem a szánkózás hazai úttörője is volt. A 20. század első éveiben sorra épültek a több kilométer hosszú pályák, többek között Zugligetben, Hűvösvölgyben és a Naphegyen. 

A Magyar Atlétikai Clubhoz kötődik az első hivatalos szánkópálya, amelyet 1909-ben adtak át a Svábhegyen, a használat díja egy idényre 30 korona volt. 

„A Svábhegy teteje a legszebb téli tájképét mutatja és a pályát 20 centiméter magas hóréteg borítja. Számos munkáskéz dolgozik, hogy a magas, lágy hóréteget lepaskolja és ezzel a pálya felületét csúszóssá, síkossá tegye” – írta a Budapesti Hírlap 1910 januárjában. A „ródli Eldorádójában” tízezrek siklottak le egy-egy havas vasárnap, így nem is csoda, hogy a lapok gyakran számoltak be balesetekről, ütközésekről. Pedig Bély a legfontosabb szabályokat lejegyezte, miszerint három embernél több ne üljön egy szánkóra, a ródlik ne legyenek összekötve, és teljen el legalább 3 perc két indulás között. 

Kép
Fotó forrása: Fortepan

Az 1960–70-es években még 40–50 síelésre alkalmas nap volt egy szezonban, bár ezek száma folyamatosan csökken, az élet azóta is tovább pezseg a Svábhegyen.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti